Baranya történelmi öröksége. Négy tucat rézkarc három jubileumi albumból, 1965–1980

A „felszabadulás” évfordulói újra és újra alkalmat adtak a szocialista társadalomról, kultúráról, a magyar történelemről alkotott kép reprezentálására. Nem volt ez másként Baranya megyében sem, ahol 1965 és 1980 között három jubileumi rézkarcsorozat jelent meg a Képcsarnok Vállalat gondozásában. Az albumok kivitelezésében a legjelentősebb helyi képzőművészek vettek részt, akik nagyon markáns képet alkottak a megye – elsősorban modern, kisebb részt régibb – történelmi örökségéről. A három sorozat képei fontos elmozdulásokra mutatnak rá a hivatalos örökségpolitika és a művészi identitásreprezentációk terén.

A rézkarc technikája Magyarországon az 1960-as, 1970-es években fénykorát élte: viszonylag olcsó és könnyen szállítható, nagyon dekoratív és ajándékozásra is kiválóan alkalmas művek készültek evvel az eljárással. Nemcsak a lakásukat szépíteni vágyó átlagemberek és magángyűjtők vásároltak rézkarcokat, hanem intézmények, vállalatok részéről is felmerült az igény, hogy külföldi vendégeiket ilyen reprezentatív ajándékkal lepjék meg. 1962 folyamán a pécsi Képcsarnok csaknem kétmillió forint értékben adott el festményeket és – mindenekelőtt – rézkarcokat. Ez annak tükrében nem is igazán meglepő, hogy egy, az 1960-as évek közepén végzett felmérés úgy találta, a kulturális igény és ellátottság tekintetében országos viszonylatban is Baranyában voltak a legkedvezőbbek a feltételek.

„Baranya az ország első megyéje, ahol az embereket érdemes kellő mennyiségű és színvonalú iparművészeti áruval, képpel ellátni, érdemes kiállításokat rendezni”. (Hallama Erzsébet: A „kulturáltsági mutató” másik arca. Dunántúli Napló, 24:101 (1967. ápr. 30.), 11.)

Nem véletlen, hogy a rézkarc készítésének alapvető munkafolyamatát – vélhetően olvasói érdeklődésre reflektálva – a helyi sajtó is bemutatta.

„A munka menete a következő. Veszünk egy rézlemezt, bevonjuk az alapozóviasszal, ami szarvasfaggyú és viasz megfelelő keverékéből áll. Hengerrel, melegen, lehelletfinoman el kell oszlatni a lemezen az anyagot, majd az erős, kemény tűvel meg kell rá rajzolni a képet. Ott, ahol a viaszt megkarcoltuk, előbukkant a fém. A lemez ezután különböző erősségű salétromsavba kerül: a viasztól nem védett helyeken a sav kimarja a rezet. A viaszt le kell törölni, rákenni a lemezre a festéket, majd letörölni, hogy csak a belemart vonalakban maradjon, s már mehet is a lemez a speciális rézkarcnyomó prés alá.” (Hallama Erzsébet: A rézkarc. Dunántúli Napló, (1967. feb. 5.), 11.)

Az 1948-ban létrejött, és a Képzőművészeti Alap tulajdonában lévő Képcsarnok Vállalat küldetésének tekintette a kultúra színvonalának folyamatos emelését, a közízlés nevelését, és kimondottan a giccs elleni küzdelmet. Ezt szolgálta a vidéki bolthálózat kiépítése, bemutató kiállítások szervezése a kistelepüléseken, és nem utolsó sorban kimondottan helyi tematikájú alkotások és kiadványok megjelentetése. Mindez jól érzékelhető területileg Baranya, technikai szempontból pedig a rézkarc viszonylatában, néhány év termése alapján. 1967 nyarán – Debrecen és Szeged mellett – Pécs nevezetességeiről készült egy 12 lapos gyűjtemény (érdekes, hogy a kilenc alkotó közül csak három volt helyi). Az 1200 példányban megjelent albumot nem egészen 150 ft-os áron vásárolhatták meg az érdeklődők. Ezt követően a baranyai népviseletekről készült sorozat megjelentetése került napirendre. Nem sokkal később, 1971-72 folyamán Megyénk nagyjai címmel vette tervbe a Képcsarnok egy 15 rézkarcból álló sorozat megjelentetését. A szerkesztők

„a Helytörténeti Bizottságra ruházták a jogot, hogy a közeljövőben eldöntse: Baranya munkásmozgalmának, politikai, társadalmi, tudományos és művészeti életének kiválóságai közül kikről készítenek rézkarcot” a megbízandó pécsi alkotók. (Megyénk nagyjai… Dunántúli Napló, (1971. máj. 8.), 4.)

Hasonló gyűjtemények készítésére vissza-visszatérő alkalmat adtak a „felszabadulás” évfordulói, amelyeket mindig nagyszabású ünnepségsorozat és számtalan kiadvány megjelenése kísérte ország-, és megyeszerte. Tudományos konferenciák, tanulmánykötetek és forráskiadványok tárgyalták az impériumváltás folyamatát és az új hatalom berendezkedését. Képeskönyvek, falumonográfiák és tsz-történetek mutatták be egy-egy település fejlődését az 1945 óta eltelt időszakban. Tematikus kiállítások, egyedi alkotások, gyűjtemények és sorozatok jelenítették meg a népi demokratikus rend vívmányait. Az első ilyen album alighanem 1960-ban készült, amikor a Képcsarnok Vállalat az elmúlt másfél évtized eredményeit bemutató sorozatot rendelt meg budapesti és vidéki művészektől. A 220 alkotás összesen 22 ezer példányban készült el. A későbbiekben, a húsz-, a harminc- és a harmincötéves évforduló tiszteletére megjelent albumok kimondottan helyi témákra fókuszáltak és nagyrészt helyi művészek megbízásával készültek – alighanem tudatosan kapcsolódva a helyi közönség igényeihez.

Baranya megye felszabadulásának emlékére, 1966

1965-66 folyamán hét alkotó – mindegyikük baranyai – kapott megbízást arra, hogy megörökítse a megye fejlődésének legfontosabb, leglátványosabb jeleit. A 16 rézkarc lefűzve, kemény borítóval ellátva került forgalomba, így kevésbé voltak alkalmasak lakások vagy irodák díszítésére, inkább gyűjtők kollekcióiba szánhatták őket. A képeket a kiadó sorba rendezte, ám ez a sorrend nem tükrözött semmilyen gondolatmenetet, alkotói vagy szerkesztői elgondolást.

Az mindenesetre fontos, hogy a nyitó képen, Kolbe Mihály (1907–1990) alkotásán egy jellegzetes baranyai tájat, a Mecsekben megbújó Orfűi-tó környékét látjuk. A kép híven tükrözi a hegyoldal és a víztükör nyugalmas hangulatát, a néző úgy érezheti, hogy hamisítatlan pannon tájat lát – holott a tó mesterséges képződmény, 1962-re készült el a megyei tanács idegenforgalmi koncepciójához illeszkedő fejlesztésként.

Az albumban látható legtöbb alkotás a megye új kulturális és oktatási létesítményeit mutatja be. Korda Béla (1899–1972) a pécsváradi gimnázium modern, a környező kis házak közül kiugró épülettömbjét jelenítette meg. Ugyanez a gondolatiság, régi és új radikális szembeállítása tükröződik Bezzegh Zoltán (1912–1984) munkáján, amely az egyetemi városnegyed legújabb fejlesztését, az 1966 augusztusában átadott Négyszázágyas klinikát ábrázolja: a modern, robusztus épülettömb feltűnő kontrasztot alkot a környéken ekkor még álló kis lakóházakkal, présházakkal. Ugyanezt az ellentétet jeleníti meg, bár más elemekből épül fel Soltra Elemér (1922–2013) rézkarca, amely a régi és új szembenállását az árnyék és a napfény ellentéteként fejezi ki. A Dél-Baranya egyik legjelentősebb turisztikai beruházásaként elkészült Siklósi Vár- és Turistaszállót bemutató kép hátterében a sötétbe burkolózó gótikus kápolna, előterében pedig a verőfényben álló napozóterasz látható, egy napernyő alatt pihenő vendéggel.

Bérces Gábor (1939–2011) az 1952-ben gyermekotthonnak berendezett csertői kastélyt választotta témául. A szépen gondozott parkban álló kastély fenséges hangulatot, nyugalmat sugároz, és ez rokonítja Kolbe Orfűi-tavat ábrázoló alkotásával. Egészen más közegbe, egy modern városközpontba vezet el Kelle Sándor (1913–2003) rézkarca, amely a szigetvári Zrínyi filmszínházat jeleníti meg. Az épület ábrázolása ugyan nagyon is realisztikus, a mozi előtti téren sétáló emberek, a tér növényei és kövezése azonban olyannyira sematikus, mintha csak egy építészeti látványtervet néznénk. Ismét más jellegűek, inkább az absztrakthoz állnak közel Bizse János (1920–1981) munkái, aki a Vidámparkról és az Állatkertről készített egy-egy jól szerkesztett, mégis játékos képet. A néző tekintete apró részleteken is kalandozhat, felfedezhet egy-egy újabb vidám elemet.

A kultúra, oktatás és idegenforgalom területétől – meglepő módon – némileg elmarad az ipari fejlesztések reprezentációja. Soltra Elemér a mohácsi farostlemezgyár nagy üzemcsarnokába vezeti el a nézőt. A hatalmas, egyszerre fenséges és félelmetes gépsor mellett két ember körvonala sejlik fel, ám csak az előtérben elhelyezett, komor arcú munkásasszony az egyetlen életteli alak a képen. Szintén Soltra készített rézkarcot az ekkor már nemzetközi hírnévnek örvendő Villányi Pincegazdaságról. A remekül szerkesztett kép hátterében csempézett, laboratóriumi benyomást keltő teremben bormintát vizsgálnak, középütt hatalmas hordó idézi a régi pincék hangulatát, az előtérben pedig a bor élvezetét jeleníti meg a kancsó és két borospohár. A jelenetnek a gótikus csúcsívekre emlékeztető boltozat ad szinte szakrális kisugárzást. Kelle Sándor a nagyon erős identitással bíró, a baranyai társadalom és a táj formálásában is alapvető bányászat világába hívja a nézőt: a komlói Bétaakna felszíni létesítményeit – a felvonót, a szénosztályozót, a kötélpályát, a hűtőtornyot – mutatja be. Bérces Gábor az 1959-től működő pécsi Hőerőműről készített rézkarcot. Az üzemépület tömbje a lap szélén bukkan fel, a központban pedig a három égbe nyúló kémény és a villamos vezetékek kaptak helyet. Az áram erővonalait sűrű, a vezetékek vonalait követő vonások érzékeltetik. Hasonlóan erőteljes és egyszerre légiesen könnyed a Bezzegh Zoltán munkáján feltűnő, 1958-ban átadott televíziós adótorony. A századelőn épült Kiss József kilátó terméskőből emelt, zömök tömbje mellett az égbe nyúló, elegáns acélszerkezet jelent kontrasztot.

Az ipar fejlesztéséhez kapcsolódó nagy városépítkezéseket, a városok tereinek, sziluettjének átalakulását az albumban három alkotás dokumentálja. A komlói „toronyházakról” Kelle Sándor készített rézkarcot, amely az épületek előtt álló emberek, fák és autók vázlatszerű alakjának köszönhetően egy tervdokumentációhoz kapcsolódó látványterv benyomását kelti, Kelle másik, szigetvári rézkarcához hasonlóan. Bérces Gábor Uránváros hangulatát jelenítette meg – a képet szinte teljes egészében a paneltömbök geometrikus alakzatai uralják, ezt a szigorúságot csak a kép előterében a játszótéren álló ívelt mászóka, és néhány facsemete bontja meg. Az ólomszürke ég és a lombtalan fák téli hidegséget sugároznak. Az albumot záró rézkarc Pécs látképe Bizse Jánostól. A kép leghangsúlyosabb eleme a fejlődés motorját jelképező, az állandó energiaellátást biztosító magasfeszültségű vezeték. Mögötte egy lakótelep tömbjei láthatóak, a régi korok maradványai, a belváros templomai és a mecsekoldali házak pedig éppen csak felsejlenek a távolban.

Az albumra jellemző az urbánus, sőt ipari környezet piedesztálra emelése: mindössze két alkotás, az orfűi és a csertői kép jelenít meg organikus (jóllehet nem érintetlen) tájakat. Az alkotások nagy részét a kontrasztok jó arányérzékkel kialakított rendszere uralja: régi és új, természetes és épített környezet szembeállításának célja a fejlesztések, az újdonságok kiemelése, a táj és a városkép átalakulásának érzékeltetése, az új Baranya éltetése volt.

Új nap alatt Pécs, 1975

A „felszabadulás” harminc éves jubileumára készítendő albumról a sajtó először 1974 februárjában adott hírt. Pécs megyei város Tanácsa megrendelésére a kivitelező Műcsarnok Vállalat négy pécsi művésznek adott megbízást. Közülük hárman a tíz évvel korábbi gyűjtemény rézkarcain is dolgoztak, új névként csak Erdős János (1938–2023) bukkant fel. Mind a négyen a nem sokkal korábban, 1972 végén létrejött Pécsi Grafikai Műhelyhez kötődtek. Ez az inspiráló közeg kedvező hatást gyakorolt az  album munkálataira, ami érezhető például a bonyolultabb képépítésen és a rézkarc technikájának gazdagodásán.

A megbízói koncepció egészen új volt. Nem képeslap- vagy fényképszerű dokumentációt kívántak nyújtani, hanem az alkotók személyes vallomását kérték a városról. Ahogy a megrendelőt, Pécs Megyei Város Tanácsát képviselő művelődési osztályvezető fogalmazott:

„Pécsről lehetett volna szebbet és többet mondani, de igazabbat aligha. Ez a város a ’mi’ városunk, igazgyöngy, amelyet érdemes megcsodálni.” (Csorba Tivadar: [Előszó]. Új nap alatt Pécs 1944–1974. Pécs, 1975.)

A sorozatot Erdős János magyar folklórból táplálkozó, a legelemibb mértani formákból építkező rézkarcai foglalják keretbe. A Fényes szelek című nyitó képen egy életfát körültáncoló nyolc stilizált emberalak látható, mögöttük tűnik fel a belváros a székesegyház négy tornyával és a dzsámi kupolájával. A záró kép az Új nap alatt címet viseli, központjában egy háromtagú család, az anya kezén egy békegalamb. A város stilizált alakja a kép széleire szorul, középpontban egyértelműen az ideologikus tartalom áll. Az augusztus 20-ának emléket állító rézkarcon még kevesebb a pécsi vonatkozás: egy faragott bútorra emlékeztető keretben egy népviseletbe öltözött, egy szál virágot tartó leány tűnik fel (érdekes, hogy a kép 1969-ben készült, Szökröny című rézkarcának „újrafelhasználásaként” jelent meg itt).

Bérces Gábor a korszak kezdetéhez nyúl vissza, a „felszabadulás” napját jeleníti meg. A montázsszerű alkotás közepén és a Vörös Hadsereg útját jelző csatahelyek láthatóak Baranya térképén, alatta Pécs térképei, felül pedig vörös katonák és Sarohin altábornagy arcképe. Bérces másik két munkáján Pécs fejlődését emeli ki. Urbanizáció című rézkarcán mintha két korábbi képét csúsztatta volna össze: feltűnnek a Hőerőmű vezetékei és kéményei, és a jellegzetes uránvárosi panelházak, egyetlen, fiktív városnegyedet alkotva. Építkezés című, látomásszerű munkáján végeláthatatlan, sűrű erdőre emlékeztető állványzatokat, vagy épülő házak kuszán elrendezett, meglepő módon ívelt tartóelemeit látjuk.

Bizse János pécsi látképén a város lényegében összes jellegzetes épülete feltűnik: a leghangsúlyosabb természetesen a székesegyház, a dzsámi és a városháza tornya, de hamar felismerhető a zárdatemplom, a Mindenszentek temploma, Zsolnay Vilmos szobra és a jellegzetes, Tillai Ernő tervezte uránvárosi panelházak. Az Újmecsekaljáról, közkeletű nevén Uránvárosról készült képen a jellegzetes geometrikus díszítéssel ellátott panelépületek jelennek meg, az előtérben pedig Laborcz Ferenc Játszó gyerekek című, 1964-ben felállított kútszobra áll. Bizse szándékosan egymásba csúsztatta a városrész tereit: az Uránváros korábban épült részén álló szobrot, az újabb építésű panelházakat, a háttérben feltűnő Makár-hegyet és a kéttornyú, neoromán Pius-templomot egyazon helyről így nem, csak négy különböző pontról lehet látni. Más megoldásokat választott az alkotó a Széchenyi teret ábrázoló rézkarcon. A teret szokatlan szemszögből, a Megyeháza felől látjuk, a Városháza így a kép jobb szélére került, középütt pedig, leghangsúlyosabb elemként az egykori Nick-ház tűnik fel. A tér sűrű autóforgalma, a neonfények és a valósnál nagyobbnak látszó épületek azt a benyomás keltik, hogy a képen egy igazi metropolis élettől duzzadó főterét látjuk.

Soltra Elemér munkáinak sorát a románkori Pécs emlékeiről készült rézkarc nyitja meg; a két legismertebb, imádkozó angyalt és a vak Sámson utolsó hőstettét ábrázoló kőfaragványok mellett a művész montázsszerűen szerepelteti a székesegyház alaprajzát, és meglepő módon a – középkori emlékeket elpusztító – felszabadító háború képét is. Soltra másik munkáján a nem sokkal korábban, 1973-ban átadott tv-torony látható, amely rövid idő alatt a város országos hírű jelképévé vált. A korabeli sajtóban ragyogó ékszerhez hasonlított toronyra dicsfény sugárzik, míg a környező táj, a Misinatető nem is látszik a képen. A Négyszázágyas klinikát Soltra szokatlan perspektívából – Bezzegh Zoltán tíz évvel korábbi munkájától eltérő megfogalmazásban – ábrázolta: a hatalmas épülettömbnek szinte légies külsőt kölcsönöznek a függőfolyosók.

A Pécs megújulását ünneplő sorozat – a rendkívül széttartó tematika és a nagyon különböző ábrázolásmódok ellenére is – tökéletesen megfelelt a beköszöntőben megfogalmazott célnak. A négy művész olyan személyes vallomást nyújtott át a nézőknek, amely átélhetővé tette a rajongást a város iránt,

„ahol mély gyökeret ereszthetett szocialista hazánk és népünk iránti szeretetünk, ahol részt veszünk az emberiség jövőt formáló vágyainak valóra váltásában, ahol megtermékenyül hitünk és akarásunk a szebbért, a jobbért”. (Csorba Tivadar i.m.)

Baranya megye történelme képekben, 1979-1980

Szándéka szerint nem az évfordulóhoz kapcsolódott, mégis a 35 éves jubileumra készült el a Baranya megye történelme képekben című, eredetileg három kötetesre tervezett album. Az első rész a megye legkorábbi történetét, a második a középkor és a kora újkor évszázadait elevenítette meg, a harmadik, végül el nem készült kötet képei pedig az 1848-as forradalomig terjedő időszakot ölelték volna fel. A tematikát egy szakértői bizottság – Szita László levéltárigazgató, Bezerédy Győző muzeológus és Vargha Károly nyugalmazott főiskolai tanár – dolgozta ki, és az alkotók is kiemelt gondot fordítottak a történeti hűségre.

A korábbi albumok alkotógárdája csaknem teljesen kicserélődött. A folytonosságot mindössze a vitathatatlan tekintélynek örvendő Soltra Elemér, és az 1975-ös album munkálataiban is részt vevő Erdős János személye jelentette. A kiadó ugyanakkor öt pécsi mellett négy budapesti művésznek (Badacsonyi Sándor, Váci András, Vagyóczky Károly és Veszprémi Endre) is megbízást adott.

Különösen érdekesek az első kötet képei. Az album élén szereplő – név és cím nélküli – beköszöntő úgy fogalmazott, az alkotók úgy kísérelték meg bemutatni a megye múltjának egy-egy kiemelkedő pillanatát,

„ahogy azok megtörténhettek. Mivel írat, tárgyi emlék kevés maradt meg e történelmi korok jórészéből, így sokszor a csapongó fantáziára vagyunk utalva, hogy magunk elé képzeljük megyénk és városunk történetének sorsdöntő eseményeit.” (Baranya történelme képekben, I. [Képcsarnok Vállalat, Bp., 1979.] 1.)

A képek azonban nem annyira a képzeletünkben megelevenedő világokat tárnak elénk – valós, képzőművészeti eszközökkel megformálható narratíva az őskor világából nemigen állt rendelkezésre, így a leginkább adekvát megformálásnak a tudományos ismeretterjesztésre jellemző távolságtartás bizonyulhatott. (Ezt a benyomást erősíti a kötet képeihez készült, ajánló bibliográfiával ellátott magyarázó szöveg is.)

Egyes képek láttán a nézőnek olyan érzése támad, mintha egy régészeti feltárás munkalapját tartaná a kezében. Ilyen volt Soltra Elemérnek a zengővárkonyi neolitikus idolt, és a zóki madár alakú edényt ábrázoló rézkarca, mely még a méretarányt és a tárgy leltári számát is közli. H. Barakonyi Klára (1941–) munkájának témája a korsós ókeresztény sírkamra, melynek az alkotó több részletét is bemutatja többféle perspektívából, oldal- és alulnézetből, mellékelve a sírkamra alaprajzát is.

Más képek egy tankönyvi illusztrációra, vagy rekonstrukciós rajzra emlékeztetnek. Ilyenek Váci András (1928–1989) munkái a bronzkori harcmodorról és egy római villáról. Ebben a szellemben dolgozott Vagyóczky Károly (1941–) is, aki különböző típusú népvándorláskori fibulákat helyezett egymás mellé, másik képén pedig a honfoglaláskori női ékszereket mutatta be egészen szenvtelenül, a puszta tényközlés szándékával. Jóval élettelibb Badacsonyi Sándor (1949–) munkája, amely az őskori falvak világát hozza közel a nézőhöz. Az album leginkább dekoratív, legjobban komponált alkotása Veszprémi Endre (1925–) munkája, amely egy jurták előtt álló, távolba révedő avar lovas katonát ábrázol.

A sorozat legsajátosabb, a többi alkotástól leginkább elütő darabja Erdős János rézkarca: a vaskori halomsírokra jellemző, stilizált leleteket egy kehelyszerű mélyedésben helyezte el, közöttük egy fa gyökerei kígyóznak, mintegy magukba szívva az őskor életerejét.

A második album egészen más hangulatvilágot tükröz. A középkor évszázadaiba és a török időkbe kalauzolja a nézőt, megvalósítva immár a beköszöntőben kifejezett szándékot: a képek többségén itt már valóban a művészi fantázia segítségével életre keltett világot láthatunk.

Leginkább mozgalmasak Soltra Elemér rézkarcai. Első munkáján a honfoglaló magyarok szinte barátsággal köszöntik a helyben talált népességet, bár jurtáik távol vannak az őslakók házaitól. Másutt Soltra (néhány évvel korábbi munkája után ismét) a székesegyház építését, a 12. századi kőfaragványok készítését jeleníti meg, bár meglepő anakronizmussal: a háttérben a székesegyház mai sziluettje tűnik fel. Hasonlóan kevéssé törekszik a történeti hűségre a Zsigmond király siklósi fogságát ábrázoló rézkarc: az uralkodó megtörten, fáradt arccal lépked a börtön felé, mögötte lándzsás és alabárdos katonák, akiknek pajzsán ráadásul nem annyira a Garaiak, mint inkább a jóval későbbi birtokos Perényi család címerére emlékeztető alak látható. Szintén Soltra készítette a mohácsi csatát ábrázoló rézkarcot, mely jó érzékkel adja vissza az ütközet rettenetét: a porfelhőből csak néhány páncélos katona, és a megrémült, visszahőkölő lovon ülő uralkodó tűnik elő. Ehhez a hangvételhez áll közel Valkó László (1946–), aki a könyvtár csendes magányában elmélyülten dolgozó Janus Pannoniust ábrázolja. Másik munkáján a török martalócok dúlását jeleníti meg, hűen tükrözve a keresztény lakosság rémületét, amit az egykorú ábrázolásokról is jól ismerhetünk.

A történelmi tablók sorát két tájkép tarkítja. Gellér B. István (1946–2018) a tettyei reneszánsz palotáról készített rézkarcot, amely finom vonalaival képez kontrasztot a vadregényes környezettel szemben. (Az épület rekonstrukciójához Gellér minden bizonnyal Pilch Andor 1910-ben készült rajzát vette alapul.) Badacsonyi Sándor jól szerkesztett képe a dunaszekcsői várat ábrázolja: a kép egyharmadát kitevő előterében a Duna felszíne látható, emögött bukkan fel a túlparton álló apró falu és a fölötte meredő, félelmetes partfalon épült vár.

Sajátos hangvételt tükröznek végül Erdős János munkái, aki – az album első kötetéhez hasonlóan ezúttal is – az elvontabb ábrázolás felé mozdult el. Két alkotásán a pécsi városfal építését és az egyetem alapítását mutatja be. A munka során a középkori város alaprajzát, távlati képét vette alapul, és ezen helyezte el a középkori miniatúrákat idéző épület- és emberábrázolásokat.

Összefoglalás

A Képcsarnok rézkarc-sorozatai, albumai hatékonyan közvetítették a megrendelők – a Baranya megyei, illetve a Pécs városi Tanács – örökségpolitikai preferenciáit, hiszen népszerűek, jól eladhatóak voltak, számtalan néző számára közvetítettek egyszerűen befogadható értékeket. Főként a Baranya történetének egy-egy momentumát megjelenítő sorozatot keresték, a sajtó értesülései szerint sok intézmény már jó előre megrendelte azt.

„A rézkarcsorozatok iránt elsősorban a megye iskoláiban, művelődési és más közintézményeiben mutatkozott érdeklődés, illetve üzemek, hivatalok díszítésére is sok helyütt megrendelték.” (Baranya történelme képekben. Dunántúli Napló, (1977. aug. 29.), 6.)

Első látásra is szembeötlőek a három album földrajzi súlypontjai. Az 1975-ben készült album szándéka szerint Pécsre fókuszált, de az 1966-ban és az 1979-80-ban megjelent képeknek is csaknem a fele, illetve közel az egyharmada pécsi fejlesztéseket és Pécshez kapcsolódó történelmi eseményeket ábrázol. Az albumokban kifejeződő örökség-reprezentáció tehát erősen Pécs-központú. Ez alighanem a szerkesztők és az alkotók közötti konszenzus eredménye volt, amit csak részben magyaráz, hogy többségük Pécsett élt és dolgozott. Az összefüggés még élesebben rajzolódik ki más művészek más műfajú munkáival összevetve. Az 1963-ban megjelent Kincses Baranya című album, amely a budapesti Reismann János fotóművész és az ekkor már szintén Budapesten élő Örsi Ferenc író közös műveként született, túlnyomó részt községek és vidéki városok hagyományait, épített környezetét és mindennapjait mutatja be, a képanyagnak csak negyedét teszik ki a pécsi vonatkozású felvételek. Lényegében ugyanezekkel az arányokkal találkozunk Martyn Ferenc Baranyai képek című tollrajz-sorozatán, mely 1979-ben jelent meg Tüskés Tibor előszavával és Weöres Sándor verseivel.

További érdekes összefüggés a három album időbeli horizontja. Az 1966-os és az 1975-ös album a megújulást, az 1945 utáni kor létrehozott örökségét mutatja be, a készítők közti különbségek dacára is átgondolt alkotói koncepció mentén, általában kimondott dekorativitással és művészi invenciókkal. Az 1979-1980-ban készült sorozat vállalkozott arra, hogy a régebbi korok egy-egy momentumához nyúljon vissza, ezekhez azonban – egy-egy kivételtől eltekintve – láthatóan nem sikerült valódi kötődést, művészi viszonyulást kialakítaniuk az alkotóknak. Nemigen rugaszkodtak el az adatrögzítés, ismeretterjesztés szándékától, ténylegesen csak a késő középkor és a hódoltság századait sikerült megeleveníteniük.

A három albumon a művészi útkeresés tükröződik, nem is csak annyiban, hogy az alkotók nem egyszer saját korábbi műveikhez nyúltak vissza, újraértelmezve azokat. Az 1966-ban megjelent sorozat darabjain még a fejlődésbe vetett bizalom, az átalakuló táj és az átalakuló társadalom éltetése érződik. 1975-re ez az egyértelmű optimizmus eltűnt, borongós, helyenként kimondottan negatív reprezentációk is megjelentek. Az évtized végére a felszabadult, újjáépülő Baranya témája elvesztette aktualitását, a régebbi korok történelmi öröksége viszont még láthatóan nem nyerte el új státusát a megújuló örökségpolitikai diskurzusban – nem véletlen, hogy a sorozat harmadik része nem készült el.

Köszönetet mondok Gál Hedvig Zsuzsannának a kiváló minőségű reprodukciók elkészítéséért, és Mendöl Zsuzsanna művészettörténésznek, amiért elolvasta a kéziratot, és számos hasznos tanáccsal, észrevétellel segítette a dolgozat végső formába öntését.

Erdős Zoltán

Felhasznált források és irodalom

Baranyai képek. Martyn Ferenc rajzai Weöres Sándor verseivel. Bev.: Tüskés Tibor. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., [1979.]

Baranya megye felszabadulásának emlékére. [Képcsarnok Vállalat, Bp., 1966.]

Baranya történelme képekben, I-II. [Képcsarnok Vállalat, Bp., 1979-1980.]

Baranya történelme képekben. Dunántúli Napló, 34:237 (1977. aug. 29.), 6.

Baranya történelme képekben. Dunántúli Napló, 37:107 (1980. ápr. 19.), 2.

Az évfordulóhoz méltóan. Dunántúli Napló, 31:155 (1974. jún. 8.), 3.

Erdős Zoltán: Soltra Elemér metszete a Villányi Pincegazdaságról. Villányi Hírek, 11:1 (2017. jan.), 7–

Festményt és rézkarcot… Dunántúli Napló, 20:11 (1963. jan. 15.), 2.

Grafikai album. Dunántúli Napló, 31:55 (1974. feb. 25.), 6.

Hallama Erzsébet: A rézkarc. Dunántúli Napló, 24:31 (1967. feb. 5.), 11.

Hallama Erzsébet: A „kulturáltsági mutató” másik arca. Dunántúli Napló, 24:101 (1967. ápr. 30.), 11.

Kétszázhúsz rézkarc a felszabadult Magyarországról. Dunántúli Napló, 17:54 (1960. márc. 4.), 4.

Kovács Orsolya: A Pécsi Grafikai Műhely. Művészet, 28:2 (1987. feb.), 35.

Megyénk nagyjai… Dunántúli Napló, 28:107 (1971. máj. 8.), 4.

Novotny Tihamér: Erdős János munkái 1955–2014. Patak Művészeti Egyesület, Szigetszentmiklós, 2015.

Reismann János – Örsi Ferenc: Kincses Baranya. Panoráma, Bp., 1963.

Tizenkét lapos rézkarc-album Pécsről. Dunántúli Napló, 24:180 (1967. aug. 2.), 1.

Új nap alatt Pécs 1944–1974. Előszó: Csorba Tivadar. [Pécs, 1975]

Wéber Adrienn: „Ékszer gyanánt ragyog a hegytetőn a vasbetonkolosszus”. Csorba Győző Könyvtár, Pécs, 2023.

Ezt olvastad?

Falvak és városok, avagy pártállami településtervezés

A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa 1971-ben fogadta el a területfejlesztés irányelveit és az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepciót (OTK). Az esemény ötvenedik évfordulóján

X