Róma: A félsikerek sorozata

Habár két évad után törölték az eredetileg öt évadosra tervezett, a BBC és az HBO (és részben RAI) együttműködésében készült Róma sorozatot (2005–2007), a projekt nem mondható sikertelennek. Az imdb honlapján látható 8,7-es értékelése alapján elnyerte a nézők tetszését, emellett szakmai reakciókat is kiváltott: bőséggel születtek tanulmányok történészek tollából a legkülönfélébb aspektusokból.

(Forrás: imdb.com)

A siker mégsem volt olyan átütő, hogy az HBO továbbra is kifizetődőnek tartsa a sorozat gyártását. A projekt a mai napig a hetedik legköltségesebb programjuk, és az első, amelyet az Amerikai Egyesült Államokon kívül forgattak. Bruno Heller producer szerint a forgatás fontos tapasztalat volt a stúdió számára, és a tanulságokra építve lehetett később sikeresen végig vinni a Trónok Harcát. Nem mellesleg a Rómán megedződött stáb nagy része dolgozott az utóbbi sorozaton is.

A producer, Bruno Heller. (Forrás: wikipedia)

Bruno Heller az eredeti terv szerint egészen Krisztus feltámadásáig szerette volna elvinni a cselekményt, azonban a második évaddal is kerek lezárása lett a történetnek. A keret így még talán jobban is működik, hiszen a cselekmény íve átfogja a római állam átalakulásának kulcsfontosságú évtizedeit, a Rubicon átlépésétől Caesar megölésén át Augustus egyeduralkodói státuszának eléréséig. Az események egyfelől a történelmi karaktereken keresztül kerülnek bemutatásra, másfelől két kitalált szereplővel együtt járhatja be a néző az antik Róma utcáit.

Titus Pullo és Lucius Vorenus, a két főszereplő, neveiket Caesar gall háborúkról írott művéből kölcsönzik. Caesarnál olvasható, hogy egy csatában Pullo kihívja Vorenust, hogy kiderüljön, melyikük a bátrabb, s ezzel a kiáltással kiugrik az alakzatból, mire Vorenus követi. A sorozatban Pullo engedetlen katonaként tör előre a sorból, akit Vorenus paranccsal hurcoltat el. Két hősies, vetélkedésben mégis egymás életét megmentő, a római bátorságot megtestesítő katona idealizált képe helyett a képernyőn hús-vér emberek jelennek meg. Kettejük fiktív története pedig a sorozat folyamán jól bemutatja, hogy apróságok mennyiben befolyásolhatják a történelem menetét. Mindketten a kisember szintjéről játszanak döntő szerepet a nagypolitikában, jórészt tudtukon kívül. Sorsuk összefonódik a történeti hősökével. Vorenus a Julius Caesar elleni merénylet megtörténtében kap kulcsszerepet, majd ő áll ott Antonius mellett is a legvégső pillanatban. Pullo Kleopátra és Caesar fiának, a kis Caesarion életében, vagy éppen Cicero halálában lesz részes.

Titus Pullo (Ray Stevenson) és Lucius Vorenus (Kevin McKidd),
két leszerelt katona próbál beilleszkedni a civil életbe. (Forrás: hbo.com)

Pullo és Vorenus szála mutatja be a római plebs életét, hiedelmeit, dilemmáit, ami természetesen kiegészül a történelmi szereplők révén a patríciusok világával is. Pullo barátsága Octavainusszal vagy éppen Vorenus fokozatos társadalmi felemelkedése az első évadban kapcsolatot teremt a két színtér között. A sorozat remekül kalauzolja végig nézőjét Róma utcáin, hétköznapi életén. Láthatóan nagy figyelmet szenteltek ennek az alkotók, és színes, életszagú képsorokat varázsoltak a vászonra. Nagy hangsúlyt fektettek a római vallásosság megjelenítésére, előkerül a római hitvilág egyfelől babonás, másfelől „adok, hogy adjál” természete, viszont sajnos betüremkedik az egyfelől inkább lutherinek, másfelől 21. századinak tűnő gondolat arról, hogy szükség van-e egyáltalán papokra, nem lehet-e közvetlenül „intézni” isten és ember között az ügyeket. Nagyon eltalált, ahogyan a római mitológia átszövi a párbeszédeket, de a költészet szófordulatai is előkerülnek, erőltetettség nélkül. Antonius a római szerelmi elégiák szófordulatával köszönti sorozatbeli szeretőjét, Atiát. Octavianus Catullust olvas fel nővérének, és itt az alkotók kiválasztottak egy olyan verset, amelyet az iskolában esetleg latint tanult néző könnyedén felismerhet. Időnként azonban mégis átszüremlik a képernyőkön a brit kultúra. Vorenus és Pullo az eredeti angolban esetenként a „sir” megszólítással élnek feletteseik irányában. A magyar szinkron ezt „dominus”-ra cserélte, viszont gyengesége a császár szó használata. Rögtön a sorozat bevezetőjében a királyi hatalomra törekvés veszélyét császársággal fordítja, miközben a szó maga éppen Caesar nevéből származik. Amit ma, mint intézményt a császárság szóval írunk le, az egy későbbi jelenség. Augustus a tankönyvekben Róma első császáraként szerepel, de ő valójában „csak” első polgár, princeps volt. Ráadásul a római „császárság” kereteiben és címeiben mindvégig a köztársaság kellékeit használta, és később a kereszténység is ezt vitte tovább: Nagy Károly a Caesar Augustus nevet vette fel.

A történelmi eseménysor megalkotásánál láthatóan volt törekvés arra, hogy ne csak végigpörgessék a csaták, a politikai intrikák sorát, de kicsit a konfliktusok mögött meghúzódó mélyebb okokat is ábrázolják. A prologus rendkívül jól foglal össze két problémát: egyfelől a polgárháborús zűrzavart, az állam újbóli konszolidálásának szükségességét, másfelől pedig az egyeduralkodói törekvések gátját: a félelmet a királyok zsarnokságának visszatérésétől. Látható miként bukik el a stabilizációt elérő Caesar, amint fellépése túl zsarnokinak tűnik, majd Octavianus sikere az egyeduralkodói státusz megszerzésében, miközben látszólag egy sokkal szerényebb stílust képvisel.

Caesar (Ciarán Hinds) a szenátusban,
mellette a frissen kitüntetett Vorenus. (Forrás: hbo.com)

Az első évad alapvetően jól mutatja be a történelmi konfliktusokat, habár a részletekben korántsem pontos. A kronológiában és a szereplők hollétében szabadon jártak el, sok esetben populáris sorozatról lévén szó érthető is az időbeli sűrítés és egyes szereplők mellőzése az egyszerűség érdekében. A sorozat elején például Pompeius és Caesar konfliktusának kibontakozásából kihagynak néhány fejezetet, és meg sem említik harmadik szövetségesüket, Crassust, így Caesar lányának halálától egészen gyorsan eljut a cselekmény a Rubiconon való átkelésig. Ugyancsak alig jelenik meg Lepidus a sorozatban, aki majd Octavianus és Antonius mellett a második triumvirátus harmadik tagja lesz. Mivel Octavianus és Antonius ellentéte határozza meg a történéseket, nem csoda, hogy Lepidus „biodíszletté redukálódik”, és korábbi karrierje teljesen eltűnik, holott a Caesar meggyilkolása utáni napokban nem mellékes tény, hogy az egyetlen hadsereg Rómánál Lepidus kezében volt.

Családi viszonyok teljes átrajzolására is akad példa. A sorozat egyik főszereplője Atia lesz, Caesar unokahúga és Octavianus anyja. Rögtön az első epizódokban azt a benyomást kapja a néző, mintha gyermekeit egyedül nevelő római arisztokrata asszonyról, Antonius régi szeretőjéről lenne szó. A valóság ezzel szemben az, hogy első férje halála után másodszor is férjhez ment, Octavia és Octavianus pedig egészen sokáig az első férj családjánál, tehát anyjuktól távol, nevelkedtek vidéken, bár az események kezdetekor már valóban Rómában éltek. Octavia ekkor már férjezett asszony volt, amint az a sorozatban is látható, viszont sorozatbeli férje kitalált személy. Valójában egy Marcellus nevű, nem éppen Caesar-párti római politikushoz ment hozzá. Octavianus anyja második férjének házában nevelkedett, míg Caesar el nem kezdte hivatalokkal felruházni, és külön házba nem költözött, amit az alkotók szintén figyelmen kívül hagytak, ugyan az szépen megjelenik, miként egyengeti Caesar ifjú rokona útját. Antonius és Atia viszonyának megalkotásakor Fulviát, Antonius feleségét hagyták ki, aki pedig – Atiával ellentétben – ismert módon aktív részese volt az eseményeknek.

A rokoni szál Octavianus és Julius Caesar között, a sorozat szereplői félkövérrel szedve

A hatalmi viszonyok változását ügyesen vázolja fel a sorozat, de a konkrétumokban az írók csak véletlenszerűen hagyatkoztak a forrásokra. A részletekben való szabadosság jó példája például a veteránok letelepítésének kérdése az első évadban. Vorenus és Pullo egykori bajtársa ugyanis arról panaszkodik, hogy Caesar Pannóniában ajánl földeket nekik, holott az ígéret Itália volt, és a leszerelt katonának nem sok kedve van a birodalom peremére költözni. Csakhogy a valóságban Caesar teljesítette ígéretét, politikájában prioritás volt katonáinak Itáliában való földhöz juttatása, és ha nem is ment gyorsan, a cél érdekében komoly erőforrásokat mozgatott meg. Veteránjainak Itáliában való letelepítésének stratégiai jelentősége is volt: bármikor számíthatott hűségükre és segítségükre, ha támadás érné. Pannóniát felhozni egyébként már csak azért sem volt jó ötlet, mert a terület meghódítását jóval később Octavianus kezdte meg, immár Augustus néven. Ugyancsak némileg mulatságos, amikor a szenátus gallokkal való feltöltése kerül elő. A sorozatkészítők felülnek a korabeli Caesar-ellenes propagandának, amikor ezeket a gallokat barbárokként ábrázolják. Valójában Észak-Itáliában lakó, romanizált csoportról volt szó, akik számára a polgárjog megadása már egy ideje napirenden volt a római politikában. Sokak valóban ellenezték Caesar ezen lépését, hiszen az saját támogatottságát növelte a szenátusban.

Caesar büszkén tartja kezében Kleopátrától (Lyndsey Marshal) született fiát Alexandriában,
habár a valóságban nem volt már Egyiptomban a fiú születésekor,
és számára nem is volt különösebb jelentősége a gyermeknek ellenben Kleopátrával (Forrás: hbo.com)

Octavianus szála jó példája annak, amikor egy, a forrásokkal is összhangban levő és izgalmas karaktert tudnak felépíteni, akivel a néző tud azonosulni, habár a részletekben itt sem feltétlenül ragaszkodtak az írók a tényekhez. Octavianusról valóban tudni lehet, és a sorozatban is látni, hogy nem túl katonás alkat. Caesar egyengeti karrierjét, de környezete alábecsüli. Mikor bejelentkezik Caesar örökségéért, a kortársak esetleg csodálják bátorságát, de nem hisznek hosszú távú politikai sikerében. A második évad első epizódjai remek képsorokban ábrázolják, hogyan kezd saját sorsának kovácsa lenni Octavianus, és miként konfrontálódik Antoniusszal, akinek keresztülhúzza számításait. Ezekre a jelenetekre azonban nehezen kerülhetett sor, hiszen közvetlenül Caesar meggyilkolásakor Octavianus nem tartózkodott Rómában, mert Caesar már előre küldte csapataival Görögországba a pártusok elleni háborúra készülve, amit a sorozatban nem említenek. Abból a szempontból nem lenne mellékes, hogy a későbbi Augustus már itt elnyeri ennek a hadseregnek a hűségét, valamint a hadjáratra szánt pénz is a rendelkezésére áll. A Caesar halálát követő állapotokat, az egyes karakterek közötti ellentéteket és politikai egyezségeiket nagy vonalakban mégis a valóságnak megfelelően ábrázolja a sorozat. Cicero karaktere például talán kisarkított, de kifejezetten frappáns, ahogy számonkéri Brutuson és társain, hogy miért kímélték meg Antoniust, akit valóban szeretett volna eltüntetni Róma politikai színpadáról. A jövő őt igazolta, hiszen ha morálisan nehezen is lett volna megindokolható, stratégiai szempontból hibának bizonyult életben hagyni, hogy Caesar hívei új vezetőre lelhessenek benne. 

Octavianus úgy dönt bejelentkezik Caesar örököseként,
és szembeszáll Antoniusszal (Forrás: hbo.com)

Ahogy távolodnak az események Caesar halálától úgy lesz a cselekmény egyre elnagyoltabb. Talán szerencsés lett volna, ha a második évadban kicsit több időt szentelnek az egyiptomi színtérnek, vagy éppen a Brutusék ellen folytatott háborúnak, majd Antonius és Augustus összecsapásának. De a politikai viták kidolgozását orgiajelenetek váltják fel, amelyek fogyasztói szempontból lehet, hogy indokolhatók, de a római patríciusok életéről nem nyújtanak túl hiteles képet, sokkal inkább a 21. századi fantáziát szolgálják ki. Kissé indokolatlannak tűnik a zsidóság konfliktusainak bevonása az események közé, amelyek kétségtelenül fontosak lehettek volna, ha valóban a feltámadásig viszik el a történet ívét, de a hamarabbi lezárással talán okafogyottá vált Heródes felvillantása néhány jelenet erejéig, vagy egy Timón nevű mellékszereplő történetének kibontása. Szintén felejthetők Octavia és Agrippa fiktív szerelmének roppant sablonos epizódjai. Másfelől kár, hogy Augustus választottjának, Líviának szinte semmi szerepet nem szánnak, arról nem is beszélve, hogy ez egészen biztosan egy botrányos házasságkötés volt, de ebből semmit nem látni. Lívia ugyanis nem egyszerűen csak férjnél volt már, de várandósan hagyta el házastársát, hogy Augustus felesége legyen. Az eset egyszersmind jól szemlélteti az egyébként a képernyőn bemutatott augustusi családpolitika képmutatóságát is. A második évad végére így a kezdetben izgalmas sorozat egészen közönségessé válik, a történelmi szereplők egyénisége ellaposodik.

A cselekmény felépítése a csaták bemutatásánál sem szerencsés. Míg például a Trónok Harca első évada kifejezetten ügyes abban, hogyan meséljen el egy háborút csatajelenetek nélkül, a Róma készítőinek ez nem sikerült igazán. Az első évad hetedik részének dramaturgiai íve például mindvégig a csata felé mutat, előkészítik a nézőt egy nagy, izgalmas ütközetre, kíváncsian várja mindenki, hogyan fogja legyőzni Caesar fáradt és számbeli hátrányban lévő csapataival Pompeiust, de még egy buzdító beszédet sem hallunk. Mindössze később a megvert Pompeius magyarázza el, hogyan győzte le Caesar, de nézőként mindenképpen csalódás, hogy nem láthatunk semmit Caesar hadvezéri zsenialitásából. Igen gyenge kárpótlás, hogy Pompeius legalább a porba lerajzolja az összecsapás menetét, ráadásul ez a fajta vizualizációs technika anakronisztikus, a táj és események két dimenzióba való átültetése nagyon sokáig nem volt jellemző. Különösen kár ezért, mivel a pharsalosi ütközet valóban egy katonai csoda volt. Pompeius Hannibál és Nagy Sándor addig veretlen taktikáját alkalmazva diktálta a csata feltételeit, Caesar mégis fölébe tudott kerekedni jó helyzetfelismerő készségével és ügyes improvizálással, miközben csapatai rendkívüli gyakorlottsága révén pontosan végre is tudták hajtani parancsait. Ugyancsak fájó Actium hiánya. Egyfelől ügyes elkerülő technika a sorozat részéről, hogy már csak az ütközet után a tenger hullámain egy csónakban himbálózó Antoniust és Vorenust látja a néző, másrészt viszont érdekes lett volna látni, a sorozat hogyan interpretálja az eseményeket. Ez a csata fordulópont volt Antonius és Octavianus küzdelmében, egyszersmind fontos Antonius és Kleopátra kapcsolata szempontjából is. A tény annyi, hogy Antonius és Kleopátra megütköztek Octavianus Agrippa által vezetett túlerőben lévő hadaival, a csata egy pontján viszont Kleopátra a maga hajóival távozott. A kérdés, hogy a kedvezőtlen kimenetelt látva Kleopátra cserbenhagyta Antoniust, avagy esetleg éppen az ő távozása fordította meg a csata menetét, és okozta Antonius vereségét, de felmerülhet az is, hogy egy előzetesen megbeszélt haditerv alapján mentette, ami még menthető. Nyitott kérdés marad, hogy Kleopátra elárulja és cserbenhagyja Antoniust vagy csak közös tervüket hajtja végre, tehát, hogy pusztán érdekkapcsolatról vagy egymásért tűzbe menő szerelmesekről van-e szó. A sorozatban egyedül a Caesart meggyilkoló Brutusszal és Cassiusszal leszámoló philippi csatát mutatják be, ám a képsorok semmit sem adnak vissza a két fél stratégiájából, ahogyan az a tény is eltűnik, hogy a csata két ütközetből állt, a kettő között pedig három hét telt el.

Brutus (Tobias Menzes) és Cassius (Guy Henry), akik egykor Caesar megölésére szövetkeztek,
itt pedig a gyilkosságot megbosszulni induló Octavianus és Antonius ellen kell csatára készülniük. (Forrás: hbo.com)

Karakterábrázolás tekintetében az ifjú Octavianus a sorozat egyik legizgalmasabb szereplője, ami nem kis mértékben Max Pirkis alakításának köszönhető. Sajnos a színészváltással egy egészen másik Octavianus, illetve immár Augustus lép a színre: az addigi éleseszű, bonyolult helyzeteket könnyedén átlátó, egyfelől roppant gőgös, de még nagyon emberi karakter helyébe egy egysíkú, egyetlen arckifejezéssel rendelkező figura lép. Az új Octavianus kétségbeesetten fordul anyjához szorult helyzeteiben, vagy éppen másoknak kell felhívnia rá a figyelmét, mikor a szeme előtt csapják be. Feltehetően egy manipulatív zsarnokot szerettek volna ábrázolni az alkotók, ám mivel a legtöbb esetben agyafúrtság helyett csak szánalmas tehetetlenség jelenik meg, nem lesz túl hiteles a felnőtt karakter.

A felnőtt Octavianus (Simon Woods), immár Augustusként. (Forrás: hbo.com)

Caesar vagy Antonius szintén élvezhető szereplői a sorozatnak. Caesar valódi jelleméről nehéz lenne mit mondani, a források tükrében nehezen megállapítható, hogy pontosan meddig terjedtek az ambíciói, mi volt politikai színjáték, illetve mi az, amit a későbbi propaganda láttat csak. Azt mindenesetre jól érzékelteti a sorozat, hogy Caesar milyen hangsúlyt helyez a plebs szeretetének megtartására, hogy miként használta ki a vallásos kereteket vagy éppen gyakorolt nagyvonalúan kegyelmet megvert politikai ellenfeleivel szemben. Antoniusnál sajnos érezhető, hogy karaktere némileg korlátozott, talán, hogy ezáltal Caesar és Octavianus tehetségesebbnek, okosabbnak tűnjön. Valóban úgy hírlett róla, hogy kedveli az italt, és nem híve a házastársi hűségnek, de ez nem azt jelenti, hogy ne láthatta volna át éppolyan jól a politikát, vagy neki ne lehettek volna hosszútávú tervei. Sajnos kihagyják Antonius politikai karrierjének egyik sorsdöntő, és kétségkívül nagyon látványos pillanatát, jelesül a Caesar temetésén mondott beszédet, amikor sikeresen állította a maga oldalára a köznépet. Arról sincs szó, hogy Antoniusnak voltak keleten ambíciói, több hadjáratot is vezetett Szíriába, ha változó eredménnyel is. Ezekhez a vállalkozásokhoz szolgált számára biztos támaszul Egyiptom és a keleti királyságok, amelyekkel egyre szorosabbra fonta a kötelékeket. Igaz, abban, hogy ezeket a területeket Egyiptom függésébe szervezte, szerepet játszhattak Kleopátra ambíciói is: mindezek a királyságok egykor valóban Egyiptomhoz tartoztak, ő pedig talán igyekezett feltámasztani a Ptolemaioszok valamikori fényes birodalmát. Az alkotók viszont Egyiptom jelentőségénél csak az élelmiszerellátás problematikáját hangsúlyozzák, jelesül, hogy a Nílus partján termő gabona hiányában nem lehetett volna Rómát etetni.

A folyton ármánykodó Atia (Polly Walker), a történelmi személyiségről szinte semmit sem tudni,
Suetonius Augustusról írt életrajzában az ideális anyát ábrázolja benne. (Forrás: hbo.com)

A sorozat erénye lehetne, hogy kifejezetten hangsúlyosak a női karakterek, és gyakran az események fő mozgatóiként jelennek meg, sok köszönet azonban nincs ebben. Hiába kapnak központi szerepet, hiába van nagy hatásuk a politikai eseményekre, ha minden esetben csak sértettség és bosszúvágy áll az ármánykodások háttérben, politikai elképzeléseik, véleményük nincsen. Így Atiát egyfelől az Antonius iránti érzelmei, másfelől pedig Brutus anyjával, Serviliával való vetélkedése irányítja, míg Servilia motivációja a szeretőjétől elhagyott nő bosszúja. Kleopátra lenne az egyetlen, aki valóban politikai indíttatásból cselekszik, csakhogy motivációi korántsem tisztázottak. Nem válik világossá, hogy a léhának és nemtörődömnek bemutatott lány hirtelen miért dönti el, hogy mégis uralkodó lesz. A változás túlságosan ad hoc, jellemfejlődés helyett átváltozás történik. A későbbiekben is vajmi keveset látni lehetséges politikai céljaiból, hatalmi eszköztárát pedig a szexualitásra szűkítik. Ábrázolásában a készítők az évszázadok alatt kialakult Kleopátra-kép minden egyes elemét igyekeznek hozni, talán megfelelve a nézői elvárásoknak. Beépítik a hagyományos történetet, ahogyan becsempészik Kleopátrát Caesarhoz, a végkifejlet szépen követi a Plutarkhosz és Shakespeare munkáin keresztül hagyományozódott képet, de megjelenik a 19. század elképzelése is az egzotikus keleti világról. Ilyen szempontból az egyik legszebb jelenet, ahogyan Antonius éppen egy római követet fogad, de arra szinte oda sem figyelve éppen Kleopátrával „vadásznak”: állatnak öltözött szolgákra lőnek a trónteremben, amely a romantikus festmények világát idézi. Alig valamivel később Kleopátra egy erotikus jelenet közben igyekszik rávenni Antoniust, hogy gyilkoltassa meg az Egyiptomba érkező Octaviát és Atiát. A két nő viszont a valóságban sosem volt követségben Alexandriában, ahogyan a képernyőn folyamatosan sulykolt keleti elpuhultság is csak egy toposz.

Alexandre Cabanel 1887-es festményén Kleopátra különböző mérgeket tesztel foglyokon. (Forrás: wikipedia)

A készítőknek célja volt túllépni a tankönyvek száraz lapjain, és Rómát eleven, színes közegként bemutatni, az eseményeket átélhetővé tenni, a karakterekbe pedig lelket önteni, de érezhetően igyekeztek rájátszani a nézők meglévő ismereteire és elvárásaira is. Habár nagy vonalakban többnyire sikerül jól bemutatniuk a történeti cselekményt, a képernyőidőt nem mindig hatékonyan használják fel, a történelmi szereplők sorsában a változtatások pedig nem igazán indokolhatók. A végeredmény izgalmas látványvilág és fordulatos, ha nem is mindig átütő cselekmény, de a történelmi hitelesség és a karakterábrázolás tekintetében felemás marad a sorozat.

Kintli Dorka

Válogatott irodalom:

A Companion to Julius Caesar, ed. Griffin, M., 2009.
Hibberd, J., Could HBO’s ‘Rome’ rise again? ew.com 2014. február 17. https://ew.com/article/2014/02/17/rome-hbo/ (utolsó megtekintés: 2023. június 26.)
Hibberd, J., „Rome” might not be history, series creator says, reuters.com 2008. december 1. https://www.reuters.com/article/us-rome-idUSTRE4B00VV20081201 (utolsó megtekintés: 2023. június 26.)
Lange, C. H., The battle of Actium: a Reconsideration. Classical Quarterly 61.2 2011, 608–623.
Pabst, A., Kaiser Augustus: Neugestalter Roms, Stuttgart, 2014.
Roller, D. W., Cleopatra. A Biography. Oxford, 2010.
Tempest, K., Brutus: The Noble Conspirator, New Haven – London, 2017.

Ezt olvastad?

Schmidt Éva, az obi-ugor népek őrangyala

Schmidt Éva neve talán kevés embernek cseng ismerősen, annak ellenére, hogy kiváló nyelvész és folklorista volt. Sajnálatos módon viszonylag rövid

X