Leónidasz a végvidéken – Zrínyi Miklós élete és tevékenysége

A Kronosz Kiadó gondozásában, a Sziluett. Korszerű történelmi életrajzok sorozat részeként,  Szigetvár elestének és Zrínyi Miklós halálának 450. évfordulója alkalmából jelent meg 2016-ban a Leónidasz a végvidéken. Zrínyi Miklós (1508–1566) című monográfia. A kötet szerzője Varga Szabolcs történész, az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet Kora újkori osztályának tudományos főmunkatársa.

A mű egyik fontos erénye, hogy a kronológiához lazán kapcsolódva, problémacentrikusan közelíti meg és elemzi vizsgálatának tárgyát. Ennek köszönhetően a kötet leszámol több Zrínyit övező mítosszal, emellett új szempontokat és összefüggéseket emel be. Ugyanakkor éppen a problémacentrikus megközelítés miatt a szerző több alkalommal is olyannyira elmélyed a korabeli köztörténet összefüggéseinek elemzésében és Zrínyi ebben a miliőben való helyzetének jellemezésében, hogy – bár vállaltan – de túllép a biográfia szűken vett műfaji keretein. A téma megalapozását és a szerkesztés sajátosságát jól jelzi, hogy maga a monográfia címszereplője is csupán a mű egyharmadánál, a hetvenedik oldalon lép színre. Előbbiekből adódóan a munkát leginkább annyira családtörténetnek és korrajznak is tekinthetjük, mint amennyire életrajznak, ám ez a téma összetettségét figyelembe véve egészen indokoltnak tűnik.

Az előszóban egy rövid történetfilozófiai elmélkedésen túl a téma rövid historiográfiai áttekintése kapott helyet. A Zrínyi család levéltára számos kortárs família archívumához hasonlóan a 16-17. századi háborús időszakban javarészt elpusztult illetve szétszóródott, talán ennek a következménye, hogy a gróftól egyetlen autográf levél sem maradt ránk. Fontos megemlítenünk a szigetvári hős dédunokái, Zrínyi (VII.) Miklós és (IV.) Péter megbízásából, Marcus Forstall ágostonos szerzetes által összeállított Zrínyi-Stemmatographiát, amely a gót királyokig és a római Sulpitius-dinasztiáig vezette vissza a Zrínyiek eredettörténetét és jelentős hatást gyakorolt a család történetével foglalkozó kutatásokra. E vizsgálatok a professzionalizálódó történettudomány részéről az 1860-as években, a szigetvári ostrom 300. évfordulója kapcsán váltak intenzívebbé. A Zrínyiek magyar és horvát emlékezetbe való beágyazottságához méltón az évfordulóra Salamon Ferenc és Mateja Mesić mindketten monográfiát szenteltek a családnak, s bennük kiemelt helyen szerepeltették Zrínyi Miklóst. Az évfordulóhoz köthető felfutás után, a 20. században számottevően csökkent az érdeklődés Szigetvár védője irányában: míg a magyar történettudomány Zrínyi (VII.) Miklós „a költő és hadvezér” pályáját, addig a horvát, a Wesselényi-összeesküvés miatt kivégzett Zrínyi Péter tevékenységét vette fókuszba. Emiatt az 1966-ban, a 400. évforduló kapcsán megrendezett konferencia a maga korában visszhangtalan maradt, ugyanakkor ma már az 1990-es évektől meginduló, új kutatások kiindulópontjának tekintjük.

Varga Szabolcs: Leónidasz a végvidéken. Zrínyi Miklós (1508–1566). [Sziluett – Korszerű Történelmi életrajzok], 2016, Pécs–Budapest, Kronosz Kiadó, 277 oldal.

A következőkben a szerző az Adriai-tenger partjáról indulva a bosnyák határ közelében fekvő, névadó Zrin várán át fejezetről fejezetre földrajzilag és időben is Zrínyi Miklóshoz közelítve rekonstruálja a család történetét. Ezután Zrínyi rokonsága, az apai és az anyai ág kerül külön-külön bemutatásra, majd számottevő köztörténeti betoldásokkal a család Mohács utáni helyzetét, illetve Miklós és testvérei pályafutásának indulását ismerhetjük meg. Varga Szabolcs a fedőlapi ismertetéssel összhangban valóban igyekszik ráirányítani a figyelmet néhány kevéssé ismert, Zrínyivel kapcsolatos részletre. Ennek kapcsán külön meg kell említenünk a kötet címoldalán látható portrét a grófról, melyet a bécsi Kunsthistorisches Museumban őriznek, kuriozitását pedig emeli, hogy a szerző szerint az első, nem uralkodói megrendelésre készült magyarországi arckép, s 1541-42 fordulóján keletkezhetett (158. o.).

A török támadások alatt álló Magyar Királyság viszonyai részletesen, jó arányérzékkel kerülnek ismertetésre, azonban egy ilyen széles spektrumú összefoglalásba természetszerűen kerülhetnek többféle értelmezés kínáló elemek. Ilyennek tartjuk Török Bálint nem minden tekintetben árnyalt megítélését, akit a szerző gátlástalan rablólovagnak nevez és a témával foglalkozó szakemberekre hivatkozva a főúr szultán általi elfogatását a padisah legnagyobb magyarországi jótéteményének tekinti. Véleményünk szerint Török Bálint ilyetén kiemelése indokolatlan kortársai közül, hiszen egyfelől, ahogy éppen a szerző írja: „a korszak bővelkedett a saját érdekeit szem előtt tartó előkelőkből”, másfelől a tárgyalt évszázadot olyan nagymérvű iratpusztulás jellemzi, hogy közel sem lehetünk biztosak, a rendelkezésre álló információk alapján valóban értjük a kortársak motivációit.

A köztörténeti betoldást három kapcsolódó fejezet követi, amelyekkel a szerző mintha Zrínyi összetett személyiségének egy-egy identitáselemét próbálná megragadni: e részekben a gróf horvát báni időszakával, ezután a dinasztiához és Habsburg Monarchia arisztokráciájához fűződő viszonyával, majd szigetvári kapitányságával, ezáltal dunántúli és magyar identitásával foglalkozik. A horvát báni tisztséget a főúr 1542 és 1556 között töltötte be, amely időszak a 16. századi várháborúk leghevesebb szakaszának bizonyult, emellett a báni tisztség fejlődésében is mérföldkövet jelentett. Ennek egyik oka a szerző szerint, hogy Zrínyi elődeitől eltérően Horvátországon túl Szlavóniában is jelentős birtokállománnyal rendelkezett, így az ottani nemesség is elfogadta személyét, ezért 1558-tól a két tartomány együtt tartotta rendi gyűléseit. E délnyugati területek intézményi változásai miatt a 19. századi horvát romantikus történelemszemlélet Zrínyit – tévesen – a „Háromegy Királyság” egyik megalapozójának tartotta.  További értékes adalékokat ismerünk a főúr tengerparti birtokaival kapcsolatban (165. o.): bár a birtokok leggyakrabban egzotikus gyümölcsök és tengeri halak szállítása kapcsán jelennek meg a család gazdasági iratai közt, a források szerint Zrínyi uszkókokat bérelt fel velencei hajók kifosztására, amelyek alapján Varga Szabolcs úgy gondolja, nem kizárt, hogy a Zrínyi-vagyon jelentős része az Adriai-tenger „törvényen kívüli vidékéről” származott…

 
Zrínyi Miklós gróf (kép forrása: Wikipedia)

A szerző véleménye szerint Zrínyi éleslátásáról tesz tanúbizonyságot, hogy kortársai közül azon kevesek közé tartozott, akik felismerték, családjuk fennmaradásának záloga az udvari jelenlét, illetve az udvari szolgálat. Előbbiekből következően a főúr legidősebb fiát Zrínyi (IV.) Györgyöt a királyi udvarban neveltette, majd az előkelő D’Arco grófi családba házasította be. A folyamatos birtokgyarapítás révén Zrínyi a Dunántúlon is megvetette lábát, a monyorókeréki uradalom megszerzésével pedig a mind gyakrabban látogatott bécsi rezidenciaváros közelébe tette székhelyét. Több sikertelen próbálkozást követően saját házat szerzett a városban, emellett morva indigenátust nyert, majd 1564-ben a monyorókeréki kastélyban feleségül vette Eva von Rosenberget, egy cseh aulikus főúr leányát, megvetve ezzel a család lábát a cseh korona országaiban is.  A család kiemelkedő helyzete jól megmutatkozott Ferdinánd király temetési szertartásán, ahol Zrínyi vitte kezében a Szent Koronát, míg fia, György a Magyar Királyság zászlaját hordozta. Pozíciói révén személyes ismeretségbe került az uralkodói család tagjaival, szigetvári hősi halálát Miksa király őszintén megkönnyezte.

A szerző a dunántúli hadszíntérről nyújtott rövid áttekintést követően Zrínyi kapitányi működésén keresztül részletesen bemutatja a szigetvári várhálózat történetét és jelentőségét. E fejezetekből megismerjük mind az oszmán szempontokat, mind a helyi (dél-dunántúli) hatalmi viszonyokat, mind a király udvar elképzeléseit. A hadjárat egyik kiváltó oka, az Európából nézve békepárti Semiz Ali nagyvezír 1565-ben bekövetkezett halála volt. A nagyhatalmú hivatalnok utódja az agresszívebb, terjeszkedő külpolitikát hirdető Szokullu Mehmed lett, akinek kiemelt szerepe volt az 1566. évi szultáni hadjárat megindításában. Szigetvár és a dél-dunántúli törökök központjának számító Pécs már több mint két évtizede vívta párbaját, ezen egyensúlyi helyzet felszámolására az új nagyvezér boszniai bégnek neveztek ki unokaöccsét, Szokullu Musztafát, aki még 1565-ben támadást indított a horvát végek ellen. Mindeközben a hadjárat tényéről már értesüléssel bíró bécsi udvar egy hatalmas birodalmi sereg felállításába kezdett, ugyanakkor Miksa király konstantinápolyi követe Albert de Wyss minden erőfeszítése ellenére sem tudta kideríteni a hadjárat végső célját, így az 1566 nyarán összegyűlt felmentősereg Bécs megtámadásától tartva, nem mert eltávolodni a Habsburg Monarchia központjától. Maga az ostrom csak vázlatosan kerül ismertetésre, néhány kortárs metszet kíséretében, ugyanakkor több izgalmas adalék gazdagítja az összefoglalást. Ezekből is kiemelendő, hogy a várban több, az 1556. évi ostromban is résztvevő veterán szolgált Zrínyi alatt, akik tekintélyük révén többször kényszerítették rá saját védelmi elképzeléseiket a várkapitányra, így többek között egy, augusztus 15-én megkísérelt, a védők számára borzalmas veszteségeket okozó kitörési kísérletre is. A szerző megjegyzi, hogy az ostromlók több alkalommal is felkínálták a megadás lehetőségét, ám a várkapitány ezt következetesen visszautasította, így tudatosan döntött a szeptember 7-én felvállalt hősi halál mellett.

Johann Peter Krafft: Zrinyi kirohanása (kép forrása: Wikipedia)

Az utolsó oldalak Zrínyi emlékezetével foglalkoznak, ennek kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a szigeti harcokra vonatkozó első hiteles adatok a gróf ostromot túlélt ifjú kamarásától, Ferenac Črnkotól (Cserenkó Ferenc) származtak. Adatokra márpedig nagy igény mutatkozott, hiszen a Szent Római Birodalomban és Itáliában végig fokozott érdeklődés övezte az 1566. esztendő magyarországi eseményeit, a nagy szultáni hadjáratot. Ennek okán számtalan röplap, újság és metszet emlékezett meg a szigeti küzdelemről és a város elestéről, így Zrínyi és a vár neve Európában széleskörű ismertségre tett szert. A kortársai döntő részéről, így Zrínyi Miklósról is rendkívül negatív véleményt megfogalmazó Forgách Ferenc történetíró, úgy vélte, a gróf helytállásával minden korábbi bűnét lemosta magáról.  Előbbieken túl Varga Szabolcs javára írandó, hogy a monográfia témája ellenére megemlékezik Gyula 1566. évi ostromáról: A szerző találó meglátása szerint hiába tartott kétszer annyi ideig, mint Szigetvár vívása, ennek ellenére Gyula eleste Szigethez képest jóval kisebb mértékben rögzült a történeti emlékezetben.

Horvátország Zrínyi korabeli térképe (Kép forrása: Wikipedia)

A monográfia értékét nagyban növelik a részletes térképek, különösen a magyar történettudomány által némileg mostohán kezelt horvát területekről szólók, hiszen az érdeklődés hiánya miatt ilyen vonatkozású térképekkel nem rendelkezünk túl nagy számban. Előbbiek közül is kiemelhető a kötet 163. oldalán található térkép, amely a Zrínyi család 16. századi birtokgyarapítását szemlélteti. A mű végén kapott helyet egy korrektül összeállított jegyzetapparátus és egy irodalomjegyzék, míg a keresést külön személy és földrajzinév-mutató könnyíti. Előbbieken túl, a kötetet számos illusztráció gazdagítja.

Elolvasását és értelmezését követően, a monográfiát méltán tarthatjuk kifinomultan és átgondoltan szerkesztett történettudományi munkának. A címmel ellentétben nemcsak Zrínyi Miklós pályafutását ismerjük meg, a szerző tárgyán keresztül tulajdonképpen a kora újkori Magyar Királyság belső és külső viszonyrendszerét (is) igyekszik bemutatni. A számos fejezetre és alfejezetre osztott mű – az említett köztörténeti betoldások okán is – komoly odafigyelésre készteti az olvasót, ám előrehaladván a bonyolultnak tűnő összefüggések mind a helyükre kerülnek. A szerző olvasmányos stílusa a szerteágazó problémák taglalása ellenére feszesen tartja és viszi előre a művet. Az előbbiek figyelembevételével úgy véljük, a kötet méltán tarthat számot a történész szakma, az egyetemi hallgatók és általában véve a magyar történelmet jobban megérteni szándékozó olvasók érdeklődésére is.

Ujj Zoltán

Ezt olvastad?

Barta M. János 2018-ban megvédett doktori disszertációjának a kibővített, kötetbe rendezett munkája a „…valamely Istenét, vallását, Királlyát és hazáját igazán