„A hősöknek minden megbocsátható?” – Ungváry Krisztián Mindszenty-mítosz című könyvéről

A híres olasz író, Giovannino Guareschi, néhány hónappal 1969-es halála előtt fejezte be az utolsó Don Camillo történetét, mely Don Camillo e i giovani d’oggi (magyarul: Don Camillo és a fiatalok) címen jelent meg. Ebben a regényben – több más kalamajka mellett, a főhős egy különleges kihívás elé került, hiszen egy izgága, mindent megújítani kívánó káplánt kapott maga mellé. A „papocskának” a legfőbb jelszava a demisztifikáció volt. Ezen azt értette, hogy le kell hámozni az egyházról mindent, ami az évek során rárakódott, mígnem a tűpontos, nyílegyenes, mondhatni kegyetlenül száraz hit marad csak meg. Nincs helye az egyházban a „tündérmeséknek”, a sárkányt legyőző szenteknek, csak annak, ami teológiailag egyértelmű és megmagyarázható. Le kell számolni minden mítosszal. Némileg ez a „papocska” lebegett a szemem előtt miközben Ungváry Krisztián Mindszenty-mítosz című kötetét olvastam. Úgy éreztem, hogy a szerzőnek is az egyik fő célja a demisztifikálás volt, s mint a regényben szereplő fiatal pap ő is kérlelhetetlen következtetéssel tette ezt meg.

Tanulmányában megpróbálta Mindszenty József számos, nem egy esetben valóban meglévő emberi gyengeségét (bár közvetlenül erről nem akart írni), politikai rövidlátását bemutatni, de ezt sok esetben szelektíven és szubjektíven tette meg, egy olyan prekoncepcióval, melyet a könyv fülszövegében már az olvasó elé tárt: „(…) hogy Mindszenty működése nemcsak sok szempontból szerencsétlen, hanem súlyos, máig ható károkat is okozott a magyar egyháznak és a magyar társadalomnak,” A könyve bevezetője lényegében azzal kezdődik, hogy helyteleníti az állami emlékezetpolitikát, s végig volt bennem egy olyan gondolat, hogy vajon Ungváry Krisztián ki ellen küzd? Mindszenty ellen? A Nemzeti Együttműködés Rendszere ellen? Az emlékezetpolitika ellen? Vagy saját maga Mindszenty-képe ellen, akit fiatalon, mint oly sokan Mindszenty saját élettörténet-mítosza alapján ismert meg? Vajon megengedheti magának egy történész, hogy eleve kijelentse, hogy kutatásának tárgya negatív, vagy kötelessége lett volna egyfajta történészi erényként a tényeket bemutatva a konklúziót az olvasóra bízni? Ennek eldöntése – véleményem szerint – meghaladja egy recenzió, s a recenzió írójának kereteit és képességeit.

Noha a szerzővel számos kérdésben nem értek egyet, azt mindenesetre le kell szögeznem, hogy az a szándéka, miszerint ezzel a kötettel terepet kíván nyitni a vitának kifejezetten dicséretes. Az Ungváry Krisztián által felvetett alapkérdés az, hogy Mindszenty Józsefet mennyire indokolt az állami emlékezetpolitika centrumába azért különleges, mert teljesen más irányból közelíti meg a főszereplő-bíboros státusz-kérdését. Kis túlzással a legtöbb vita eddig elsődlegesen a boldoggá-avatás kérdése körül zajlott le, lényegében, hogy Mindszenty oltárra emelhető-e, vagy sem. Ez a kérdés lényegében már lezárult, hiszen Ferenc pápa dekrétumával már elismerte a bíboros hősi erényeit, tehát – a katolikus egyház szokásai szerint – egy csoda elismerése szükséges ahhoz, hogy a boldoggá avatás megtörténjen. Itt emelném ki rögtön az szerző nagyon érdekes felvetését, melyben kifejti könyve bevezetésében a szentté-avatási eljárás és a történészi munka közötti különbséget. Kifejti, miszerint a kanonizációs eljárás a dekrétum aláírásával valóban lezárult, de a történészi tevékenység soha nem finalista. Jelenleg még sok olyan dokumentum van, melynek feldolgozása még várat magára. Ennek egyik fontos oka, hogy a szentszéki gyakorlat szerint jelenleg XII. Piusz pápa levéltári anyagáig kutathatóak a vatikáni dokumentumok, tehát a rendkívül lényeges 1958 utáni dokumentáció csak másodlagos forrásokból deríthetőek fel. Tény, hogy bár ebből – elsődlegesen Somorjai Ádám OSB közléseinek köszönhetően – már elég sokat tudunk, de semmiképpen nem mondható, hogy ez teljes lehetne. Meg kell itt jegyeznem, hogy a szerző által a Mindszenty-levéltárra, melyet a Magyarországi Mindszenty Alapítvány gondoz tett kijelentés, miszerint az iratokat azért „rejtegetik”, mert az a bíborosra negatív fényt vetne erősen koncepciózus, még akkor is, ha tény, hogy e levéltár gondozói erősen megválogatják, hogy ki tekinthet bele az iratokba, ami véleményem szerint is problémás. Ungváry Krisztián könyve céljának azt tekinti, hogy emlékeztesse azokra a történelmi katasztrófákra, melyekhez a hibás döntések vezettek, s már rögtön ezzel azt sugallja, hogy Mindszenty döntései, megnyilatkozásai gyakran vezettek ezekhez.

A kötet pozitívumai közé sorolnám még azt a széles gárdát, akivel a szerző egyeztetett, vitatkozott, ahogy fogalmaz ezen személyek a legcsekélyebb szakmai féltékenység nélkül, empatikusan álltak a munkájához. A kötet olvasása közben volt egy olyan érzésem, hogy ezt pont a szerző nem mindig értette meg. Bár leírja, hogy a történelem nem csupán narratívák egymás melletti futtatásából áll, de ő mégis egy narratívát emel ki, s a „mi lett volna, ha” kérdését helyezi előtérbe, pedig – ahogy azt Ungváry Krisztián is állítja –, sok kérdésben pont e széles vele vitatkozó, érveket felvonultató szakember-gárda hatására véleménye változott. Ungváry elmondása szerint nagyjából három éve foglalkozik a Mindszenty-kérdéssel. Úgy gondolom és érzem, hogy ha el tud majd tekinteni attól, hogy a témát politikai hitvitának tekintse, akkor sokkal kiforrottabb, s inkább tényekre, mint koncepciókra épülő tanulmányokat olvashatunk majd tőle, már nem mint bizonyos szinten közéleti ember, kvázi politikus, hanem mint történész szavai lehetnek azok. Fontosnak érzem megjegyezni, hogy a kötetben olyan új adatot, melyet a szerző maga derített volna fel, nem igazán találhatunk, hanem kizárólag a már feldolgozott anyagok értelmezésére vállalkozott. Ez pedig magával vonja annak a problematikáját, hogy egy már értelmezett anyagot vizsgál, amely ez által kutatásának anyagától legalább két lépésnyire van. Egy már „megteremtett történelmet” gondol újra – több esetben olyan anyagok felhasználásával, amely csak bizonyos része a teljességnek.

Egy recenzió nem képes arra, hogy minden kérdését megvizsgálja a kötetnek, hiszen számos  összetett témát érint. Jelen írásomban néhány olyan témát említenék meg, melyet a kötet említ, de értelmezése nem biztos, hogy pontos, vagy az adott témát nem viszi végig, pedig abban Mindszenty érezhetően „haladt a korral”.

Mindszenty antiszemitizmusát alátámasztja egy 1919-ben a Zalamegyei Újság egy – mai felfogásunkban – uszítónak minősülő cikkével, a zsidókat bomlasztó, kártékony, hazafiatlan csoportnak tünette fel a szerző (akiről azért pontosan nem lehet megállapítani, hogy valóban Pehm József (a későbbi Mindszenty) volt-e), összemossa azzal, hogy az az ellen tiltakozó Boschán Gyula ügyvédet 1944-ben deportálták, s valamelyik haláltáborban halt meg. Ez úgy interpretálja, hogy a későbbi hercegprímás egy írásában azt írta, hogy ekkor Pehm nem vallásfelekezeti, hanem politikai kérdést tárgyalt. Ezzel a szakasszal számomra több probléma is akad. Ez elsődleges, hogy 1919-ben maga a közhangulat erősen zsidóellenes volt, a második pedig, hogy ebbe belekeverni, hogy ez az ember, később Magyarország egyik egyházmegyéjének vezetője lett történelmietlen. A kötet 39. oldalán megjegyzi, hogy „Ebben az időszakban Zala és Veszprém vármegyékben is Pehm volt az egyetlen pap, akinek egyszere bizonyítható erős antiszemita meggyőződése és a sajtóval való kapcsolata is.” Erősen hiányolom ennek a ténynek az alátámasztását. Ungváry Krisztián maga is elismeri, hogy a Zalamegyei Újság igen alacsony példányszámban jelent meg (példányai még az Országos Széchényi Könyvtárban sem találhatóak meg), ebből pedig az következtethető, hogy hatása – különösen az országos politikai felfogásra – gyakorlatilag a nulla lehetett. Mindezekkel nem azt kívánom sugallani, hogy Mindszenty nem kacérkodott az anitszemita gondolatokkal, de az is tény, hogy ez a korszak jellemző narratívája volt (mely korszaknak bemutatását némileg hiányolom), amelyet már később – bár a szerző által lényegében kétségbe vont – zsidómentési tevékenységénél ez már jelentősen megváltozott. Ungváry Krisztián az akkori veszprémi püspök mondhatni bűneként hozza fel, hogy ez elsősorban a kikeresztelkedett zsidókra vonatkozott, de érdemes lett volna figyelmesebben megvizsgálni a korabeli egyházi narratívát, mely Serédi Jusztinán akkori esztergomi érsek véleményét tükrözte, miszerint a katolikus egyház lényegében értük felel. Ezt a témát még sokáig és sok irányból lehetne megközelíteni, de azt gondolom, hogy nem jelenthető ki egyértelműen, hogy Mindszenty tevékenyen tett volna azért, hogy a zsidókat a haláltáborokba vigyék, még akkor sem, ha ezt a szerző erősen sugalmazza.

Szintén tovább gondolandó kérdés lett volna a lényegében 1945-tel lezárt (bár egy rövid 1956-os történettel tovább gondolt) téma, Mindszenty a protestánsokhoz való viszonya. Véleményem szerint ez az a kérdés, ahol a későbbi bíboros személyes felfogásában az egyik legkomolyabb fejlődést érte el. Plébános korában valóban megtörtént, hogy baptista és unitárius lelkészeket vezettetett ki karhatalmi segítséggel a plébániája területéről. Viszont az az érdekes, hogy ez sem tekinthető egyedi, mondjuk így túlkapásnak. Sok esetben, sok helyen figyelhető ez a kérdés meg, hiszen a II. Vatikáni Zsinatig a protestánsok lényegében eretnekek, árulók voltak. Már az is főbenjáró véteknek számított, ha egy vezető pap részt vett egy olyan esküvőn, melyben a protestáns fél nem adta meg a katolikus egyház által követelt reverzálist. Somorjai Ádám OSB által közzétett nunciusi jelentésekből pontosan lehet tudni, hogy az 1920-as évek egyik legnagyobb befolyással rendelkező, miniszteri rangban lévő papja, Vas József pont emiatt „vesztette el” esélyét a püspöki tisztségre. Mindszenty – még ha később ez nagyobb hangot is kapott, talán pont az 1944 után betöltött egyházvezetői feladatai miatt – gyakorlatilag ugyanazt tette, amit számos „kollégája”. A kötet nem tér ki arra, hogy mennyire megfigyelhető a sok évet az amerikai követségen töltő bíboros felfogásbeli változása ebben a kérdésben. Emigrációja után végiglátogatott számos országot, s nem egy beszéde maradt fenn, amikor protestáns magyar közösségeket keresett fel, ott nagy tisztelettel fordult a hívek és lelkipásztoraik felé, s beszéde végén – udvariasan – engedélyt kért, hogy adhasson egy áldást, melyet a protestáns hívek nagy áhitattal fogadtak el. Ennek a témának kutatása még sok fehér foltot jelenthet a Mindszenty-kérdésben, de azt, hogy teljes egészében üldözte volna a más felekezetbe tartozókat, túlzásnak minősíthető.

Szintén problémás a kötetben ahogy a szerző interpretálja Mindszenty hozzáállását a Magyarországtól elszakított területek kérdésében. Ezt a kérdést, különösen Csehszlovákia létének elfogadását egy olyan állítólagos pártállami dokumentumra alapozza, amely nem Csehszlovákia, hanem az (elsődlegesen) szlovák részen lévő egyházmegyék kérdéséről szól. A forrás nem szól az ország létének kérdéséről, hanem lényegében egyházszervezési kérdéseket érint. Az esztergomi egyházmegye jelentős része került át Csehszlovák területre, s Mindszenty két kérdésben akart eredményeket elérni. Az egyik, hogy mindaddig amig a szovjet uralom tart semmi se változzék, tehát a korábban esztergomi fennhatóság alatti területek apostoli kormányzóságként maradjanak meg (hátha lesz valami változás, esetleg országhatárokon átnyúló egyházmegyei kormányzás, amire azért a mai napig van példa), de ha ez nem is megoldható, akkor is az ő metropóliájának, érseki tartományának szuffraganeus püspöksége legyen. Az, hogy az egyházmegyék határát az államhatárokhoz kell igazítani, az újabb igény, Csehszlovákia esetében a csehszlovák kormány feltétele volt, de ugyanígy más utódállamok esetében is. Mindszenty tevékenysége az 1945-1948 közötti időszakban egyértelmű volt, hiszen számos jegyzéket küldött a Vatikáni államtitkárságra, melyben tájékoztatta a pápát a csehszlovák területekre került magyar papok helyzetéről, arról, hogy Pozsonyban megtiltották a magyar nyelvű prédikációt, tiltakozott a reszlovakizáció ellen, illetve, hogy nagy számú papot űztek el szolgálati helyéről. A csehszlovák állam titokban akarta tartani a magyarok elleni jogfosztásokat, de nem tudta. A nyugati világ tájékoztatásában óriási szerepe van Mindszenty Józsefnek, illetve azon papoknak, tanítóknak és további személyeknek, akik eljuttatták hozzá a valós helyzetképet. Őket Csehszlovákiában az ún. Mindszenty-perben ítélték el. Ez a kérdés, csak jóval Mindszenty halála után 1977-ben rendeződött. Megjegyzendő, hogy a téma feltárása még további kutatásokat igényel, viszont pont a vatikáni levéltár ezen időszaka még nem kutatható.

Sajnálatos hiányossága a kötetnek az az 1971. évi adventi lelkipásztori körlevél téves interpretációja. Noha a szerző álláspontja, Mindszenty írását idézve ideiglenes és életidegennek nevezett határ az osztrák-magyar határra vonatkozott, nem pedig – az általános mai felfogás szerint – a vasfüggőnyre, nem teljesen helytelen, de még nem bizonyított, csak előlegezett. Ezzel Ungváry Krisztián önmagát teszi ki támadási lehetőségnek, s akár bele is lehetne kötni, hogy a vonatkozó szakirodalom, sőt egy magánbeszélgetésben Mindszenty maga is kijelentette, hogy másként gondolta. Legszerencsésebb az lenne, ha úgy fogalmaznánk, hogy ez a része a körlevélnek rendkívül szerencsétlenül lett megfogalmazva, ami talán annak is köszönhető, hogy ekkor még nem állt fel az a „stáb”, mely a bíboros későbbi megnyilatkozásaiban komoly segítséget nyújtott Mindszentynek.

A könyvet alaposan áttanulmányozva néhány szakmai hibára szeretnék még rámutatni, amely a laikus olvasónak talán nem sokat jelent, de fontos abból a szempontból, hogy a kötet irodalomjegyzéke sok esetben pontatlan, mivel sok esetben hiányzik az idézett publikáció pontos helye (elsősorban az oldalszám), például „Gergely Jenő: Mindszenty hercegprímás közéleti tevékenysége. In: Vasi Szemle, 2005/4”, helyesen „Gergely Jenő: Mindszenty hercegprímás közéleti tevékenysége. In: Vasi Szemle, 2005/4. 59 (2005/4) 471–481.” lenne, de az irodalomjegyzékben szerepel olyan tanulmány is, melyre a főszövegben nem található hivatkozás, mint például Borbás Barna a Válasz Online oldalán megjelent írása. A lábjegyzetekben is megtalálható némi következetlenség, ugyanis – többek között – Somorjai Ádám Mindszenty bíboros követségi levelei az Egyesült Államok elnökeihez 1956-1971. c. kiadványát négy alakommal is idézi, de ezen idézetek forrásolása nem egységes, például a 81. oldalon a szerző feltüntetésével „Somorjai: Mindszenty bíboros követségi…” jelzéssel látta el, de a 204. oldalon már a szerző feltüntetése nélkül „Mindszenty bíboros követségi levelei” lábjegyzettel szerepel. Az olvasó talán szőrszálhasogatásnak is veheti, hogy ebbe a recenzor beleköt, de egy ilyen kényes témánál rendkívül fontos, hogy semmi olyan ne maradjon, melybe az olvasó, vagy a történész szakma bele tudna kötni. Maga a lábjegyzetek mennyisége (440 jegyzet) igen magas számú, de az is megállapítható, hogy ennek majdnem 25%-a egy szerzőtől, mégpedig Somorjai Ádám bencés szerzetestől származik (104 jegyzet), nagy számban szerepelnek életrajzi jegyzetek, valamint több esetben Ungváry Krisztián saját véleményét tartalmazó gondolatok is.

A fenti néhány kiemelt téma alapján azt gondolhatná az olvasó, hogy jelen sorok írója negatív véleménnyel van Ungváry Krisztián tanulmányáról, pedig ez nem így van. A kötet sok szempontból rendkívül értékes, de számos helyen átgondolásra szorul. Mégis felmerül a kérdés, hogy akkor miért helyes és fontos, hogy megjelent. Mindszentyvel kapcsolatosan két uralkodó nézet mutatható fel a mai közvélekedésben. Az egyik kiemeli, hogy hős volt, s a hősöknek minden megbocsátható, ha hibáztak is. Hős volt Kossuth Lajos? Hős volt Nagy Imre? Kossuth ma úgy él a köztudatban, mint egy igazi vezér, aki tűzön-vízen át tett a magyar szabadságért. Igaz, a múltjában – pontosan fel nem derített – szeplők is vannak, némi sikkasztási esete volt. Hős volt Nagy Imre? 1956 miatt valódi vezetőnek tekintjük, akinek újratemetése a szocialista rendszer koporsójának egyik legnagyobb szöge volt. Ma már nem igazán említjük, hogy a Rákosi-korszak alatt a behajtásokért jelentős részben ő is felelt. Hős volt Mindszenty József? Sokak szemében kérlelhetetlen hozzáállása miatt, a kommunizmus elleni küzdelme miatt egyértelműen annak tekinthető. Vajon viszont betöltötte-e azt a szerepet, melyre az egyház kinevezte, helyesen védelmezte-e az egyházat, vagy pedig politikai szerepvállalása felülírta ezt a kérdést, s mindent erre a lapra helyezett fel, s ebben – mondjuk ki – lényegében elbukott? A másik nézet elsősorban ez utóbbira alapoz, s a szerző is ezt a felfogást követi, miszerint Mindszenty tevékenysége lényegében ártott az magyar katolikus egyháznak, ha nem lett volna ennyire vaskalapos, akkor talán… S megint eljutunk a mi lett volna, ha kérdéshez, amelyet soha nem fogunk már megtapasztalni és helyes következtetéseket levonni, hiszen mi – sok év elteltével – látjuk a történelmi összefüggéseket, melyeket Mindszenty és kortársai, álltak bármelyik oldalon a történésekben élve nem láthattak át.

Ungváry Krisztián Mindszenty-mítosz című kötete rendkívül izgalmas, olvasmányos, s az biztos, hogy a következő évek Mindszenty-vitáinak, értelmezéseinek alapot fognak nyújtani. Kívánok a szerzőnek további gondolkodást, kutatást, hiszen, ha ez az a téma, amely még számos kihívást jelenthet, s ez független attól, hogy a boldoggá avatás befejeződik-e, s Mindszenty Józsefet az oltárra emelik-e.

Dudás Róbert Gyula

Ezt olvastad?

Sah mat generációkon át – Kádár János és Grósz Károly küzdelme

A világ és a magyar történelem konstans – sokszor figyelemreméltó - fenoménja a hatalomváltások időszaka, legyen szó akár monarchikus, akár

X