Tényleg bukásra volt ítélve? – A Habsburg Birodalom nagystratégiája

A Habsburg Birodalom tündöklése és bukása jelentős hazai és nemzetközi irodalommal büszkélkedhet és a dinasztia sikertörténete és bukdácsolása a történelem iránt érdeklődő szerzőket a mai napig foglalkoztatja. Nincs ez máshogy A. Wess Mitchell esetében sem: a fiatal amerikai szerző 2018-ban írt nagy ívű munkájában próbálja megfejteni a „Habsburg DNS-t”. Mitchell, aki „civilben” külügyi szakértő – 2017–2019 között az Egyesült Államok európai és eurázsiai ügyekért felelős külügyi államtitkár helyettese volt – Habsburgokról írt kötetét a Princeton University Press gondozásában jelentette meg.

A szerző a könyv elején leszögezi, hogy nem a Habsburgokról írt számos történelmi mű sorát szeretné gyarapítani, hanem egy nagystratégiai elemzést kíván írni a dunai birodalomról. A magyar olvasóknak szánt előszóból az is kristálytisztán látszik, hogy ezt az Egyesült Államokban széles körben elterjedt módszertannal kívánja megvalósítani. A könyv hivatalos szerzője Mitchell, de annak forrásait műhelymunka segítségével kereste fel, amelyek igen széleskörűek és összetettek (az osztrák-, cseh-, vagy éppen horvát levéltárakban őrzött Habsburgok pénzügyi, diplomáciai vagy térképészeti dokumentumain keresztül a Habsburg politikusok levelezésééig).

A könyv alapvetése tehát nem az, hogy egy Habsburg történelmet mutasson be, hanem a dunai birodalom stratégia gondolkodását kívánja szemléltetni, ehhez pedig olyan fontos tényezőket vizsgál meg, mint a tér, az idő, a körülmények, az elhelyezkedés vagy éppen az emberi tényezők alakulása. A mű nemcsak stratégiai, hanem geopolitikai, történelmi, pszichológiai vagy éppen filozófiai tényezőket is felvonultat. A kötet stílusa elsősorban az angolszász történetírásban bevett „elemző” stílus, de semmiképpen sem elbeszélő, a könyv ugyanis jelentős forrásbázisból „táplálkozik.”

A Habsburg Birodalom (Kép forrása: Wikipedia)

A szerző a Habsburg Birodalmat középponti birodalomnak tekinti, így elemzését az ilyen impériumokra jellemző közös vonások ismertetésével kezdi. Mitchell jól teszi, hogy a könyv elején egyfajta fogalmi magyarázatot ad, ugyanis a magyar szakmai életben kevésbé ismert fogalmak könnyen félrevezetőek lehetnének. Az amerikai szerző a központi- és középponti megnevezést ugyanis nem a Habsburg Birodalom jogutódja, az Osztrák–Magyar Monarchia első világháborús szövetségi rendszerekben betöltött szerepe miatt adja, hanem annak földrajzi jellemzői miatt. Geopolitika szempontjából ugyanis a Perzsa Óbirodalom, a Kelet-Római Birodalom, vagy a Lengyel–Litván Unió is középponti birodalom, míg e fogalomrendszer szerint Nagy Britannia tengeri, Oroszország pedig szárazföldi birodalomnak tekinthető. A birodalmak esetében, azok kiterjedt méretei miatt, természetesen a tengeri, középponti és szárazföldi fogalmak között is vannak átfedések, így a Habsburg birodalom elsődlegesen középponti-, másodlagosan szárazföldi birodalmi jellegeket visel magán (Franciaország a szárazföldiség mellett a tengeri birodalomként funkcionált).

V. Károly német-római császár címere (Kép forrása: Wikipedia)

A Habsburg Birodalom e jellemzők mellett tehát földrajzilag köztes helyzetben helyezkedett el, így egyszerre több irányból is komoly fenyegetésnek volt kitéve. Ha mindez nem lett volna elég, a birodalom az eurázsiai kontinens olyan törésvonalán helyezkedett el, ahol sokféle nemzetiség számtalan nagy birodalom árnyékában élt. A szerző a témakört éppen ezért nem hagyományos felépítésben tárgyalja. A Habsburg Birodalom „időkorlátait” 1701–1866 között adja meg, tehát kimondottan azzal az időszakkal foglalkozik, amikor a dinasztia spanyolországi birtokairól kénytelen volt lemondani, egészen az osztrák–magyar kiegyezés megkötéséig. Ettől függetlenül a mű általános megállapítása, hogy a Birodalom magterületei mindig is a Duna-medencéje és az ahhoz csatlakozó területek voltak.

A kötet három nagy részre tagolódik: az első a birodalom földrajzi sajátosságaival, a második a Habsburgok határvédelmi- és szomszédjaival szemben tanúsított stratégiájával foglalkozik, a harmadik rész pedig a Birodalom bukásainak körülményeit vizsgálja meg. A felépítésből elsőre kitűnik, hogy a szerző a témához nem kronológia centrikusan nyúl, de ettől függetlenül a műről általánosságban elmondható, hogy a történeti események jól követhetőek. Az első részben a Birodalom magterületeinek természeti adottságait vizsgálja a szerző. Ahogy más Birodalmak vagy államalakulatok, úgy a Habsburg Birodalom is annak a környezetnek az előnyeiből táplálkozott és annak a térnek a hátrányosságaival nézett szemben ahová „született.” Mitchell helyesen mutatja be, hogy a Duna-medencéjének kézben tartása a Birodalom számára létfontosságú és központi stratégiai kérdése volt és ezt egészítette ki az örökös tartományok „meghosszabbítása.” Ez utóbbi délen az itáliai és svájci hegységek láncaival védhető volt, de északról Csehország-, keletről pedig a magyar Alföldön keresztül mind a főváros, mind a magterületek védelme sérülékeny volt, amelyet a történelem háborúiban a Habsburgok sokszor megtapasztalhattak.

A szerző ebben a fejezetben fejti ki azt is, hogy az „idő és tér faktorának uralása” a Habsburg Birodalom számára lényeges stratégiai elem volt. A számos fenyegetéssel szemben ugyanis mindig időt kellett nyerni, hogy a győzelem lehetőségétől az ellenfelet megfosszák. A kötet fontos megállapítást tesz, miszerint offenzív politikát a Habsburgok sose folytattak, sokkal inkább defenzívában gondolkodtak, ugyanis a számos ellenség miatt a totális győzelemre nem lehetett esély, ezért céljuk a megsemmisítő vereség elkerülése és az ellenfelek gyors győzelemtől való megfosztása volt, hogy végül olyan környezet teremthessenek, amely a Birodalom számára a legelőnyösebb. Az első rész végén Mitchell még a Birodalom politikai térképet is bemutatja, az osztrák örökös tartományoktól Csehországon át a Magyar Korona fennhatósága alatt álló birtokokig, amelyet így találóan ő is „a kelme és a gabona frigyének” nevez el. A komplexitásnak természetesen ára is volt, például a bonyolult közigazgatás vagy a pénzügyi korlátok. Előnye viszont az volt, hogy a számtalan kis nemzet a Birodalomra egyfajta védőpajzsként tekintett. A Habsburg Birodalom szomszédjainál gyengébb volt, így a Dunai-Birodalomba tartozni nagyobb önállósággal és kisebb szigorral járt, valamint más erősebb birodalmakkal szembeni védelmet is nyújtott.

A Habsburgok nagystratégiáját a kötet második fejezetében már éles helyzetben is követhetjük. Ez a rész tartalmazza a legtöbb történelmi vonatkozást, így egyszerre ötvözi a földrajzi és kronológiai módszertani szempontokat. A Habsburg Birodalom délkeleti, északnyugati és nyugati határvidékén mind halálos ellenséggel nézett szembe, amelyek története során minimum arra törekedtek, hogy gyengébb pozíciójukban lévő szomszédjuk területéből tartományokat szakíthassanak ki. A délkeleti határon ez az Oszmán- és az Orosz Birodalom, az északnyugatin Poroszország, a nyugati „limesen” pedig Franciaország volt. A könyv lényegét „nem elsütve” általánosságban elmondható, hogy ellenfeleit a Habsburg Birodalom minden határterületen más-más stratégiával tartotta kordában. Délen erre szolgált a gerilla hadviselést alkalmazó határőrvidék, keleten az Orosz Birodalom feltartóztatása, északon a poroszok csehországi felőrlése, nyugaton pedig a Rajna-folyó és az erődrendszerek használta. Nagystratégiai kép szempontjából közös vonás volt a konfliktusok Birodalom határain kívül tartása, a Habsburgok ehhez pedig az offenzív hadviseléssel szemben inkább a „szatellitállamokat” és a diplomáciát hívták segítségül.

Mária Terézia (Kép forrása: Wikipedia)

Mitchell helyesen vonatkoztat el azoktól a hadtörténeti felfogásoktól, miszerint egy stratégia csak akkor sikeres, ha az offenzív alapokon nyugszik, míg a defenzív szemlélet a „lustaság” és gyengeség jele. A fejezet további érdekessége Mária Terézia szembeállítása a kor másik jelentős női uralkodójával, az orosz II. Katalinnal. A történelembe Nagy Katalinként bevonult cárnő a nyugati irodalomban és popkultúrában nagy kultusznak örvend – Elle Fanning főszereplésével éppen 2020 őszén került bemutatásra és aratott kritikai sikert a cárnő fiatal kori pályaképéről készült televíziós sorozat – miközben osztrák kortársa iránt csekély érdeklődés mutatkozik. A szerző meggyőzően vázolja fel, hogy amíg Katalin Délkelet-Európa teljes felosztását kívánta és hódítást halmozott volna hódításra, addig a családszerető és mélyen vallásos Mária Terézia a Török Birodalom ilyen szintű erőszakos felszámolását elvetette. Katalin pacifista kultusza mellett II. Nagy Frigyes „felvilágosult” mítosza is lerombolásra kerül. Az orosz és porosz fél után Franciaország sem ússza meg. A nyugati fejezetben a francia hegemón és világhatalmi törekvések példáit a 8. századtól a 19. század végéig soron követhetjük, amivel az olvasó Franciaország első világháború utáni közép-európai „Trianon-politikájához” történelmi előzményeket kaphat.

A lipcsei “népek csatája” – a győzelem pillanata (Kép forrása: Wikipedia)

Mitchell a kötet utolsó részében a Habsburg Birodalom napóleoni háborúk utáni tündöklését és bukását járja körül. Ő is arra a „kissingeri” megállapításra jut, hogy a metternichi rendszer Ausztria és Európa biztonságának fénykorát hozta el, de a kancellár emlékiratait forráskritikával kezeli. Más szerzőkkel ellentétben Metternich művének „szétrobbantóját” nem a nemzetiségi mozgalmakban keresi, hanem azt ezzel együtt több faktorosnak tekinti. Mitchell szerint a 19. századi nemzetiségi ébredések magukban nem lettek volna elegendőek a Habsburg Birodalom bukásához. A szerző a bécsi kongresszusi rendszer „Achilles-sarkának” az itáliai és orosz politikát tartja. Előbbi esetében történetük során először a Habsburgok túlbiztosították magukat és Észak-Itáliában akkora területet vontak ellenőrzés alá, amely már túl nagy volt ahhoz, hogy más hatalmak szemét ne szúrja, de túl kicsi ahhoz, azokat onnan végleg kiszorítsa. Az Oroszország politikában a krími válság idején tanúsított osztrák magatartás mellett Ausztria elvesztette egyetlen „természetes” szövetségét. Mitchell megállapítja, hogy Oroszország volt Ausztria egyetlen szomszédja, amely éhes óriásként terjeszkedett, de az első világháborúig azt sose támadta meg, sőt többször annak segítségére sietett. Az 1853-as háborúban viszont a Habsburg vezetők két tűz közé szorultak, és egy francia támadástól jobban tartva a nyugati hatalmak oldalára álltak. Ezzel Ausztria története során elkövette azt a hibát, amelytől mindig tartózkodott, hogy egy nagyhatalmi konfliktusban nyilvánosan állást foglalt. A franciák ettől a gesztustól itáliai befolyásuk növeléséről nem tettek le, ahogy a poroszok sem a német egységről, az oroszok viszont felsorakoztak azok a nagyhatalmak közé, akik Ausztria felszámolását követelték. Az évszázadokig biztosított keleti határvidék védetlenné vált. A francia–osztrák háború során azt a történelmi hibát követték el, hogy hagyták magukat támadó háborúba sodorni. Azzal, hogy Ferenc József császár ultimátumot küldött és agresszorként lépett fel, a Habsburg Birodalom évszázados erkölcsi alapjait ingatta meg. A fiatal császár persze jól látta, hogy a háború elkerülhetetlen, de a Habsburg nagystratégia defenzív vonalának offenzívra cserélése végzetes következményekkel járt. A szerző a Birodalom bukását több tényező együttes hatásaként kezeli: a nemzetiségi feszültség, az új technológiák hanyagolása, az emberi tényező, valamint a megváltozó tér és környezet együttes hatását már nem bírta el. Ahogy a szerző a mű végén fogalmaz a Habsburg Birodalom egyszerűen „kifogyott az időből”.

Európa 1815 után

A mű utolsó részében felmerül az a kérdés, hogy a Habsburg Birodalom nagystratégiájából mit tanulhatunk? Itt kapuk egy érdekes és gyors elemzést, amivel a szerző párhuzamot von a Habsburg Birodalom és a nyugati világ, valamint a közép-európai kis államok geopolitikai kihívásaival. Ez a gyorselemzés azért is értékes, mert más geopolitikai művekkel szemben a szerző a történelemből merítve kínál „túlélési stratégiákat”. Mitchell kiemeli, hogy a Habsburg örökség lehet, hogy „egy düledező épület, amelyet mindig újravakoltak”, de a Habsburgok más, sikeresebb birodalmakkal szemben tovább éltek. A szerző szerint a legnagyobb tanúság az, hogy „minden, amit az ember elérhet múlandó és törékeny. E bágyadt bölcsesség abban az alázatban gyökerezik, hogy a geopolitikai problémákat megoldani nem, legfeljebb kézben tartani tudjuk.”

A. Wess Mitchell A Habsburg Birodalom nagystratégiája című munkájával a Habsburg Birodalom szakirodalmát színesíteni tudja. Műve nem hagyatkozik csupán történeti, vagy geopolitikai ismertetésekre, hanem számtalan tudományterület egyesítésével egy komplex elemzést ad. A könyv a komplexitás ellenére gördülékeny, logikus és követhető módon van prezentálva, szövege pedig a laikus olvasó számára is magával ragadóan olvasmányos, így a széles közönség számára is fogyaszthatóvá tesz egy alapvetően „száraz” és „rizsparókás” műfajt. A mű komplexitása szakmailag is előnyös, hisz a kötet egyaránt jó alapanyag a Habsburg Birodalom-, a 19–20. századi nagyhatalmi politika-, a bipoláris világ-, vagy a jelenkor Közép-Európa kutatóinak.

A. Wess Mitchell: A Habsburg Birodalom nagystratégiája. Budapest, Antall József Tudásközpont, 2020. 448 oldal.

A könyv egyetlen hátránya az időfelosztása. Az 1701–1866-os korlát jól működik, de a Habsburg Birodalom megnevezés szakmai szemmel furcsának hathat. A Habsburg Monarchia a 13. századtól létezett, a Habsburg Birodalom fogalmához legközelebb álló államalakulat, az Osztrák Császárság viszont csak 1804–1867 között állt fent. A magyar olvasó számára a könyv egyetlen hiányossága talán az, hogy időkorlátját elérve az 1848-as események után felgyorsul, pedig a szerző itt is mítoszokat bont le, amelyektől a hazai és nemzetközi Habsburg történetírás a mai napig szenved, így Ferenc József császár személyét a megszokottól más megvilágításba helyezi, de erre már nem marad „ideje.” Az amerikai szerző a Habsburg Birodalom magyar vonatkozású eseményeit tagadhatatlanul máshogy szemléli, és felhívja a figyelmet arra, hogy a Habsburg Birodalom megingatásában a magyarok „különc viselkedése” és az 1867-es kiegyezés is szerepet játszott. Mitchell kerüli a Habsburg elit politikai tisztára mosdatását, nem rehabilitálja a bécsi udvar túlkapásait és fogyatékosságait, de művében nagyobb hangsúlyt kapnak azok a gondok, amelyekkel története során az uralkodóháznak szembe kellett néznie.

Nagy Gergely

PPKE BTK Történettudományi Doktori Iskola doktorandusza

Ezt olvastad?

A Chandos House ma is egyike London látványos és előkelő belvárosi házainak, amely hosszú múltra tekint vissza. A Westminster körzet