Városi patakok és vízszennyezés a modern kor előtt – Avagy hogyan (nem) tartottak halat vizeletes vízben a középkorban

A modern kort megelőző, nagyobb népességkoncentrációval bíró városok rendre a közlekedési-kereskedelmi folyosót jelentő folyamok mentén alakultak ki, ugyanakkor gazdaságuk szempontjából hasonló jelentőséggel bírtak a patakok, erek is, hiszen ezek voltak inkább alkalmasak ipari üzemek működtetésére, és főképp malmok és fürdők létesítésére. Ezek sokkal inkább tudták a városi mindennapi vízhasználati igényeket kielégíteni, ennek megfelelően számos szereplő igyekezett e kisebb, könnyebben módosítható vizeket használni. Ennek következtében egyfelől jelentős környezetterhelésnek voltak kitéve a kisebb patakok, mint a nagyobb folyamok, másfelől konfliktusokkal járt ezek erőteljes használata. Jelen írás ezen két problémát vizsgálja főképp a középkori magyarországi forrásanyag segítségével. Az írás arra keresi a választ, hogy mennyire volt jellemző és felismert probléma a városokban a környezetszennyezés – különösen a vízszennyezés – a modern kori iparosodást megelőzően, illetve, hogy a különböző érdekek és használati formák összehangolásának milyen lehetőségei lehettek.

„Most menj, tépd le a kendert és üsd ki belőle a magokat

Ezután áztasd, amíg csak kell

De ne a folyóban, amiből a marha is iszik,

hogy mérgezd őket és az embereket a bűzzel.”

Ez a kis vers egy kora újkori angol gazda és költő, Thomas Tusser (kb. 1524–1580) Ötszáz jótanács a gazdálkodásához című tankölteményéből származik. A költőként kevésbé sikeres farmer a modern kor előtti gazdálkodás számos elemét örökítette meg verseiben. A fenti a kötélverők mesterségével járó vízszennyezés problémájára mutat rá. A kendert napokig áztatták patakvízben; az ekkor kioldódó bomlástermékekről Tusser azt feltételezte, hogy mérgező volt mind az állatok, mind az emberek számára. A gazda szerint az előbbiek esetében a megivott vízben jelenlévő szennyező anyagok jelentették a mérgezés forrását, míg az emberekre nézve a rothadás során keletkező bűz, és az annak tulajdonított megbetegedések jelenthettek veszélyt. Bár megoszlanak a vélemények arról, hogy a kender áztatása valóban mérhető szennyeződéssel járt-e, vagy sem, a fenti versrészlet rávilágít, hogy adott vízfolyások mentén a különböző szereplőknek nagyon eltérő érdekei lehettek a vízhasználatot illetően.

A középkori és kora újkori városi rendelkezések rendre utalnak arra, hogy a városi vizek tisztán tartása, a szennyvíz elvezetése és a vízkészletek biztonsága fontos szempont, visszatérő probléma volt (ismert például egy-egy, a vizek tisztán tartására vonatkozó rendelkezés), ugyanakkor nem informálnak részletekbe menően arról, hogy milyen konfliktusokat okozhatott a patakok használata, és e források nem alkalmasak annak bemutatására sem, hogy a városi patakokat milyen módon változtatta meg a szerteágazó használat. A következőkben erre elsősorban a topográfia segítségével teszünk kísérletet, azaz egyfelől a vizekhez kapcsolódó épített környezetet tekintjük át, másfelől a nem közvetlenül a patakokra épült, ám a vízkivétel, illetve szennyvíztermelés okán a vízminőséget és a vizek mederviszonyait befolyásoló létesítményeket vesszük számba a fenti városok és patakjaik esetében.

Az egyes városok és vizeik esetében egyfelől a vízben álló, és a mederviszonyokat, a lefolyást befolyásoló létesítményeket kell számba vennünk ahhoz, hogy jobban megérthessük, miként alakította a városi patakokat az épített környezet, a gazdasági haszonvétel. Fontos áttekinteni, hogy melyek azok a tevékenységek és létesítmények, amelyek akár a vizek minőségét, akár az alsóbb szakaszokon elérhető víz mennyiségét befolyásolhatják. Vannak hagyományosan erősen szennyező tevékenységek, amelyek végzését a modern kori városokból fokozatosan kiszorították, s amelyeket a fejlett világ városaiban alig-alig találunk urbánus környezetben. Ilyenek egyebek között a modern korban a vegyipar egyes mérgező anyagokat kibocsátó, illetve tűzveszélyes szegmensei, de ilyenek az állatok feldolgozásához kötődő tevékenységek is. Ezek a tevékenységek, persze még kisipari – háziipari – formában, de jelen voltak a középkori városokban is, és mint ilyenek. Ezek rendre nagy mennyiségű vizet igénybe vevő ágazatok, és nemcsak a rendelkezésre álló víz mennyiségén változtatnak, hanem különösen annak minőségét befolyásolják.

A legszennyezőbb iparágak között kell említeni a bőkikészítést (tímárműhelyek) és a textíliák készítéséhez kapcsolódó munkafolyamatokat. Előbbieket ráadásul nem tudták a kutak vizét használni, mert a melegebb és lágyabb folyóvíz alkalmasabb volt a bőr cserzésére, azaz tartósítására, rothadásának elkerülésére. Bármilyen cserzőanyagot használtak is, kádakban kellett a vízzel kevert vegyi anyagokat a bőrökhöz adni, és ezeknek többszörös tisztításon, átmosáson kellett keresztül mennie, amíg a tímárok a kész bőrt kikészíthették. Attól függően, hogy a bőr kikészítésének melyik folyamata zajlott, jelentős mennyiségű vér, állati hús, mész, só és egyéb vegyi anyag került a vizekbe. A bőrkikészítés mind a szaga, mind a vízszennyező hatása miatt nem egy esetben a városfalakon kívülre száműzött ipari tevékenységek közé tartozott. Ugyanakkor nem egyszer találkozunk azzal is, hogy bár a falakon kívülre szorul a tímárok munkafolyamatainak egy része, a műhelyeik továbbra is a városi műhelyeikben történt. Arra is van példa, hogy bár a falakon kívül kerül sor a legszennyezőbb munkafolyamatokra, a víz a folyásirány következtében a szennyezést a falakkal övezett területre szállította. Voltak városok, amelyek egyes folyószakaszokat jelöltek ki a tímárok számára a szennyezett víz leengedésére, más városokban csak éjjel engedték a tímárműhelyek vizének patakokba-folyókba ürítését.

A tímárok mellett a textilkészítést és a textilfestést kell még mindenképp kiemelni, hisz ezek is jelentékeny vízfogyasztónak és -szennyezőnek bizonyultak. A gyapjút lehetett kézi úton is tömöríteni; a még durva szövet tömörítése során általában lúgos, ritkábban savas oldatot használtak, amelyhez különböző segédanyagokra volt szükség. Ezek közé tartozott a vizelet, de más anyagokat – így főzött szappant is – használtak a munka során. A kallómalmok az anyag tömörítését elsősorban a vízienergia kihasználásával, kalapácsok segítségével végezték. A kallózás folyamata során ugyanakkor továbbra is használtak anyagtisztítás végett lúgokat. A kallózás rendre a kisebb vizek mellett zajlott, hisz bármelyik formáját alkalmazták is, a modern korig szükség volt a víz – lehetőleg folyóvíz – jelenlétére.

Nemcsak a textíliák, bőrök kikészítése, hanem az élelmiszerek előállítása is jelentős vízfogyasztással, esetenként -szennyezéssel járt. A sörgyártás egyfelől jelentős mennyiségű szennyvizet termelt, másfelől nagyon jó minőségű vízre volt szüksége, ennek megfelelően kritikus volt a városi térben az elhelyezésük. E mellett a legfontosabb területet az élőállatok feldolgozása jelentette. Visszatérő problémát jelent a városok esetében, hogy a vizekbe kerülő vér és különösen az állati belsőségek elszennyezték a vizeket. Nagyobb folyók híján bizonyos városokban az állatvágás hulladékát részben a kis vízhozamú patakoknak kellett elvezetnie. A mészárosok és a vágóhidakon zajló munkát megelőzte az állatok beszerzése, amelyhez kapcsolódó terek szintén fontos szennyezőforrásokat jelentenek a városi vizek számára.

A piacterek a késő középkorra szinte minden jelentékenyebb városban differenciálódnak Európában, és az állatvásárterek esetében ez különösen igaz. A marhavásárterek a városok fallal körülvett területein kívül kerültek kialakításra. Ennek ellenére a marhavásárterekhez kapcsolódó szennyezést szintén tekintetbe kell venni bizonyos települések és vizeik esetében. A városok kisebb vizeinek szempontjából a halpiacok legalább ilyen fontos szerepet tölthettek be. A hal eleve sokkal alapvetőbb szerepet töltött be az élelmezésben, hisz az év több, mint harmadát kitevő böjti időszakokban a legfontosabb fehérjeforrást jelentette. A halat, romlandóságának okán különösen nehéz volt hosszan tárolni, szállítani. Ennek megfelelően egyrészt a halpiacok közel voltak a fogyasztókhoz, rendszeresen a városok fallal körülvett részén, vagy annak közvetlen közelében. Ezen felül jéggel, kisebb vízzel telt haltárolókkal igyekeztek a piacterek közelébe telepíteni, illetve a piacokat közvetlenül élővizek mellé telepíteni. Ez egyfelől lehetővé tehette a halak tárolását az eladásig, illetve azok az árusító pultra kerüléséig, másfelől segített tisztán tartani a piacteret azzal, hogy könnyedén le tudta vezetni a piacon keletkező szemetet, szennyeződéseket.

A városi vízhasználat fontos részét képezte a tisztálkodáshoz kapcsolódó vízhasználat. Ezek legfontosabbjai a városi fürdők lesznek. Ehhez nagyon hasonlóak a környezethasználat szempontjából az ispotályok, amelyek betegápolással foglalkozva szintén rendre használtak patakvizet. Szintén igyekeztünk felmérni olyan vízhasználati formákat, amelyek bár nem feltétlenül befolyásolják a vizek minőségét.  Ezek közé sorolhatjuk a városi malmokat, amelyek a gátak és csatornák révén a mederviszonyokat a legalapvetőbben befolyásoló építmények voltak.

Az itt felsorolt iparágak és egyéb gazdasági tevékenységek nem fedik le a vizet igénylő szereplők körét. A fémmegmunkálás számára szintén fontos volt a folyóvíz közelsége, úgy a vízienergia, mint az elkészült fémtermékek hűtése miatt, de jelentős vízigénye volt a tégla-és mészégetésnek, és egy sor egyéb gazdasági tevékenységnek, azonban a fenti tevékenységek tekinthetőek a legjelentékenyebb vízszennyezőnek, és ezen iparágak vízfelhasználása jelentette a legtöbb konfliktus forrását a modern kort megelőzően.

A városi élet más szegmensei is igényelték természetesen a vizet, s ezen igények részét szintén kisebb vizekből kellett kielégíteni, vagy mert nem álltak rendelkezésre nagyobb vizek, vagy mert könnyebb volt a közelebbi, kisebb vizeket használni hozzá. Ezek közé tartozik a szennyvíz-elvezetés, amely rendre a kisebb patakokon keresztül vezette le a háztartási és más hulladékot és szennyvizet. A mosáshoz szükséges vizet is gyakran kisebb patakokból kellett vételezni, vagy amennyiben a vízvételt megoldották kutakból vagy más vizekből, a mosás során használt víz elvezetésében volt szerepe ezen patakoknak. Ez utóbbit megint csak azért lehet fontos hangsúlyozni, mert tisztításhoz használt szappan, vizelet és egyéb segédanyagok a textilgyártó műhelyek szennyezéséhez hasonló anyagokat juttatott a vízbe.

A következőkben egy a források (városi igazságszolgáltatási, önkormányzati dokumentumok, térképek, látképek, régészeti források) fennmaradása szempontjából feltétlenül kivételes város, Sopron példáján keresztül vizsgáljuk, hogy milyen hatással lehetett a vizekre a város számos gazdasági és egyéb tevékenység egy modern kor előtti településen.

Vízhasználat és gazdasági térszerkezet – Sopron példája

A fentiek alapján abból a hipotézisből kell kiinduljunk, hogy egyrészt térben el kellett különüljenek a különböző szennyező tevékenységek, másrészt meg kellett oldani, hogy a vízkivétel helye részben elkülönüljön a szennyvíz befolyásának helyétől. Előbbi nem ritka a középkori városokban, hiszen számos tanulmány mutatott rá az egyes iparosok térbeli elkülönülésére, s ez gyakran össze is függött a szükséges erőforrások közelségével. Számos városban találunk foglalkozásnevekhez kapcsolódó középkori és kora újkori eredetű utcaneveket, amelyek már önmagukban utalnak a kézművesipar térbeli rendeződésére. Főleg Sopron esetében ezt a műhelytulajdonlások szintjén is kimutathatjuk. Sopronban úgy tűnik, részben eltérő módon igyekeztek kezelni a két városi vízfolyást, a Bánfalvi-patakot és az Ikvát.

Az előbbi patak esetében egy szakaszon minden valószínűség szerint megkísérelték szétválasztani a szennyezett és a tiszta vizet. Több ágra választották szét a vizét már a késő középkorban, hogy a haltartók és a várárok felé más minőségű víz folyhasson (lásd 1. térkép). További bizonyítékot szolgáltat a tiszta víz és a szennyvíz szétválasztásának igényére egy 17. századi fejlemény: 1625-ben tizenhárom posztókészítő telepedett le Sopronban, akik mind a csehországi Iglau (Jihlava) városából érkeztek. Evangélikusok voltak, letelepedésükben nagy szerepet játszott, hogy szabad vallásgyakorlatot, és céhalapítási lehetőséget egyaránt kaptak. Számukra a Bánfalvi-patak vizéből egy kis csatornát vezettek ki – ezt nem véletlenül „posztósok árkának” nevezik –, amely egyfelől tiszta vizet biztosított a posztókészítéshez, másfelől a szennyezett vizet az Ikva felé vezette le. A feltehetőleg jelentékeny szennyezőanyag koncentrációjú víz így az Ikvát annak soproni felső szakaszán érte el, nem sokkal a fürdők és számos iparos műhelye felett (lásd 2. térkép). A posztósok árka befolyása alatt működött a három városi fürdő, amelyek felváltva helyezkedtek el iparosok műhelyeivel. A posztósok árka levezetése ugyanakkor megóvta a szennyvíz befolyásától a Bánfalvi-patakot, és ezáltal a várárok nyugati és déli részét, ahol az itt működő haltartók miatt biztosan szükség volt a víz tisztán tartására. Szintén fontos lehetett, hogy a kallózáshoz tiszta víz érkezzen a várárok délnyugati-nyugati részén álló malmokhoz. A várároknak a kallómalmok alatti részét ugyanakkor bizonyosan nem lehetett szinte semmilyen ipari és háztartási célra használni.

Arra, hogy a várárkot, annak nyugati szakasza alatt döntően szennyvízelvezetésre használták, még egy bizonyíték mutat. A fallal és a várárokkal körülvett városból több szennyvízkivezetőt létesítettek már a középkorban, amely nem tudta más irányba levezetni a vizet, mint a várárok felé. Nem kizárólag szennyvizet, hanem a csapadékvizet is ezek vezették ki a belső város utcáiból, és alighanem szintén egy ilyen kis vízelvezető szolgálta a város délkeleti részén található halpiac tisztántartását is. Némelyik vízelvezetőt már igen korán, valamikor a 16. században befedték, alighanem részben azért, hogy kevésbé lehessen érezni azok szagát. Annak ellenére, hogy elsődleges feladatuk a vízelvezetés volt, visszatérő problémája a városi tanácsüléseknek, hogy a vízelvezetők szemetet juttattak a várárokba.

A Bánfalvi-patak és az Ikva példája arra mutat rá, hogy a szennyvíztől csak egyes városrészeket, illetve a vízfolyások felső szakaszát tudták megóvni. A haltartáshoz muszáj volt a város nyugati részén, a Bánfalvi-patak mentén tiszta, lassú áramlású vizet biztosítani, ugyanakkor az iparosok műhelyei a posztósok árka kivételével nemigen juthattak volna tiszta vízhez átlagos lefolyási viszonyok között. Az Ikva városi szakasza esetében pedig bizonyosan rosszabb vízminőséggel számolhatunk egyrészt a műhelyek nagyobb száma, másrészt a posztósok árka levezetése miatt. Itt érdemes megemlíteni, hogy Sopron esetében a más városokban nagyobb jelentőségű kútvizekkel sem számolhatunk. Kevés középkori kút működött, és bár utalnak források arra, hogy ezek vizéből a városi szegények ittak, sem a kézműiparban, sem a háztartási vízellátásban nem tűnik úgy, hogy meghatározó szerepük lett volna.

Sopron esetében tehát csak részben mutatható ki az, hogy a kisvizek szorosabban meghatározták volna az iparosok és a többi vízhez kapcsolódó építmény elhelyezését. Annak ellenére, hogy a városi patakok az erősen korlátozott vízhozam miatt nem voltak alkalmasak arra, hogy a műhelyek szennyvizét kellően kis koncentrációjúvá hígítsák, nem befolyásolták a víz alsóbb szakaszokon történő használatát, és nem mutatható ki, hogy a térszervezésben a patakok kulcsjelentőséggel bírtak volna.

Mégis miként lehetséges ez? Két forgatókönyv képzelhető el. Egyfelől az, ami inkább elvi lehetőségként áll fenn, hogy egyszerűen nem vezették vissza a patakokba a műhelyek, fürdők és háztartások szennyezett vizét. Ezt valójában a városi forrásanyag tanúsága szerint a középkortól újra és újra felbukkanó, a szennyvíz-befolyásra vonatkozó panaszok, másfelől egyszerűen a domborzat nem tette lehetővé; a háztömbök területéről a víz mindenképpen a két patak valamelyikének vízrendszerébe terelődött.

A másik lehetőségre az időzített leeresztés lehetett, vagyis, hogy bizonyos műhelyek csak meghatározott időben engedhették le a szennyvizet – például éjjel, vagy legalábbis más napszakban, mint amikor más műhelyek, vagy épp a fürdők a friss vizet kivezették az Ikvából vagy épp a Bánfalvi-patakból. Ez nem lenne egyedi megoldás, több itáliai és francia város esetében ismerünk hasonló gyakorlatot. Amellett, hogy éjszakai szennyvízleengedésre vannak példáink, nyugat-európai városokban az is előfordul, hogy bizonyos köztisztasági munkákat konkrét napokra időzítettek, azaz voltak napok, amikor a vízkivételre nem, vagy korlátozottan volt használható egy-egy vízfolyás. Ha az éjszakai leengedés gyakorlatára nem is, egyes napokra időzített utcatisztítás és ezzel összefüggő szennyvíz-leengedésre a soproni városi tanácsülések jegyzőkönyvei is szolgáltatnak példát.

Hogy már a modern kor előtt is gondolkodtak olyan kérdésekben, mint a környezetszennyezés, higiéné a különböző vízhasználati formák térbeli rendeződése alapján megfigyelhető Sopronban, miképp más városok esetében is. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy koránt sem sikerült a teljes térbeli elkülönítés. Ez, amellett, hogy feltétlenül szükségessé tette az egyes felhasználók közötti folyamatos egyeztetést nyilvánvalóan konfliktusokkal járt. Ezekről Sopron esetében nem, számos európai város és patakjai esetében sokkal többet tudunk. Rendszeresen okozott konfliktusokat az is, ha ugyanazon használati módból jelentkezett túl sok – így, ha túl sok gáttal működő malom létesült –, hiszen ez vezethetett vízhiányhoz egyes felhasználók esetében, másfelől vízminőségi problémákhoz, miképp az rendszeresen előfordult vágóhidak, kallók, tímárműhelyek közelében, az egyes vizek folyásirány szerinti alsóbb szakaszán.

A középkori és kora újkori higiénéről alkotott képünket erősen befolyásolják a regények, filmek, amelyek a korszakot mindenféle köztisztasági elképzeléstől mentesen mutatják be. Ez már a nagy pestisjárvány előtti időszak esetében sem volt igaz, de e mérhetetlen jelentőségű 14. század közepi kataklizma sokat változtatott a tisztaságról, higiénéről való gondolkodáson. A városok elöljárói igyekeztek mindent megtenni azért, hogy településüket ne érje el újra a rettegett járvány. Ebben a megtisztulásnak – mind erkölcsi, mind fizikai értelemben – nagy szerepet tulajdonítottak. Ezen kísérleteknek bizonyos mértékig lenyomatát jelentik a városok fizikai infrastruktúrájának olyan, kevéssé ismert elemei, mint a városi patakok, csatornák.

Vadas András

Válogatott irodalom

Dávid Ferenc – Goda Károly – Thirring Gusztáv 2008: Sopron belvárosának házai és háztulajdonosai 1488–1939. Sopron.

Dávidházy István 1989: A soproni posztókallók. Soproni Szemle (43.) 193–205.

Házi Jenő 1921–1943: Sopron szabad királyi város története. I–II/5. Sopron, 1931.

Jankó Ferenc – Kücsán József – Szende Katalin 2010: Sopron. (Magyar Várostörténeti Atlasz 1.) Sopron.

Jørgensen, Dolly 2010: Local Government Responses to Urban River Pollution in Late Medieval England Dolly. Water History 2 (2010): 35–52.

Kincses Katalin 1997: A soproni fürdők a kora újkorban. Aetas (12.) 1. 17–48.

Leguay, Jean-Pierre 2002: L‘eau dans la ville au Moyen âge. Rennes.

Mollay Károly 1989: Középkori háztörténet és várostörténet. I–III. Soproni Szemle (43.) 18–40, 126–148, 205–224.

Mollay Károly 1994–1995: A Kovácsok utcájának topográfiája. Soroni szemle (48.) 266–302; (49.) 130–157, 193–214.

Mollay, Károly (szerk.) 1993: Első telekkönyv. Erstes Grundbuch (1480–1553). (Sopron Város Történeti Forrásai. Quellen Zur Geschichte Der Stadt Odenburg A/1.). Sopron:

Pollack, Gudrun et al. 2016: Using and Abusing a Torrential Urban River: the Wien River before and during Industrialization. Water History (8.) 329–355.

Szende Katalin 2017 [2018]: Malmok a városban. Az energiatermelés topográfiája négy magyar városban az iparosodás előtt. In: Benkő Elek – Kovács Gyöngyi – Orosz Krisztina (szerk.): Mesterségek és műhelyek a középkori és kora újkori Magyarországon. Tanulmányok Holl Imre emlékére / Crafts and Workshops in Hungary during the Middle Ages and the Early Modern Period. Studies in Memory of Imre Holl. Budapest, 485–506.

Ezt olvastad?

Természet – táj – történet – Interdiszciplináris tematikus blokk a Századok folyóirat hasábjai

2021 őszén a Magyar Történelmi Társulat égisze alatt került sor arra a tájtörténeti konferenciára, amelynek előadásai közül ötnek a tanulmánnyá

X