„Nem mondhatom, hogy kommunizmust, mert ezt senki nem akarja…” – Mit szerettek volna a munkástanácsok 1956-57-ben?

Csalódni fog, aki kezébe veszi a Gulyás Martin: „Szocializmust akarunk, de magyar úton” – Munkástanácsok 1956-1957-ben című munkáját. A Corvina Kiadó gondozásában megjelent kötet ugyanis nem csupán az 1956-os forradalom során megszerveződő munkástanácsok kérészéletű történetébe enged betekintést, hanem egyben nagyívű tablót nyújt a huszadik századi gazdasági rendszereinek elméleti és gyakorlati hátteréről, az ötvenes évek első felének félresiklott ipar- és társadalompolitikáról, majd a Kádár-rendszer törekvéseiről, hogy letörje a szovjet intervenció után is fennmaradt gyári demokratizálódási kísérleteket. A munka tehát nem csupán azoknak lehet izgalmas, akik a szocialista gazdságtörténettel szeretnének behatóbban ismerkedni, hanem azok számára is, akik az 1956-os forradalom kirobbanásának társadalmi hátterét szeretnék megvizsgálni egy új, eddig ilyen módon még nem feltárt nézőpontból.

Gulyás Martin műve nagyívű historiográfiai áttekintéssel indul az „Árván hagyott tömeg – munkásság az emlékezetpolitikai erőtérben” c. fejezettel, melyben a történész 1956 kapcsán felveti, hogy a meghatározó trendvonalak között hol helyezhető el az ’56-os munkások „ügye”? Gulyás szerint az elhanyagoltság oka részben abban keresendő, hogy nem volt olyan munkásságot képviselő, aki ráhatást tudott volna gyakorolni érdemben az ötvenhatról folyó történészi közbeszédre, másrészről a munkásság kutatása is lefokozódott a rendszerváltást követően. Egy, a forradalmi munkásság történelmi szerepét bemutató munka a rendszerváltás előtt ideologikus megközelítéssel volt csak elképzelhető, a szabadság visszanyerését követően pedig csak elvétve jelentek meg ilyen művek – a munkástanácsok szerepét vizsgálók pedig alig. Gulyás könyve azért is nagyon értékes olvasmány, mert bár nem vész el a gazdasági adatok tengerében, de megállapításai tényszerűek és alátámasztottak – igaz, olykor komoly figyelmet igényel a gazdasági szakkifejezések és adatok özöne.

A mű az üzemi demokrácia és a munkavállalói tulajdon mibenlétét veszi kezdetben górcső alá – elméleti és gyakorlati példákat éppúgy kap az olvasó, mint a keleti blokk gazdaságát átfogóan elemző tanulmányrészt. Különösen izgalmas a desztalinizációs időszak (1953-tól) bemutatása, illetve a korabeli munkásság belső rétegzettségének, problémáinak és életmódjának feltrárása. Érdekesnek mondható annak vizsgálata is, hogy miként hatott a munkástanácsok létrejöttére, szerveződésére a jugoszláv és (kisebb részben) a lengyel modell – illetve annak tisztázása, hogy a sok esetben elméleti, közgazdaságtani felkészültséggel nem rendelkező munkásokhoz milyen módon jutottak el ezekről az információk és milyen módon alkalmazták azokat a helyi viszonyokra. Gulyás művének egyik alapvetése ugyanis, hogy a gyári közeg, az adott kollektíva kohéziós ereje sok esetben erősebb volt, mint a pártirányításé vagy a kényszerített ideológiáé.

A munkástanácsok létrejöttét 1956-hoz kötjük: egy- egy említett közösség, például üzem vagy gyár váltotta fel a Magyar Dolgozók Pártjának helyi szervezeteit. Nem egy alkalommal ez persze konfrontációhoz vezetett a korábbi vezetéssel – ám annak módja már eltérő volt, hogy a konfliktus miként rendeződött: békésen vagy erőszakosan. A könyvben végigvonuló, munkástanácsokban kiformálódó, korántsem egységes gazdasági követeléseket és javaslatokat a szerző remek táblázatban foglalja össze  – ezek között vannak olyanok, melyek a makrogazdasági politika és a tulajdonviszonyok kérdéskörét értintették (pl. a terv-, ár- és béralaprendszer megszüntetését annak minőséggátló jellege miatt), de az újraelosztás, a szociálpolitika, az üzem- és munkaszervezés és a bérpolitikai kérdéskörét is érintették. Ezekből a „reformjavaslatokból” az olvasó számára beigazolódik a könyv első felében bemutatott helyzet, hogy a munkásság egyre romló életszínvonallal, valamint reálbércsökkenéssel és nehezedő munkakörülményekkel volt kénytelen átvészelni a második világégést követő évtizedet. A „nulladik évhez”, 1945-höz való visszatérés, egyfajta nemzeti, harmadikutas szocializmus lehetősége azonban érzékenyen érintette volna a Kádár-rendszer alapvetését, a párt egyeduralmát a döntéshozatal felett. A forradalom leverése után létrejövő politikai rendszer nem volt hajlandó a decentralizációra, de Gulyás Martin könyvéből kiderül, hogy a munkástanácsok eltűnését, felszámolását követően számos elem átmentődött a gyakorlatba és a nagypolitika is építkezett a megszületett vívmányokból. A monográfia az ötvenes-hatvanas évek gazdasági folyamatait és az új gazdasági mechanizmust  is vizsgálja, s mindeközben nem feledkezik meg a kisebb közösségek, életutak bemutatásáról sem.

A munkástanácsok elképzeléseit legtömörebben talán azok a sorok foglalják össze, melyet a szerző a Corvin-közi felkelőcsoport második főparancsnoka, Pongrátz Gergely írt arizonai emigrációjából három évtizeddel az eseményeket követően: „1956-ban mi egy olyan szocializmust képzeltünk el, ahol a termelőeszközök valóban ’köztulajdonban’ vannak. A munkás legyen részvényese annak a  gyárnak, vagy üzemnek, ahol dolgozik és ezáltal legyen érdekelt a termelésben. A hasznot a munkások között osszák szét szakképzettségük és termelésük arányában. Tiszteletben tartani a magántulajdont és az egyéni kezdeményezést, aminek meg kellett volna szabni a felső határát.” A szintén emigrált Bujdosó Alpár művész-író erdőmérnök szavai teszik még érthetőbbé, mit is akarhattak a munkástanácsok: „Azt nem mondhatom, hogy kommunizmust, mert ezt senki nem akarja. Nehezen mondhatom azt, hogy szocializmust, mert a mi fogalmaink szerint a szocializmus egészen mást jelent…”

A Kádár-rendszer legitimációját 1956 bármikori említése éppúgy aláásta, mint az a tény, hogy a forradalmi eseményekben jelentős volt a korabeli munkásság szerepe, mely elégedetlen volt önnön társadalmi helyzetével, életszínvonalával, megbecsültségével és munkakörülményeivel. Gulyás Martin könyvéből kitűnik, hogy a szabadságharc leverését követő bő egy évben a kádári diktatúra mindent megtett, hogy a munkástanácsokat szétverje – hol az erőszak eszközéhez nyúlt, hogy beépülve azokba igyekezett a hatalom saját elfogadottságát erősíteni, más esetben pedig nem riadt vissza a propaganda és a lejáratás eszközétől sem – remek mikrotörténeti példa erre Tibold Károly esete a Klement Gottwald Villamossági Gyár munkástanácstitkára, akinek „ellenforradalmat támogató” szerepét azzal igyekeztek igazolni, hogy a családban tradicionálisan „jobboldali beállítottság” mutatható ki, hiszen egy nyilas lapszerkesztő fia – mindennek azonban semmi nem volt igaz. A Kádár-rendszer számára a munkástanácsok vagy épen azok felfegyverzett gyári őrségei nem voltak beilleszthetők az állampárti koncepcióba, de eme monográfia éppen annak ékes bizonyítéka, hogy a munkástanácsok történetének megismerése tovább árnyalhatja az 56-ról szóló, olykor megrekedtnek látszó tudományos diskurzust.

Mindezek fényében a korszak kutatói haszonnal fogják forgatni a kötetet – nemkülönben a korszak vagy a téma iránt érdeklődők. Azt azonban hozzá kell tenni mindjárt, hogy Gulyás Martin könyve nem könnyű olvasmány, s szűkre szabott ám bőségesen kifejtett tárgyánál fogva komoly háttértudást és elmélyült figyelmet követel meg az olvasótól. A kiadvány azonban számos módon igyekszik segíteni az olvasót – a kötetben szereplő rövidítések feloldásával, név- és tárgymutatóval, s nem mellesleg azzal a bőséges szakirodalmi és levéltári hivatkozással, mely a legátfogóbb történelmi munkákat jellemzik.

Maróti Zsolt Viktor

Ezt olvastad?

Beszámoló az American Hungarian Educators Association (AHEA) 2023-as konferenciájáról

Az 1974-ben alapított American Hungarian Educators Association (AHEA, Amerikai Magyar Tanáregyesület) az USA egyik legrangosabb magyar vonatkozású szakmai és tudományos

X