Budapest ostroma a 20–21. századi magyar szépírók szemével

Hetvenhét éve, 1945 február 13-án ért véget Budapest ostroma. 1944 végnapjaitól Pest hozzávetőleg egy, Buda pedig közel két hónapon keresztül pusztító harcok színhelye volt, melynek eredményeként a város jelentős része a világégés martalékává lett. Az alábbi összeállítás áttekintést kíván nyújtani e küzdelmes és vészterhes napok szépirodalmi emlékezetéről.

Folyóiratunkban korábban is olvashatott Budapest 1944–1945. évi ostromáról:

„Az élelmet feléltük, az utolsó töltény a csőben” – Budapest ostroma

Budapest ostromának emléke

Buda ostromai

Naplók az óvóhelyről – Budapest 1944/45-ös ostroma civil szemmel

A Magyar Nemzeti Múzeum főépülete Budapest ostromának poklában

A lerombolt Széchenyi Lánchíd az Alagút feletti parkból nézve. (Fortepan 217816/Mihályi Balázs)

A főváros elfoglalását célzó szovjet hadművelet 1944. október 29-én indult, és több mint 100 napig tartott. A budapesti ostrom időtartama az egyik leghosszabbnak bizonyult a világháború alatt, hiszen Berlin két, Bécs szűk egy hét alatt, egyes egyéb helyszínek pedig harc nélkül estek el. Annak hevességével is csak a varsói, leningrádi (Szentpétervár), vagy volgográdi (Sztálingrád) harcok vethetők egybe.

Miután Hitler a főváros – Festung (Erőd) Budapest – védelmére adott, a szovjet hadvezetés pedig nem akarta folytatni az előrenyomulást a város elfoglalása nélkül, a hosszú és pusztító küzdelem elkerülhetetlenné vált. Az ostrom szűkebb értelemben maga a „katlancsata” volt, amely Budapest 1944. december 24-én befejeződő bekerítésével indult és az 1945. február 13-i kitöréssel zárult le. A gyakran házról házra folyó utcai harcok a pesti oldalon 1945. január 18-a, Budán február 13-a körül értek véget.

Nem véletlenül kapta a „katlancsata” a „második Sztálingrád” ragadványnevet, amelyet a magyar katonai jelentések és a szovjet propagandaröplapok egyaránt használtak. E megnevezés az utókor számára érzékelteti az elkeseredett harcokat és az emberáldozatok nagyságát is.

E szóban forgó drámai történések nagyon sok szépirodalmi alkotásban elevenedtek meg, akár a harcok testközelében született azonnali és eleven alkotások, akár a közvetlenségélményükből szintén mit sem vesztő, későbbi visszaemlékezések tükrében. Ezek közül egyes művek az ostromgyűrűn belüli események, mások a környező településeken zajló folyamatok élményanyagát örökítik meg. Először előbbieket, vagyis a szépírói szemtanú beszámolókat tekintjük át, természetesen a teljesség irreális igénye nélkül, majd azon munkákkal folytatjuk, amelyek a „katlanon” kívüli élmények ihlettek, vagy éppenséggel jóval a történések után keletkeztek, kronológiai sorrendben.

A harcokat átélő lakosság számára a háborús hétköznapok és az ostromélet közötti választóvonalat 1944 karácsonya jelentette. Ennek megfelelően a szemtanú pozícióból író Déry Tibor (1894–1977) 1946-os Alvilági játékok novellagyűjteménye is, amelynek első darabja, a Karácsonyest című – közvetlen tanúvallomásként a gyűrűn belülről – vészjóslóan vetíti előre a küszöbön álló, fővárosra leselkedő, kegyetlen időket:

„1944 karácsonyán sűrű köd ülte meg Budapestet. Kocsi, autó már kevés forgott az utcán, a villamosok délben leálltak”.

Nincs derült égből villámcsapásokról szó, hiszen fokozatosan érik el a harcok Budapestet:

„A mind gyakoribb légitámadások következtében az utcákon felgyűlt a szemét.” (Déry, 1991: 107).

E csata előtti tájképet hamar felváltja az anyagi pusztítás rémképe:

„[…] falevélnyi malterdarab vált le a mennyezetről, lekoppant a tűzhelyre, és szétporladt, mint a hó […] gránát robbant a ház falában, valamivel messzebb, csak a mennyezet tetejéről lógó lámpás nyugtázta lusta bólogatással. – Gyerünk az alvilágba! – kiáltotta az öregasszony […] Az óvóhely már megtelt, mire a keskeny, foghíjas csigalépcsőn lebotorkáltak az előtérbe […] – Hát megkezdődött az ostrom! – mondta sóhajtva egy hang.” (Déry, 1991: 109–111).

Bem (Margit) rakpart, szemben az 1945. január 2-án felrobbant Fő utca 59. és Vitéz utca 2. számú ház romjai. (Fortepan 73309)

A Félelem című Déry-novella lapjain megjelennek az oroszok, és hozzájuk kapcsolódóan végletesen immár az is, hogy az “alvilág”, vagyis a pince vegyes összetételű „lakóközösségének” tagjai közül ki mit vár az ostrom végéhez közeledve:

„– Végünk van – mondta a tanácsjegyző.”

Mások ellenben örülnek annak, hogy „reggelre itt vannak az oroszok – kiáltotta az ügyvédnő …. szabad emberek leszünk!”, miközben „a robbanások szakadatlan sorban görögtek le a pincébe”. (Déry, 1991: 211).

Márai Sándor (1900–1989) dátumozást nem használó, az ostromot számtalanszor érintő Napló 1943–1944 visszaemlékezésében leírja a harcok közeledését, kibontakozását és következményeit is. Itt a főváros mikor magasztos méltósággal, mikor komor közönnyel várja végzetes „sorsát”:

„Budapest néhány napja »frontváros«, mint ezt a német haditudósítók írják: az ágyúdörgés éjjel-nappal elvegyül a város életének zörejével, az utcákon beásott ágyúk, drótakadályok, tankcsapdák … „Pest, az érzelmes, gunyoros, pletykás, komolytalan város most nyugodt és komoly. Most minden végzetesen történik, minden órában. A város e napokban felnőtt, megtanult hallgatni és várakozni. Valamilyen döntő, komoly dologra vár.” (Márai, 2004: 339–-341).

Egy polgár vallomásai művét folytató, 1949-ben befejezett Föld, Föld! (2014) című visszaemlékezésének I. részében Márai ismét fenyegető lidércként vázolja fel a Budapest körül szoruló hurkot:

„A Duna partján siettem végig [1944. december 26-án], vissza az elhagyott házba. A Duna jégtáblákkal zajlott. Két nappal elébb a németek feltűnés nélkül, zörejtelenül kiürítették a községet és az egész környéket”. Idővel pedig már „a Duna felső hajlatánál, Esztergom körül s aztán szemközt, a folyó túlsó partján, a korszerű háború minden fegyverével harcoltak: az orosz ágyúk, a Sztálin-orgonának nevezett, különös és nagyon hatásos aknavetőszerű fegyverek éjjel és nappal ontották a tüzet.” (Márai, 2014: 18–19)

Majd áttér a budapesti események érintőleges bemutatására, kidomborítva az emberi tragédia aspektusait:

„Akik Budapesten szorultak az ostrom idejében, heteken át aszalódtak az ostromlott város pincéiben, és végigélték egy nagyváros pusztulásának minden irtózatát”.

Márainál nemcsak a pusztítás, hanem – ellentétben Déryvel – a „felszabadulás” anomáliái sem váratnak sokat magukra:

„A sötétben zavartan köszöngető emberek” zavarodottságán „érzett, hogy a nagy változás, a »történelmi pillanat« lelkükben nem idézte fel a »szabadulás« élményét.” (Márai, 2014: 21)

József körút, szemben a Corvin (Kisfaludy) köz. Elöl kimagaslik Lebigy Nyikolaj Szergejevics szovjet alezredes. (Fortepan 175265/Vörös Hadsereg)

Később a szerző szemlélteti az ostrom pusztító hatásait is:

„Lakásomból mindössze néhány tűzfalat találtam. Az ostrom alatt a ház három bombatalálatot és több mint harminc gránátot kapott … felmásztam valahogy az emeletre, és a pépes, romos domb tetején, ami valamikor az otthonom volt, megpillantottam a cilinderem és egy francia porcelán gyertyatartót.” (Márai, 2014: 131)

Az ostromot a légioltalmi erőkhöz beosztva szintén közvetlenül átélő Ottlik Géza (1912–1990) 1946-ban megjelent A rakparton című elbeszélésében jóformán az események teljes időhorizontját áttekinti a következőképp, érintve a nélkülözést csakúgy, mint a harci műveleteket:

„Az ostrom elhúzódott. A telefon megsüketült, a villanyok kialudtak. A csapokban elapadt a víz, a gáz. Elfogyott a kenyerük. Tüzérek jöttek, gyalogosok jöttek, páncélosok jöttek. Ágyúkat ástak be a kertekben, kiásták, vitték tovább … Dörögtek az ágyúk éjjel-nappal, csattogtak a sorozatvetők, kattogtak az önműködő puskák. Nagy, szelíd tank ért hozzá kicsit a vaskerítéshez, s az oszlopok lefeküdtek a sövényre.” (Ottlik, 1977: 883)

Ottlik nem marad adós az elpusztult Budapest komor rémképének megrajzolásával sem ugyanitt:

„– Ez volt a…?

A lány tétovázott, nem jutott eszébe a név.

– Hogy is hívták ezt a hidat? – kérdezte végül.

A híd közepe, mint valami kettétörött játékszeré, teljesen hiányzott. Sínestől, járdástól, úttestestől, tartókonzolostól kimetszettek belőle egy nagy szeletet. […] Tudták, hogy a hidak elpusztultak, s hogy a másik parton is sok épület leégett, romba dőlt. De most, hogy látta is, s a dolgok valósága lassú hidegséggel szállt lefelé a nyeldeklőjén, összeszorult a szíve.” (Ottlik, 1977: 890–891)

A lerombolt Lánchíd és a Királyi Palota (ma Budavári Palota) a Széchenyi István (Ferenc József) tér felől nézve. (Fortepan 175162/Vörös Hadsereg)

Az ostrom természetesen nemcsak az államszocializmusban idővel partvonal mellé került Déryt, Márait és Ottlikot, hanem olyan, a rendszer által jobbára mindvégig „dédelgetett” szemtanú szerzőket is foglalkoztatott, mint Nagy Lajos (1883–1954). A „katlanban” szerzett Pincenaplójában (1945) afféle teleologikus tisztítótűzként jelenik meg az ostrom pesti szakasza a maga relativizált jelentőségű megpróbáltatásokat megjelenítő tablójával:

„A Belváros nagy része lángokban áll – így mesélik. Délután a közelünkben vágott le egy bomba, az Andrássy út táján, a Drechsler-palota körül […] Nincs petróleumunk, a folyosót, a lépcsőket nem világítjuk. Ha fölmegyek, ha lejövök, gyufát kell gyújtogatni. De gyufa sincs … mindez csekélység, mindez semmi ahhoz képest, amit másoknak, sokaknak kell szenvedni. Öldöklés, börtön, rabság, munkatábor, drótkerítés, kivégzés, kínzás, verés egész Európában. A mi bajunk csak az állandó életveszedelem. Nagyobb bomba elől hiába szaladunk a lépcsőházból a pincébe (Január 11. csütörtök).” (Nagy, 1970: 116-117)

Két nappal később, szombaton a következőt veti papírra, már amennyire lehetőségében áll:

„Egész Budapest rom lehet. Az ablakok, tetők, falak, ablakfák mind-mind sérültek lehetnek. Alig lehet itt írni. Most egy kis fülkébe húzódtam, és egy pici mécses világánál firkálok. Megint nem látom a saját betűimet. Szerintem ez a fülke a legbiztonságosabb hely az egész pincében.” (Nagy, 1970: 128)

Másnapi bejegyzése így szól:

„Neurózisom egyik fő tünete a sötétségtől való irtózás […] Az abszolút muszáj, a külső körülmények megfellebbezhetetlen parancsa kényszerít a pincébe, a sötétségbe.” (Nagy, 1970: 131)

E ponton egy szó erejéig betekintenénk abba, hogy az ostrom korántsem ennyire ismert, „hétköznapi” elszenvedői miként élték meg a januári történéseket a túlsó, vagyis a budai oldalon. Nem szépirodalmi, ámde nagyon is közvetlen élmény az óbudai tizenéves Rille Máriáé, aki a következőt jegyezte le naplójába:

„Január 23-án ismét nagy támadás volt, a présház teteje is találatot kapott. Nincs vizünk […] Innen kezdve hóban mosakodunk.”

E beszámoló is érinti a szovjetek általi jogsértéseket csakúgy, mint a budai harcok lezárulását. Előbbiekről január 29-én annyit ír a szerző:

„Ettől kezdve felfordult a világ számomra.” (Mihályi-Tóth 2021: 264)

Utóbbiakról pedig az derül ki, hogy noha a köztudat február 13-át tekinti az ostrom végdátumának – miközben a fegyveres harcokat a szovjet hadvezetés eleve február 15-én tekintette lezártnak–, még napokkal később is az óvóhelyeken maradtak a lakosok:

„Február 18-án végre feljöttünk a pincéből 57 napi ott-tartózkodás után.” (Mihályi-Tóth 2021: 270).

Továbbmenve a későbbi reflexiók irányába, az ostrom idején pusztán tizenéves Sánta Ferenc 1963-ban megjelent Az ötödik pecsét örökérvényű etikai kérdésfeltevéseibe beszűrődik a közeledő front zöreje a finálé következő zárómondatában tetőzve:

„A repülőgépek elvonultak. Csak a távoli tüzek reccsenése hallatszott, és a beálló csendben felhallatszott Vecsés alól az ágyúk dörgése.” (Sánta, 2013: 299).

Jelenet Fábri Zoltán Az ötödik pecsét című filmkéből (Filmkorkörkép)

Az eredendően a népi írói mozgalomhoz sorolt Darvas József (1912–1973) Részeg eső (1963) című főművében ugyancsak beszámol e napokról:

„Gyöngyös előtt – Miskolc irányából jövet – egy magas dombhát van: lelátni innen a városra […] Itt álltam akkor is, tizenhat éve … Nyolcvan kilométer messzeségből is idelátszott, hogy bombázzák Budapestet. Félelmetes tűzijáték volt: hang semmi, csak az égő ég vörössége s rajta narancssárga és lilás fölcsapódások … úgy látszott, ég az egész város.” (Darvas, 1963: 43).

Közelebbről, közvetlenebbül is felidézi a szerző ezt a tüzet:

„Tél volt; fagyott idő. Január … Hullott a hó, és a hóval együtt hullottak a vaskos korompillék. A Duna felől még lőttek; ágyúgolyók tompa robbanása, aknalövedékek visító csattanása remegtette a levegőt és talpunk alatt az úttestet. Fönt repülőgépek köröztek; körülöttünk … fehér füstpamacsokkal, a légelhárítók golyói robbantak. A Corvin ablakain, hatalmas büffenésekkel, mint tűzhányó kráteréből, óriási lángnyelvek csapkodtak az ég felé.” (Darvas, 1963: 205–207)

E tárgyilagos és kordokumentumszerű képeket a megszálló erők apoteózisává átlényegülő lírai látomás követi ugyanitt:

„A Rákóczi úton, a Rókus felől, egy hatalmas, lovas kozák vagy cserkesz léptetett, fehér lovon […] A füstölgő romok, a vak szemgödrökkel bámuló, térdre rogyott házak, a vicsorgó halottak, a vad pusztulás infernójában … S akkor csoda történt: a szép fehér ló, hátán a fekete köpenyes cserkesszel, fölemelkedett a levegőbe, s lassú szárnyalással átívelt a barikád fölött – de a túlsó oldalon nem szállt le a földre, hanem egyre magasabbra szárnyalt, beléolvadva a füstszínű fellegekbe…” (Darvas, 1963: 207–208)

Arra, hogy itt leplezetlen és bizarr rokonszenv-nyilvánításról is szó lehet, enged következtetni azon kép is később, amelynek egyébként teljességgel ellentmondanak a szovjet katonák ostrom alatti-utáni fosztogatásairól szóló anekdoták:

„A Népszínház utcában is? Romok, szétlőtt tankok, széttiport villamosok, halottak lódögök… az emeleti erkélyen, egy orosz katona állt, s két marékkal szórta a lent álló civilek közé a csillogó, ezüst meg alpakka-evőeszközt”

– a történelmi (Ungváry 2021: 350-358; Mihályi 2021: 21) és szépírói beszámolók is inkább mindezzel ellentétes emlékeket vonultatnak fel (vö. „jereváni rádió” jelensége). Darvas ehhez itt még azt is hozzáteszi, hogy

„Odább meg egy szovjet gulyás-ágyú állt: levest meg kenyeret osztogattak a sorban álló lakosságnak.” (Darvas, 1963: 207–208)

Lóhús szeletelése a Madách Imre úton. (Fortepan 47428/Szinnay Gábor)

Hasonlóan abszurd, ám nyilvánvalóan elfogulatlanabb hangot üt meg Örkény István (1912–1979), aki egyéb, tágabban a világháború következményeire reflektáló munkái mellett – ilyen a doni katasztrófát tárgyaló, szívszorító Mikor van a háborúnak vége?, vagy a vészkorszakot felelevenítő Jeruzsálem hercegnője – érinti Budapest ostromát is az 1968-ban megjelent A vár mindenkié című egypercesében. Az alább kivonatolt levél tükrében az író groteszk éllel boncolgatja az ostrom utáni újjáépítést övező irreális társadalmi várakozásokat:

„Tisztelt Vállalatvezetőség! E sorok írója (D. F. Üteg u. 7.) lázas izgalommal várta azt a napot, amikor a budai Várhegyen álló s az ostrom idején kiégett »királyi« palota több mint húsz évig tartó munkával végre újjáépült […] százezerszámra gyűltünk össze a hegy lábánál […] Ennek a felfokozott érdeklődésnek […] az volt az oka, hogy […] az épület új rendeltetése felől mind ez idáig nem szivárgott ki semmi. A sajtó is találgatásokból élt.” (Örkény, 1977: 164)

Későbbi, Ítélet nincs (1969) című kvázi-memoárkönyvében tragikomikus-groteszk jelenetsort nyitva teszi fel a már idézett Déry Tibor a kérdést, hogy akkor is igaza volt-e „már nyolcvanéves öregasszony korában járó” anyjának, „amikor például Pest ostroma alatt a becsapódó aknák dörejében”, miközben a házuk felett „egy lőszert szállító német léggömböt sodort a szél,” megsértődött, az íróra, amit „egy kis makrapipa füstje-bűze” váltott ki. Hiszen anyja „a háború rendhagyó törvénykezésének is alávetette magát, polgári tisztelettudással. A légoltalmi élet kialakult szabályainak is. Kiszámította, hogy légiriadó többnyire csak éjjel egy óráig van, tehát három-négy hónapig minden éjjel egy óráig fennmaradt […] De ha történetesen éjjel egy után szólalt meg a sziréna […] akkor olyan felháborodás fogta el, hogy […] a legszívesebben személyesen megpofozta volna öreg kezével az amerikai pilótákat, amiért számításainak fittyet hányva, megzavarták éjjeli nyugalmában. Lent, az óvóhelyen is mozdulatlanul ült a helyén, a leghosszabb bombázások alatt is” mígnem néhány nappal azután, hogy a németek feladták Pestet, fiával együtt a Nádor utcai búvóhelyükről visszatértek az Árpád utcába, ahová nemcsak „a németek budai ütegei lőttek”, hanem itt kezdi el írni a szerző a már érintett Alvilági játékok című novellaciklusát is (Örkény, 1979: 580–582.).

Dobozi utca a Teleki László tér irányából a Magdolna utca kereszteződése felé nézve, távolban balra a Baross kocsiszín. (Fortepan 210525/Vörös Hadsereg)

Passuth László (1900–1979) Emlék és folytatás (1975) című regénye, szintén későbbi visszatekintésben eleveníti fel az ostrom utáni Budapest látképét:

„Még nem volt történelmi múlt az ostrom […] De nemcsak Budán és Pesten volt más a város elemi erejű megpróbáltatása. Minden háznak eltérő volt a sorsa, élményeinek s szenvedéseinek méretei. Volt, aki a nyugalom félóráitól rettegett, akkor szántották át a pincéket, fogták össze a lappangókat, vizsgálták a dokumentumokat. Míg tartott az éji dübörgés, az őrjáratok sem merészkedtek ki.” (Passuth, 1975: 21)

Ottlik Géza Próza (1980) című munkájában is kései, vázlatos összegzést ad a katlanbéli kataklizma e két hónapjáról:

„Buda ostroma nem tudom, hogy meddig tartott 1686-ban vagy 1849-ben, de – 1944–45-ben nekünk hosszú volt a Pasaréten. Karácsony estéjétől február közepéig vesztegzár alatt, villany, gáz, telefon, s ami a legrosszabb: víz nélkül, s persze éhkoppon, mégiscsak túléltük. A hidaink mind a Dunában, még a Lánchidat sem tudta megmenteni valaki. Éjjel-nappal hallottuk az ágyúszót, bombázást. Elképzeltük, hogy mekkora lehet a pusztítás. De amit aztán később az ember a szemével látott, azt nem tudta előre elképzelni. Házsorok, terek, utcák tűntek el, város helyett hóba-sárba-földbe taposott romok, hullák, dögök, roncsok mindenütt.”

A pusztítás eme színvonalas prózával érzékeltett mértékére jellemző, ahogy folytatja Ottlik:

„Mindenkinek az volt az első és legtermészetesebb gondolata, hogy hagyjuk itt azonmód ezt az egészet, és építsünk valahol másutt, lejjebb vagy feljebb a Dunán, egy … új fővárost.”

Szintén már évtizedekkel az ostrom után jelent meg a második világháború alatt születő Simonffy András (1941–1995) történeti beszámolókra és kordokumentumokra épülő Kompország katonái (1981) című hiánypótló „kollázsregénye”, amelyben Máraihoz és Darvashoz hasonlóan érinti az ostrom előzményeit, ugyanakkor az egyéb idézett alkotóktól eltérően az ellenállás ideológiai és a védekezés hadászati dilemmáiról is számot ad:

„– Ki fog itt fegyvert fogni? A szakszervezeti mozgalom bevonásával csak a szervezett munkásságra gondolhattunk. Nehezítette a helyzetet, hogy a németek, ha meg is tűrtek a főváros területén magyar hadtesteket, csak a peremeken. (És lám, még ilyen körülmények között is meg tudott alakulni Variházy Oszkár vezetésével a Budai Önkéntes Ezred, és becsülettel kivette a részét a Vár körüli harcokból.) Egyszóval természetes, hogy [a magyar ellenállási mozgalomhoz tartozó] Kiss János [altábornagy] aki nem ideológus volt, hanem katona és hazafi, mint egyetlen ütőképes bázisra, a munkásságra gondolt … ez egyben az ipari létesítmények védelmét is jelentette volna.” (Simonffy, 1981: 217).

Koszorúzás a Budai Önkéntes Ezred emlékművénél. (honvedelem.hu/Tóth László)

A konkrét hadmozgásokról így számol be Simonffy:

„November harmadikán, Hajmáskéren ért a hír, hogy a Vörös Hadsereg előörsei Vecsés alá értek. Az »utca embere« könnyen számolhatta úgy – valamiféle átlagsebességgel –, hogy akkor két hét múlva bent lesznek Budapesten. Kiss János azonban azt fejtegette, hogy Budapest megközelítése után négy-öt hetes hadműveleti szünet következik majd orosz részről, hiszen egészen más előreszaladni egy páncélos ékkel, és megint más ostrom alá venni egy olyan ipari-katonai centrumot, egy olyan másfél milliós fővárost, mint Budapest.” (Simonffy, 1981: 214).

A kolozsvári születésű Polcz Alaine (1922–2007) jóval az ostromot követően megjelent, az „ezerarcú háború” emberi dimenzióira összpontosító Asszony a fronton (1991) című felkavaró műve a maga tragikus és elkeserítő mozzanatai mellett beszámol arról is, hogy:

„Szeptemberben, egy légitámadás végén … Az ég, az utcák, minden sötét volt a füsttől. Itt nagy élet folyt. Nevetve, tréfálkozva szaladtak az emberek az óvóhelyre” (mely városi fesztelenség, mondhatni, emlékeztet a Márai által tapasztaltakra is).

1995-ben írta meg az ostromot követően személyes meghurcoltatásban is részesült Lengyel Balázs (1918–2007) A háborúnak vége című esszéjét, amelyben felidézi az ostromállapot tapasztalatait:

„1944 decemberében anyám lakásán, a pesti Duna-parton megszólalt a telefon. Éppen karácsony napja volt.

[…] itt vannak az oroszok. Már mennek is tovább Pest felé […]

Este a szociáldemokrata munkás felesége ünnepi grízes tésztát főzött az örömünkre. Csodás volt. Boldogok voltunk. Vége a német megszállásnak… Másnap reggel az újabb orosz csapatok a férfiakat összeszedték. »Davaj, davaj«, »kicsi robot«. […] Megtörtént, amit a németek miatt reméltünk, a felszabadulás. Majd csak kialakul előbb-utóbb. Legalábbis reméltük.”

– e vallomás gondolatjelei már szintén, Máraihoz és másokhoz hasonlóan megelevenítik a „felszabadítás” anomáliáit és csalódásait.

Erzsébet körút, a New York palota tetejére szovjet zászlót tűző katonák. (Fortepan 175132/Vörös Hadsereg)

Az Ottlik és Passuth hősei által látott városarculati sebek még évekkel később sem hegedtek be teljesen. Az 1954-es, berni focisokkot követő budapesti tapasztalatokról írja Benedek Szabolcs (1973–) kortárs író Focialista forradalom című regényében, hogy

„Bár annak idején lázas munkával láttak neki az újjáépítésnek, aminek többé-kevésbé meg is lett az eredménye, a városban helyenként még mindig ott éktelenkedtek háborús sebekként a foghíjtelkek, ahol a hevenyészve összetákolt palánkok mögött omladoztak a szétlőtt vagy lebombázott házak romjai.” (Benedek, 2013: 112).

Az egyik szereplő visszaemlékezése szerint az a viszonylagos béke és nyugalom, amelyben éltek, csupán az ostrom vége felé törik össze:

„…amikor Pest már fölszabadult, Budán viszont akkor lángoltak föl igazán a harcok. Napokon keresztül a villa pincéjében ültek, ott ettek és ott aludtak, és hallgatták a lövedékek behallatszó süvítését és robbanásait. Aztán egyszer csak csönd lett … a németek föladták a környéket, visszahúzódtak teljes egészében a Várba, az ő házukkal szemben pedig egy orosz katonai teherautó állt.” (Benedek, 2013: 120-121)

A magyar történelmi retrospekció több rétegét is felvillantó könyv egy pontján szóba kerül a haditechnika ördöge is:

„…nem tudták, mi az a rakéta – ezt a szót később ismerték meg a pestiek, amikor a katyusák, a Sztálin-orgonák muzsikáltak Budapest körül.” (Benedek, 2013: 182)

Látkép a Szent Gellért lépcsőről a Tabán és Királyi Palota (ma Budavári Palota) felé. Előtérben a lerombolt Szent Demeter szerb templom, mögötte az Alexandriai Szent Katalin-templom. (Fortepan 105728/Carl Lutz – Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich / Agnes Hirschi)

Befejezés

Miként Trója is az antik és klasszikus szerzőknek – ideértve Homérosz és Vergilius eposzaitól Szophoklész színművein és Euripidész tragédiáin át Marlowe Doctor Faustus c. drámájáig számos művet –, Budapest ostroma is ihletet adott, mások mellett a huszadik századi magyar szépirodalmi alkotóknak is.

A novemberi előkészületektől idővel a „tanúvallomások”, illetve későbbi visszaemlékezések hangsúlyai áttevődnek a „katlan” Pesten januárban, majd Budán februárban véget ért harcaira, a mindezt kísérő „apokaliptikus” pusztításra és az „alvilági”, vagyis óvóhelyi mindennapokra. Végül pedig a „felszabadulás” megszállássá való átlényegülésének váteszi előrevetítésére vagy felidézésére.  

Ottlik már idézett Próza című művének egy, az emberi történelem és irodalom egymásrautaltságát is megragadó sorai tükrében végül „feltámad” Budapest:

„…mindenki fogott egy ásót, lapátot, csákányt, szerszámot, és nekiállt, parancsszó, megszervezés és – igazán – gondolkozás nélkül, eltakarítani hullát, dögöt, törmeléksivatagot, olyan lendülettel és elszánt életkedvvel, hogy a város, főnix-madarunk, mégiscsak és megint egyszer újraszületett hamvaiból … ugyanilyen lendülettel … és a maga erejéből támadt fel március óta hallgató irodalmunk is.”

Erzsébet híd pesti hídfője, tankakadály eltávolítása. Jobbra a Március 15. (Eskü) téren, Erzsébet királyné emlékművének csarnoka látszik. (Fortepan 211074/Rózsa László)

Iványi Márton

Bibliográfia

Források:

Benedek Szabolcs: Focialista forradalom. Bp.: Libri, 2013.

Darvas József: Részeg eső. Bp.: Szépirodalmi, 1963.

Déry Tibor: Ítélet nincs. Bp.: Szépirodalmi, 1979.

Déry Tibor: Válogatott versek, kisregények, novellák / Ítélet nincs. Bp.: Szépirodalmi, 1991.

Lengyel Balázs: Ki találkozik önmagával? Tanulmányok, emlékezések, dokumentumok. Bp.: Széphalom Könyvműhely, 2001. 

Márai Sándor: Föld, föld!… A teljes változat. Bp.: Helikon, 2014.

Márai Sándor: Napló 1943–1944. Bp.: Helikon, 2004.

Mihályi Balázs – Tóth Balázs: A közölt naplók. In: Bank Barbara–Mihályi Balázs–Tóth Gábor (szerk.): Naplók az óvóhelyről – Budapest ostroma civil szemmel. Bp.: Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2021. 59–630.

Nagy Lajos: Pincenapló. Bp.: Szépirodalmi, 1970.

Ottlik Géza: A rakparton. Magyar elbeszélők. 20. Század. III. kötet. Bp.: Szépirodalmi, 1977.

Ottlik Géza: Próza. Bp.: Magvető, 1980. 

Örkény István Egyperces novellák. Bp.: Magvető, 1977.

Passuth László: Emlék és folytatás. Bp.: Szépirodalmi, 1975.

Polcz Alaine: Asszony a fronton. Bp.: Szépirodalmi, 1991.

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét. Bp.: Ulpius Ház Könyvkiadó. 2013.

Simonffy András: Kompország katonái. Bp.: Magvető, 1981.

Szakirodalom:

Mihályi Balázs: Budapest ostroma. In: Bank Barbara – Mihályi Balázs – Tóth Gábor (szerk.): Naplók az óvóhelyről – Budapest ostroma civil szemmel. Bp.: Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2021. 14–20.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris, 1999.

Ungváry Krisztián: Budapest ostroma, Bp.: Corvina Kiadó, 2021.

Ezt olvastad?

Az Újkor.hu Mozgókép rovatának vezetője, Árvai Tünde körkérdést intézett szerkesztőségünkhöz azt kérve, hogy szedjük össze öt kedvenc történelmi dokumentumfilmünket, és