Schönvisner István és az első ásatás Aquincumban (1778)

1778. február 11-én kezdődött el a mai Flórián tér alatt Schönvisner István ásatása, amely során Aquincum egykori katonavárosának részét képező nagyobb fürdőnek, a Thermae Maioresnek a sudatoriumát, vagyis az izzasztó, meleg vizes fürdőrészét tárta fel. Ezzel a tervezett ásatással megindította hazánkban a pannoniai provinciális kutatásokat, s így méltán tekinthetjük a magyar régészet atyjának.

Schönvisner Istvánt (1738–1818), a későbbi tudós könyvtárost, régészt, a jezsuita rend tagjaként szentelték pappá 1768-ban. Tanított a bécsi Theresianumban, majd a Nagyszombati Egyetemre került. A rend feloszlatása után, 1777-ben az Egyetemi Könyvtárral Budára költözött, ahol a könyvtár másodőre, valamint az érem- és régiségtan tanára lett. 1794-től haláláig a könyvtár igazgatója, 1794/95-ben az egyetem rektora, 1801-ben pedig a Bölcsészeti Kar dékánja volt. Nem sokkal azután hunyt el, hogy 1818-ban nagyváradi kanonoknak nevezték ki.

1780–1781-ben jelent meg a Duna menti római útról szóló műve, az In Romanorum iter per Pannoniae ripam…, majd 1791-ben az első magyar városmonográfia Antiquitatum et historiae Sabariensis… címmel, amelyben Szily Jánosnak, Szombathely első püspökének megbízásából írta meg a város történetét a kezdetektől 1791-ig. 1801-ben jelent meg hiánypótló munkája a magyar éremtan történetéről Notitia Hungaricae Rei Numariae címmel, majd 1807-ben elkészítette Széchényi Ferenc éremgyűjteményének háromkötetes katalógusát. Éremtani munkái a mai napig tudományos alapvetésnek számítanak. Görög régiségtana 1814-ben, a római 1815-ben jelent meg, és mindkettőt sokáig használták oktatási anyagként.

Schönvisner alig néhány hónapja tartózkodott csak Budán, amikor 1778 januárjában a mai Flórián tér alatti terület tulajdonosa néhány „réginek tűnő” romot talált egy meszesgödör ásása közben. A romok megtalálásáról értesítették az egyetemet, ahol az ügy Schönvisnerhez került: ő hamar megállapította, hogy azok egy római épület részei lehetnek, és miután az egyetem engedélyét megkapta, február 11-én megkezdte az ásatást. Ma már tudjuk, hogy ezek az épületrészek az egykori Aquincum nagyobb katonai fürdőjéhez, az ún. Thermae Maioreshez tartoztak. Aquincumban, mely Pannonia Inferior provincia központja volt, az 1. század végén egy katonai tábor épült a mai Flórián tért területén a mintegy 6000 főt számláló legio II Adiutrix részére. A fallal körülvett területen volt a parancsnoki épület, a barakkok, raktárak, lakókörletek, számos hivatali épület, több kórház és a nagy fürdő.

A Thermae Maiorest a 2. század végén emelték, és a Budapest területén eddig feltárt huszonnégy közfürdő közül ez volt a legnagyobb. Vizét a mai Római fürdő tizennégy forrása, valamint a Buda környéki hegyekben összegyűjtött vizet elvezető keleti-nyugati vízvezeték biztosította. A fürdő a katonák számára nem csak tisztálkodásra nyújtott lehetőséget, hanem sportolásra és szórakozásra is. Schönvisner ásatása 1778-ban ennek a fürdőnek az első maradványait hozta felszínre, napjainkban pedig már a teljes területét feltárták: ma a Flórián téren a Szentendrei úti felüljáró alatt az Aquincumi Múzeum kiállítóhelyeként működik a Fürdő Múzeum.

Schönvisnernek az ásatásról írott munkája nem csak hazánkban, de Európában is az egyik legkorábbi a római fürdők feltárásáról szóló művek körében. A tudós régész a De ruderibusban azonban nem csak az általa megtalált részeket ismerteti, hanem a romok területén és a közelben felszínre került egyéb római emlékeket is. Az ásatás során a fürdő egykori sudatoriuma, vagyis izzasztó kamrája került a felszínre. Az ott előkerült leletek alapján Schönvisner arra a következtetésre jutott, hogy a feltárt rész valaha egy fürdőhöz tartozhatott.

Így tehát […] írja –, elegendőnek tűnik számunkra, hogy ezeket a romokat egy régi római fürdő, kifejezetten egy laconicum, a hozzá épült sudatio és caldarium maradványainak tekintsük.”

Ezen feltételezését 1849-ben egy csatornaépítés során előkerült felirat igazolta is. A fürdő felújításáról szóló szöveget egy szentélyből származó oltárkőre vésték, és eszerint a legio II Adiutrix Claudiana nagy fürdője Kr. u. 268-ban, renoválása után ismét megnyitotta kapuit.

A Schönvisner által feltárt részről, a sudatoriumról, és a padlófűtés áramoltatását segítő oszlopokról készült illusztráció a műben (Binder János Fülöp metszete)

Schönvisner a romok azonosításához más, általa nagyra becsült szakemberek véleményét is kikérte.

Viszont ez nem csupán az én véleményem, több, éles ítélettel felruházott és az ókori dolgokban jártas férfiú tekintette meg nem kis örömmel ezt az emléket, és miután minden részét gondosan megvizsgálták, ugyanerre az eredményre jutottak.”

A feltárt emlékekkel kapcsolatos feltételezéseit elmondása szerint megerősítette Pray György, a kiváló történetíró, az Egyetemi Könyvtár igazgatója, de Patachich Ádám kalocsai érsek, valamint annak könyvtárosa, az itáliai származású Jacob Mariosa is amellett érvelt, hogy a romok egy római épület részei lehetnek.

Schönvisner a mészégető gödörnél talált területen nyolc láb mélységben ásott le. Műve első fejezetében külön-külön tárgyalja az előkerült részeket: a padlózatot, ahol részletesen ismerteti a feltárt mozaikpadlót; a meleg levegő áramlását segítő oszlopokat, a befűtő nyílást, a hevítőkamrát, valamint a falakat. Mindegyikről pontos, részletesen kidolgozott és szakszerű leírást ad: milyen anyagból készültek, hogyan építették meg, mi volt a funkciójuk stb.

Ismertetését antik auktoroktól származó részletek bemutatásával támasztja alá, és szavait gyakran illusztrálja az ókori mindennapokból vett jelenetekkel is, melyeket például Cicero leveleiből, vagy éppen Juvenalis Szatíráiból vett. Emellett kora újkori szerzők: Bél Mátyás, Luigi Fernando Marsigli vagy az utazó Edward Brown írásait is idézi. Ezen kívül megfigyelhetjük, hogy kiválóan ismeri a hasonló témában írt munkákat is. Az épületet bemutató fejezetben megállapításait például azzal támasztja alá, hogy az Óbudán talált épületrészeket összehasonlítja egy Pisában feltárt fürdő romjaival.

A mű első részében amellett, hogy leírja az általa feltárt részeket, az ókori római fürdőkről szóló magas színvonalú ismertetése Schönvisner széleskörű ismereteit bizonyítja. Ilyen például az a fejezet, amelyben megtudhatjuk, hogy mi a különbség a laconicum – az izzasztókamra –, és a caldarium – amely egy forró, száraz levegőjű terem volt – között, vagy azt, hogy a fürdők milyen helyiségekből álltak, és azokat mire használták. Építészeti és technikai leírásait érdekes kultúrtörténeti adalékokkal egészíti ki, például az apodyterium (az öltöző) rabszolgáiról, akik a vendégek ruháit őrizték, de ír a fürdőzők szokásairól is. Végül az utolsó fejezetben Schönvisner összegzi azon megállapításait, amelyek arra vezették, hogy az Óbudán általa feltárt romokat egy római fürdő maradványaiként azonosítsa.

A fürdők mindennapjait illusztráló jelenet, alatta pedig az egyik, a fürdő területén előkerült feliratos tégláról készült metszet (Binder János Fülöp metszete)

Schönvisner a mű második részében az egyéb, az ásatáson és annak környékén talált feliratos és ábrázolásokkal díszített tárgyi leleteket ismerteti, a leírásokat gyakran a saját rajzaival illusztrálva. E leletek közül sokat helyezett el az egyetemi régiséggyűjteményben: a kéziratos leltárkönyv tanúsága szerint ebből a feltárásból két agyagtáblát, két feliratos téglát, valamint egy Mercurius-ábrázolással díszített fekete drágaköves pecsétgyűrűt is.

A fürdő romjai között két érmét is talált, amelyeket szintén részletesen elemez a műben. Schönvisner pénzérmékről szóló leírása olyan pontos és szakszerű, hogy az napjainkban is megállná a helyét. Mindegyik leletcsoport ismertetésénél megfigyelhetjük a Schönvisnertől megszokott alaposságot. Leírásai sosem állnak önmagukban, ugyanis mondanivalóját mindig kontextusba helyezi, nem csak irodalmi és tárgyi példákkal, de akár hosszabb kommentárokkal is. Ilyen például az a fejezet, amelyben a római mértékegységeket (pes, palmus, uncia, digitus) ismerteti, de ide sorolhatjuk a legio II Adiutrix pannoniai jelenlétét leíró fejezetet is. Ebben a részben a feliratokon és egyéb leleteken keresztül átfogó képet nyújt a római legiókról általánosságban is. Ezek az ismertető részek mind a jobb és könnyebb megértést szolgálják, és nem lehet nem észrevenni bennük az egyetemi professzor Schönvisner törekvését arra, hogy igen széleskörű kultúrtörténeti tudását, akárcsak hallgatóinak az óráin, e könyvön keresztül olvasóinak is át tudja adni.

A De ruderibusban Schönvisner azokat a feliratokat is ismerteti, amelyeket az ásatás szomszédságában talált. A régész szerint összesen nyolc feliratos kő található itt, amelyeket vagy beépítettek a villa falába, vagy a földön hevertek. Annak ellenére, hogy néhány hibát felfedezhetünk átírásaiban és értelmezéseiben, a feliratok közlésében a nyugat-európai mintákat követő módszereket már ekkor is sikerrel alkalmazta. A műben Schönvisner összesen huszonnégy Aquincumhoz köthető római feliratot ismertet. Minden felirat esetében találunk egy átírást, amely során Schönvisner szigorúan követi a felirat szerkezetét és a sorbeosztását. Ezt követően feloldási javaslatokat tesz, pótolva a hiányzó betűket, majd ismerteti a szöveghordozót, végül megpróbálja datálni a feliratokat. Minden esetben pontos leírást ad a feliratos emlék előkerülési helyéről is, valamint – amennyiben az már előfordult más szerzők műveiben – idézi a korábbi szöveghelyeket is.

A huszonnégy feliratból mindössze hat esetében hibás az átírás. Tévedései nagy részben arra vezethetők vissza, hogy akkor még a ma ismert aquincumi feliratos anyag alig pár százaléka került elő, így a napjainkban már jól dokumentált aquincumi nevek és a hozzájuk köthető tisztségek még nem álltak Schönvisner rendelkezésére, aki így több-kevesebb sikerrel tudta csak a feliratok rövidítéseit feloldani. Ugyanígy tévedett – pontosabban nem a ma elfogadott átírást alkalmazta – néhány esetben az egy-egy betűvel rövidített szókapcsolatok esetében, ezek azonban nyelvtanilag helyesek, és a szövegkörnyezet is megengedi alkalmazásukat. Ne feledjük, a latin feliratos szövegkorpusz szisztematikus tudományos feldolgozásának megkezdésére még közel hetven évet kellett várni, így ennek fényében még jelentősebbnek kell tartanunk Schönvisner nagyrészt sikeres erőfeszítéseit az Aquincumban talált feliratok feldolgozásában, még ha követett is el hibákat azok közlésében.

A feliratos kövek mellett több figurális faragott töredéket is talált az ásatáson és annak tágabb környezetében. Schönvisner azt a két – amint írja – méretében és választékosságában is messze kiemelkedő követ ismerteti, amelyeket a trinitáriusok óbudai kolostorában (a mai Kiscelli Múzeumban) őriznek. Leírásait illusztrálja is. Ezeket később az Egyetemi Könyvtárba szállították át, ahol a múzeum gyűjteményében voltak megtekinthetők. Mindkét kőről – amelyek méretük és ábrázolásuk alapján minden valószínűség szerint egykor egybetartoztak – elsőként Schönvisner művében olvashatunk. A feliratos kő egy szökőkút állítását örökítette meg, párja pedig egy nimfát ábrázoló kompozíció volt, melynek hátterében vizet érzékeltető hullámvonalakban elmerülő félmeztelen alakok láthatók. Napjainkban sajnos már csak az egyik maradt meg: a feliratos kő ma a Magyar Nemzeti Múzeum lapidáriumában található, a nimfát ábrázoló töredék azonban elveszett.

A két, egykor minden bizonnyal összetartozó kőről készült metszet: a nimfát ábrázoló töredéket csak Schönvisner művéből ismerjük. (Binder János Fülöp metszete)

Ez a leírás, és kifejezetten a kőről készült metszet tehát különösen értékes forrás. A fejük hiányzik – írja Schönvisner, vagyis a dombormű már a 18. században is töredékes volt. Feltehetően a török korban verték le a fejeket tartalmazó részt, amikor az emberábrázolás tiltott volt. A megmaradt darabokat valószínűleg beépítették egy épület falába, ugyanis a Schönvisner művében látható rézmetszet tanúsága szerint a fejek leverése mellett a kő tetejét úgy faragták meg, hogy az jól illeszkedjen egy másodlagos felhasználáshoz.

A mű második részéből két fejezetet (X–XI. fejezet) mindenképpen érdemes kiemelni, ugyanis itt Schönvisner egy, a 13. század óta fennálló tévedést cáfol meg tudományos módszerekkel. Minden kétséget kizáróan az ókori Aquincummal azonosítja ugyanis a területet, amelyen az általa feltárt fürdőrészlet fekszik, egyszersmind ellentmond annak az évszázadokig létező hibás értelmezésnek, mely szerint az egykor itt álló település a Sicambria nevet viselte volna.

Sicambria nevének első hazai említését Kézai Simon Gesta Hungarorumában találjuk, aki megírta azt az akkor már közel félezer éves történetet, miszerint a menekülő trójaiak a középkori Magyarország területén átmenetileg letelepedtek, és Sicambria néven várost alapítottak. Ezt a helyszínt Kézai Óbudával azonosította. Nem ő volt azonban az első, aki érdeklődést mutatott az aquincumi romok iránt. Óbuda, mint királyi székhely, a 13. század folyamán egyre jelentősebb szerephez jutott, így Anonymusnál is többször találkozhatunk a helyszínnel: egyes feltevések szerint az általa említett, felújított, erős fallal övezett régi épület maga az egykori aquincumi katonai tábor lehetett. Kézainál Sicambria városa Attila uralkodásának központja lett. A Képes Krónika még ezen a néven említi a területet, azonban később – a 15. század folyamán – az Óbuda és az ott látható romok iránti érdeklődés a város központi szerepének hanyatlásával csökkenni kezdett.

Később azonba újból fellángolt néhány humanista jóvoltából: Felice Feliciano is így nevezi az általa leírt helyszínt, majd Bonfini A magyar történelem tizedeiben közöl egy feliratot, amely Sicambria város megalapításának állít emléket:

Itt, Óbudán, Mátyás király idejében kiástak egy követ, amikor Beatrix királyné templomának az alapjait megvetették, ezzel a felirattal: a sicamberek ide őrségül helyezett légiója építette e várost, amelyet a saját nevéről Sicambriának nevezett el.”

A korábbi forrásokhoz képest tehát Bonfini a város nevének eredetét egy germániai kisegítő legiótól származtatja. Schönvisner volt az első, aki megállapította, hogy a felirat egy humanista hamisítvány:

“De mivel abban a korszakban is akadtak olyan éles eszű emberek, akik ezt az új vélekedést, mint mesét, elutasították, ahogy Bonfini szavaiból kiderül: az annalesek hasznavehetetlen és képzelgő történetíróit nem követjük. És láss csodát! Kiásnak egy követ egyenesen abból a korból, amely Sicambria óhajtott nevét ékesebb bizonysággal meggyőzően kapcsolja a régi Budához.”

– írja művében. Schönvisner tehát kétségbe vonta annak ókori eredetét, és ezt közel egy évszázad múlva, 1873-ban Theodor Mommsen is bizonyította, aki monumentális feliratgyűjteményében a feliratot a hamisítványok közé sorolta. A szakirodalom ma a felirat keletkezésének idejét valamikor a 15. század második felére datálja.

Schönvisner előtt mintegy három évszázadon át tartotta magát az a nézet, hogy az Óbudán található romok az ősi Sicambriához tartoznak. A kora újkorban találkozhatunk már néhány óvatos kétellyel a témával kapcsolatban. Meg kell említenünk például Bél Mátyást, aki a Sicambria–Aquincum–Óbuda kérdésben is nyilatkozik Notitiájában: Óbuda történetének leírásakor arról beszél, hogy Sicambriát Aquincum romjain alapították annak pusztulása után. Schönvisner azonban már minden kétséget kizáróan cáfolja a krónikák és a humanista történetírók állításait az egész mű legfontosabb és legszebben levezetett részében: érveit pontokba szedve bizonyítja, hogy miért az ókori Aquincum az egyetlen helyes azonosítási lehetőség, és végleg leszámol az évszázadok óta fennálló hagyománnyal.

A mű kéziratát az ásatás megkezdése után alig négy hónappal, június 4-én le is zárta, és fürdő feltárásáért, valamint az eredmények gyors publikálásáért számos elismerést kapott. A Thermae maiores egy részének feltárásával Schönvisner megindította a hazai tudományos igényű régészeti kutatásokat. Az ásatásról írott művének megállapításai legnagyobb részben ma is helytállóak: a munka a kor legmagasabb tudományos színvonalán íródott, és annak eredményeit még Mária Terézia is elismerte, ugyanis huszonnégy arannyal jutalmazta a tudóst. Az 1778-as feltárás azonban nem csak régészeti szempontból egyedülálló, hanem a magyar műemlékvédelem megteremtését is ide köthetjük. Az ásatás befejezésével ugyanis Schönvisner a területet elkülönítette, talán valamiféle épületet is emeltetett a romok fölé, és annak kulcsát a feltárt régészeti leletekkel együtt az Egyetemi Könyvtár régiséggyűjteményében helyezte el. Ezzel megakadályozta, hogy illetéktelenek az ott maradt leletekhez hozzáférjenek, valamint az intézkedéssel a romok további pusztulásának is elejét vették. Ennek a kezdeményezésnek elismeréseképpen az a díjat is Schönvisnerről nevezték el, amelyet a régészeti örökség védelme érdekében kimagasló, a feltáró és tudományos munkásságon túlmutató, széleskörű régészeti szakmai tevékenység elismeréseként évente adományoznak.

Sánta Sára

Irodalomjegyzék:

B. Szabó János – Kanyó Ferenc– Spekner Enikő, „Hogyan kerülhetett Sicambria Óbudára? Egy hagyomány genezise.” Budapest Régiségei 48 (2015): 189–206.

Kaba Melinda, Az aquincumi Thermae Maiores feltárása (1778–1984). (The exploration of the Thermae Maiores in Aquincum [1778–1984]). Magyar Műemlékvédelem 1980–1990. Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség Kiadványai 10, Budapest: 1996, 105–138.

Kovács Péter – Szabó Ádám, Tituli Operum et Publicorum et Honorarii et Sacri. Tituli Aquincenses Volumen I. Budapest: Pytheas, 2009.

Kulcsár Péter, „Egy budai humanista feliratgyűjtemény.” Archaeológiai Értesítő 95 (1968): 257–261.

Kuzsinszky Bálint, „Az Aquincumi Múzeum és kőemlékei (az építészeti részek kihagyásával).” Budapest Régiségei 5 (1897): 34–43.

Ritoókné Szalay Ágnes, “Nympha super ripam Danubii”: tanulmányok a XV-XVI. századi magyarországi művelődés köréből. Budapest: Balassi Kiadó, 2002.

Sánta Sára, „The Chronicle of the First Planned Excavation. István Schönvisner and De ruderibus”, Acta Classica Universitatis Scientiarum Debreceniensis, 56 (2019): 233–246.

Schönvisner, Stephanus, De ruderibus laconici raldariique Romani et nonnullis aliis monumentis in solo Budensi partim hoc primum anno MDCCLXXVIII. repertis partim nondum vulgatis. Budae: Typis Regiae Universitatis, 1778.

Ezt olvastad?

„Nem másra szolgál a mi eleink tündöklése nékünk, mint hogy szövétnekként világító fáklyával fussuk be a mi életünk pályáját, nem