Oszmán és bizánci előkészületek Konstantinápoly ostromára

Az Oszmán Birodalom szultánjai több alkalommal is megpróbálták elfoglalni Konstantinápolyt, de minden egyes alkalommal kudarcot vallottak, mígnem 1453. május 29-én az egykor szebb napokat látott Bizánci Birodalom fővárosát elfoglalták II. Mehmed szultán csapatai. A város oszmán kézre kerülése sokkolta a korabeli Európát, hatalmas csapás volt a kereszténységre, de különösen az Ortodox Egyházra nézve Konstantinápoly bukása.

A Boszporusznál fekvő Büzantionból 324 után Nagy Konstantin (I. Constantinus) római császár (306–337) kezdett kiépíteni egy új birodalmi fővárost. Az akkoriban még Nea Rómé néven emlegetett város Rómával minden tekintetben azonos kiváltságokkal rendelkezett. A császár halálát követően az új Róma a Constantinopolis, magyarul Konstantinápoly nevet vette fel, s a későbbiekben a Keletrómai Birodalom székhelye lett annak 1453-as bukásáig. Maguk a bizánciak államuk megnevezésére sosem használták a Bizánci Birodalom kifejezést, ahogy magukat rómainak (Rómaioi) úgy államukat is Rómanianak, tulajdonképpen Római Birodalomnak nevezték, s császáruk ebből következően a rómaiak császára (baszileusz Rómaión) volt.

A Boszporusz déli bejáratánál fekvő Konstantinápoly rendkívül jó természeti adottságokkal rendelkezett. Egyrészt az Aranyszarv-öböl a világ egyik legjobb természetes adottságú kikötője volt, másrészt több délkelet-európai (balkáni) útvonal kiinduló és végpontjaként szolgált a város. Az Európa és Ázsia határán fekvő nagyváros egyszerre kötötte össze a két kontinenst, másrészt a Fekete- és Földközi-tengerek közti kapcsolatban is fontos tengerszorost, a Boszporuszt is uralta. Ezek az adottságok tették lehetővé Konstantinápolynak, hogy kereskedelmi és politikai központtá, egy két (vagy három) kontinensre kiterjedő világbirodalom székhelyévé váljon. A város védelmében jelentős szerepe volt annak, hogy az Aranyszarv-öböl, a Boszporusz és a Márvány-tenger irányából nehezen volt támadható, mert a félsziget csúcsánál a tenger áramlása túl erős volt ahhoz, hogy azon a részen esély legyen hajók kikötésére, míg a Márvány-tenger felőli oldalon zátonyok nehezítették meg a hajósok dolgát. A Konstantinápoly tengerparti részeinél lévő falak végképp áthatolhatatlanná tették az ellenség számára a város ezen részeit, ezért csak a szárazföld felőli oldalról lehetett eredményesen megtámadni. A védelem ezen gyengeségére a Kr. u. II. században Polübiosz görög történetíró is felhívta a figyelmet. E probléma megoldására II. Theodosius császár (408–450) tett kísérletet, amikor 413-ban felépítettet egy új falat a Constantinus faltól nyugatra. Ez az új fal 4,6 méter vastag volt és kb. 53 méterenként 20 méternél is magasabb tornyokkal erősítették meg. Ezek a négyzet vagy sokszög alaprajzú tornyok 10 méterrel emelkedtek a kötőgátak fölé. E falak ellenálltak a 626-os avar–szláv, a 674–678-as és 717–718-as arab, valamint a 860-as orosz támadásoknak is, úgy, hogy jelentősebb károk nem keletkeztek a védművekben. Ugyanakkor a természeti katasztrófák nagyobb gondokat okoztak a város védműveiben, különösen a 457-es földrengés, ami 57 tornyot döntött romba. Az ezt követő felújítás során egy 2 méter vastag és 7,5 méter magas új falat építettek a régi elé. E falon 45–90 méteres távolságokra építettek tornyokat, összesen 192 darabot. A külső fal előtt egy 18 méter széles és 6,5 méter mély részlegesen vízzel feltölthető árok volt, amelynek mentén egy alacsony fal futott végig. A külső és középső fal között 12 méter, a középső és belső fal között pedig 18 méter volt. A kb. 6 km hosszú falrendszernek számos megerősített kapuja volt.

Konstantinápoly szárazföld felőli oldalának leggyengébben védhető része a külvárosnak számító Blakhernai negyednél volt. Itt a VIII. században a hármas falszakasztól az Aranyszarv-öbölig felépítettek egy falat, hogy biztosítsák a császári palota védelmét. A város védelmének másik neuralgikus pontja a Lükosz folyó és a Blakhernai negyed közötti falszakasznál volt, amely a Mezotikhion negyed előtt terült el. A Márvány-tengerbe ömlő és a szárazföldi falat a Szent Romanosz polgári- és katonai kapuk közt keresztező Lükösz folyónak fontos szerepe volt a város vízellátásában és arra is alkalmas volt, hogy vízével feltöltsék a várárkokat. A város védelme szempontjából az Aranyszarv-öböl bejáratánál a VII.–VIII. század óta volt egy lánc, ami segítségével az öblöt el lehetett zárni az ellenséges hajók elől, ezzel is növelve a konstantinápolyiak biztonságát. Összességében kijelenthető, hogy Konstantinápoly a középkori keresztény várak, erődített települések legerősebbje volt.

A XIII. század végén Kis-Ázsia nyugati részén, Szöjüt (Söğüt) falu térségében Oszmán bég (1288 k.–1324) vezetésével egy kis állam gyors felemelkedése indult meg. Az oszmán állam kihasználta kínálkozó lehetőségeit, és sorra foglalta el Kis-Ázsia fontosabb városait (1331: Nicea / Iznik, 1337: Nikomédia / Izmit) és vetette meg lábát Európában (1348: Gallipoli-félsziget, 1361/1363: Drinápoly / Edirne). Az oszmánok kihasználták a Bizánci Birodalom belső válságát és a balkáni szláv államok meggyengülését a hódításaik során.

Azzal kapcsolatban, hogy mi is volt az Oszmán Birodalom hódításának a végcélja, máig tartó viták vannak a történészek között. 1394-ben I. Bajezid szultán (1389–1402) felvette a szultán al-Rúm vagyis a konjai szultánok titulusát, amivel jelezte, hogy a szeldzsukok és a keletrómai császárok örökösének tekinti magát és birodalmát. A cél ekkoriban egy, a Dunától az Eufráteszig terjedő birodalom létrehozása volt.

Fodor Pál szerint az oszmánok három feladatot tűztek ki maguk elé az idők során. Egyrészt helyreállítani az iszlám világ egységét (iszlám nemzetközösség), másrészt legyőzni és betagozni a bizánci nemzetközösséget, végül pedig a nyugati (latin) világ, a respublica christiana megtámadásával, helyreállítani a Római Birodalmat.

Az oszmánok céljaik elérése érdekében nem tudták és nem is akarták kikerülni a konfliktust a bizánciakkal, s egyértelmű volt mindenki számára, hogy Konstantinápoly elfoglalása előkelő helyen szerepelt a XIV. század második felétől kezdve az Oszmán Birodalom hatalmi törekvéseiben, ezt az is alátámasztja, hogy V. (Palaiologosz) János bizánci császárt (1341–1391) a hűbéresükké tették.

Az 1390-es években I. Bajezid szultán (1389–1402) már megpróbálta elfoglalni Konstantinápolyt. Célját nem érte el, de felépítette Anadolu Hiszár erődjét a Boszporusz ázsiai oldalán, ami megnehezítette a bizánciak helyzetét és lehetővé tette az oszmánok számára a tengerszoros ellenőrzését. Az 1402-es ankarai vereség egy időre megakasztotta az oszmán terjeszkedést és majd csak II. Murád szultán (1421–1451) uralkodása alatt, 1422-ben került sor jelentősebb ostromra. 1422-ben Murád csapatai a város külső falait támadták, de ezt a védőknek sikerült visszaverni és a Konstantinápoly elfoglalására tett kísérlet kudarcba fulladt. Murád ezt követően többé nem támadta meg a bizánci császárok székhelyét. A város egyrészt nem jelentett különösebb veszélyt birodalmára, másrészt nem akarta, hogy egy esetleges újabb támadás egyesítse a keresztény hatalmakat az Oszmán Birodalom ellen.

1451-ben II. Murád halálával megváltozott a helyzet, ugyanis utóda, fia, II. Mehmed szultán (1451–1481) eltökélt szándéka volt, hogy Konstantinápoly városát meghódítsa és az Oszmán Birodalom székhelyévé tegye. II. Mehmed idejétől kezdve az oszmánok célja egy, az egész világot uraló oszmán-török állam létrehozása volt és ennek volt az első lépése a Boszporusznál fekvő nagyváros meghódítása.

II. Mehmed attól kezdve, hogy elfoglalta a szultáni trónt, annak rendelte alá politikáját, hogy meg tudja hódítani Konstantinápolyt. Ennek érdekében több állammal megújította az apja életében érvényben levő békéket. Ugyanakkor komolyabb gondja támadt Anatóliában 1451 őszén, ugyanis több nemrég meghódított terület (Ajdín, Germidzsan, Menthese) fellázadt és Ibrahim karamán bég (1424–1464) segítségét kérte, aki az oszmán területekre támadt, de II. Mehmed közbeavatkozásának köszönhetően a kis-ázsiai gondokon sikerült úrrá lenni. Majd 1451 telén építőmunkásokat gyűjtött, hogy Anadolu Hiszár erődjével szemben a Boszporusz európai oldalán felépítse Rumeli Hiszár várát. Az akkoriban Boghaz Kezennek („torokmetszőnek”) nevezett erősség 1452. augusztus 31-re elkészült, de felépítése ellen tiltakozott több ízben is XI. Konstantin bizánci császár (1448–1453), akinek vagy nem fogadta a követeit II. Mehmed, vagy lefejeztette őket.

A helyzet ekkorra már a bizánciak és a keresztény Európa számára is egyértelmű volt. Nemcsak a bizánci követekkel történt bánásmód miatt, hanem amiatt is, mert 1452-ben Rumeli Hiszár erődjének felépítése után maga II. Mehmed több napig vizsgálta Konstantinápoly erődítéseit, ami nem sok jóval kecsegtetett a város lakóinak. Ahogy az sem, hogy 1452 novemberében több velencei hajó is figyelmen kívül hagyta azt a szultáni parancsot, hogy hajóiknak Rumeli Hiszárnál átvizsgálásra meg kell állni. A hónap elején több hajó gond nélkül átjutott a két török vár közt a Boszporuszon, de a Rumeli Hiszárba telepített ágyúknak sikerült elsüllyeszteni Antonio Rizzo kapitány hajóját. A hajó legénységét a törökök elfogták és II. Mehmed parancsára mindenkit lefejeztek, a foglyul ejtett Rizzót pedig karóba húzták és közszemlére tették holttestét. A velencei tengerészek sorsa nem hagyott kétséget a szultán szándékait illetően.

Még 1452 márciusában V. Miklós pápa (1447–1455) a császári koronázásra Rómába érkező III. Frigyest (1452–1493) rávette, hogy álljon ki a bizánciak mellett. Ennek volt az eredménye, hogy az új német-római császár II. Mehmednek 1453. január 22-én egy kemény hangvételű levelet küldött, amelyben az alábbiakat írta:

„Megbízható jelentés érkezett hozzánk, mely szerint uraságod valamifajta erősséget emelt Konstantinápoly városával szemben, sőt mi több, ostromműveket épített azzal a céllal, hogy a várost ostrom alá vegye, és testvérünket, őfelségét, a város császárát onnan kiűzze. Mind számunkra, mind a keresztény világ számára tűrhetetlen, hogy uraságod vagy emberei ostrom alá vegyék Konstantinápolyt, vagy fenyegessék hívő császárát, hiszen a megnevezett császár keresztény, és az ortodox hit követője, a város egész lakossága megváltónk hitére lett megkeresztelve […] Emiatt ezen levél útján […] uraságodat arra intjük, és azzal a követeléssel élünk, hogy a fent említett erősséget mihamarabb bontassa le, és hagyjon fel a város mindennemű ostromával, egy ilyen császári személy fenyegetésével, és semmilyen kárt ne tegyen benne sem uraságod, sem emberei.”[1]

Természetesen III. Frigyes komolyabb eredményt nem ért el, ahogy annak sem volt különösebb hatása, hogy 1451. december 20-án a magyar követek csak azzal a feltétellel voltak hajlandóak békét kötni a szultánnal, ha Mehmed békében marad a bizánciakkal.

Mindenesetre több minden történt az 1451–1453 közötti időszakban, amelynek az volt a célja, hogy Bizánc valamelyest megerősödjön és meg tudja védeni magát. Miklós pápa 1452 májusában kinevezte Izidort, az elűzött kijevi pátriárkát konstantinápolyi pápai legátusának. Az elűzött pátriárka ekkor már a római katolikus egyház bíborosa volt. A legátus 1452. október 26-án érkezett Konstantinápolyba egy kisebb számú katonai alakulat élén. Érkezése fő oka igazából a firenzei zsinat határozatának, vagyis a nyugati és keleti egyház egyesítésének végrehajtása volt. Ennek számos ellenzője volt Bizáncban, köztük az uniót eredetileg még támogató Gennadiosz Scholariosz, de végül passzívan tűrték az események bekövetkeztét. 1452. december 12-én a Hagia Sophia (Szent Bölcsesség) székesegyházban kihirdették a firenzei zsinatnak az egyházegyesítésről szóló határozatát XI. Konstantin császár és az udvar jelenlétében. A szertartást Izidor vezette és a misébe belefoglalta V. Miklós pápa és Georgois konstantinápolyi pátriárka nevét is. Természetesen volt, aki nyíltan hangot adott nemtetszésének, közülük Lukasz Notarasz megadux, bizánci államférfi és hadvezér érdemel említést, aki a feljegyzések szerint azt mondta, hogy: „Jobb a török turbán, mint a pápai tiara.”

XI. Konsztantinosz 1452 őszén követeket küldött az itáliai városállamokba (Velence, Genova, Firenze), valamint a francia és aragóniai királyokhoz is, de ezek a követjárások minden különösebb eredmény nélkül zárultak. A konstantinápolyiak számára az egyre nehezebbé váló helyzetben nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor 1453. január 29-én városukba érkezett a genovai Giovanni Giustiniani Longo 700 katonájával, hogy ezzel is segítse küzdelmüket. Ugyanakkor amint azt a császár követei tapasztalták, komolyabb katonai segítséget nem várhattak a bizánciak. Az ortodox uralkodók, sem a szerbek, sem az oroszok nem tudtak segíteni, a rodoszi Johanniták, a moreai despota, az albánok, de az anatóliai emírek sem voltak 1453-ban abban a helyzetben, hogy katonai segítséget nyújtsanak. A nyugati országokban élénken élt még az 1396-os nikápolyi és az 1444-es várnai vereségek emléke. S külső és belső problémáik miatt nem tudtak segíteni a bizánciaknak, ahogy Magyarország sem. Bár XI. Konsztantinosz állítólag meg akarta nyerni Hunyadi Jánost a város védelmének, cserébe Selembriát (Silivri) vagy Mesembriát (Neszebár) kapta volna meg a magyar hadvezér, aki Sphrantzés és Ioannes Kantakuzénos szerint maga kérte a segítségért cserébe az egyik várat. Végül sem Magyarország, sem Hunyadi nem tudott a végveszélybe került Konstantinápoly segítségére sietni, amiben annak is szerepe volt, hogy az 1443/44-es hosszú hadjárat, az 1444-es várnai és az 1448-as rigómezei csaták kimerítették hazánkat katonailag, továbbá Hunyadinak számos belpolitikai problémát kellett megoldania, így nem tudott katonai segítséget nyújtani.

Bár nem volt jelentős támogatás, de végül Velence 1453 áprilisában két hajót Konstantinápolyba küldött az ostrom kezdete után 2 héttel és a pápa is tervbe vette öt gálya keletre küldését, de még márciusban három genovai gályát élelemmel megrakodva Konstantinápolyba indított.

Miközben a bizánciak megpróbáltak mindent megtenni annak érdekében, hogy megvédjék magukat, tovább folyt az oszmánok előkészülete az ostromra. Még 1452 nyarán egy Orbán vagy Urbán nevezetű erdélyi magyar vagy szász ágyúöntőmester ajánlotta fel a szolgálatait XI. Konsztantinosznak. Mivel a császárnak nem volt elég pénze arra, hogy felfogadja az ágyúöntő mestert, ezért ő elhagyta Konstantinápolyt és felajánlotta a szolgálatait a szultánnak. Mivel Orbán azt mondta II. Mehmednek, hogy képes olyan ágyút önteni, ami akár Babilon falait is ledönti, hatalmas összegért felfogadták a törökök. Orbán három hónapon belül elkészítette a rendelkezésére bocsájtott műszaki felszereléssel azt a nagy ágyút, amellyel 1452 novemberében Rumeli Hiszár erődjéből elsüllyesztették a velenceiek hajóját. Ezt követően Orbán egy a korábbinál jóval nagyobb ágyút öntött. A méretét tekintve kb. 9 méter hosszú ágyú csövének falvastagsága kb. 23 cm volt, elől 274 cm volt az átmérője, és 300 vagy 600 kg-os lövedékeket lehetett vele kilőni. A használatához 700 főre volt szükség, a lőtávolsága 1,6 km volt, s napi hétszer lehetett csak használni ezt a Basilikának is nevezett hatalmas ágyút.

Az oszmán tüzérség Konstantinápoly 1453-as ostromakor kb. 100 ágyúból állt, közte volt az a 70 db ágyú, amit Orbán mester készített. A török tüzérség többségében 100 és 250 kg-os kőgolyókat használt az óriás ágyú több száz kilós lövedékei mellett.

A Konstantinápoly elleni ostrommal kapcsolatos döntéseit II. Mehmed 1453 januárjában tárta birodalma vezetői elé. Jelezte feléjük, hogy az Oszmán Birodalom addig nem lesz teljes biztonságban, amíg Konstantinápoly városát el nem foglalják, mert a bizánciak folyamatosan veszélyeztethetik a Boszporuszon keresztül zajló közlekedést. Bár nem mindenki értett egyet az ifjú szultán törekvéseivel az oszmán vezetésben, de ennek senki sem adott hangot.

A január végi tanácskozást követően II. Mehmed kiadta a parancsot Taji Karadzsa bégnek, hogy seregével foglalja el a Trákiában még bizánci kézen levő városokat. A Fekete-tenger parti Mezembria, Anchialus és Byzus védői kapituláltak, de a Márvány-tengernél fekvő Selymbira és Perinthus védői harcba szálltak a törökökkel, végül azonban elbuktak és városaik komoly károkat szenvedtek el. A bizánciak helyzetét az is nehezítette, hogy a Korinthoszi-szorosnál állomásozó Turahan bég és fiai által vezetett török had már 1452 októberétől lekötötte a moreaiakat a Peloponnészoszon, ezért a császár fivérei nem tudtak segíteni.

1453 márciusában Gallipolinál egy oszmán flotta gyülekezett. Ebben többféle hajó volt, s egy részüket az Égei-tengernél levő hajóépítő műhelyekben készítették. A flotta méretére vonatkozóan eltérőek voltak a feljegyzések, de a Konstantinápolyban levő itáliai tengerészek 125 hajóról tettek említést. Ebből 6 három evezősoros, 10 két evezősoros, 14 evezős gálya, 75 fusta és 20 parandaria volt. E mellett még egyéb kisebb úszóeszközeik is voltak. A flotta parancsnoka Szulejmán Baltoglu admirális volt. E flotta végül március végére felhajózott a Márvány-tengerre, a szárazföldi csapatok pedig elkezdtek Trákiában gyülekezni a hadjáratra. II. Mehmed mozgósította a hadereje jelentős részét. A sereg méretével kapcsolatban számos adatot lehet találni, a létszám széles skálán mozog egészen a 400 000 főig, de valószínűsíthető, hogy a reguláris katonai erő kb. 80 000 főből állt (ebből 12 000 fő volt a janicsár), míg az irreguláris alakulatok száma kb. 20 000 fő lehetett, de sok ezer főnyi nem harcoló alakulat, kisegítő személyzet is a szultáni haddal tarthatott.

II. Mehmed hadserege 1453 márciusában indult meg Drinápolyból a Konstantinápoly elleni hadjáratra Trákián keresztül. Eközben Konstantinápolyban közeledett a húsvét. A nagyhéti szertartások rendben meg lettek tartva, s húsvét vasárnapja is nyugalomban telt április 1-jén, de húsvéthétfőn már egy kisebb összecsapás kibontakozott a város védői és a támadók előőrse között, miután XI. Konsztantinosz kirohanást indított ellenük. Végül a császár látva, hogy a város előtti térséget ellepik a törökök, bezáratta a kapukat, előtte pedig elpusztíttatta a várárok hídjait. Maga a szultán, II. Mehmed csak március 25-én hagyta el a fővárosát, Drinápolyt nagy pompával, majd április 5-én érkezett meg serege egy részével Konstantinápoly falai alá, ahol már napok óta folyt az oszmán-török haderő beérkezése és az előre kijelölt állásoknak az elfoglalása, s az ostrom ezzel kezdetét vette…

Cseh Valentin

Irodalomjegyzék:

Bara Péter: III. Frigyes császár levelei a szultánnak és a bizánci császárnak Konstantinápoly ostromát megelőzően. In.: Acta Historica (Szeged) 143. évf. (2018) 65–69. o.

Crowley, Roger: 1453 Konstantinápoly utolsó nagy ostroma. Park Könyvkiadó, Budapest, 2016.

Fodor Pál: A szimurg és a sárkány. Az Oszmán Birodalom és Magyarország (1390–1526). In: Rex invictissimus Hadsereg és hadszervezet a Mátyás kori Magyarországon.Szerk. Veszprémy László, Budapest, Zrínyi Kiadó, 2008. 45–64. o.

Fodor Pál: Az Oszmán Birodalom, Bizánc és a nyugati kereszténység. Nándorfehérvár 1456. évi ostromának nemzetközi hátteréhez. In: Európa védelmében. Kapisztrán Szent János és a nándorfehérvári diadal emlékezete. Szerk. Kálmán Peregrin, Veszprémy László, Budapest, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum–Line Design, 2013. 9–14. o.

Jorgensen, Christer: Konstantinápoly, 1453. In.: Dervies, Kelly–Dougherty, Martin–Dickie Iain–G. Jestice Phyllis–Jorgensen, Christer: A középkor nagy csatái 1000–1500. Hastingstől Konstantinápolyig. Ventus Libro Kiadó, Hn., 2007.

Katus László: A középkor története. Pannonica–Rubicon, Budapest, 2000.

Kaufmann, J. E.–Kaufmann H. W.: Középkori várak. Szukits Könyvkiadó, Debrecen, 2004.

Obolensky Dimitri: A Bizánci Nemzetközösség. Kelet-Európa 500–1453. Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 1999.

Papp Sándor: Konstantinápoly eleste a magyar forrásokban és a történetírásban. In.: Acta Historica (Szeged) 143. évf. (2018) 43–63. o.

Runciman, Steven: Konstantinápoly eleste 1453. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.

[1] Bara Péter: III. Frigyes császár levelei a szultánnak és a bizánci császárnak Konstantinápoly ostromát megelőzően. In.: Acta Historica (Szeged) 143. évf. (2018) 65–66. o.

Ezt olvastad?

Ünnepek, emléknapok és kerek évfordulók 2024-ben

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt

X