The Dark Queens – Két meroving királynő (félreértett) története

Shelley Puhak The Dark Queens: The Bloody Rivalry That Forged the Medieval World (Sötét királynők: Egy véres küzdelem, amely meghatározta a középkort) című népszerűsítő könyvében saját bevallása szerint két 6. századi meroving királynőt és a kapcsolatukat kívánja bemutatni, elfeledett arcaikat ismét visszarajzolni a történelembe. A cím hatásvadász, túl sokat állít témájáról, és ugyan a korszak, a két királynő élete és a meroving történelem kétségkívül érdekes, a könyv nem tudja beteljesíteni ígéretét.


A könyv borítója és a szerző, Shelley Puhak arcképe (Kép forrása: Wikipedia) A bemutatott könyv adatai: Shelley PUHAK: The Dark Queens – The Bloody Rivalry That Forged the Medieval World, 2022, Bloomsbury Publishing, 384 oldal.

A helyszín a hatodik századi Gallia, a Nyugat-római Birodalom túl van “hivatalos” bukásán, zajlik a népvándorlás, a Meroving-dinasztia maga is néhány generációval korábban indult csak hódító útjára. A mai Belgium és Észak-Németország területéről kiindulva hajtották uralmuk alá a mai Franciaország és Nyugat-Németország területét a Pireneusokon túlra tolva a vizigótokat. A területet a meroving királyok haláluk előtt több ízben felosztották fiaik között, hogy azok aztán egymással vetélkedve újra egyesítsék azt. Mindeközben Európa keleti végeitől messze, a magyarok még közelében sem voltak a Kárpát-medencének, Bizánc viszont Justinianus császár uralkodása alatt ismét kiterjesztette hatalmát Itáliára. A Római Birodalom ideája tovább élt, kövein épült fel a kereszténység, elhagyott villák falai közé kolostorok költöztek, a városokban a püspökök telepedtek meg és erős központi hatalom híján ők lettek a helyi közösségek életének meghatározó szereplői. Szerzetesek terjesztették az evangéliumot vidéken, az uralkodócsaládok pedig sorra felvették az ariánus vagy a katolikus vallást, magukat pedig igyekeztek a római császárok örököseiként feltüntetni.

Gallia felosztása idősebb testvérük halála után az életben maradt fivérek, Gonthran, Sigibert és Chilperich között 567-ben.

Shelley Puhak nem ad valódi áttekintést könyve elején a korról, csak egy – a címhez hasonlóan – roppant drámai, viszont fals bevezetést: „Rome has fallen.” Róma elbukott. Az ezt követő még néhány hasonlóan sokat sejtető, de a lényeget tekintve üres mondat nem sokat segít a korszakban kevésbé jártas olvasónak a háttér megismerésében, csupán morzsákat lehet később felcsipegetni. Ugyanígy elmulasztja a szerző forrásainak bemutatását, és a könyv alapján úgy tűnik, hogy önmaga sem merült el ezeknek alapos megismerésében.

 

Brunchilde és Fredegund megismeréséhez a három legalapvetőbb forrás Tours-i Gergely krónikája, Venantius Fortunatus versei és szentéletrajzai, valamint a Fredegar neve alatt hagyományozott krónikakompozíció. Tours-i Gergely és Venantius Fortunatus a két királynő kortársai, az eseményeknek időnként résztvevői, szereplői. Velük ellentétben a Fredegar-krónika már nem kortárs, néhány évtizeddel Brunchilde halála után állították össze. Puhak csak néhány, felszínes mondatban mutatja be ezeket a szövegeket és szerzőiket, a lényeget elfelejti: nem helyezi el őket a korabeli Gallia politikai viszonyai között. Narratívája – szükségszerűen, mivel más nincs – jórészt Tours-i Gergelyre épül, de felületesen mindössze annyit mond el róla, hogy sznob és nőgyűlölő. Az is csak az utolsó fejezetekben derül ki, hogy művében az egyik királynő, Fredegund és férje, Chilperich erősen negatív színben tűnnek fel. Ennek okait nem magyarázza meg alaposan. Nem említi, hogy Tours-i Gergelynek például teológiai vitái voltak Chilperichkel. Ezenkívül Chilperich egy ízben perbe is fogta a püspököt, és habár Puhak beszámol erről az esetről, itt sem mutat rá, hogy ezek után talán nem csoda, ha Chilperich és Fredegund lesznek a „főgonoszok”. A hatodik században ráadásul elég kényes az egyházi és világi hatalom viszonya, a hatáskörök nincsenek elválasztva, elméletben és gyakorlatban egyaránt vita tárgya, mit szabad a püspöknek és mit a királynak. (Ezeknek a vitáknak lesz majd pár száz év múlva a kicsúcsosodása az invesztitúraküzdelem.) Tours-i Gergely és Venantius Fortunatus pedig történetesen egyházi emberek. Tours-i Gergely amolyan „püspökdinasztiából” származik, művének célja az egyház világképének hangsúlyozása. A meroving királyokat szabados életükért kárhoztatja, és ezt teszi meg a Galliát oly gyakran sújtó háborús viszonyok okának. Venantius Fortunatus csak élete végén lesz pap és püspök, de keresztény meggyőződése átszövi verseit. Ő alkalmi költőként érkezik Galliába, Tours-i Gergellyel szemben nincs saját vagyona, egzisztenciálisan függ patrónusaitól, akik között megtalálható Brunchilde is, de a legfontosabb, és egyben jó barátja, éppen Tours-i Gergely. Ennek ellenére Fortunatus nem hűséges kiszolgálója megbízóinak, verseiben bőven tartogat kritikát is az uralkodóknak, mégha első olvasására hízelgésnek is tűnhetnek sorai.

Tours-i Gergely Chilperich előtt a Grandes Chroniques de France egy 14. században készült kódexének ábrázolásán. (Kép forrása: Wikipedia)

A másik súlyos probléma Puhak részéről a koncepció hiánya. „It begins with three weddings in quick succession – and one murder” (Három egymást gyorsan követő esküvővel kezdődik – és egy gyilkossággal, saját ford.) – írja a bevezetőben, de úgy tűnik ezzel ki is fullad a kreativitás az anyag összerendezésében, és a narráció Tours-i Gergely krónikájának puszta kronologikus újramesélésévé válik, amellyel ugyancsak nem segíti olvasóját. A meroving politika zavaros viszonyai között könnyű eltévedni, Puhak mintha maga is elvesztette volna elbeszélésének fonalát, nem tart ki szorosan a két kiválasztott királynő mellett, hanem ír mindenről, amiről a források információt adnak, így pedig esetenként csapongó lesz, de az is előfordul, hogy bizonyos szálakat lezárás nélkül elhagy. Például megemlíti, hogy Brunchilde életére nagy hatással volt Radegund, egy meroving exkirálynő, azonban később nem magyarázza meg, hogy hol és miben. Ez nem is csoda, tekintve, hogy semmi adat nincsen a két nő kapcsolatára vonatkozóan.

A Meroving-család

Pedig Brunchilde és Fredegund sorsa annyi helyen összefonódik, életük párhuzamosságok és ellentétek sora, amelyet könnyedén ki lehetett volna használni, ha Puhak a tematikus megközelítést választja a tiszta kronologikusság helyett. A kezdet például abszolút kontraszt: Brunchilde a vizigót király lánya volt, míg Fredegund alacsony sorból származott, feltehetően rabszolgának született. Mégis mindketten egy meroving király feleségei lettek, méghozzá egy testvérpáré. Ők ketten a legjobb példái a meroving házasságpolitika sajátosságainak és két szélsőségesen különböző útjának. Egyfelől a meroving uralkodók szívesen vettek maguk mellé alacsony sorból származó nőket, amellyel flexibilitást biztosítottak maguknak. Ha egy asszony nem szült fiú utódot, könnyű volt félreállítani, ha a politikai helyzet vagy a király kedve úgy hozta, különösebb bonyodalmak nélkül elválhatott. Egy rabszolgából felemelt királynő mögött nem volt védelmező család, akik felháborodhattak volna nem megfelelő bánásmód esetén. Ezzel szemben egy királyi dinasztiából származó hercegnő több tiszteletet várhatott el. Az uralkodó mégis lemondhatott a flexibilitásról, mivel egy fényes esküvő és egy előkelő feleség által meg tudta erősíteni hatalmát. Brunchilde kezét jövendő férje, Sigibert, egy olyan pillanatban kérte meg, amikor feltehetően egy avaroktól elszenvedett vereség következtében bizonytalanul ült trónján. Sigibert úgy tűnik, hűséges is volt királyi származású feleségéhez élete végéig, vagy legalábbis Tours-i Gergely róla nem jegyzett fel ezzel ellentétes történeteket. Fredegund kapcsolata Chilperichkel viszont korántsem állt ilyen biztos talajon. Alacsony sorból jőve, neki bőven volt oka aggodalomra, hogy vajon mennyi ideig maradhat Chilperich felesége. Hamarosan pedig Chilperich valóban szemet vetett valaki másra. Talán éppen a Sigibert-Brunchilde frigy adta neki az ötletet, hogy előkelőbb feleség után nézzen, majd testvérét követve ő is követeket küldött a vizigót királyhoz, és fényes külsőségek között elvette Galsuinthát, Brunchilde nővérét. Ez viszont rövid életű házasság volt. Tours-i Gergely beszámolója szerint Galsuintha szemére vetette férjének, hogy még mindig intim kapcsolatot tart fent Fredegunddal, és hazatéréssel fenyegette meg (ő hercegnő volt, több tiszteletet várt), erre pedig Chilperich parancsára álmában megfojtották. A történetnek még egy kulcsfontosságú eleme van: Galsuintha és Brunchilde apja valószínűleg alig valamivel a Galsuintha-Chilperich esküvő után halt meg, tehát Galsuintha mögül eltűnt az a családi védőháló, ami esetleg megmenthette volna ettől a szomorú végkifejlettől. Ezek után Chilperich nem várt sokáig azzal, hogy visszavegye Fredegundot feleségének. (Puhak elfeledkezik róla, hogy Fredegund valószínűleg már a Galsuintha-epizód előtt Chilperich felesége volt, nem csak ágyasa.)

A 14. századi ábrázolásban Chilperich már saját kezűleg fojtja meg Galsuinthát. (Kép forrása: Wikipedia)

Brunchilde és Fredegund életének második felében a párhuzamosságok dominálnak, hiszen ekkorra helyzetük azonos: mindketten sikeresen szültek fiúutódot, viszont mindkettejük férje túl korán halt meg, fiaik kiskorúan örökölték meg királyságaikat, a két nő pedig átmeneti gondok után visszakapaszkodott a hatalomba, és részt vettek az uralkodásban gyermekeik mellett. Mind Sigibert, mind Chilperich merénylet áldozata lett, így Brunchilde is, Fredegund is hirtelen özvegyült meg, felkészülni nem lehetett idejük. Mindketten kiszolgáltatott helyzetbe kerültek férjük védelme nélkül. Sigibert halt meg előbb, meggyilkolásáért Tours-i Gergely Fredegundot tette felelőssé, de egyben az isteni igazságszolgálatás egy példája is volt az eset, Sigibert ugyanis keresztény ideákhoz méltatlan módon Chilperich, azaz testvére ellen viselt háborút. Brunchildétől azonnal elvették fiát, és megkoronázták apja birodalomrészében, míg őt magát kolostorba küldték. Puhak érdekes módon itt Tours-i Gergely helyett a később keletkezett Fredegar krónika narratíváját veszi át, ahol Brunchilde maga juttatja ki Párizsból a veszélyes helyzetben fiát: zsákba rejtve egy ablakon át menekíti ki. A jelenetben inkább irodalmi párhuzamokat érdemes keresni, mint történeti valóságot, például a Damaszkusz falairól kosárban leeresztett Szent Pállal az Apostolok Cselekedeteiből. Puhak a történetben Brunchildét cselekvőként mutatja be, és később Fredegundot is, amikor Chilperich esik merénylet áldozatául, holott mindkét asszony sorsa Gonthrannak, Sigibert és Chilperich idősebb bátyjának a döntéseitől függött, minthogy ő maradt a felnőtt meroving családtag. Ebben saját víziójának a rabja Puhak, mivel minden áron erős nőkként akarja láttatni szereplőit, semmiképpen sem elfogadva azt a lehetőséget, hogy egyes helyzetekben körülményeik foglyai maradtak, és nem volt sok ráhatásuk a velük történtekre. Fredegund némileg jobban járt megözvegyülése után, mint Brunchilde. Ő nem kolostorba került, mindössze vidékre száműzték, ráadásul Gonthran védelmet adott az ő és fia számára Brunchildével szemben, aki a nő kiadatását követelte. Chilperich megölésének kapcsán szintén egy későbbi krónika, a Liber Historiae Francorum elbeszélésének ad nagy hangsúlyt Puhak, feltehetően mert részleteket akart, amelyekkel Tours-i Gergely nem szolgál. Talán éppen a püspök hallgatása beszédes. Míg Galsuintha halála kapcsán nyíltan megvádolta Chilperichet, Sigibert megölésekor leírta, hogyan küld Fredegund gyilkosokat, Chilperich esetében nem mondja el, ki bérelhette fel a merénylőket. A legtöbb indítéka talán Brunchildének lehetett, de Tours-i Gergely neki köszönhette püspöki kinevezését, Tours pedig abban a királyságrészben feküdt, amely felett Brunchilde uralkodott fia és unokái nevében. Később, és más pártállásból, Fredegar krónikája már megvádolja Brunchildét Chilperich megölésével: ez lesz az egyik vádpont, mikor élete végén bírák elé állítják és kivégzik.

Brunchilde és Fredegund között hatalmuk megőrzésében van egy fontos különbség. Sigibertnek nem voltak elismert gyermekei más asszonyoktól, nem voltak előző házasságai, egyértelmű volt, hogy trónját Brunchildétől született fia örökli. Fredegundnak viszont szembe kellett néznie a ténnyel, hogy Chilperichnek voltak fiai első feleségétől. Fredegund csak akkor lehetett biztos hatalmi pozíciójának megőrzésében, ha az ő fia követi Chilperichet trónján. Tours-i Gergely beszámolójában ennek megfelelően Fredegund tesz is érte, hogy Chilperich idősebb fiai eltűnjenek az útból.

Childebert, Sigibert és Brunchilde fia, akit Gonthran örököseként ismert el, a képen a hűbériséget jelképező lándzsát veszi át nagybátyjától. (Kép forrása: Wikipedia)

Brunchildének fia öröklése miatt nem kellett aggódnia, a saját helyzete viszont talán nem töltötte el elégedettséggel. Habár a kolostor számított a tisztes meroving özvegy számára a megfelelő helynek, Brunchilde feltehetően nem óhajtotta gyermekeitől elszakítva imádságban leélni élete hátralevő részét. Gyorsan új férjet talált, Chilperich egy korábbi kapcsolatából származó fiához ment hozzá, Merovechhez. Kölcsönösen érdekeltek voltak a házasságban: Brunchilde számára a kolostorból való kijutást és védelmet jelentett, Merovechnek pedig, ahogy korábban Sigibertnek, tekintélye megnövekedését. Brunchilde ráadásul Gallia leggazdagabb asszonya volt, ha egy férfi hatalma biztosítani tudta számára a vagyonához való hozzáférést. Ez a házasság ellenkezett a kánonjoggal, hiszen Merovech nagybátyjának feleségét vette el, és ezt Puhak nem késlekedik kimutatni – teszi ezt sok más esetben is – viszont látszólag nincs tudatában, hogy az egyházi törvény ekkoriban még egy képlékeny dolog volt, akárcsak a pápai hatalom. Puhak leírásában ráadásul a házasság kap némi romantikus színezetet is, amit persze nem lehet kizárni, de például épp Merovech halála kapcsán merül fel Brunchilde felelőssége is. A friss házasok azonnal az ekkor még élő Chilperichkel találták szembe magukat, aki tudta, hogy ez mindkettejük részéről ellene irányuló akció. Elfogta Brunchildét és Merovechet, Brunchilde valami módon elérte szabadulását, és visszajutott fia mellé, Merovechet viszont Chilperich megfosztotta hatalmától és kolostorba küldte. A férfi innen megszökött, Tours-ban kért menedékét, majd azt elhagyva menekült feleségéhez az általa uralt részkirályságba, de úgy tűnik, a határon visszafordították, majd hamarosan meggyilkolták. Miután Brunchildének sikerült visszajutnia a hatalomba fia mellé, mintha már nem lett volna szüksége második férjére az oldalán. Tours-i Gergely elbeszélésében két lehetőséget is ad Merovech halálára vonatkozóan: egyfelől a helyieket nevezi meg a gyilkosság kiötlőiként, akik Chilperichnek szeretnének imponálni, másfelől felveti Fredegund nevét is, aki egy lehetséges örököstől szeretne szabadulni. A már említett Fredegar-krónikában viszont Merovech is ott van azon a listán, akik megölésével Brunchildét vádolják. 

 

Chilperich és Merovech halála körüli eseményekről írva Puhak csak felszínesen veszi figyelembe forrásai elfogultságát. Chilperich esetében is komolyan elgondolkozik Fredegund esetleges bűnösségén a Liber Historiae Francorum nyomán. Tours-i Gergely hallgatásától már csak egy lépés Fredegundot megvádolni, a krónika szerzője pedig kerekített egy történetet, amelyben Fredegund hűtlen férjéhez, és hogy ne kelljen a következményekkel szembenéznie, felbérel két merénylőt, épp mint Sigibert megöletésekor. A valóságban Fredegundnak aligha kedvezett az időpont, hiszen egyetlen élő fia Chilperichtől éppen csak megszületett.

A különböző politikai merényletek kapcsán azt sem árt észben tartani, hogy ezek elkövetői, megbízói feltehetően arra törekedtek, hogy személyük felfedhetetlen legyen, ráadásul általános sajátosság, hogy ha valaki kicsit gyanús időpontban hal meg, hamar elhangzik a gyilkosság vádja. Végtelenül lehetne sorolni az eseteket, mikor királyok, nemesek halálával kapcsolatban felmerül a mérgezés, esetleg megrendezett vadászbaleset lehetősége (lásd Mátyás király és a mérgezett füge, Zrínyi Miklós és a vadkan). Tours-i Gergelynek tehát szintén nem lehetett biztos tudása az eseményekről, ezt Merovech esetében be is vallja. Galsuintha halálakor nem ilyen szerény.

Forrásai nem kellően kritikus olvasása mellett a szakirodalom kezelésével is problémái vannak Puhaknak. Akárcsak a krónikaírók, a történészek is többféle narratívát vázoltak már fel, Puhak pedig a rendelkezésére álló irodalomból rendre kiválasztja a régebbi vagy a legszenzációsabb, de tudományosan kevésbé megalapozott elméleteket. Gyakran támaszkodik olyan szerzőkre, akikkel szemben a szakmai kritika éppen a nem megfelelő forráskezelésért int óvatosságra, míg máskor a 19. századi, mára már bőven meghaladott szakirodalomhoz nyúl vissza. Így kapnak szerepet valószínűtlen romantikus kapcsolatok és vetődik fel akár a homoszexualitás lehetősége is például Sigibert vagy Venantius Fortunatus esetében. Történhet ez, mert Puhak félreérti Fortunatus költészetét, és bibliográfiájából hiányoznak azok a kulcsfontosságú művek, amelyek segíthették volna a versek értelmezésében.

Venantius Fortunatus (Kép forrása: Wikipedia)

Összességében nagyon megérezni, hogy a szerző nem történész, szakterülete a kreatív írás. Puhak érzékletes jeleneteket varázsol Fortunatus verseiből, részletekkel tölti fel, átveszi a Tours-i Gergely által leírtakat. Stílusára jellemző, hogy jelzőkkel ruház fel mindent és mindenkit, talán, hogy könnyebben megjegyezhetővé tegye a neveket az olvasó számára, de olyan magabiztossággal teszi mindezt, hogy egészen eltűnik a tény, hogy valójában nagyon kevés tudásunk van csak ezekről a történelmi személyiségekről. Puhak egészen határozottan ír le egy cselekményt, és nem hangsúlyozza, hogy ez csak egy lehetséges verziója az eseményeknek. Viszonylag ritkán állít egymás mellé párhuzamos elméleteket. A szerző a szóhasználatban is vét hibákat. Rendszeresen használja a ’revolution’ és ’revolt’ szavakat (forradalom, felkelés, lázadás) olyan történésekre, amelyek inkább udvari intrikákként vagy összeesküvésekként írhatóak le. A ’nation’ szót is egészen úgy használja, mintha már lehetne beszélni nacionalizmusról és nemzetállamokról. Ezzel szemben a ’lehetséges’ vagy az ’elképzelhető’ szavakat és szinonimáikat elég ritkán alkalmazza, akárcsak a feltételes módot. Mások a követelményei az ismeretterjesztő írásnak, mint az akadémiainak, de a közérthető stílus még nem ad szabad kezet a szerzőnek. Bizonyos kutatási normákhoz tartania kell magát, mert az olvasó itt is (ráadásul itt tudományos-kritikai felkészültség nélkül) hiteles tájékoztatást vár el. Puhak stílusa viszont sokszor egy hamis összképet eredményez. A könyv örvendetes módon használ ugyan helyenként hivatkozásokat, így a tudományosság látszatát kelti, forráskritika hiányában azonban ez sajnos roppant csalóka hitelesség, és valóban pusztán látszat marad, amely viszont alkalmas laikus olvasójának megtévesztésére.

Mivel kevés a konkrét ismeret a korról, viszonylag nehéz ténybeli hibákat ejteni, de Puhaknak sikerül. Rosszul kezeli a dátumokat még azon ritka esetben is, amikor egy-egy eseményről a kutatás már nagy biztonsággal megállapította az évszámot. 

Egy helyen például a szerző azt írja, hogy Brunchilde röpke másfél éven belül elvesztette otthonát, apját és nővérét, miközben szülőföldjét 566-ban hagyta maga mögött, amikor elindult esküvőjére, apja körülbelül két évvel később halt meg, valamikor akörül történt Galsuintha esküvője Chilperichkel, de ekkortól haláláig még akár néhány év is eltelhetett, jóval hosszabb időtartamról van tehát szó.

Clothar király, Chilperich és Fredegund fia, elfogja, majd igen kegyetlen módon kivégezteti a tíz gyilkosságban felelősnek nyilvánított Brunchildét. (Kép forrása: Wikipedia)

Puhak végeredményben sokat fog és keveset markol, pont abban vall kudarcot, amit a címben vállalt: se a véres családi viszály vonalat nem használja ki kellően, se azt nem mutatja be, miképpen változtatta meg a középkori történelmet Brunchilde és Fredegund. Szerencsére, mivel a családi viszály elsősorban nem a két főszereplő műve volt. Könnyű úgy értelmezni az eseményeket, hogy Galsuintha halála miatt szeretett volna Brunchilde bosszút állni. Ez persze nem zárható ki, azonban a viszály a két részkirályság között régebbre nyúlik vissza. Chilperich és Sigibert viszonya már megnősülésük előtt sem volt felhőtlen. Brunchilde és Fredegund pedig, habár sikeresen túlélték a mindennapi politikai küzdelmeket, koruk Galliáján túl nem gyakoroltak döntő befolyást a történelem menetére. (Talán nem véletlen, hogy a könyv elektronikus kiadásának borítóján már egy kicsit kevésbé ambiciózus alcím szerepel.) Újabb stratégiai hiba Puhak részéről, hogy ugyan a nők szerepét akarta volna hangsúlyozni, mégis egy férfi eredményes uralkodásának leírásával zárja a történetet. Fredegund fia, Clothar ugyanis újra egyesíteni tudta a meroving királyságokat miután tízrendbeli gyilkosságért kivégeztette ellenlábasát, az így is szép kort megélt, és a politikai eseményeket majd negyven évig kezében tartó Brunchildét. Puhak fel kívánta támasztani ezt a két királynőt, de saját elképzelt alakjairól írt regényes történetet. Nem az a mű született meg, amelyet a téma megérdemelne, az olvasók pedig sem a korszakról, sem szereplőiről nem kapnak a modern kutatás eredményeinek megfelelő képet.

Kintli Dóra

A könyv részletei elérhetőek google.books-on.

Néhány fontosabb szakirodalom a témában:
R. P. Crisp, Marriage and Alliance in the Merovingian Kingdoms, 481-639. (Diss.) Ohio State University, 2003.
E. T. Dailey, Queens, Consorts, Concubines: Gregory of Tours and Women of the Merovingian Elite, Leiden, 2015.
J. W. George, Venantius Fortunatus: A Latin Poet in Merovingian Gaul, Oxford, 1992.
Mezei M., Egyházi és világi hatalom: püspökök és királyok Tours-i Gergely leírásában, (PhD disszertáció) Bp., 2006. (2020. december 17.)
H. D. Williard, Friendship in the Works of Venantius Fortunatus, (Diss.) Leeds, 2016. (2021. november 5.)
I. N. Wood, The Merovingian Kingdoms 450751, London – New York, 1994.
A Grandes Chronique de France a Bibliothèque nationale de France honlapján.

Ezt olvastad?

Az elBeszélő podcast 2. évadának első epizódjában Bán Katalinnal beszélgetett Lengyel Ádám és Csapó Fanni. Bán Katalin a Szegedi Tudományegyetemen