Mozaikcsalád-stratégiák a korábbi századokban – Özvegyek és árvák nyomában

Az MTA Lendület Családtörténeti Kutatócsoport rendkívül gazdag könyvkínálatából az Özvegyek és árvák a régi Magyarországon 1550–1940 című kötet az egyik legszínesebb és témáját tekintve a legösszetettebb. A Magyar Családtörténetek sorozat 5. kiadványaként (ugyanakkor a Magyar történelmi emlékek – Értekezések főcímre is hallgat) 2020-ban jelent meg úgy, hogy elmondható: testvére a 2019-ben kiadott Érzelmek és mostohák. Mozaikcsaládok a régi Magyarországon 1500–1850 című kötetnek. Emez az érzelemtörténet szempontjából, az Özvegyek és árvák kötet inkább módszertani, tipizálási és forráskritikai szempontból járja körbe – 400 évet átfogva – az özvegyek, az újraházasodók, az árvák, a mostohák és mostohagyermekek, a mozaikcsaládok különféle mintázatait, nem elhanyagolhatóan a „gyermektapasztalat” oldaláról vizsgálva a kérdéseket, vagy az „özvegy férfi” fogalmát is idecsatolva.

Erdélyi Gabriella, mint a kutatócsoport vezetője és a könyvsorozat szerkesztője írta a tudományos horizontot áttekintő Bevezetést, amelyben megfogalmazta e kötet összeállításának indokát és célját:

„…iparosodás előtti időkben a családi életre nem a szülők és gyermekeik stabil együttélése volt a jellemző, hanem a család folyamatos átalakulása. Az özvegy- és árvalét mindennapos tapasztalat volt sokak számára, akárcsak az egyszülős vagy a mozaikcsaládban élés átmeneti vagy huzamosabb tapasztalata. A családi és egyéni életciklusok szokásos elkülönítése helyett kíváncsiságunk arra sarkallt minket, hogy az egyéni sorsokat és társadalmi tendenciákat hosszabb időn át nyomon kövessük. Így kerülnek rendhagyó módon egy kötet lapjaira özvegyek, félárvák, mostohagyermekek és gyámság alá kerülő teljes árvák.” (8.)

Kilenc szerző tanulmánya szerepel két nagy tematikai egységben, amelyek – Az újraházasodás mintázatai felnőtt, és gyermeknézőpontból, valamint az Özvegység „földközelből” – jelzik a tárgyterületi kérdésfelvetéseket is. Kilenc szerző, kilenc rendkívül érdekes és alapos tanulmánya, mindegyik megérne egy hosszabb bemutatást. Közös bennük, hogy központi témaként a halál következményeként megingott családi, társadalmi, gazdasági helyzetbe kerülő egyének – nő, férfi, gyerek – esélyei, túlélési és küzdési technikái, az adott kor lehetőségei, a kis- és nagyközösség segítő mechanizmusainak működése jelennek meg itt.  A tanulmányok rámutatnak arra, hogy a magas gyermekhalandóság mellett a felnőtthalandóság döbbenetes mértéke az, amely leginkább átrendezte a családi viszonyokat, így újabb és újabb családi formációk alakulhattak ki, amelyek mögött egyéni motivációk, érdekek és sokféle döntés állhatott.

Özvegyek és árvák a könyv címe – látszólag egyszerű a meghatározás, miközben a tanulmányok egyik fontos erénye az új, vagy újra és újra kialakuló családi státusz meghatározása, definiálása akár egy járvány, a kolera teremtette helyzetben, demográfiai ciklusokban, az árvaság jogi státusza révén is újrafogalmazást eredményezett. Ugyanis többször lehetett özveggyé válni, többször lehetett újraházasodni, bár egyszer lehetett félárvává és árvává válni, de többször, több felállásban lehetett valaki mostohaszülő, mostohagyerek vagy féltestvér. A létrejövő és átalakuló mozaikcsaládok mindezeket a változásokat különböző mintázatokban mutatták meg, éppen ezért nem statikus állapotról, hanem a változások folyamatáról és változatairól beszélnek a tanulmányok is.

Az első tematikai egység elején Lakatos Sándor egy kistájra leszűkítve, két Homoród menti faluközösség demográfiai magatartását – a házasságkötést, a megözvegyülést és az újraházasodást – vizsgálta a reprodukciós és önfenntartási perspektívák szempontjából. A tanulmány jól példázza, hogy egyházi és polgári anyakönyvek adatbázisára épített családrekonstitúciós, valamint az életútesemény-vizsgálati módszerek megalapozhatnak mikroregionális történeti kutatásokat is.

A kolera-irodalom igen gazdag, de mindig lehet új szempontból ránézni a járvány hatására. Így Gál Edina Tünde az 1873-as kolozsvári kolerajárvány után maradt árvákról és özvegyekről készített összeírásokat vette alapul a szegénység korabeli definíciójának vizsgálatához. Ez azért is fontos és tanulságos, mert országos és helyi gyűjtésekkel igyekeztek segíteni a kolera miatt özvegyen és árván maradottak szociális problémáin. A tanulmány összeírások, levéltári adatok alapján szemléletesen vezet végig e csoportok sokféle életmegoldási helyzetén, újraházasodások, mozaikcsaládok létrejöttével, az árvák szociális helyzetétől függő megoldásokkal, inasnak állt vagy munkát vállaló árvák öneltartásával, kegyelemből rokonoknál való elhelyezéssel, ritkán árvaházba való kerüléssel.

Tóth Árpád a sajátos társadalmi jellemzőkkel rendelkező mozaikcsaládok történeti kutatásának világos és áttekinthető módszertanának segítségével rekonstruálta a pozsonyi evangélikus mozaikcsaládokat, és egy esettanulmányon keresztül nyomon követte a mostohaszülők mellett felnövekvő árvák élet- illetve karrierútját. A mozaikcsaládok gyermekeinek érvényesülési lehetőségeit vizsgálta 120 évet átfogva, 1730 és 1850 között, és rámutat arra, hogy nem lehet általánosítani a mostoha-sors megítélésével kapcsolatban. Nagyon fontos az árvát befogadó közeg, ennek társadalmi, gazdasági státusza, egymást segítő mechanizmusai, közösségi, felekezeti normái, és ebben a tekintetben erős, megtartó hátteret nyújtott a pozsonyi evangélikus közösség.

Géra Eleonóra jól ismert terepe a 18. századi Buda társadalma. Most a budai magisztrátus elé került árvaügyek aktáit vizsgálva tekintette át a városi és kamarai árvák életkörülményeit, és eközben megismertet az árvagondozás hatósági felelőseinek, a városi árvaszámtartók és gyámok feladataival, működési mechanizmusaival. Mindeközben kinyílik előttünk a korabeli Buda polgári, jómódú és szegény társadalma, árvák, befogadott gyermekek, féltestvérek, mostohák, gyámok, mozaikcsaládok, árvák vagyona, örökösödési konfliktusok sora vonul át a látképen.

Az Özvegység „földközelből” tematikus egység Péter Katalin nyitótanulmányával emlékezik a kiváló történészre. Míg a néprajztudományban kevés figyelmet kapott a paraszti özvegyek helyzete, addig a történettudomány nem feledkezett meg erről a témáról. Kevés forrás maradt erről a kérdésről, éppen ezért fontos Péter Katalin a 16-17. századi paraszti özvegyekről szóló, továbbgondolásra és új kutatási feladatokra inspiráló tanulmánya. Rámutatott, hogy eltérő volt az özvegy paraszt férfiak és nők helyzete, de az özvegység tekintetében eltérő volt a nemesi özvegyekhez viszonyítva is, ugyanis a nemesi birtokosok „öröklését szoros törvények szabályozták – a jobbágyözvegyek nem kerültek vagyonjogi kényszerhelyzetbe.” (183) A családdal, a földesúrral kötött alkuk, a jogszokás alakította az özvegyek, még az özvegy nők helyzetét is, és sok forrás maradt fenn a rátermett özvegyasszonyok önálló és megélhetést adó gazdálkodásáról is. 

Egy 18. század végi székely nemesasszony, Kodok Klára életútján keresztül mutatja be Mihalik Béla Vilmos az özvegyasszonyi státusz küzdelmeit, önállóságának lehetőségeit és korlátait. A korban gyakori felállás szerint a férj idős, többszörösen özvegy, itt harmadik házasságát köti a fiatal Kodok Klára hajadonnal, részletes házassági szerződést kötve. A tanulmány a tíz évnyi házasság után özvegyen maradt asszony küzdelmeit tárja fel férje öröksége ügyében annak korábbi házasságaiból származó gyerekeivel, valamint saját családjával szemben is.

Balogh Zsuzsánna az erdélyi Bornemissza Kata levelezéseit elemezve tárja föl, hogyan változott egy újra és újra is özveggyé váló nemesasszony társadalmi, gazdasági és jogi helyzete a 17. században, különösen, ha a harmadik férjét az egyébként rokon fejedelem végeztetette ki. A levélfolyamban, amelyet Balogh Zsuzsánna elemzett, a korban ismert – elhagyott, gyámoltalan, kifosz­tott, kiszolgáltatott, gyermekét egyedül nevelő – özvegy önreprezentációs gyakorlatát ismerhetjük fel, amelynek a korábbi századokig visszanyúlóan retorikai, közösségen belül is szimbolizációs hagyománya volt. Mindezek mellett a levelekből kibontakoznak az erdélyi nemesek jogi és szokásjogi lehetőségei és korlátai, valamint közülük egy, a helyzetét jól átgondoló és szervező, értelmes és érdekérvényesítő fiatal özvegy nő gondolkodása, döntéskényszerei, valamint rokonainak, testvéreinek, féltestvéreinek, előző három férje családjainak élete, az örökségek miatti konfliktusok, de egyúttal az egymást segítő mechanizmusok is. A „fiatalon özvegynek maradni vagy újraházasodni?” – kérdésre csak rendkívül átgondolva, mindent mérlegelve, minden eshetőséget számításba venni, lehetett válaszolni.

Fazekas Gergely Tamás tanulmányának középpontjában egy, nemcsak a történészek előtt ismert nemesasszony, Árva Bethlen Kata áll. Tudjuk, hogy művelt volt, azt is, hogy sokat írt, például önéletrajzot és imádságokat, de ezzel a tevékenységgel nem volt egyedül a 18. században. Azzal azonban kivált a kortárs autobiográfiát írók közül azzal, hogy az övé nem maradt kéziratban. Talán nem tűnt fel eddig a kutatóknak, és eddig senki sem tette fel a kérdést Fazekas Gergelyen kívül: „miért adták ki az erdélyi arisz­tokrata özvegyasszony, Árva Bethlen Kata (1700–1759) önéletírását nyomtatás­ban.” (248) A kérdést egy izgalmas, aprólékos oknyomozói kutatás követi, amely végigvezet Bethlen Kata írásainak eredetkutatásán, valamint az erdélyi nagyasszony és udvari lelkésze, Bod Péter szellemi kapcsolatán, aminek egyik legfőbb jelzője, hogy Bod gondozta, szerkesztette és készítette elő nyomtatásra az önéletírást.

A tanulmánykötet utolsó írása a 20. századba vezet. Rockenbauer Zoltán régóta kutatja Boncza Berta világát, és itt is nagyon értően és érzékenyen mutatja be döntésein, írásain keresztül azt a művelt, szabadgondolkodó fiatal nőt, aki Ady Endre halála után nem tudott és nem is akart a „nemzet özvegye” lenni, nem akart megfelelni a konvencióknak, a társadalmi elvárásoknak. Bár nem akart a megtört özvegy szerepében tetszelegni és Ady árnyékában képmutatóan élni, de a nagy író szellemi öröksége mindvégig terhelte, nyomasztotta, írásai belső küzdelméről tanúskodnak. Új férje mellett, már Márffy Csinszka néven szellemi, lelki rokonságot, sorsközösséget talált Szendrey Júliában, ami segítette íróként, költőként való megjelenését is. Ady és Márffy mellett önálló, önmagáért értékes ember akart lenni – és ebbe a belső küzdelembe pillanthatunk Rockenbauer tanulmánya segítségével.

Özvegyek és árvák, árva özvegyek, újraházasodó férfiak és nők árva és mostohagyermekeikkel jelennek meg a tanulmánykötet lapjain. A szerzők egy része demográfiai, járványügyi összeírásokra, árvaügyi iratokra, családrekonstitúciós adatbázisra, másik része egodukomentumokra támaszkodva, egyéni- és családtörténeteken keresztül teszi fel a kérdést, vajon a halállal átalakult családi státusz mennyire és hogyan hat az egyén és szűkebb környezete életére, és hogyan alakítja az egyénekről való gondolkodást. Másrészt az általánosan használt megnevezések – szegény, elesett, segítségre, támogatásra szoruló –  valójában mit is jelentenek az adott korban, adott társadalmi közegben, és ezek a kívülről jövő jelzők részévé válnak-e az egyén önmeghatározásának, megküzdési stratégiájának, társas kapcsolatainak, a nemi szerepmódosulásoknak.

Láthatjuk, hogy a mozaikcsaládok létrejötte többszörösen bonyolult emberi viszonyokat alakított ki részben a gazdasági, társadalmi stabilitás, részben a gyermekek, az özvegyen maradt egyén, a rokoni kapcsolatok érdekében, de mindenképpen a megbomlott egyensúly visszaállítására hangoltan. Mindegyik tanulmány rámutat e törekvések nehézségére, és arra, hogy az özvegy, árva, mostoha, újraházasodó státusszal, vagy a mozaikcsaládi léttel speciális konfliktusok, konfliktusmintázatok rajzolódnak ki nemcsak a vagyon, az eltérő rokoni érdekek vagy a hatalmi viszonyok miatt, hanem akkor is, ha az egyén kilépett az adott korban érvényes hagyományos szerepelvárásokból.

Nemzetközi és hazai szakirodalomra, új forrásokra, sőt anyakönyvek számítógépes adatbázisára is támaszkodtak a szerzők, de mindenképpen új szemlélettel, új kérdésekkel és forráskritikával éltek, valamint új szempontokat vetettek fel témájukkal kapcsolatban, ebből a szempontból egymásra is hangolódtak. Esettanulmányok, szövevényes családtörténetek, egyéni életutak jelennek meg a tanulmányokban, a jogi szabályozások mellett különféle motivációk alapján nők és férfiak döntenek önmagukról, özvegy voltuk megtartásáról vagy újraházasodásukról, különböző korú természetes vagy mostoha gyermekeikről, azok testvéreiről, féltestvéreiről. Minden tanulmány érdekes és inspiratív, mert a döntések következményeit is nyomon kísérik a szerzők, miközben mindegyik elemzés új szempontokat vet fel, és az olvasót további új kérdések felvetésére indítja.

Deáky Zita

Ezt olvastad?

A „Komp-országról” a Francia Intézetben

2023. október 18-19-én mintegy húsz, magyar és francia történész, irodalom- és zenetudós részvételével rendezték meg a Magyarország: komp-ország Kelet és

X