A vízözön-mítosz megjelenése a különböző ókori kultúrákban

A vízözön az egyetemes emberiség eredettörténetének része. Számtalan – egymástól időben és térben – eltérő kultúra mondáiban, hagyományaiban megjelenik, egyfajta isteni bosszúként, illetve az újrakezdés lehetőségeként. Ebben az írásban annak járunk utána, hogy vajon milyen forrásai lehetnek az általunk leginkább ismert bibliai vízözön-leírásnak, hogyan, s milyen változókkal jelenik meg a történet Mezopotámiában, az ókori görög mondavilágban, de akár a Hawaii-szigeteken is.

„Nincsen egyetlen keleti vallás – folytatta Berlioz –, amelyben egy szűz ne szülne istent.

A keresztények nem találtak föl semmi újat, ugyanígy alkották meg Jézusukat, aki valójában sosem élt, sose létezett. Ezt kell kidomborítani a költeményben…

Berlioz magas tenorja ércesen szárnyalt a néptelen fasorban, és ahogy egyre mélyebben merészkedett a dzsungelbe, amelybe csak nagyon művelt ember hatolhat be nyaktörés kockázata nélkül, egyre több és több érdekes és hasznos adatot közölt az ifjú költővel az egyiptomi Oziriszről, Ég és Föld fiáról és istenéről, a föníciai Thammuzról, továbbá Mardukról, végül a kevésbé ismert, hatalmas Huitzilopochtliról, akit a mexikói aztékok hajdanában igen nagy tiszteletben részesítettek.”

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita, részlet (Szőllősy Klára fordítása)

Katolikus teológusként mindig is tisztában voltam azzal, hogy az a könyv, amelyet Szentírásnak, Bibliának, βιβλίον-nak nevezünk, egy hosszabb, tudatos szerkesztési folyamat eredménye. Az, hogy emellett ezt a könyvet a keresztény vallások szentként, isteni eredetűként ismerik el, a Szent Pál apostol által használt sugalmazási fogalmon alapul. Ennek jelentése, hogy a Biblia létrejöttekor az Isten Lelke közreműködött az írás folyamatában. A katolikus tanítás szerint: „Szentírás minden könyvének tartalmát és előadási formáját Isten akarata határozta meg, s ő úgy vezette az emberi szerzőt, hogy azt és csak azt írja meg, amit Isten akar. De az emberi szerző nem egyszerű eszköz, aki diktálás után ír, hanem Isten úgy hat rá, hogy teljes belátással, szabadon és egyéni képességeinek használatával írja le, amit Isten akar.”[1]

A nagy vízözön, Léon Comerre festményén. (Forrás: en.wikipedia.org)

Hogy végül mely könyvek, s azon belül mely történetek maradhatnak benne a Bibliában, s mely könyveket és történeteket tart az egyház, tartanak az egyházak apokrifnek, hosszabb folyamat eredménye volt. Ezt a folyamatot a bibliakutatás kanonizációnak nevezi, amely azt jelenti, hogy mikor, miként ismerték fel, vagy ismerték el az egyes iratok kanonikus voltát és csatolták véglegesen a kánonhoz. A Biblia kanonizációja a 393-as hippói zsinat döntését megerősítve, a 397. augusztus 28-án megtartott III. karthágói zsinaton zárult le. Külön érdekes bibliakutatói téma annak vizsgálata, hogy a Szentírásban milyen úgynevezett jövevénytörténetek, jövevény-mítoszok találhatóak. Ezek egyike a vízözön-történet, amely a Szentírás első könyvében, a Teremtés (Genesis, בראשית) őstörténeti részében, a 6–8. fejezetben található meg. Az elbeszélés lényege, hogy a világ olyan szinten lett bűnös, hogy azt az Isten megelégeli, s – leszámítva az istenfélő Noét és családját, mintegy nyolc embert – elpusztítja az emberiséget, ezáltal a víz segítségével megtisztítja az földet az erkölcsi tisztátalanságtól. 

A tudomány mai véleménye szerint elképzelhető, hogy magának a vízözönnek van történelmi alapja, amit az is igazol – s erre jelen tanulmányban később kitérek –, hogy számos más kultúrában vissza-visszatér egy vízzel való pusztulás története. E visszatérő regék alapja egyes helyeken valamiféle helyi árvízre való visszaemlékezés, máshol viszont lehetséges egy közös alapra visszavezetni a vízözön történetét, természetesen jelentős módosulásokkal. Külön azért is érdekes a téma, mivel – René Noorbergen (René Noorbergen: Az elveszett fajok titkai. Budapest, Jósiás Könyv- és Lapkiadó Egyesület, 1998.) kutatásai szerint – az idők folyamán nagyjából 70 nyelven 80 ezer különféle tanulmány született a témában.

A vízözön-mítosz forrásai, elterjedése

A vízözön mint eredettörténet számos nép hagyományából kimutatható. Legkorábbi forráseredete Mezopotámiából való, de megtalálható a muszlim, az indiai, de akár az amerikai őslakos kultúrában is. Ebből lényegében az következik, hogy egy, az egész emberiséget valamilyen módon érintő és/vagy a korai, még lényegében „szét nem széledt” emberi fajt érinthette. Természetesen elképzelhető, hogy egy-egy nép esetleges vándorlásai közepette átvett egy másiktól hagyományokat, történeteket, mítoszokat, de ez az esemény olyan széles körben jelenik meg, hogy gyakorlatilag valamennyi kontinensen megfigyelhető. Ez pedig sugalmazhat egyfajta, még a szétszéledést megelőző „közös élményeredőt”.

A vízözön számos nép mitológiájában megjelenik, a legfontosabbak az alábbiak:

  1. Sumer mitológia
  2. Görög mitológia
  3. Indiai mitológia
  4. Kínai mitológia
  5. Hawaii-szigeti mitológia
  6. Indonéz mitológia
  7. Thaiföldi mitológia

A mítoszok alapja szinte mindegyik esetben megegyezik:

  1. Világméretű pusztulás történik, méghozzá víz által, ezt az istenség beharangozza egy szűk csoportnak.
  2. Ez a szűk csoport hajó, vagy bárka segítségével megmenekül.
  3. Ezáltal az emberiség fennmarad, s újra el tud terjedni a földön.

A legősibb történet, mint már fentebb említettem, az óbabiloni korban végleges formát elnyert, némileg átdolgozott sumer Gilgames-eposzban szereplő elbeszélés. Gyakorlatilag kimutatható, hogy ez egy olyan forrás, amelyet a többi forrásban felhasználtak.

A Gilgames-eposz XI. (vízözön)-táblája. (Forrás: hu.wikipedia.org)

Bár más-más szereplőkkel, de ugyanez a történet jelenik meg a Biblia lapjain is, ennek célja, ahogy a Biblikus Teológiai Lexikon fogalmaz: „Különböző időkből származó sumér-babiloni legendák megőrizték és felnagyították egy messze múltbeli katasztrofális áradás emlékét. Az egyistenhit világánál a biblikus hagyomány megrostálta ennek a népies örökségnek az anyagát, és valláserkölcsi mondanivalóval ruházta fel.”[2]

A sumér és a bibliai változat összehasonlítása

A sumér változatban (Komoróczy Géza: Gilgames – Agyagtáblák üzenete, ékírásos akkád versek, ford. Rákos Sándor (magyar nyelven), Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1986. 64–142.) a történet főszereplője Utnapistim, aki Suruppak uralkodója. Neki egy nádkunyhó takarásában Enki, az egyik isten lényegében megsúgja, hogy jön az özönvíz, s felszólítja arra, hogy bontsa le a házát, s építsen egy erős bárkát, de kifejezetten fontos, hogy hajszálpontosan kövesse az Enki által adott tervet. Enki arra is választ ad, hogy Utnapistim mit mondjon arra vonatkozóan, hogy miért hagyja el uralkodói trónját, s lényegében a távozását, s vele együtt Enki távozását, s azt, hogy Enlil – aki szintén isten volt, s egyben a testvére – érkezése óriási gazdagságot és sikert jelent majd. E felett érzett örömükben a város lakói még segítettek is a bárka építésében.

A bárka elkészülte után felszálltak a hajóra, de egy-egy párt az élő fajokból magukhoz vettek, valamint titokban felcsempészték azokat is, akik részt vettek a bárka építésében. Ezután vihar tört ki, mely gátakat rombolt, s hat napon és éjjen át tartott az eső és a szél. A bárka hosszabb idő után a Niszir hegynél ért partot, majd később kiszálltak, s áldozatot mutattak be. Ekkor Istar, a nagy istennő esküvel kijelenti, hogy nem felejtik ezt el. Enlil és Enki a történet szerint hosszú vitába kezdett, mivel Enlil szerint a bárka utasainak is pusztulniuk kell, de miután Enki túljárt Enlil eszén, az emberiség megmenekült. Végül Utnapistemet az istenek közé emelik.

A sumér történet kifejezetten jól összhangba hozható a bibliai történettel. A hasonlóságokat és az eltéréseket az alábbi táblázatban foglalhatjuk össze:

 

Sumér

Biblia

Kiindulópont

Az istenek a tanácsban úgy döntenek elpusztítják az emberiséget.

Megbánta az Úr, hogy embert teremtett, s ezért úgy döntött, elpusztítja az emberiséget.

Igaz ember

Utnapistim (a sumer változatban: Ziuszud) Suruppak királya.

Noé, Lámek fia, Ádám 10. nemzetségbeli utódja, istenfélő ember.

Ki jelzi a későbbi túlélőnek?

Enki, az egyik isten, de csak titokban.

Isten közvetlenül szól.

A bárka leírása

A szöveg csak annyit mond, hogy nem szabad eltérni Enki terveitől.

Ter. 6. fej. teljesen pontosan leírja a méreteket.

Kik menekülnek meg?

Minden élő állatból egy pár, Utnapistim és családja, a hajón dolgozó mesteremberek

Minden élőlényből egy pár, Noé és családja

Mennyi ideig tart?

A víz hat nap és éjszaka, majd meg nem határozott ideig apad.

Negyven nap, negyven éjjel esett, 150 napig apadt.

Kikötés helye

Niszir

Ararát

Szövetség

Istar, a nagy istennő ígérete, hogy nem felejti el a döntést.

Szövetség, hogy nem lesz több özönvíz, jele a szivárvány.

A történet vége

Enlil és Enki hosszas vitája, melynek végén a túlélők életben maradhatnak, Utnapistim isten lesz.

Noé az emberiség új ősapja lesz.

Megjegyzendő, hogy a fenti táblázat csak nagyvonalakban vette végig a két történetet, ezt sokkal jobban is lehetne árnyalni, s kizárólag terjedelmi korlátok miatt nem teszem. Fontos különbség a két történet között, hogy a bibliai történetben az Isten közvetlenül, mondhatni szemtől szemben jelenik meg, s végigkíséri a mítoszt, míg a sumér változatban az istenek közül – a vízözön lezárultjáig – csak Enki jelenik meg, ő is csak elbújva, titokban. Szintén jelentős különbség a túlélők száma és összetétele, a bibliai történet sokkal szigorúbb, sokkal kevesebb túlélő van, míg a sumér történet lehetővé teszi, hogy a még segítőkész Enkit is némileg becsapják, s ezáltal olyanokat is felcsempésszenek a fedélzetre, akiknek az eredeti tervek szerint el kellett volna pusztulniuk.

A történet végkifejtése is jelentősen eltér, hiszen míg a bibliai változatban az áldozat és a szövetségkötés után lényegében elkezdődik a föld újra benépesítése, addig a sumér változatban még az istenek vitáját láthatjuk, Enlil nem enyhül, s a maradék emberiséget is el akarja pusztítani, amiről csak Enki szónoki tehetségének köszönhetően tesz le.

A fentiekből arra következtethetünk, hogy a Biblia jelen fejezetének írója ismerhette a sumér hagyományt, s ezt – megfelelő formázás, s szükségesnek ítélt változtatások után – átemelte a Szentírásba is.

Noé bárkája, építés közben, James Tissot festménye. (Forrás: en.wikipedia.org)

A vízözön-mítosz további megjelenései

Mint már fentebb említettem, az özönvíz hagyománya számos népcsoport kultúrájában megjelenik. A görög hagyományban Deukalión (Δευκαλίων), Prométheusz fia és Pürrha (Πύρρα), Epimétheusz és Pandóra lánya a főszereplők és az egyedüli túlélők, amikor is Zeusz haragja miatt kilencnapos özönvizet bocsátott a földre. A harag oka azt volt, hogy Lükaón király megsértette az istenek királyát azzal, hogy egy kisfiút áldozott fel neki. Az istenek tiltották az emberáldozatot, Zeusz büntetésül farkassá változtatta Lükaónt. Ezután meglátogatta Lükaón ötven fiát, akik saját testvérüket, Nüktimoszt főzték meg neki. Zeusz haragra gerjedt és özönvizet bocsátott a földre. Prométheusz kérte, hogy Deukalión és Pürrha építsen egy hajót, s ezzel meneküljenek meg. A vízözön után a földet úgy népesítették be, hogy Themisz jóslata alapján hátuk mögé köveket dobáltak, amelyekből emberek lettek.

A görög hagyomány lényegesen egyszerűbb a sumér, vagy a bibliai hagyománynál, de három fontos tényező itt is megjelenik:

  1. Az isten megharagszik, s úgy dönt, eltörli az emberiséget
  2. Legalább egy emberpár utasítást kap arra, hogy megmeneküljön, ezért hajót épít, majd víz pusztítja el a földet.
  3. A túlélő pár hálát ad, majd benépesíti a földet.

Az indiai hagyomány szerint a világra jellemző a teremtés és a pusztulás, s ez mondhatni ciklikusan következik be. A történet szerint:

„A jelenlegi Manu-korszakot megelőző korszak végén élt Szatjavrata, a Naptól származó bölcs király. Egyszer, amikor a király éppen vízáldozatot végzett a tenger partján, egy kis hal akadt a kezébe. A halacska kérte, hogy ne dobja vissza a tengerbe, védje meg a ragadozó halaktól. A király ekkor egy kisebb edénybe tette a halat. A hal rövid idő alatt hatalmasra nőtt, végül kérte a királyt, vigye vissza a tengerbe. Mielőtt a hal elúszott volna, figyelmeztette a királyt, hogy nemsokára bekövetkezik a következő prajala, a korszak végére jellemző pusztulás. Azt tanácsolja a királynak, építsen bárkát, vigye magával a hét bölcset, minden állatból egy párt és minden növény magjából egyet. Amikor bekövetkezik pusztulás, megérkezik a vízözön, a bárka mellett megjelenik az egyszarvú Matszja és egy kígyó. A király a bárkát a kígyóval Matszja szarvához kötözi, aki magával vontatva megóvja a bárkát és utasait a pusztulástól. Az özönvíz levonulása után a bárka utasai kiszállnak, újra benépesítik a földet, megkezdődik az új manu-korszak.” (Baktay Ervin: Indiai regék és mondák. Budapest, Móra, 1963. 35–37.)

Bár már az indiai kultúra is távolinak mondható, de külön érdekesség, hogy a vízözön-mítosz megjelenik más, sokkal távolabbi népek kultúrájában. Az egyik ilyen a jelenleg az Amerikai Egyesült Államokhoz tartozó Hawaii-szigetek őslakóinak hagyományában jelenik meg, miszerint a világ teremtése után az emberek annyira elvetemedtek, hogy Kane, az isten úgy döntött, elpusztítja az emberiséget. De végül olyan döntést hozott, hogy egy igaz embernek és annak családjának megengedi, hogy megmeneküljenek. Ők olyan hatalmas csónakot építettek, amelyen ház állt. Aztán megjött az eső, és a víz emelkedett, az óceánok egybefolytak, és az emberiség elpusztult. Csak a hajó lakói élték túl a katasztrófát. Végül az isten leapasztotta a vizet, és utasította az igaz embert és családját, hogy újra népesítsék be a földet. Jól látható, hogy még ebben a rendkívül távoli népcsoport esetében is az alapmotívumok megjelennek.

Noé bárkája az Araráton, Simone de Myle 1570-es festményén. (Forrás: jweekly.com)

Összefoglalás

Természetesen a sor még hosszan lehetne folytatható, akár az indonéz, vagy a szintén jelentős kínai hagyományokkal, s a sor azért sem befejezhető, mivel nagyjából két–háromezer olyan különböző forrás van, amely valamilyen módon leírja ezt az ősi mítoszt. Persze felmerül a kérdés, hogy egy ilyen széles körben elterjedt mondának van-e, lehet-e valamiféle történelmi, esetleg kézzel fogható régészeti alapja is. Egyes vélemények szerint történelmi alapként fogadhatunk el egy, a pleisztocén-holocén becsapódási esemény idején, a laurenciai jégtakaró megolvadásával járó nagy árvizet, más vélemények szerint az utolsó jégkorszak (Würm) utáni olvadást és tengerszint emelkedést. Az elsőt némiképp alátámaszthatja az a több – elsődlegesen amerikai – forrásban fennmaradt emlékezet, hogy a vízözönt csillagok lehullása, több világító nap, majd sötétség előzte meg. Mindenesetre az – jelenlegi tudásunk szerint – kijelenthető, hogy kézzel fogható, esetleges írásos vagy régészeti forrásunk nincsen a történetek alátámasztására. Mégis maga a vízözön-legenda annyira beleivódott az emberiség kollektív emlékezetébe, hogy azt – óvatosan, de – kijelenthetjük, valamiféle alapja, valamiféle előzménye kellett, hogy legyen. Katolikus teológusként, elfogadva a bibliai történetet azt mondanám, hogy ennek célja az emberiség megváltoztatása, megjavítása volt. Egy olyan – egyszeri – esemény, melynek a végén az Isten esküt tett, hogy még egy ilyen nem várható. Még akkor sem, ha vannak, akik a globális felmelegedést, valamint az ebből eredő tengeri vízszintemelkedést a vízözön valamiféle előfutárának tekintik.

Dudás Róbert Gyula

[1] Magyar katolikus lexikon I–XV. Főszerk. Diós István; szerk. Viczián János. Budapest: Szent István Társulat. 1993–2010., Sugalmazás, XII/385.

[2] Biblikus Teológiai Szótár, ford.: Szabó Ferenc SJ és Nagy Ferenc SJ. Budapest, Szent István Társulat, 1992. 1149.

Ezt olvastad?

Luther Márton kétségkívül az európai gondolkodás egyik legnagyobb hatású alakja, amit mi sem mutat jobban, mint hogy még ma is