Megörökíteni a pillanatot – Virtuális kiállítás a szegedi fényírókról és fényirdákról

Napjainkban, az okostelefonok virtuális világában már bárki, bárhol, bármikor megörökítheti a számára fontosnak ítélt pillanatot, sőt pár mozdulattal talán művészi értékkel bíró alkotást is létrehozhat. A digitális kommunikáció fejlődésének köszönhetően pedig akár azonnal nyilvánosságra is hozhatja a nagyközönség számára. Mennyire volt ez azonban az átlag polgár számára elérhető a 19. század második felében? Mennyiben volt művészi és kiváltságos szakma a fényíróké? Milyen jelentőséggel bírnak a régi fotográfiák és hogyan hasznosíthatóak a történettudomány számára?

Ezekre a kérdésekre adhat választ az elsősorban helytörténeti szempontból jelentős, 2022. január 19-én a szegedi Móra Ferenc Múzeum gondozásában nyílt virtuális tárlat. A múzeum ezen kezdeményezése azon tendenciába illeszkedik bele, ami a pandémia alatt erősödött fel igazán. A bezártság miatt az egyes közgyűjtemények, művészeti intézmények jegy ellenében, vagy díjmentesen bizonyos tartalmakat online elérhetővé tettek a közönség számára. Ez többek között talán azért is fontos, mert így sikerülhet közelebb hozni a közönséghez érdeklődése tárgyát vagy éppen segíthet beépíteni izgalmas új ismereteket az oktatásba.

A Fényírók és fényirdák Szegeden című virtuális kiállítás nyitóoldala

A T. Knotik Márta – Fényírók és fényirdák Szegeden című kiállítás, ahogyan alcíme is mutatja, a múzeumhoz tartozó kiállítóhelyen, a Fekete Házban megrendezett 2009-es tárlat alapján készült. Az eredeti tárlatot annak apropójából rendezték meg, hogy 2009-ben volt 150 éves a szegedi fényképészet. Egészen 1859-től, az első műteremmel rendelkező fényképész említésétől az első világháború előtti utolsó békeévig, 1913-ig negyvenöt fotográfus története, munkái kerültek ekkor bemutatásra. Az akkori kiállításról és az ahhoz csatolt kötetről többek között a Revizor Kritikai Portálon is megjelent egy összefoglaló beszámoló. A tárlat anyagát bemutató kötet egyébként teljes terjedelmében elérhető a Hungaricana Közgyűjteményi portálon.  Így a kutatók, érdeklődők szabadon hozzáférhetnek az anyagokhoz, sőt a látogatók kis utánajárással össze is vethetik a mostani virtuális kiállítás anyagát a kötetben szereplő információkkal.

A mostani virtuális tárlat nyitóoldalán Stemlerné Balog Ilona fotótörténész előszava világít rá arra, hogy a fotográfia története hogyan illeszkedik bele egy város történetébe, milyen aspektusai lehetnek egy történeti jellegű vizsgálódás során.

Eszerint a fotótörténet ipar-, gazdaság-, társadalom-, sajtó- és művészettörténeti szempontból is kiegészítheti a helytörténeti kutatásokat. Ha végiggondoljuk, hogy a fényképezés felszerelésétől kezdve a fényirdák üzleti működésén át egészen a fotográfus által megörökített pillanatok jellegéig feltehetjük kérdéseinket, akkor felismerhetjük, hogy valóban elég széles a spektrum. Emellett a fotótörténész felhívja a figyelmet arra a tényre is, hogy a fényképek – viszonylag – újfajta forrásként szolgálhatnak a kutatók számára. Természetesen a különböző portálok cikkeiből, szakkönyvekből, dokumentumfilmekből is elég jól kimutatható, hogy a 20. század ebből a szempontból jól feldolgozott, a 19. században készült fotográfiák feldolgozása azonban – főként helyi szinten – még szolgálhat újdonságokkal.

A kiállítás három nagyobb tematikus egységbe rendezi a bemutatott fényírókat. Az első nagyobb egységben Letzter L. (1869–1879), Letzter Lázár (1882–1884), Letzter és Társa (1879–1888) munkássága és vállalkozásai kerülnek bemutatása. A másodikban Lauscher Lipót (1879–1881), Lauscher és Társa (1875–1879) Letzter és Lauscher (1879), valamint Lauscher özvegyének műveivel ismerkedhet meg a közönség. Már a címekből is látszik, hogy a Szegeden működő fotográfusok, fényírók gyakran közös vállalkozásokba fogtak. A harmadik egységet egymagában Keglovich Emil (1892–1912) működése és Letzter Lázárral alapított közös vállalkozása alkotja.

A tárlat egy múzeumpedagógiai blokkal kezdődik, amely amellett, hogy végigveszi a kiállítás tartalmát, további érdekes fotográfiákat tartalmaz. Ezek a város jelentősebb épületeiről és helyi családokról, személyekről készültek.

Ha valaki összeveti a mostani tárlatot a 2009-es kötettel, akkor az általános ismertetők tekintetében arra figyelhet fel, hogy a szövegek onnan kerültek átemelésre, ahogyan az előszó is. Bár ezek nagyon hasznos információkat tartalmaznak és segítenek megérteni az összefüggéseket, véleményem szerint érdemes lett volna az egyébként elérhető kötetet legalább egy lábjegyzetként megosztani.

Fontos kiemelni azonban e virtuális tárlat nagy erényét, azt, hogy forrásközpontúan mutatja be a tárgyalt témát.

Sok esetben csak egy katalógusszerű felsorolást láthat a néző – például az egyes fotográfusok végjelzéseinél. A fényképek esetében már más a helyzet. Majdnem minden bemutatott képnél szerepel egy-egy idézet az olyan országos vagy helyi lapokból, mint például a Magyarország és a Nagyvilág, a Szegedi Híradó, vagy éppen a Budapesti Híradó. Mindezek mellett más szakmunkákból is gyakran közöl részleteket, például használja Blazovich László Szeged rövid története című 2005-ös munkáját.

A szabadságharcban harcolt 3. honvédzászlóalj tablója 1878. március 30-i, Szegeden tartott találkozójuk alkalmából

A forrásokból vett idézetek illusztrálják a látott képeket, vagy fordítva, ezt nem lehet eldönteni. Ez a fajta összhang mindenesetre segít kontextusba helyezni az egyes képeket és megtöri az alapvetően katalógusos felsorolás érzését. Az egyszerű nézőben ez az érzés egyébként monitorról szemlélődve talán még erősebben jelen van. Így a megörökített események és az azokról írott korabeli beszámolók együttesen egy élvezetes elegyet alkotnak.

A kiállítás hátránya azonban, hogy önmagát nem helyezi kontextusba. A látogató, aki belép a tárlatba, az évszámok alapján csak találgathat, hogy vajon miért pont ezeket a fotográfusokat választották ki a kiállítás készítői. Az első művész két évvel a kiegyezést követően, 1869-ben nyitotta műtermét, így talán a dualizmus kori Szeged bemutatása lehetett a cél. Ezzel szemben a fotográfiák témáit figyelembe véve nagy hangsúlyt kap az 1879-es nagy árvíz, ami a város életének egy tragikus, sorsfordító eseménye volt. Az utána következő újjáépítés és fejlődés komolyan meghatározta a város későbbi arculatát. Egy gondosan elkészített összeállításról beszélhetünk, ami azonban abból a szempontból nem határozza meg magát, hogy milyen céllal készült, mit kíván bemutatni, így – épp ezért – kissé súlytalan.

Mindezzel együtt a kiállítás legerősebb pozitívuma a múzeumpedagógiai rész, amely visszautal a tárlat anyagára. Az interaktív feladatok érdekesek, fontos adatokra kérdeznek rá.

Vannak feladatok, amelyek tárgyi tudásra kérdeznek, és vannak, amelyek inkább a vizuális memóriát fejlesztik. A használt alkalmazások előnye, hogy szórakoztató módon jelzik a megoldás helyességét vagy helytelenségét, menet közben pedig vissza lehet térni a kiállítás anyagához.

Mezőgazdasági országos kiállítás Szegeden (1899)

A T. Knotik Márta – Fényírók és fényirdák Szegeden című virtuális kiállítás több szempontból is igen hasznos. Egyrészt informatív, képeken és a sajtó forrásain keresztül segít megismerni Szeged város dualizmus kori történetét. Jellegéből adódóan egyszerre adhat alapot a pályájuk elején járó kutatóknak és nyújt kikapcsolódást, élményt pusztán a téma iránt érdeklődőknek. Ezzel együtt, a múzeumpedagógiai rész miatt, az iskolai oktatásban is hasznosítható lehet, akár órai, akár otthonra kiadott házi feladatként. Történelmi és honismereti jellegéből adódóan kiegészítheti a tanórán elhangzó ismereteket.

Berczeli-Nemcsényi Alex

Ezt olvastad?

A Magyar Egyház- és Teológiatörténeti Akadémia (META) Egyesület és a PTE BTK Történettudományi Intézet 2022. május 26–27. között immár nyolcadik