Negyven évvel később is botrány akarunk
Takács Tibor Botrányt akarunk! – Rágalmak a CPg és a magyar punkmozgalom ellen című frissen megjelent könyve egy olyan jelenség, aminek nem lett volna szabad megszületnie – legalábbis olyanok szerint, akik pozícióiknál fogva igazodási pontnak számítottak a szocialista rendszerben a kultúra világában. Ugyanis, mint a szerző rámutat, a punkot már a 70-es évek második felében eltemették, és azóta is temetik, akár évente többször is. Akkor hogy létezhet ez a könyv? Úgy tűnik, a punk nem tartja magára nézve kötelező érvényűnek azt a sorsot, amit az ellenségei szánnak neki, közben pedig összeomlott az a rendszer is, ami bűnözőkként viszonyult a „süvölvény rock” hazai képviselőihez.
A könyv fő célkitűzése, hogy áttekintse és tételesen cáfolja azt a rendszerré összeálló „hazugságnarratívát”, ami az eszközökben nem válogatva próbálta lejáratni és besározni a hazai punkmozgalmat annak születésétől kezdve. A könyvben a CPg áll a középpontban, de nem mint főszereplő(k), hanem sokkal inkább mint egy eszme, aminek annyira erős az üzenete, hogy valóságos háború bontakozik ki körülötte. Ezen logika szerint tehát úgy is olvasható Takács Tibor műve, mint egy seregszemle, ahol az egyik oldalon a punkok, (alkalomszerűen) a szamizdatirodalom, a társadalmi-politikai konvenciókkal elégedetlen fiatalok egy csoportja áll, míg a másik oldalon a Magyar Népköztársaság nyúlványai (a KISZ pedig valahol a senki földjén keresi az egyensúlyt). Egyenlőtlen harcnak tűnik első pillantásra, és talán az 1980-as években úgy is tűnhetett, hogy a szocialista rendszer sikeresen eltapossa azokat, akik a képmutatást, a társadalom cinkosságát nem tűrik szótlanul. De a punkot korai volt temetni.
A szerző olvasmányosan foglalja össze és rendszerezi a korabeli (1989 előtti) sajtó, a levéltári források, a minimális szakirodalom, valamint a rendszerváltás utáni dokumentumfilmek információit. Talán néhány helyen érezhető némi elnagyoltság; személy szerint a CPg korai időszakáról, illetve a tagok szociális hátteréről többet is szívesen olvastam volna, illetve talán „cselekvőbb” részvételük a történetben tovább emelhette volna az amúgy is meggyőző színvonalat. Mindazonáltal az ilyen jellegű részletek hiányai nem vonnak le a munka értékéből, mert a teljes kép megértéséhez nem nélkülözhetetlenek. Sokkal fontosabb az a sebészi szikével elvégzett munka, amelynek során a szerző szétválasztja a punk- és szkinhedmozgalmat.
Mi értelme 2021-ben kiadni egy „CPg-könyvet?” Erre kétféle válasz is létezik, és mindkettő egyszerre igaz: a pragmatikus szempont szerint indokolt egy összeszedett, rendszerezett, elemző szemléletű szakirodalom megjelentetése a magyar könnyűzene legmostohábban kezelt képviselőiről. A másik magyarázat pedig erkölcsi: még most, 2021-ben sem késő tisztelegni a CPg munkássága előtt. Nem késő, ugyanis a CPg a mai napig koncertezik, méghozzá annyira hűen ifjú önmagukhoz, ami kiemeli és élesen elválasztja őket a magyar könnyűzene képviselőinek 99%-ától. A punkot 2021-ben is fölösleges temetni.
Ványai Márton
A borítóképen a Kretens punkzenekar tagjai láthatók: Krasznár János, Tóth Miklós, Hrutka Róbert, Horváth Attila az Ikarus Művelődési Ház bejárata előtt 1982-ben. Kép forrása: Fortepan / Urbán Tamás
Ezt olvastad?
