Nyelvi stílus és történelmi hitelesség Bethlen Miklós Önéletírásában

Bethlen Miklós erdélyi államférfiként a megingathatatlan és rendíthetetlen őr szerepét töltötte be a hajdani fejedelemség hagyományainak átmentésében és megtartásában. A 17. század végi és 18. század eleji erdélyi országgyűléseken való markáns részvételével, egész államférfiúi tevékenységével és írásaival a közjót kívánta szolgálni. Bethlen Miklós, akit kortársai „az egyik legeurópaibb magyarként” emlegettek, röpiratai és Önéletírása révén a kiemelkedő magyar prózaírók közé tartozik. Cikkemben fő művét, az Önéletírást a nyelvi stílus és a történelmi hitelesség szempontjából próbálom vizsgálni.

Bethlen Miklós életrajza

Bethlen Miklós az önálló Erdélyi Fejedelemség fiaként született 1642-ben a Segesvár melletti Kisbúnon, és az önállóság megszűntének véglegessé válása idején halt meg 1716-ban Bécsben (Bethlen 1955: 5).

Születése, neveltetése a legnagyobb reményekre jogosította. Apját, Bethlen Jánost kora legjobb elméi között tartották számon, hosszú időn át volt Erdély kancellárja. Miklós a kor két kiváló pedagógusa, Apáczai Csere János és Keresztúri Bíró Pál keze alatt tanulhatott. Keresztúri hatására korán poliglottá vált, s egész életében több nyelven könnyedén beszélt, érthetően írt – nemcsak latinul és németül, de franciául, olaszul, románul, sőt törökül is.

Alig húszévesen peregrinációba indult. Német területen, különböző udvarokban vendégeskedett, Heidelbergben tanult, illetve a németalföldi Utrechtben és Leidenben folytatott egyetemi tanulmányokat. Hazatérve Zrínyi Miklós mellett akarta katonai tudását tökéletesíteni, de csak keveset lehetett a nagy hős környezetében annak halála miatt – ennek maga is tanúja volt. Ezután Itáliába utazott, ahol nyelvet és építészetet tanult. Visszatérve Udvarhelyszék főkapitányi tisztségét látta el. Az általa építtetett bethlenszentmiklósi kastély az erdélyi reneszánsz építészet egyik legszebb alkotása. 1660 után két erdélyi fejedelem, Kemény János és Apafi Mihály bizalmi embere volt (Nagy 1994: 448).

Az 1670-es években belekeveredett a Béldi Pál-féle összeesküvésbe, ezért az erdélyi rendek 1676-ban Fogarason bebörtönözték, majd nem sokkal szabadulása után Kővár és Máramaros kapitánya, később Maros vármegye főispánja, majd 1688-tól fejedelmi főtanácsos lett. Miután császári seregek szállták meg Erdélyt, 1690-ben Bécsbe utazott, ahol magát I. Lipótot kereste fel egy memorandum kereteibe foglalt politikai-rendezési tervvel: a Moribunda Transylvaniával, amelyben kifejtette, hogy a Habsburg fennhatóság alá került Erdély csak a saját törvényei és államszerkezete megtartásával békéltethető meg (Jankovich – Szörényi 2016: 320). A memorandum hatása a később kidolgozott Diploma Leopoldinum 12 pontos tervezetében csúcsosodott ki, amely Erdély közjogi helyzetét egy viszonylagos belső autonómiával jelölte ki a Habsburg Birodalmon belül (Bethlen 1955: 6). 1691-ben a fogarasi gyűlés Erdély kancellárjává választotta Bethlent. 1691–1704 között viselte ezt a tisztséget, amely – az Erdélyt ténylegesen irányító gubernátorral szemben – nem volt fajsúlyos pozíció (Nagy 1994: 473).

I. Lipót császárral és királlyal 1690-es bécsi látogatása után jó viszonyt ápolt, aki 1691-ben grófi címet és negyvenezer forint ajándékot adott számára. Egy évtizeddel később a Habsburgokban csalódott kancellár már nem támogatta Lipót politikáját, de az arisztokrata Bethlen nem tudott és nem is akart csatlakozni a Rákóczi-szabadságharchoz. Kiadta viszont az Olajágat viselő Noé galambja című művét, ahol Erdély önállóságának megvalósításáról ír, amelyet szerinte egy külföldről meghívott, protestáns fejedelemnek kellene irányítani. A könyv miatt Rabutin császári generális letartóztatta, s Bécsbe hurcolta, ahol élete végéig börtönben tartották. Rabságában alkotta fő művét, az Önéletírást, amelyet gyermekeinek írt magyar nyelven (Bethlen 1955: 6-7). Az eredeti kézirat jóval később, 1858-ban jelent meg először nyomtatásban. Ma a leginkább olvasottnak a Szépirodalmi Kiadó által 1955-ben megjelentetett kiadás tekinthető, melyet Tolnai Gábor rendezett sajtó alá. Ez a cikk is főként erre a kiadásra hivatkozik.

Az Önéletírás felépítése, nyelvi stílusa

Bethlen fiatal korától kezdve sokat és örömmel írt – latinul és magyarul egyforma könnyedséggel. A legjelentősebb művének az Önéletírást tartjuk. Részben külső okokból is: kevés olyan írásunk van ebből a korból, amely ilyen közel hozná az időszakot és résztvevőit, eseményeit a késői olvasóhoz. „Erdélyben, s Magyarországban, úgy hiszem, tanulhatnak sokat belőle, valakik isteni félelemmel és keresztyéni alázatossággal, szeretettel fogják olvasni.”– írja művének Elöljáró beszédében Bethlen (Bethlen 1955: 6-7). S valóban sokat tanulhatnak belőle, hiszen Önéletírásának tárgyát korának eseményei alkotják. Ennek ellenére a mű nem – vagy legalábbis nem elsősorban – köztörténeti, politikatörténeti vallomás, hanem „magántörténet”, amelyben a történelem és a politika inkább csak a háttérben van jelen.

Az Önéletírásnak több nagy erénye van. Az egyik az, ahogyan önmagát, fizikai és lelki habitusát megírta. Hiteles, ugyanakkor plasztikus is a leírás és több helyütt a humort sem kerüli el.

„Termetem sem hosszú, sem kurta, hanem tisztességes középaránt való volt, ábrázatom hosszúka, barnaszeg, piros. Ifjúságomban elég szemet szúrt; elég az, férfi ábrázatban sokaknál volt szebb, és vénségemig is tartott. (…) Szemem fekete és fényes volt, akármely sólyom szeménél nem alábbvaló, leánynak sokat ért volna (…)” (Gróf Bethlen 1858: 150).

Saját magáról készített leírása nagymértékben függ a korabeli kulturális kódoktól, a test, a jellem leírására rendelkezésre álló ismeretektől (Laczházi 2017: 257-258). Alakja úgy áll előttünk, mintha egy korabeli festő portréjáról nézne le ránk. A mű másik erénye az érdekes elevenség, amellyel fiatalságát, nyugat-európai vándorlását, ottani kalandjait meg tudta írni: a legjobb korabeli – nem csak magyar – írók elbeszélésével vetekszik láttató művészete. A habitusát, szokásait, temperamentumát, majd gyermekkorát és peregrinációs éveit megíró fejezetek a jóval később író Saint-Simon herceg emlékirataival méltán megmérkőzhetnének. A harmadik erény pedig ízes, eleven, árnyalatos magyar nyelve, amelyet mondandói szolgálatába állít: elmondható, hogy Pázmány Péter és Mikes Kelemen írói nyelve között a „híd” Bethlen Miklósé (Nagy 1994: 473).

Nyelvi stílusának két legfontosabb forrása a korabeli élő magyar beszéd és a Károli Biblia nyelvezete. Az élő beszédet és a Biblia nyelvét tudatos írói érzékkel ötvözi. Nem szégyelli bevallani az írás kapcsán eléje tornyosuló nehézségeket, amelyeket a magyar prózastílus jelentett számára: „bizony nékem könnyebb lett volna deákul írnom”, hiszen „a deák nyelv (ti. a latin) alkalmasabb a dolgok leírására a magyar nyelvnél”. A nehézségeket sokszor úgy győzi le, hogy a prózaíró Zrínyi Miklóshoz hasonlóan „féldeák-félmagyar” megoldáshoz folyamodik (Bethlen 1955: 25).

A mű teljes címe: Bethlen Miklós élete leírása magától. A szerző akarata szerint három részre oszlik: az Elöljáró beszéd és az életleírás két könyve (Első könyv, Második könyv).

Különleges jelentőség illeti meg az Elöljáró beszédet, amely rendszeres filozófiai traktátus, közérthető nyelven előadva, és a kor filozófiai műveltségének minden aktuális jegyét magán viseli. Bethlen ezt mintegy Önéletírása előszavaként írja meg, vagy helyezi el (Nagy 1994: 472). Ez – tudva vagy öntudatlanul – nagy újítás: nincs párja a korabeli irodalomban, sem az emlékíróknál. „Az Elöljáró beszéd a terjedelmes, a történeti tényekről adott beszámoló és egyfajta szubjektív önreprezentáció között ingadozó biográfia elméleti megalapozásául szolgál” (Simon 2016: 299).

Az Önéletírás a két könyve világosan elválik egymástól az író akarata szerint: az Első könyv tizenkilenc fejezetben az író és ősei ismertetése után élete útját első házasságáig – tehát teljes jogú felnőtté válásáig – írja meg; a Második könyv huszonhat éves korától kíséri a szerzőt egészen elfogatásáig, illetve fogolyként Bécsbe jutásáig. Ez a beosztás is arra mutat, hogy Bethlen szándéka szerint „magántörténelmet” ír: házassága osztja az életutat kétfelé, nem politikai vagy közéleti tevékenysége. A mű azonban másfajta tagoltságot is mutat, ugyanis a Második könyv közepe felé – a 15. fejezettől kezdve – határozott hangváltást lehet érezni: Bethlen az írói módszert megváltoztatva innentől évről évre írja az eseményeket, vagyis a magasabb röptű személyes történelemírásról „leereszkedik” a krónikaírás színvonalára. (Nagy 1994: 472). Ennek következtében az Önéletírása valójában nem kiegyenlített stílusú irodalmi mű, hanem „az első felében kitűnő, magas irodalom, amelynél Saint-Simon hercege sem fog majd szebbet és jobbat írni a maga nyelvén, a második fele pedig egyre inkább az eseménytömeg győztes birkózása a mesélő képességeivel” – írja Nagy Péter (Nagy 1994: 473).

A történeti hitelesség kérdése

Bethlen Miklós Önéletírásában saját megítélése és művészi programja szerint a teljes igazság megörökítésére vállalkozik:

„Isten legyen a bizonyosság, hogy (…) valóságos igazsággal írok az én életemről mindeneket, noha, úgy hiszem, némely dolgokat alig hihet el az olvasó, de te tudod, Isten, hogy hazugságot nem írtam” – olvashatók az Elöljáró beszéd első részében a mélyen vallásos Bethlen gondolatai (Nagy 1994: 472.).

Annak ellenére, hogy elsősorban nem köztörténeti jellegű írásnak szánja művét, a háttérben többnyire ott vannak korának fontos eseményei, amelyeket szemtanúként átélt vagy elmondások alapján ismert. Ilyen fontos rész például az, amikor 1664 novemberében szemtanúja volt Zrínyi Miklós halálának. Az a pontos, rendkívül részletes leírás, amellyel bemutatja Zrínyi sérüléseit, halálának okát, a mai kor történészeinek és igazságügyi orvosszakértőinek is segítségül szolgálhat a körülmények rekonstruálásához (Bethlen 1955: 207).

Az alkotás ismeretében – az Elöljáró beszédben leírt gondolatok ellenére – mégis azt mondhatjuk, több esetben maradnak ki az Önéletírásból a történelmi tények szempontjából fontos események és összefüggések. Nyilván nem kerülhetett életének minden ténye a művébe, amelynek sokszor nagyon egyszerű és prózai okai lehettek: Bethlen nem tartott utólag mindent egyformán fontosnak, vagy éppen hiányos háttérismeretekkel rendelkezett egy-egy részletre vonatkozóan, de morális tapintatosság vagy politikai okok is vezethettek bizonyos részletek elhallgatásához (Jankovics 1987: 18).

Az alábbiakban egy s – Bethlen életében rendkívül fontos – epizódot érdemes kiemelni, mégpedig az 1665 elején tett velencei utazását, amelynek kapcsán több értelmezés is született arra, hogy az utazás politikai céljai miért nem szerepelnek az Önéletírásban.

A szégyenteljes vasvári békével lezárult 1664. évi törökellenes háború után az ország főméltóságai, Zrínyi Miklós horvát bánnal az élen – széles nemzetközi érdekköröket is megmozgató – szervezkedésbe kezdtek az ország önállóságának, vagy legalább a Magyar Királyság autonómiájának megóvása érdekében. Zrínyi váratlan halála után a szervezkedés irányítását átvállaló Zrínyi Péter és felesége a franciákkal folytatandó tárgyalásokat kívánta előkészíteni, amelyre alkalmasabb embert aligha találtak, mint az ekkoriban Csáktornyán időző Bethlen Miklóst. Ennek oka, hogy ő a bécsi udvarban nem keltene gyanút, hiszen korábban is megfordult már peregrinációs céllal Itáliában, s jól beszélt franciául, így kiváló tárgyalópartnere lehetett nemcsak a velencei arisztokratáknak, hanem Pierre de Bonsy francia diplomatának is. 

Bethlen két hónapot töltött Velencében, szolgálataiért a francia királytól még pénzjutalmat is kapott – ami diplomáciai tevékenységének sikerességét jelzi –, azonban utazásának valós politikai hátteréről egyetlen sort sem olvashatunk az Önéletírás lapjain (Bene 2002: 314-315). Helyette – Bene Sándor sorait idézve – „kamaszos esetlenséggel csetlik-botlik a nagyváros ördögi kísértetei közepette, s közben egyik kerítő hálójából a másikba akad” (Bene 2002: 322). Valóban így van, hiszen mindent megtudhatunk a város éjszakai életéről, ahol „úr, pap, barát és község szörnyű paráznaságai mennek végbe” (Bethlen, 1955: 209). Bene Sándor tanulmánya szerint Bethlent – aki az Önéletírást már bécsi fogolyként írta – élete vége felé kínozta az önvád, s a franciákkal való 1665-ös egyezkedését elhibázott diplomáciai manőverként, sőt, egyenesen ifjúsága nagy bűneként élte meg (Bene 2002: 319). Nem csoda, hiszen Bethlen végigélte a tizenhetedik század második felét, s ezzel együtt a magyarság tragédiáit is. Utólag látta, hogy a francia segítség nem hozott sikereket sem az 1660-as években, s jóval később a Rákóczi-szabadságharc idején sem. Így művének a velencei időszakot leíró része nem más, mint jelképekkel terhelt szöveg, ahol a paráznasággal megbélyegzett, bűnös Velence nem más, mint annak a bűnös politikának a szimbóluma, amelyben egykor ő maga is részt vett. S ezért nem szabad csodálkozni azon, ha „az ifjúkor bűnös üzelmeiről” feltörő emlékeit utólag igyekezett elfojtani, helyette valódi célját „tragikomikus peregrinus-kalandok füzérével” fedte el (Bene 2002: 319).

A lelkiismereti okok mellett más tényezők is szerepet játszhattak Bethlennél a velencei kaland ábrázolása, a szelektáló törekvés mögött. Jankovics József szerint Bethlen erősen küszködik a barokk egyik alapvető kategóriájával, az elhitetés feladatával és a valóság művészi célú megközelítésével (Jankovics 1987: 20). Ez a barokkra jellemző szemléletmód válik uralkodóvá az Önéletírás egyes részleteinél is, amelynek köszönhető az elhallgatás, a valóság fontos elemeinek utólagos torzítása.

Bethlen rendkívül alapos megfigyelő volt, a részletek kidolgozására irányuló figyelme, pontossága arra enged következtetni, hogy a jelentősebb horderejű dolgok tekintetében a valósághoz közeliek az állításai, még akkor is, ha tények egy részét elhallgatja, esetleg jelképek mögé helyezve tárja elénk. Bene Sándor, valamint Jankovics József tanulmányain keresztül arra a következtetésre lehet jutni, hogy Bethlen esetében lelkiismereti okok, illetve művészi szándékok rejlenek a valóság nem mindig objektív ábrázolása mögött. Ezért a történetírás egyéb forrásait, kontrollanyagait és módszereit is fel kell használni, hogy a „szubjektív anyagkezelés és a történeti hitelesség viszonyát megállapítsuk” (Jankovics 1987: 20).

Molnár Zsolt

Bibliográfia

Albert András: Bethlen Miklós kancellár Erdély önállóságáért tett politikai lépései az 1687 1704 között keletkezett röpiratai tükrében. Budapest, 2014. (https://iti.btk.mta.hu/images/bethlen300/linkek/albert.pdf)

Bene Sándor: Politika, paráznaság és házasságtörés a magyar irodalom hagyományaiban. Bethlen Miklós Velencében. In. Ámor, álom, mámor. A szerelem a régi magyar irodalomban és a szerelem évezredes hazai kultúrtörténete. Tudományos konferencia, Sátoraljaújhely, 1999. május 26-29. Universitas Kiadó, Budapest, 2002. 299-324. o.

Bethlen Miklós: Önéletírás. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1955.

Bethlen Miklós: Önéletírás. Kiadta Szalay László, Pest, 1858. 150. o.

Gyárfás Elemér: Bethlen Miklós kancellár 1642-1716. Erzsébet Könyvnyomda Rt., Dicsőszentmárton, 1924.

Jankovics József – Szörényi László: Bethlen Miklós: Moribunda Transylvania. Irodalomtörténeti Közlemények. 2016/3. 315-335. o.

Jankovics József: Bethlen Miklós levelei. 1. kötet. (Művészet és valóság viszonyának kérdése a Bethlen-levelezés tükrében és Ami az Önéletírásból kimaradt c. fejezetek). Akadémia Kiadó, Budapest, 1987. 15-28. 44-64. o.

Laczházi Gyula: A szenvedélyek szerepe Bethlen Miklós önéletírásának sorsértelmezésében. In: Hírnév és emlékezet. ELTE, Budapest, 2017. 258. o.

Nagy Péter: Bethlen Miklós és Önéletírása. In. Irodalomtörténeti Közlemények. 1994/4. 445-478. o.

Simon József: Filológiai és filozófiatörténeti megjegyzések Bethlen Miklós Önéletírásának Elöljáró beszédéhez. In. Irodalomtörténeti Közlemények. 2016/3. 299-314. o.

Ezt olvastad?

„Egymásra utalva, de két különböző birodalomban” – Griffsider podcast a török kori magyar reálpolitikáról

A Digitális Legendárium tevékenységéről már eddig is több alkalommal beszámoltunk az Újkor.hu portálon. A mostani cikk apropóját azonban az adja,

X