Mire jó az embernek a művészettörténet – A PTE Személyes történelem kurzusának előadása

Mire jó az embernek a művészettörténet? E kérdésfelvetés mentén tartott előadást a PTE BTK Történettudományi Intézet Középkori és Koraújkori Történeti Tanszéke által szervezett Személyes történelem – Kalandozások a középkor és a kora újkor világában című kurzuson Takács Imre, az ELTE BTK Művészettörténeti Intézet professzora 2023. március 21-én. A művészettörténész saját példáján és pályafutásán keresztül mutatta be a hallgatóságnak, hogy milyen kihívásokkal találkozik ma egy művészettörténész, illetve azt, hogy mi lehet a művészettörténet jövője.

Takács Imre művészettörténész az ELTE BTK Művészettörténeti Intézet Középkori, Reneszánsz és Barokk Művészettörténeti Tanszék professzora, az MTA doktora. A pécsi egyetemi kurzus keretében tartott előadása elején elmondta, hogy egyetemi évei alatt kezdett el főpapi pecsétekkel foglalkozni, amikor is a pannonhalmi levéltárban egy leszakadt középkori pecsétet adtak a kezébe, amelyet valaki egy antikváriumban vagy bizományosnál talált, ő pedig tudni szerette volna, hogy mégis, mi ez. Bevallása szerint ez az esemény kijelölte számára az utat, így ezután sokáig középkori pecsétekkel foglalkozott.

A művészettörténész példaként az esztergomi érsek, Demeter bíboros 1379-ből származó pecsétjéről mesélt, amelyen különös módon nem szerepel az, hogy a tulajdonosa érsek, csak az, hogy a római Santi Quattro Coronati-bazilika prépostja.

A pecséten különös képi téma látható: egy keresztelőmedencében térdelő alak, aki mellett egy főpap koronát tart a kezében. Ezt sokáig úgy magyarázták, hogy a képen Szent Adalbert, az esztergomi székesegyház védőszentje látható, aki egyszerre megkereszteli és megkoronázza Szent Istvánt (mely persze történelmileg nem hiteles). A titulusok között azonban nem szerepel az esztergomi érseki cím, csak a sanctorum quatuor coronatorum („négy koronás szent”) felirat. Takács figyelme ekkor a címben nevezett templom felé fordult. Kiderült, hogy a római templomhoz egy kápolnát is építettek, amely Szent Szilveszter nevét viseli (Cappella San Silvestro). A kápolnában látható egy falikép, amin Szent Szilveszter megkereszteli Nagy Konstantint, ez pedig egy olyan képi téma, amit Demeter bíboros pecsétjéhez is átemeltek.

Hogyan lehet lepecsételni egy szóbeli üzenetet?

A művészettörténész egy olyan pecséttípusról is mesélt, amelyet nem az okmányra helyeztek, hanem a poroszló, a királyi küldött nyakába akasztottak. Ezt általában szóbeli üzeneteknél alkalmazták, de hitelesnek fogadták el, hiszen a poroszló a király képét viselte a nyakában. Ilyen típusú idézőpecsét már I. András korából is fennmaradt.

A pécsi egyetem címere?

Takács emellett arról a középkori címerről is bővebben beszélt az előadás során, amelyet a pécsi egyetem a mai napig használ. A teljesen ép címerkövet Sándor Mária régész találta meg a pécsi székesegyház közelében. A régész úgy vélte, hogy ez az applikátum a Nagy Lajos által alapított pécsi egyetem címere. A város lakói persze örömmel fogadták a hírt, hogy felfedezték Magyarország első, ugyan a középkorban csak rövid ideig fennálló egyetemének eredeti címerét. Ebben csak annyi a szépséghiba, hogy ez valójában a pécsi püspök, Vilmos címere volt, amelyet nem volt szokás az egyetemnek adományozni. Ahogy arra Takács felhívta a figyelmet, ha az egyetem címere lett volna a szóban forgó címerkövön, akkor sokkal valószínűbb, hogy valamilyen tanulással kapcsolatos motívum jelent volna meg rajta, mint például egy könyvet tartó kéz. Az egyetem ma is használt címere valószínűleg egykor valamilyen épületet díszíthetett.

Egy táblakép két fele

Az egyetem elvégzése után az akkor 29 éves művészettörténész a Szépművészeti Múzeumban kezdett el dolgozni, ahol az építészet felé fordult a figyelme, és ahol új célként azt tűzte ki, hogy minden évben új középkori tárgyat szerez be. Rögtön az első években sikerült is megszereznie egy Szent Eligiust ábrázoló késő gótikus táblaképet.

A festmény egy Meroving-kori alakot, közelebbről megnézve láthatóan Szent Eligiust ábrázolja, aki a Meroving királyi udvar ötvöse volt, és akit II. Lothár (Clothar) frank király azzal bízott meg, hogy aranyból készítsen számára nyerget.

A király aranyat is adott számára, amiből dolgozhatott. Eligius azonban két egyforma, színarany nyerget vitt a király elé. Az udvarban persze senki nem hitte el, hogy ez lehetséges, ezért azzal gyanúsították, hogy az egyik nyerget valami másból csinálta, és az aranymennyiségből magának tett félre. Az ötvös csak úgy tudta bizonyítani ártatlanságát, hogy kért egy mérleget, amely megmutatta, hogy a két nyereg egyforma súlyú, tehát mindkettő ugyanabból és ugyanannyi anyagból készült.

A táblaképen egy név is szerepel: Hans Siebenbürger, amit akkor még nem tudtak a műhöz kapcsolni. Időközben azonban a mű hátoldala is előkerült, ugyanis a műkereskedők ketté szokták fűrészelni a táblaképeket, hogy egy helyett két képet tudjanak eladni. Az egyik kép, amely Szent Eligius legendáját ábrázolja, egy idős hölgy ágya felett lógott Budapesten, de a másik felét is megtalálták, méghozzá két órával később, az esztergomi Keresztény Múzeum raktárában. A festmény Szent Tamást ábrázolta Szent Márton társaságában. Takács azonnal felismerte, hogy a két képet ugyanaz a festő festette, ugyanazokat az arcokat, ugyanazokat a figurákat látta viszont, és nemsokára össze is illesztették őket. A táblakép két oldala, az elfűrészelt fa erezete tökéletesen összeillett. De vajon ki volt a művész?

Az első „nyom” egy osztrák területről származó kifizetési utalvány volt, amelyben Erdélyi Jánost, azaz Hans Siebenbürgert nevezik meg. A táblaképről úgy vélték, hogy a bécsi késő gótika jegyében készült, az osztrákok nemzeti szentfestője, Schottenmeister műhelyében. Takács Imre és munkatársai azonban felfedezték, hogy akit Schottenmeisterként ismertek, az valójában Erdélyi János magyar művész volt. (Az előadás során a professzor tréfásan megjegyezte, hogy habár ők semmi rosszat nem tettek, az osztrák kollégák ezt nagyon a szívükre vették, és a mai napig nem heverték ki.)

Amikor a kacatról kiderül, hogy barokk műalkotás

Később nemcsak középkori, hanem élvonalbeli barokk műalkotásokat is talált a művészettörténész, néha olyan helyeken, ahol senki nem keresné őket. Egy 17. századi gyönyörű angyalszobor például egy sekrestyeszekrény tetején árválkodott a soproni Szentlélek templomban. A művészettörténész és munkatársai a két barokk műalkotásért cserébe vállalták, hogy restaurálják az oltárképet.

Egy másik barokk angyalszoborra egy templom altemplomában bukkant rá, és épp sikerült megmentenie a kidobástól. Takács megosztotta a hallgatósággal, hogy ennek az angyalnak különlegessége, hogy valójában egy szoborvázlat – amelyet a művész a megrendelőnek készített, egyfajta „látványtervként” – és agyagból készült, amit még ki sem égettek, ezért nagyon törékeny. Magyarországon ez az egyedüli fennmaradt korai szoborvázlat. Könnyen azonosították, hogy a szóban forgó lelet a pesti belvárosi főplébánia-templom egyik ülő angyalának vázlata, a készítője pedig Hörger (Heger) Antal szobrász.

Érdekességként az is elhangzott, hogy egy 14. századi Madonna-szoborra pedig úgy akadtak rá, hogy a csepregi plébános kiküldte a káplánt tűzifát vágni, a szobor pedig a farakás mellett volt; bele is fűrészeltek, de a káplán még időben megmentette.

Mire jó tehát nekünk a művészettörténet?

Takács Imre 2006-tól 2014-ig állt az Iparművészeti Múzeum élén, amely Magyarország egyik legértékesebb művészeti gyűjteménye, európai összehasonlításban is dobogós anyaggal büszkélkedhet. A magyar szecessziós építészet remekművének számító épületet Zsolnay-cserepek borítják, megvédve a légszennyezéstől. A Múzeumot azonban rengeteg kár érte az idők során, és mivel maga is egy építészeti műalkotás, felmerült a kérdés, hogy hogyan lehet úgy felújítani, hogy hívogató látványt nyújtson? Nem elég rendbe hozni az épületet, a művészettörténész szerint új koncepcióra van szükség.

A titok nem más, mint a művészettörténet jövője: a dizájn. Hiszen a dizájn az a művészeti forma, ami minden nap körül vesz minket.

A Múzeum pályázatot írt ki az épület új koncepciójának megálmodására, valamint a hiányzó épületrész kiegészítésének megtervezésére. A pályázatra egy olyan terv is érkezett, ami elsőre nagyon meghökkentette őket. Ez teljesen idegen volt az épülettől, míg a többi építészeti terv valamilyen módon rá akart játszani az eredeti épületre; versenyzett vele, vagy silányította azt. A győztes pályaterv azonban nem akart se fölébe kerekedni, se hasonlítani a Lechner-épülethez: egy fényesre csiszolt ékkő hatását kelti. A kapuja rikító sárga, ami önmagában is feltűnő, és azt jelzi, hogy ez nem olyan hely, mint a többi. Az oldalán tükrök vannak elhelyezve, így a hiányzó szárny, amit Lechner nem tudott megépíteni, tükörképként jelenik meg. Ahogy azt Takács kiemelte az előadás során, ebben a tervben talán az a legszebb, hogy kortárs művészeti eszközök révén épp az eredeti épület szépségét tükrözi.

Kis-Kádi Anna

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

A PTE BTK Történettudományi Intézet Középkori és Koraújkori Történeti Tanszéke által szervezett Személyes történelem – Kalandozások a középkor és a kora újkor világában című kurzus idei, immár harmadik szemeszterének eddigi előadásairól az alábbi cikkeket ajánljuk Olvasóink figyelmébe:

Papp Regina: Janus Pannonius korhatáros költeményei – A Személyes történelem: Kalandozások a középkor és a kora újkor világában harmadik szemeszterének nyitóelőadása (2023. 04. 09.)

Papp Regina: Az első lengyel felosztás angol sajtóvisszhangja – Folytatódott a PTE Személyes történelem kurzusa (2023. 05. 11.)

Ezt olvastad?

Fegyvertár, „Asszonyvár” és trónörökösi rezidencia – Adalékok a bécsi Hofburg Amáliavárának közép- és kora-újkori történetéhez

Hogyha látogatást teszünk Bécsbe, s a 18. század, azon belül is inkább a mária-tereziánus korszak építészet-, illetve művészettörténeti emlékeinek nyomaiba

X