Schönvisner István élete és tudományos munkássága

Schönvisner István, a magyar tudományos igényű régészet atyja 1738. december 15-én született a Sáros vármegyei Sóváron. Szüleit szegény, vallásos emberekként jellemezte, akik szorgalmazták fiuk taníttatását: így került az eperjesi jezsuitákhoz. Autográf önéletrajzából – amelyben leginkább tudományos eredményeire helyezi a hangsúlyt – mindössze ennyit tudunk meg, érdekes módon még szülei nevét sem jegyezte le. Anyakönyvi bejegyzésekből kicsit több is kiderül: apja a szepesolaszi Schönvisner Márton (?–1760. november 3.), anyja Maurus Anna Mária, Thomkai Tamás özvegye. 1738 májusában házasodtak össze, István az első gyermekük. Rajta kívül még négy testvérét sikerült azonosítani: Jánost, Rozinát, Charitast és Erzsébetet.

Schönvisner emléktáblája az Aquincumi Múzeum falán. Forrás: Wikipedia

Schönvisner 1754-ben iratkozott be a Bécsi Egyetemre, ahol az akkori tanrendnek megfelelő legfelsőbb gimnáziumi, úgynevezett retorikai osztályt végezte el. Ezt követően 1756. november 3-án – szintén Bécsben – felvételét kérte a jezsuita rendbe, és még ugyanabban az évben megkezdte noviciátusi időszakát Trencsénben. A noviciátus anyakönyvében minden jelöltről találunk rövid jellemzést, Schönvisnerről a következőket írják: magyarországi származású, jó fizikumú, katolikus, magyar, szláv (minden bizonnyal szlovák) és német nyelveken beszél. 1759–1762 között a rend szakolcai és zsolnai rendházában töltötte noviciátusi idejét. Innen került ismét Bécsbe, ahol filozófiai tanulmányokat (1761/62-es tanév) folytatott. Ekkor későbbi tudományos pályafutása szempontjából igen értékes barátságokat kötött: többek között diáktársa volt Joseph Hilarius Eckhel, a későbbi kiváló antikvárius tudós és numizmata, a Bécsi Egyetem érem- és régiségtani tanszékének későbbi vezetője, a császári éremgyűjtemény igazgatója.

A rend szabályai szerint azoknak a jelölteknek, akiket pedagógiai pályára szántak, különböző jezsuita kollégiumokban kellett eltölteniük próbaéveiket. Schönvisner Zsolnán (1760) és Sopronban (1763/64–1764/65) tanított. 1766 és 1769 között a Nagyszombati Egyetemen folytatta teológiai tanulmányait, ahol 1768-ban pappá szentelték. Ezt követően, szintén Nagyszombatban a jezsuita kollégium egyik elöljárója (praefectus) volt (1770/71). Innen ismét Bécsbe került (1772), ahol a Theresianumban tanított. Önéletrajzi írásában a bécsi éveknél igen fontos adalékra bukkanhatunk: elmondása szerint fennmaradó szabadidejében ekkor kezdett el a régészet és az éremtan tudományában buzgón elmerülni a jezsuita Joseph Khell irányításával. A már említett Joseph Hilarius Eckhel, a kiváló numizmatikus szintén Khell tanítványa volt, így nem zárhatjuk ki, hogy a két egykori iskolatárs – Schönvisner és Eckhel – ekkor szintén kapcsolatba kerülhetett egymással.

A 18. századi Szombathely ábrázolása a városmonográfiában

1773-ban Besztercebányán töltötte harmadik probációját, és itt érte a jezsuita rend magyarországi feloszlatása. Schönvisner ekkor az esztergomi főegyházmegyébe került papként, és 1773 decemberéig Besztercebányán is maradt, mint concionator (hitszónok). Innen helyezték át Nagyszombatba, ahol az 1777-es tanév végéig a királyi convictus (nemesifjak részére létesített kollégium) praefectusaként működött, és leírásából megtudjuk, hogy különösen Perényi Ignác fiainak – Imrének és Károlynak – nevelőjeként tevékenykedett.

Ebben az évben, 1777 áprilisában nevezték ki Schönvisnert – ahogy önéletrajzában írja, isteni gondviselésből – az Egyetemi Könyvtár másodőrévé. Ettől kezdve egészen élete végéig a könyvtár munkatársa volt, ahol szorgalmával, valamint hatalmas tudásával kiemelkedve, a ranglétrán egyre feljebb haladva 1794-től már igazgatóként működött.

A Nagyszombati Egyetemet 1769-ben állami felügyelet alá vonták, ami alapvető változásokat hozott az intézmény életében. A tanulmányi ügyek már korábban a helytartótanács fennhatósága alá kerültek. Azon belül egy külön tanulmányi bizottságot hoztak létre, amely legfontosabb feladata az egyetem bécsi mintára történő megreformálása volt, valamint felmerült az is, hogy az egyetemet új helyre költöztessék. 1777 februárjában Mária Terézia hosszas mérlegelés után úgy döntött, hogy az egyetemet, így azzal együtt az Egyetemi Könyvtárat is Budára, a királyi palotába helyezi át. Schönvisner tehát már a könyvtár munkatársaként került Budára, ahol munkája hamarosan több feladatkörrel is bővült. A könyvtár másodőreként (secundarius custos) az újonnan megalakult érem- és régiségtani tanszék tanára lett, és még ugyanebben az évben kinevezték az akkor még a könyvtárhoz tartozó múzeum vezetőjévé is. Amellett tehát, hogy ellátta a könyvtár – és azon belül a múzeum – Budára költöztetésévél járó teendőket, még az a feladat is rá hárult, hogy kialakítsa az új tanszék működését.

Alig néhány hónapja tartózkodott Budán, amikor – mint az egyetem régiségtan-tanárát – felkérték, hogy vizsgáljon meg néhány, „réginek tűnő” romot Óbudán. Úgy vélte, a romok egy római fürdő részei lehetnek. Megállapítását egy 1849-ben, csatornaépítés közben előkerült felirat igazolta: Schönvisner Aquincum egykori nagyobb fürdőjének, a később Thermae Maioresként azonosított közfürdőnek egy részét tárta fel. Ezzel az ásatással és az eredmények publikálásával, a hihetetlen gyorsasággal (mindössze néhány hónap alatt) megjelentetett, De ruderibus laconici caldariique Romani… (A római izzasztó és hőfürdő romjairól…) című munkájával a pannoniai provinciális kutatás megalapítója lett. Munkájáért Mária Terézia dicséretben és pénzjutalomban is részesítette.

Római Fürdőmúzeum ma az óbudai Flórián téren. Forrás: Wikipedia

Schönvisner szakértelmét az óbudai romok feltárást követően is több esetben kikérték. Ilyen volt annak a négy római mérföldkőnek az esete is, amelyeket ő azonosított, és később a könyvtárhoz tartozó régiségtani múzeumban kaptak helyet. Ezek feltárása ihlette 1780–81-ben kiadott In Romanorum iter per Pannoniae ripam… (A rómaiak útján Pannonia határa mentén…) című történeti–földrajzi művét, amelyben a fellelt római mérföldkövek mentén haladva írja le a Zimonytól (ókori nevén Taurunum) Ennsig (Lauriacum), majd a második kötetben a Lauriacumtól a legio XXX Ulpia táboráig (ma Xanten, Németország) vezető út mentén fellelt régiségeket, történeti áttekintéssel. A mű végén egy igen alapos, pannoniai feliratokat tartalmazó függeléket találhatunk. 1781 és 1787 között több, régészeti és numizmatikai témájú tanulmánya is megjelent az Ungrisches Magazinban.

1786-ban Wagner Károly nyugdíjazása után a könyvtár első őrévé nevezték ki. Ebben az időben kezdett levelezni Szily Jánossal, Szombathely első püspökével. Az 1777-ben megalakult püspökség első főpapjaként Szily első intézkedései közé tartozott, hogy az újonnan alapított egyházmegyében könyvtárat is létrehozzon, melyet az épülő székesegyháznak ajánlott fel. A bibliotéka állományának összeállításában kezdetben Schönvisner volt a segítségére. Az Egyetemi Könyvtár őreként ugyanis a feladatai közé tartozott az abolíciós könyveknek, vagyis a II. József által feloszlatott szerzetesrendek bibliotékáinak a leltározása és szétosztása is. Schönvisner ezen könyvárak aukcióra bocsátott köteteiből is válogatott a püspöknek, aki 1791-ben nyitotta meg a többek között 15 kódexből és 96 ősnyomtatványból álló bibliofil gyűjteményét.

Szily és Schönvisner együttműködésének eredményeképpen az 1791-es év Szombathely kulturális életében egy másik szempontból is mérföldkővé vált: ekkor jelent meg ugyanis az első magyar városmonográfia, az Antiquitatum et Historiae Sabariensis ab origine usque ad praesens tempus… (Savaria–Szombathely régiségei és története a kezdetektől a jelen időkig), teljes egészében Szily püspök költségén. A műben Schönvisner Savaria–Szombathely történetét dolgozza fel 1791-ig. A megjelenését követő évtizedekben sem látott napvilágot olyan mű, amely részletességében, pontosságában és alaposságában felül tudta volna múlni az első magyar városmonográfiát. Mivel rendszeres régészeti ásatások a 18. században még nem folytak Szombathelyen, így Schönvisner mindössze irodalmi forrásokra és az évszázadok alatt előkerült, valamint a Szily püspök által megkezdett építkezések során feltárt régészeti leletekre támaszkodva írta meg művének nagy részét.

Schönvisner 1794-ben lemondott az érem- és régiségtani tanszék vezetői állásáról, mivel kinevezték a könyvtár igazgatójává, illetve az egyetem rektorává (1794/95). 1801-ben a Bölcsészeti Kar dékánja lett, továbbá megkapta a Pray György halálával megüresedett tormovai apáti címet, amelyet élete végéig viselt. Még ugyanebben az évben megjelentette hiánypótló művét a magyar éremtan történetéről Notitia Hungaricae Rei Numariae (A magyar pénzügyi viszonyok ismertetése) címmel. A műben nemcsak a magyar pénzek rendkívül részletes katalógusa található, hanem például itt olvashatjuk az első tudományos leírást az akkor alig egy éve felfedezett nagyszentmiklósi kincsről is. Ezt követően 1807-ben elkészítette Széchényi Ferenc éremgyűjteményének háromkötetes katalógusát Catalogus Numorum Hungariae ac Transilvaniae Instituti Nationalis Széchényiani (A Nemzeti Széchényi Gyűjtemény magyar és erdélyi pénzeinek katalógusa) címmel. Ekkor már nemcsak katalogizálta az érmeket, hanem közel 350 oldalon keresztül, négy fejezetre bontva írt a magyar pénzverés históriájáról az államalapítástól kezdve a saját koráig. Megállapításai nagyrészt ma is helytállóak.

Rézmetszetes táblamelléklet a Széchényi-éremkatalógusból

Schönvisner korabeli tudományos elismertségét igen jól mutatja, hogy 1792-ben felkérték a Szent Koronát megvizsgáló magyar tudóscsoport egyik tagjának. Sándor Lipót nádor ugyanis 1792-ben engedélyezte, hogy Koller József történész alaposan megvizsgálhassa a koronát három tudós társaságában: Schönvisner mellett Schwartner Mártont (aki szintén az Egyetemi Könyvtár őre és az oklevéltan tanára volt az egyetemen) és Szombat Józsefet, a Sárospataki Református Kollégium professzorát választották ki a megtisztelő feladatra.

Önéletrajzából megtudhatjuk: 1808-ban megbízást kapott, hogy írja meg az egyetem történetét. Ez a mű nem jutott el a megjelenésig, azonban az Egyetemi Könyvtárban megtalálhatjuk jegyzeteit, benne például az egyetem történetére vonatkozó oklevelek másolatait, Collectanea historica universitatis regiae scientiarum Hungaricae (A Királyi Magyar Tudományegyetem történeti gyűjteménye) címmel. Két utolsó műve oktatási célokat szolgált: 1814-ben és 1815-ben jelent meg két tankönyvének első kiadása a görög (Compendium Antiquitatum Graecarum – A görög régiségek összefoglalása) és római (Compendium Antiquitatum Romanarum – A római régiségek összefoglalása) régiségekről, amelyek évtizedekig hiánypótló művekként álltak az oktatás szolgálatában.

1817-ben nagyváradi kanonokká nevezték ki, azonban – ahogy önéletrajzának utolsó mondataiban írja – nem utazott el Pestről, mert a megkezdett egyetemtörténeti munkáját be akarta fejezni. A mű – amint már említettem – sosem készült el. 1818 augusztusában Nagyváradra utazott, és ott érte a halál szeptember 26-án. Önéletrajzi írása végén találhatunk néhány sornyi kiegészítést, amelyben az ismeretlen kéz leírja Schönvisner halálának körülményeit: eszerint az idős tudóst nagyon meggyötörte a feszített tempójú, három napnyi utazás, és – mindössze kéthétnyi ott tartózkodás után – nagy türelemmel és állhatatossággal viselt betegség után elhunyt.

A halotti anyakönyvi bejegyzés szerint szeptember 28-án helyezték nyugalomra a Várad-Olaszi temetőben. A mintegy két évszázadig a nagyváradi egyházi, irodalmi és közéleti elit végső nyughelyeként funkcionáló temetőt 2009-ben felszámolták, ma park található a helyén. Tempfli József püspök az 1990-es években több mint száz egyházi személyiség földi maradványait mentette át a nagyváradi székesegyház kriptájába, Schönvisner azonban sajnos nem volt közöttük.

1814. augusztus 8-án készített végrendeletében Schönvisner a kéziratait az Egyetemi Könyvtárra hagyta. Itt található ma is több kiadatlan műve: befejezetlen, már említett egyetemtörténeti munkájának kézirata, és egy éremtörténeti munka, amelyet minden valószínűség szerint tankönyvnek szánt. A Compendium Eckhelianae doctrinae numorum veterum (Eckhel régi pénzekre vonatkozó ismereteinek összefoglalása) címet viselő kézirat a már többször említett kiváló numizmata, Eckhel nyolckötetes éremtörténeti munkájának a kivonata. Ezen kívül a kéziratok között találjuk Semsey András éremgyűjteményének katalógusát (Catalogus numorum, qui sunt in Musaeo illustrissimi domini Andreae Semsey – A Semsey András tekintetes úr múzeumában található pénzek katalógusa), valamint az Egyetemi Könyvtár érem- és régiségtani múzeumának leltárkönyvét is.

Sajnos egészen mostanáig egyetlen ábrázolást sem sikerült fellelni Schönvisner Istvánról. Mindenesetre abban biztosak lehetünk, hogy markáns vonásai lehettek, amelyet egy pesti városi anekdota is megörökített. A történet alapja az 1790-es években zajló francia forradalmi háborúk idejére nyúlik vissza, amikor a híres pesti Újépületben – németül Neugebäude (pestiesen Nájgebáj) – francia hadifoglyokat helyeztek el. Az anekdotát a Budapesti Hírlap 1884. december 24-én megjelent száma örökítette meg, a következőképpen:

[…] A pestiek előszeretettel zarándokoltak, főleg vasárnaponkint, a bokáig érő homokba a „Nájgebáj” felé, mert ahol most a Wurm-udvar van, ott kezdődött a homoktenger. […] Csak egy egyén nem közeledhetett a Nájgebájhoz, ez pedig a tudós Schőnviesner apát volt, aki feltűnően hasonlított XVI-ik Lajoshoz. Ha a franciák őt megpillantották, rettentően ordították: á bas le tryan, á bas le tráitre!

A francia hadifoglyok tehát Schönvisnert meglátva – aki XVI. Lajosra emlékeztette őket – azt kiabálták: „Vesszen a zsarnok, vesszen az áruló!”

Római régiségeket ábrázoló metszet a Szombathely történetét feldolgozó városmonográfiából

Schönvisner István a magyar tudományos igényű régészet megalapítójaként igen változatos és tevékeny tudományos munkásságot tudhatott magáénak. Jóvoltából kezdődött meg az ókori Aquincum feltárása, és neki köszönhetjük az első magyar városmonográfiát is, valamint a numizmatika területén kifejtett tevékenysége is jelentős. A Pesti Királyi Tudományegyetemen az érem- és régiségtan professzoraként elkészítette a tudományterület első összefoglaló tankönyveit, emellett megkerülhetetlen alakja az Egyetemi Könyvtár történetének is, amelynek több mint negyven évig munkatársa volt. Úttörő régészeti munkásságának elismeréseképpen azt a díjat is róla nevezték el, amelyet a régészeti örökség védelme érdekében kimagasló, a feltáró és tudományos munkásságon túlmutató, széleskörű régészeti szakmai tevékenység elismeréseként évente adományoznak.

Sánta Sára

Irodalomjegyzék:

Grosschmid Gábor, „A nájgebáj”, Budapesti Hirlap 4, 353. sz. (1884. december 24.)

Sánta Sára: „Schönvisner István és a szombathelyi püspöki könyvtár megalapítása.” Magyar Könyvszemle 4/136 (2020), 303–315.

Sánta Sára: „A régész Schönvisner István: az Antiquitatum et Historiae Sabariensis… (1791) archeológiai vonatkozásai.” Savaria. a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 41 (2019), 83–90.

Sánta Sára, „The Chronicle of the First Planned Excavation. István Schönvisner and De ruderibus”, Acta Classica Universitatis Scientiarum Debreceniensis, 56 (2019): 233–246.

Sánta Sára, „Az első magyar városmonográfia kiadása Schönvisner István és Szily János levelezésének tükrében” Magyar Könyvszemle 2/135 (2019), 202–218.

Schönvisner, Stephanus, De ruderibus laconici raldariique Romani et nonnullis aliis monumentis in solo Budensi partim hoc primum anno MDCCLXXVIII. repertis partim nondum vulgatis. Budae: Typis Regiae Universitatis, 1778.

Schönvisner, Stephanus, In Romanorum iter per Pannoniae ripam… commentarius geographicus.. I–II. Budae: Typis Regiae Universitatis, 1780–81.

Schönvisner, Stephanus, Antiquitatum et historiae Sabariensis ab origine usque ad praesens tempus libri novem. Pestini: Typis Matthiae Trattner, 1791.

Schönvisner, Stephanus, Notitia Hungaricae rei numariae ab origine ad praesens tempus. Budae: Typis Regiae Universitatis, 1801.

Schönvisner, Stephanus, Catalogus Numorum Hungariae ac Transilvaniae Instituti Nationalis Széchényiani. I–III. Pestini: Trattner, 1807.

Schönvisner, Stephanus, Compendium Antiquitatum Graecarum. Budae: Typis Regiae Universitatis, 1814.

Schönvisner, Stephanus, Compendium Antiquitatum Romanarum. Budae: Typis Regiae Universitatis, 1815.

Ezt olvastad?

Andrzej Tadeusz Bonawentura Kościuszko 1746. február 15-én született a lengyelországi Kosówban. A történeti szakirodalomban több időpontot is találhatunk a születés