A sajtószabadság ügye a reformkorban

Hosszú utat tett meg a reformkor során a sajtószabadság kérdése, amíg nemesi sérelemből olyan formában emelkedett törvényszöveggé, hogy „gondolatait sajtó utján mindenki szabadon közölheti, és szabadon terjesztheti”. Cikkemben ezt a folyamatot szeretném röviden körüljárni, kitérve az országgyűlési (diétai) hírlapok történetére is.

Az Újkor.hun korábban is foglalkoztunk 19. századi magyar sajtótörténettel. Ajánljuk korábbi cikkeinket a témában:

A Pesti Hirlap külföldi hírei, 1848. január–március

Metternichtől a világháborús propagandáig – Médiatörténeti konferencia a Magyar Tudományos Akadémián

Cenzúra és sajtóhelyzet a reformországgyűlések előtt

A korszak elejét jellemző cenzúra-szervezet még a XVIII. század során alakult ki. II. József 1782-es és 1783-as rendeletei eredetileg a korábban egyházi kézben lévő könyvvizsgálás állami monopolizálását szolgálták, I. Ferenc azonban nem osztotta ezt a felvilágosodásból fogant gondolatot, ugyanis éppen a katolikus egyházra kívánt támaszkodni „a vallás és állam számára veszélyes elvek” ellenében. 1793. június 25-én kelt dekrétumában a nyomdaalapítást és a cenzúrát királyi jognak nyilvánította, majd 1806-ban a könyvkereskedések alapítását is királyi engedélyhez kötötte. Mindent nyomtatvány a sokszorosítás előtt átment az illetékes cenzor kezén, sőt a nyomtatás után három kötelespéldányt kellett átadni utólagos ellenőrzésre, kettő Bécsbe, egy a pesti Egyetemi Könyvtárba került. A magyarországi könyvvizsgálati rendszer revízió (külföldről behozott munkák átnézése) esetén közvetlenül a bécsi cenzúrahivataltól függött. A Magyarországon nyomtatott sajtótermékek előzetes cenzúráját a Helytartótanács könyvvizsgálati osztálya végezte, a birodalmi cenzúrahivatal által engedélyezett avagy tiltott művek jegyzéke alapján. Miután pedig a bécsi könyvvizsgáló hivatal 1801-ben a rendőrminisztérium hatáskörébe került, a Magyar Királyság területén egyébként hivatalos hatalommal nem rendelkező szerv komoly befolyásra tett szert a magyarországi cenzúra irányításában. A vallásos munkák ellenőrzését az egyházak saját hierarchiájukon belül végezték, azonban a kötelespéldányok bekérésével ezt is szemmel tudta tartani az állami cenzorszervezet.

Széchenyi megalapítja a Magyar Tudós Társaságot. Litográfia. (Wikipédia)

A változás igényének megjelenése: sérelmi politika

1820.január 11-én egy királyi rendelet megtiltotta a kizárólag tudományos és irodalmi folyóiratok behozatalát is az országba, ami ellen Bars vármegye március 6-án feliratban tiltakozott. Érvül a Tripartitumon alapuló nemesi szabadságokat hozta fel, ám emellett megjelent az is, hogy a cenzúra a haladást gátló hatása miatt is elítélendő. Ez utóbbi azonban nem számított még gyakori szempontnak: a kapcsolódó korlátozásokat úgy értelmezték a tiltakozó nemesek, mint a nemesi (szellemi) vagyon háborítatlanságának megsértését. Nógrád vármegye az 1825–1827-es országgyűlésen amellett foglalt állást, hogy minden nem király-, vallás-, alkotmány- vagy erkölcsellenes írás megjelenhessen. Ugyanakkor a cenzúra elleni fellépés nem mondható radikálisnak, inkább a rendeleti formát sérelmezték, mint magát az intézményt. Az 1827-es országos bizottmány az előzetes cenzúra fenntartása mellett foglalt állást, csupán annyit kívánt elérni, hogy a királyi rendeletek helyett szülessen törvény a kérdésben, illetve hogy ne kizárólag katolikusok lehessenek cenzorok. Maga a Magyar Tudós Társaság is elfogadta, hogy majdan megjelenő kiadványait cenzúra alá vessék.

Az országos bizottmány feladata eredetileg a feudális rend korszerűsítés általi stabilizálása volt, ám a nemesi társaságokban, megyegyűléseken (az ún. rendi fórumokon) létrejövő véleménycserék, viták során csak jobban megszerveződtek a polgári átalakulás hívei. Sajtókérdésben sokat nyomott a latban, hogy a közjogi albizottság máskülönben konzervatív tagja, Dessewffy József gróf különvéleményt fogalmazott meg, amelyben támadta az előzetes cenzúrát, és hangsúlyozta annak a műveltség terjedésére káros hatását. Megoldásul a sajtó szabadságát javasolja, brit mintára az utólagos felelősség elve alapján. A különvélemény utat engedett a sajtójogi vitának, amely egészen 1848-ig eltartott.

Fordulat a nyilvánosságban: az 1832-1836-os országgyűlés

A sajtóügy a régi, sérelmi szellemben, illetve a modernebb látásmódban egyaránt megjelent a diétán. 1833-ban még a cenzúraellenesség mellett megjelent annak a követelése, hogy a magyar rendiség ellen akkoriban támadó könyv (Sollen wir Magyaren werden?) szerzőjét fenyítse meg az államhatalom. Mindemellett azonban 1835-ben már arra hivatkoztak a reformpártiak, hogy Magyarországon a sajtó szabad (kellene, hogy legyen), hiszen ezt törvény nem korlátozza. Az úgynevezett abaúji sérelem (a kassai cenzor politikamentességhez kötötte egy helyi lap kiadásának engedélyezését) nyomán országos kérdéssé vált a sajtó ügye, mellyel kapcsolatban az alsótábla azt fogalmazta meg, hogy a kérdésben a rendi országgyűlésnek kellene rendelkeznie. Bár a felsőtábla nem értett egyet a felvetéssel, az abaúji és a krassói (a temesvári cenzor nem engedélyezte a vármegyei iratok kinyomtatását) sérelmek ügyéből 1836. március 28-án felirat született. Az április 12-i királyi leirat ezeket a sérelmeket elutasította, az április 30-án kelt megújított felterjesztésre pedig nem is született érdemi válasz.

A másik, általánosan megfogalmazódó igény a diétai hírlap létrehozásának szándéka volt. Ennek célja az egyre szélesedő közvélemény, mint legitimáló közeg tájékoztatása volt az országos ügyekről. Először a rövid, 1830-as országgyűlésen vetette fel Andrássy György gróf, Torna vármegye követe, hogy az állami cenzúra megkerülésével, a diéta választott könyvvizsgálói által kezelt hírlapot adjanak ki. Mivel azonban a kérdést az általános megítélés szerint nem lehetett a sajtószabadság – ekkor még az alsótáblán sem többséget élvező – ügyétől függetlenül kezelni, hamar lekerült a napirendről. Az 1832–1836-os országgyűlésen az igény jóval erősebb támogatás mellett visszatért, több koncepció is napvilágot látott arról, milyen legyen formáját tekintve a diétai hírlap. Végül a beszédek kivonatolása és a rendi cenzúra alkalmazása mellett döntöttek. Hosszas tárgyalás után a sajtószabadság-párti többség elkészített egy törvényjavaslatot „Törvényjavaslat Országgyűlési Tudósításokkal Foglalkozó Hírlapok iránt” címmel 1836. február 19-én, amelyet azonban József nádor csak az utolsó napokban terjesztett a felsőtábla elé, így azt az idő szűkére s a sajtóügyi javaslat nem teljes voltára hivatkozva különösebb vita nélkül elvetették.

Mégsem maradt el azonban az országgyűlésről való tudósítás teljesen, ez pedig elsősorban Kossuth Lajosnak volt köszönhető. Nem ő volt az első, aki kéziratos sajtóval kísérletezett, azonban tudta először szélesebb plénum előtt és tartósabban elterjeszteni azt. Az 1833 februárjában induló Országgyűlési Tudósítások formailag magánlevelek voltak, azonban nem konkrét személynek szóltak, hiszen előfizetés fejében bárki hozzájuk juthatott. Jellemzően nem is annyira egyének vásárolták, mint inkább kaszinók, olvasókörök, települések, s ily módon nagy szerepet játszott az újság a közvélemény szélesítésében. A Tudósítások az országgyűlés végéig 344 számot ért jelent meg. Sikerét egyértelműen szabadabb tollú beszámolói jelentették: Kossuth korábbi szerkesztőtársa, a kormánybaráttá vált Orosz József cenzúra-kompatibilis Diéta-közlője körülbelül harmadannyi előfizetővel számolhatott csak, s tevékenysége egészében jóval visszhangtalanabb volt.

Az Országgyűlési Tudósítások egy lapjának részlete. (Wikipédia)

A küzdelem folytatódik: 1839-40 és 1843-44 országgyűlései

A megyei iratok szabad kinyomtatásának sérelme visszatérő eleme volt a későbbi országgyűléseknek. Bár több vármegye is érintett volt abban a sérelmi feliratban, amit 1840. április 15-én nyújtott be az országgyűlés, az uralkodói leirat ezek közül csak Pest sérelmét találta jogosnak és orvosolandónak. A könyvkereskedelem kormányszéki engedélyezését például továbbra sem vonta vissza a kormányzat. Biztatóbb eredmények születtek a szólásszabadság kérdését illetően. Az 1835–1838 közötti kormányzati represszió keretében elítéltek amnesztiát kaptak, illetve kinyilvánították, hogy a jövőben a birodalmi kormányzat nyilvános kritizálásáért nem fog per indulni.

A kormány más téren is engedni kényszerült: mintegy gesztusként, némileg lazítottak a cenzúrán, az újságok tájékoztathattak a diétai vitákról, igaz, a szónokok nevét továbbra sem szabadott feltüntetniük. Utóbbi rendelkezés összhangban állt azzal a kormánypárti stratégiaváltással, amely felismerte, hogy a politikát többet nem lehet a sajtó közegétől távol tartani, ezért arra kell törekedni, hogy a lapok, ha már megszólalnak, az ő érdeküknek megfelelően szólaljanak meg. A pártjukon álló lapoktól (Hírnök, Sürgöny, később a Világ) a pénzügyi támogatást sem sajnálták. A közvélemény sajtó általi megnyerésében azonban így is vezetett az ellenzék, nagymértékben Kossuth Pesti Hírlapjának köszönhetően. Az ő főszerkesztősége alatt (1841-1844) a Hírlap 5000 főt is meghaladó előfizetői táborával egyedül nagyobb olvasótáborral rendelkezett, mint a többi lap összesen.

A diétai hírlap ügyében nem sikerült a reformereknek keresztülvinni álláspontjukat, így a kéziratos sajtó tovább élt: a Stuller Ferenc szerkesztette Országgyűlési Tudósítás 91 számot ért meg. S bár óvatosabb modorban íródott, mint Kossuth tudósítása, az ellenzék vevő volt rá: az előfizetők száma legalább annyi lehetett, mint ahányan a Tudósításokat járatták. Bár besúgók figyelték Stullert és jelentették, hogy a lap az ellenzéki megnyilvánulásokkal szemben kedvezőbb, a kormányzat – összhangban ekkori, némileg megengedőbb hozzáállásával – nem lépett fel ellene.

1843-1844 vitáinak a kérdésben a vegyes házasságok tárgyában készített körlevelek kerültek a fókuszába. Az alsótábla ennek kapcsán igyekezett elérni azt a célját, hogy a törvényhatóságok cenzúramentesen kinyomtathassák és közzétehessék rendelkezéseiket. Fontos új érvek jelentek meg mind liberális, mind konzervatív oldalon: Batthyány Lajos gróf a cenzúra törvénytelensége kapcsán megjegyezte, hogy sok múlik a cenzor személyén, s ha az illető rosszindulatú ember, akár a leghasznosabb iratok kiadásának is gátat vethet. Álláspontjával azonban kisebbségben volt a főrendiházban, a konzervatív főurak és főpapok nagyobb része amellett érvelt, hogy a cenzúra jogosan érinti a megyéket, hiszen „némelyik iratuk” törvénytelen lehet. A felirati javaslat így a felsőtáblán megbukott. Látva a „fontolva haladók” kompromisszumképtelenségét, megjelent az a nézet, hogy a cenzúra jogtalanságainak megszűnése csak felelős minisztériumtól (vagyis kormánytól) várható, hiszen Bécs nem fogja a saját hibáit kivizsgálni.

Az országgyűlési lap vitáját az alsótábla kényelmes reformpárti többséggel kezdhette el, a felsőtáblán a konzervatív többség azonban szintén elutasította. Érvként azt hozták fel, hogy a kérdést nem lehet a sajtótörvény teljes tervezete nélkül megtárgyalni, de ezt nemigen hitte el nekik a szabadelvű oldal, különösen nem olyan felszólalások mellett, amik azt hangoztatták, a szabad sajtó a nemesi kiváltságok ellen hat, ezért szükséges ezzel szemben fellépni.

A diéta kéziratos sajtóját magyar nyelven Záborszky Alajos újságja biztosította. A nyíltan ellenzéki Országgyűlési Tudósítások azonban eredeti formájában nem létezett sokáig, a hetente kétszer megjelenő lapot a heti megjelenésű Szemle váltotta fel. Hogy a lazított cenzúrarendelkezésnek köszönhetően felfutó nyomtatott lapokkal versenyezhessen, Záborszky kiírta a szónokok nevét, politikusportrékat, sőt vezércikkeket is közölt, ám előfizetőinek száma így sem növekedett, így végül 1844 júniusában a Szemle 34 szám után megszüntette működését.

Az egykori Magyar Kamara épülete, ahol a reformkori alsótábla ülésezett. (pkk.sze.hu)

A reformkövetelések győzelme: az utolsó rendi országgyűlés

1844-et követően a reformpártiak a megyegyűléseken, röpiratokban és könyvekben (főleg a cenzúra miatt külföldön kiadott munkákban) folytatták a támadást az előzetes könyvvizsgálat ellen, s ez az új országgyűlés előkészítő szakaszában még inkább megélénkült. Míg a külföldön megjelent művekben magát az intézményt tették pellengérre, a magyarországi nyomtatású művekben inkább a cenzorok személyét bírálták, az ő hozzá nem értésük, bemutatásával gondolták könnyebbnek céljaik elfogadtatását, mintha közvetlenül a kormányzatot támadnák.

A Konzervatív Párt nyíltan nem foglalt állást a sajtókérdésben. Amennyire vezetőik nyilatkozata alapján tudható, nem akartak a polgári alkotmányosság értelmében szabad sajtót, csupán a nyomtatványok egy részének (jobbára tudományos műveknek) a cenzúramentességét szerették volna elérni. Velük szemben a liberális reformerekből létrejövő Ellenzéki Párt számára a szabad sajtó az alkotmányosság biztosítékaként, mondhatni minimumaként szerepelt, hogy azután a 12 pontként elhíresült 1848-as kiáltványban már az első helyen szerepeljen. Ezzel együtt ekkor még nem volt letisztázott köreikben, mit is szeretnének pontosan elérni. Két törvénytervezet születetett részükről: az egyiket Irinyi József dolgozta ki, a másikat Szalay László és Tóth Lőrinc.

Irinyi József, a legnagyobb hatású sajtószabályozás-tervezet kidolgozója. (epa.oszk.hu)

Irinyi tervezete – alapvetésként – szakítana az előzetes cenzúrával, ugyanakkor a sajtóvétségek büntetése szigorú lenne. Kaucióról (ekkor bevett gyakorlat, hogy politikai lapért biztosítékot kell letenni az esetleges büntetések megfizetésének garanciájaként) nyíltan nincsen szó, de utal rá, hogy nem ellenzi. Kiáll a könyvkereskedelem és a nyomdászat szabadsága mellett. Támogatja a mindenkori hatalom és a magyarság vezető szerepének védelmét. A Szalay-Tóth tervezet sokban hasonlít Irinyiére, de fontos különbség, hogy szerintük kizárólag magyar nyelven lehetett volna lapot indítani, és ily módon élni a szabad sajtó jogával.

A kéziratos sajtót a kormányzat végleg elsorvasztotta: egyszerűen tovább lazított a cenzúrán. Most már csak annyi volt a megkötés, hogy a közölt beszédekből a „felbízgató vagy lázas” kifejezéseket ki kell szedni, illetve tilos a szónokokat bírálni a cikkekben. Ezen megkötésekre ifj. Friebeisz István már nem tudott kéziratos újságot alapozni, tudósításai olyan szűk körben terjedhettek csak el, hogy nem is ismerünk a lapból fennmaradt példányt, csak az előfizetési felhívást. Az országgyűlési hírlap ügye pedig ismételten addig húzódott a felsőtáblán, míg végül a követek háza lemondott a dologról: az általános sajtószabadság amúgy is feleslegessé tette a kérdést.

Eközben ugyanis 1847. november 19-én, az országos ülésen számos követ sürgette a sajtószabadság törvénybe iktatását. Tíz nappal később megválasztottak egy kerületi bizottmányt a sajtótörvény összeállítására, Széchenyi István gróf elnökségével és Szemere Bertalan borsodi követ jegyzőségével, azonban a kodifikáció nem haladt jól. A kérdést a februári francia forradalom mozdította ki a holtpontról: „szellemi érdekeink a szabadság alapján áttörést követelnek” – állt Kossuth 1848.március 3-án kelt feliratában, melyet 14-én a felsőtábla is jóváhagyott. Végül azonban a sajtószabadságot nem a rendi országgyűlés vívta ki, hanem Bécs és Budapest forradalmi ifjúsága. Mindehhez a reformerek azonban gyorsan alkalmazkodtak: „felemelték a pillanat szavára” politikájukat, s noha a még mindig nem jelentéktelen konzervatív táborral megkötöttek kisebb kompromisszumokat, hetek alatt keresztülvitték az alkotmányos polgári állam megvalósításának feltételéül szolgáló törvényeket.

A 12 pont. (Wikipédia)

A sajtótörvény

Az 1848. évi XVIII. tc. sikeresen valósította meg a liberális követeléseket. A cenzúrát és a könyvrevíziót eltörölték. Az Irinyi-féle tervezetben megfogalmazotthoz hasonló, szigorú büntetéseket helyeztek kilátásba a közjogilag elfogadhatatlan vagy becsületsértő, rágalmazó sajtóvétségekkel szemben. Érvényesül a fokozott felelősség elve: elsőként a szerző, aztán a kiadó, aztán a nyomdász/metsző vonható felelősségre. A sajtóvétségekről esküdtszék ítélt, amelybe a bekerülést évi 200 forint jövedelem mértékű vagyoni cenzushoz kötötték. Bárki indíthatott lapot, azonban a politikai napokra igen magas kauciót (napilapra 10000, ritkább megjelenésűre 5000 forintot) kellett letenni. A nyomda és könyvkereskedés üzemeltetése engedélymentessé vált, ám a nyomdáknak szintén magas illetéket kellett fizetni. Mindent egybevéve a sajtóügyi viták végén olyan törvény született, amely figyelembe vette a külföldi (brit, francia, belga) mintákat, s teljesen más szisztémát honosított meg, mint a feudális rendelkezések, ám mégis kellő eréllyel biztosította a királyság intézményét, a magyarság és a vagyonos nagypolgárság, illetve az arisztokrácia vezető szerepét.  

Felhasznált irodalom:

Gergely András: Törekvések az államélet liberalizálására. In: Uő: Egy nemzetet az emberiségnek. Budapest, 1987.

Bényei Miklós: Reformkori országgyűlések a sajtószabadságról. Debrecen, 1994.

Pajkossy Gábor: Polgári átalakulás és nyilvánosság a magyar reformkorban. Budapest, 1991.

Dobszay Tamás: „Szokjon gyapjas fülök az ezután már gyakrabban hallható igazság szavához” – A politikai élet verbális közegének átrendeződései a reformkorban. In: Századvég, 13. (2008) 113–149.

Pajkossy Gábor: A reformkori országgyűlési tudósítások. In: Levéltári Közlemények, 66. (1995) 121–136.

Erdős András Patrik

Ezt olvastad?

Viharos történelmünk egyik katasztrofális következménye a középkori Magyarország írásos emlékeinek pusztulása volt. A megmaradt könyv- és iratanyag számbavétele, majd feltárása
Támogasson minket