Az 1831-es kolerajárvány az Egri Főegyházmegyében

Az emberiség nagyjából egy évszázaddal ezelőtt szembesült az utolsó világméretű járvánnyal, az úgynevezett spanyolnáthával, amely a Föld lakosságának 3–5%-át pusztította el, már az első évben több áldozatot szedve, mint az I. világháború. A jelenleg pusztító COVID-19 vírus okozta csapás a világ legmagabiztosabb vezetőit is váratlanul és felkészületlenül érte. Nem mérték fel a járvány veszélyeit, sőt a kezdeti időszakban elbagatellizálták azokat. Az a körülmény, hogy a ma élő emberek közül senki sem találkozhatott hasonló jelenséggel, valamelyest megmagyarázza azt a káoszt és kapkodást, amely a járvány megjelenését világszerte követte.

A pusztító kolera

A világjárványok egyike volt a kolera, amely az indiai szubkontinensről származott, Oroszországon keresztül 1829-ben jutott Európába, majd innét rövid idő alatt 1832-ben Amerikába. Indiában már Kr. előtt 400-ban készült feljegyzés a kolera által okozott pusztításról. Az indiai kolera első, 1831-es magyarországi megjelenésétől a 19. század végéig hazánkban hozzávetőleg egymillió ember életét oltotta ki.

A kolera allegorikus ábrázolása (Le Petit Journal, 1912 – Wikimedia)

A kolera megfékezésében fontos szerepe volt John Snow angol orvosnak, aki az 1854-es londoni kolerajárvány során tett megfigyelései alapján elsőként mondta ki, hogy a megelőzés egyik legfontosabb eszköze a vízhálózat tisztántartása.

A fertőzés kórokozóját pedig Robert Koch azonosította 1884-ben. A betegség súlyos hasmenéssel, hányással jár (innen eredt egyik 19. századi elnevezése: hányszékelés), és gyors kiszáradáshoz vezet. A kórokozó főleg a széklettel, a fertőzött ivóvízzel, valamint ezekkel összefüggésben a nem megfelelő higiénés állapotok következtében terjed. A 18. századi pestisjárványok tapasztalatai alapján hamar fölismerték, hogy a betegség terjedésében fontos szerepe van az érintkezésnek is. Európai megjelenése után a védekezés elsődleges formája volt a járvány által még nem érintett települések „bezárkózása”, a vesztegzár, az idegenek (kereskedők, vándorcigányok, stb.) mozgásának korlátozása, valamint annak megakadályozása, hogy az ivóvíz szennyvízzel keveredjen. Fontos tényezőnek tartották a járvány terjedésében a gyümölcsök fogyasztását is, nyilván arra a tapasztalatra alapozva, ha valaki túl sok, vagy nem eléggé érett gyümölcsöt eszik, könnyen hasmenést kaphat. Nagyon rövid, 3–4 napos lappangási idő után előfordult, hogy a beteg az első tüneteket követő néhány órán belül már meg is halt.

Isten öldöklő angyala… Forrás: Pinterest.com

A kolerajárvány Magyarországon

A kolera a 19. század folyamán összesen hét hullámban söpört végig Európán, ebből öt érintette Magyarországot is. Ezek közül legszörnyűbb az 1831-es, első járvány volt, amely Magyarországon június 13-án jelent meg, az északkeleti, Galíciával határos megyékben. Félelmetes híre jóval megelőzte, és a hatóságok rengeteg óvintézkedéssel próbálták elejét venni a bajnak. Szigorúan lezárták a határokat, az idegenből érkezőket 28 napra „veszteglőházba” (karanténba) zárták a települések szélén, ahol szigorú felügyelet alatt őrizték őket. Miután nem volt erre a célra elegendő számú katona, az őrzést országszerte vasvillákkal felfegyverkezett „önkéntesek” látták el. A karanténokba zárt emberek sokszor nem kaptak megfelelő ellátást, kivéve azokat, akik lakóhelyük közelében voltak és családjuk tudott róluk gondoskodni. A többiek éheztek…

A magyar karantén hatástalan maradt (Bihari D. i. m., 24.hu)

Ragály az egri egyházmegyében

Eger város vesztegzár alá helyezése két héttel az első megbetegedések észlelése előtt megtörtént. A karantén alá vett települések lakóinak az intézkedés előkészítetlensége okozta a legnagyobb gondot, hiszen a legtöbb helyen nem volt elegendő élelmiszer, a lakosság jó része éhezett, ami fokozta az amúgy is meglévő feszültségeket.

A járvány egyes eseményeiről igen jól tájékozódhatunk az akkori egri érsek, Pyrker János László (1826–1847) önéletrajzából. A főpap 1831 júliusában a Salzburg közelében lévő Gasteinba indult fürdőkúrára, ám már Bécsben hírét vette annak, hogy egyházmegyéjében felütötte fejét a kolerajárvány, ezért haladéktalanul visszafordult Egerbe. Naplója azon részének, melyben a járványról ír, van néhány igen érdekes és dokumentatív részlete. Ezek közé tartoznak a statisztikai adatok, melyek jelzik a helyzet súlyosságát: Eger 20 000 lakosa közül mintegy 2 000 halt meg (tehát nem a megbetegedettek, hanem a teljes lakosság 10%-a), Heves vármegye 160 000 lakójából pedig 17 000 fő. Megjegyzendő, hogy az érsek visszaemlékezésében összekeverte a betegek összlétszámát az elhunytak számával. Heves vármegyében 17 697 megbetegedés történt, a halálozások száma pedig „csak” 7537. Az egri 2000 fő is az összes beteget jelenti a hivatalos statisztikák szerint.

A gyöngyöspatai Historia Domus szintén több megrázó adatot tartalmaz: Poroszlón például egy nap leforgása alatt 81 beteg közül 25-en haltak meg. Augusztus 22-ig „Gyöngyösrül többet söpört el 800-nál.” A tiszabábolnai plébános, Morvay János négyoldalas levele – melyet augusztus 3-án írt az érseki kancellárnak – szintén fontos adatokat őrzött meg: június 25-től augusztus 3-ig 120-an betegedtek meg a faluban, 21 idevaló és egy idegen meghalt, 98 ember pedig felgyógyult. Ahogy írja, akik meghaltak, vagy nem vetették alá magukat az általa alkalmazott gyógymódnak, vagy kisgyerekek voltak, akiknek „gondatlan” anyja nem engedte a kezelést. A plébános ugyanis önmagát nem kímélve próbálta gyógyítani a betegeket.

Az érsek naplójának figyelemre méltó részlete Morvay János gyógymódjainak ismertetése (aminek forrása az említett levél), amelyeket a főpásztor rendkívül hatásosnak ítélt, és később, a járvány elmúltával egy udvari kitüntetést is kijárt a „feltaláló” plébánosnak. Morvay a levélben tájékoztatta az érsekség kancellárját az általa alkalmazott módszerekről. Rigában megjelent újságokból szerzett információk segítségével állította össze a gyógymódokat, amelyeket az érsek magyarul és németül kinyomtattatott és eljuttatta a Helytartótanácsnak, valamint az udvari Kancelláriának is. Sőt, János főherceg 16 000 példányt rendelt belőle, amit Stájerországban osztatott szét. Az egyik eljárás szerint a dézsákba forró vizet öntöttek, melybe pálinkát, kámfort, ecetet kevertek és a gőz fölött jól bebugyolálva izzasztották a beteget. Ha a víz hűlni kezdett, forró téglákat vetettek bele, így tartották melegen. Egy másik módszer volt, hogy mielőtt dunnákkal, bundákkal betakarták a beteget, borral forrázott gyógynövényekből készített meleg pakolást tettek a gyomrára. Az általa használt gyógynövények a következők: fodormenta, borsika, zsálya, úton termő mályva, bodzavirág, székfű. Ha a beteg megszomjazott vagy megéhezett, forró gyógynövényfőzetet, illetve levest kaphatott. Vizet semmi esetre sem fogyaszthatott! A pap eleinte maga végezte a „kezeléseket”, később, amikor már egyedül nem boldogult, megtanított rá másokat is.

Pyrker érsek portréja (Friedrich Lieder tusrajza, 1830). Forrás: Wikimedia Commons

Gyöngyöspatai helyzetkép

A járvánnyal kapcsolatos fontos forrás a már említett gyöngyöspatai Historia Domus is. Grieger Ferenc plébános bejegyzéseiben részletesen leírta a betegség magyarországi megjelenését, annak földrajzi terjedését, valamint azt, hogyan érintette a szörnyű csapás Gyöngyöspatát és környékét. A betegség, amely rohamosan terjedt: „eddig Hazánkban, de még Európában is ösméretlen Mirigy-Nyavalya […] a Cholera, vagy-is Epe-kórság”. Itt is szó esik arról, hogy lezárták a településeket (Szolnok, Poroszló, Heves, Hatvan), mert a kór elsősorban a kereskedők és egyéb személyek jövés-menésével terjed. Szerinte a betegség terjedésének fő okai között volt az éhezés is, valamint az, hogy a jó barátok „csókolgatják” egymást.

A plébánost valósággal sokkolta, amikor az epidémia Gyöngyös városát is elérte, ami Pata közvetlen közelében van. Minden módon megpróbáltak védekezni. A postai küldeményeket például letették a település határában, követ helyeztek a levelekre, hogy a szél el ne hordja őket, majd amikor a helyiek összeszedték azokat, tűvel átszurkálták és megfüstölték fertőtlenítés céljából. Egyébként a tiszabábolnai plébános említett levele is sűrűn össze van szurkálva (5. kép). Ha valamelyik házban megbetegedett valaki, vasvillával felfegyverkezett férfiak álltak a bejárat előtt, hogy senki ne menjen se ki, se be.

Megemlékezett a pap arról is, hogy aratási időben Észak-Magyarország területéről, így Patáról is sokan vállaltak az Alföldön mezőgazdasági idénymunkát – ők voltak a summások – akik a vesztegzár miatt nem tudtak otthonaikba visszatérni. Nagyon pontosan vázolta a csapás gazdasági következményeit, hogy tudniillik a mesteremberek is hiába dolgoznak, nincs, akinek eladják portékájukat és a parasztok nem tudják a termést learatni, a szőlőiket művelni, mert senki nem hagyhatta el a települést (persze, az „úrdolgát” – robotot – végezni szabad volt kimenni). Akik viszont kiszöktek a mezővárosból, azok nem térhettek vissza.

Gyöngyöspatán viszonylag későn, augusztus 5-én jelent meg a kolera, egy Jászárokszállásról érkező férfi halt meg a város szélén lévő veszteglőházban. Amikor megtalálták, fekete foltok voltak a testén, és senki sem mert hozzányúlni. Egy rúddal piszkálták, amikor pedig elkészült a koporsója, alig tudták úgy beletenni, hogy ne érjenek hozzá. A temetés után a közreműködők ecettel és füstöléssel fertőtlenítették magukat. Ezt követően történtek az első halálesetek a településen, de jóval kevesebb, mint a környező falvakban, városokban. A plébános szerint kilencen haltak meg, de sok beteg fel is gyógyult. Viszont több hirtelen haláleset is történt, olyan emberek hunytak el váratlanul, akikről előzőleg nem tudták, hogy betegek lettek volna – az ő halálukat azonban nem írták a járvány számlájára. Mindenesetre a pap nem győzött hálát adni Istennek, hogy a plébániája területén ilyen kevesen vesztették életüket a járvány következtében. Ezzel szemben (Gyöngyös)Tarjánban, Jászberényben, Jászárokszálláson, Apcon „halomba feküdtek” a halottak, nem győzték őket temetni.

Morvay János levelének utolsó oldala, amelyen jól látszik a tűszúrások nyoma. (Egri Főegyházmegyei Levéltár Archivum Novum, Miscellanae. Colera. Morvay János tiszabábolnai plébános levele)

„az Uraságra azt kiabálták, hogy meg kell nyúzni”

Az érsek naplójában utalást tett arra a közismert tényre is, mely szerint a nép sok helyen azt hitte, hogy az urak mérgezték meg a kutakat az ő elpusztításuk érdekében. Ezzel összefüggésben említést tett a Galíciához közel eső vármegyékről, illetőleg az ottani lázadásokról. E megmozdulásoknak az oka abban keresendő, hogy a hatóságok – felismerve a szennyezett kutak járványra gyakorolt hatását –, nagy igyekezettel fertőtlenítették azokat, ehhez a művelethez leggyakrabban bizmutport használtak (ami mellesleg hatástalan volt). Az emberek annyira gyanakvóak lettek, hogy egy idő után nem vettek be semmilyen orvosságot sem, ugyanis féltek a mérgezéstől. Nem alaptalanul, mert a bizmutport eleinte meg is etették a betegekkel, ettől pedig az érzékenyebbek, főleg a gyerekek meghaltak.

Mindezek mellett az embereket annyira elborzasztotta a halottak tömegsírokba való, minden kegyeletet nélkülöző elföldelése, hogy pincékben, padlásokon, fészerekben rejtették el hozzátartozóik holttesteit.

Az első zavargások Budán és Pesten törtek ki 1831. július 17-én, de azokat a katonaság még aznap leverte. Az északkeleti vármegyékben (Abaúj, Sáros, Zemplén, Gömör–Kishont, Szepes) élő szegényparasztok és kisnemesek azonban augusztus elején megtámadták a földesurakat, a hivatalnokokat, főként az egészségügyi biztosokat (az ő feladatuk volt felkutatni, hogy a betegek korábban hol jártak, kikkel érintkeztek), orvosokat, de esetenként a papokat is. Számos kastélyt és kúriát dúltak fel. A felkelést három hét alatt verték le és a résztvevőket statáriális bíróság elé állítva mintegy tízszer annyi kivégzést hajtottak végre, mint ahányan a lázadásnak áldozatul estek (119 halálos ítélet/10–15 áldozat). Meg kell említeni, hogy Zemplén megye kolerabiztosa a fiatal Kossuth Lajos volt, aki megszervezte Sátoraljaújhely felkelők elleni védelmét és szerepet játszott a zendülő parasztok lecsillapításában is.

Az egri egyházmegye területén csak kisebb incidensek történtek, mindössze egy olyan összetűzésre került sor, amely emberéletekbe került. Először Tiszaszalókon (ma Abádszalók) a parasztok megtagadták az úrdolgát. Ezen a környéken is az a szóbeszéd járta, hogy az urak mérgezték meg a kutakat, ezért „a szőllősiek [Mátraszőlős] a Doktort megkötözték a Comissariussal együtt, a Földes Uraságot és Tisztet kiugrajtották a faluból. Augusztus 5-én a pásztiak [Pásztó] hasonlóképpen fel zúdultak az orvos ellen és az Uraságra azt kiabálták, hogy meg kell nyúzni.” Két nap múlva Verpeléten bántalmazták, szidalmazták az orvost, a papot, a harangozót és a földesurat. A patai plébános feljegyzéseiből tudjuk, hogy augusztus 23-án a szomszédos Jobbágyiban a felzaklatott parasztok fel is lázadtak: elfogták az urakat és azon vitatkoztak, hogy megfojtsák, vagy elevenen elégessék őket. A bírót, aki éppen felépült a betegségből arra kényszerítették, hogy 31 embernek való orvosságot vegyen be egyszerre, amitől meg is halt. A falu plébánosa, Podhrogyay János a vérengzések hallatára elmenekült, és elrejtőzött a szomszédos faluban, Gedén a „Földes Asszony” özv. Dezeritzkyné házában, ám dorongokkal és vasvillákkal mentek érte. Végül a pap önként kijött, ezt követően leköpködték és ütlegek közepette visszahurcolták Jobbágyiba, ahol megesküdött, hogy semmiféle mérgezésről nem tud. Szerencséjére a katonaság kiszabadította szorult helyzetéből, de ő azonnal áthelyezését kérte az érsektől. A főkolomposok közül négyet kivégeztek, sokakat pedig botozással, egyéb testi fenyítéssel büntettek.

Mindent egybevetve a kisebb-nagyobb lázadásokba torkolló elégedetlenség több tényező együttállásával magyarázható: a gyógyítás csekély hatékonysága, ami ahhoz a meggyőződéshez vezetett, hogy mérgezés történik, az amúgy is meglévő társadalmi feszültségek, az éhezés, a megélhetés bizonytalanná válása, a bezártság pszichikai hatásai és az ezekkel járó folyamatos rettegés.

***

A szörnyű veszteségek ellenére pozitív hozadéka is volt a járványnak, hiszen ennek során dokumentálták első alkalommal a kór terjedését és lefolyását, ekkor történt először országosan, hatóságilag megszervezett védekezés és ez a tragédia vetette meg a közegészségügy alapjait. A hatóságok (amelyekben a lakosság egyáltalán nem bízott) igyekeztek megszervezni a védekezést, a vármegye meghatározta a települések feladatait, sőt részt is vállalt az ideiglenes ispotályok, a veszteglőházak, az ott szolgálatot teljesítők, az orvosok, valamint az egészségügyi biztosok fizetéseinek költségeiből.

 

Löffler Erzsébet

Tájékoztató irodalom:

Itt mondok köszönetet dr. Horváth Istvánnak, az egri Főegyházmegyei Levéltár vezetőjének, aki digitalizált formában rendelkezésemre bocsájtotta a forrásokat, lehetővé téve, hogy ez az írás az itthoni karanténban elkészülhessen.

 

Források:

Egri Főegyházmegyei Levéltár 1446/811. A vármegye kisebb gyűlésének javaslatai a „Kelet- Indiai Cholera Nyavalyának tárgyában” keletkezett költségek fedezetéről.

Egri Főegyházmegyei Levéltár Archivum Novum, Miscellanae. Colera. Morvay János tiszabábolnai plébános levele.

 

Feldolgozások:

Fekete Lajos dr.: A magyarországi ragályos és járványos kórok rövid történelme. Debreczen, 1874.

Kiss László: Látták, hogy jön? Védekezési kísérletek az első magyarországi kolerajárvány idején. In: Történeti Demográfiai Évkönyv 2005. Szerk. Faragó Tamás – Őri Péter Budapest, 79–92.

Kovács Béla: Kortárs feljegyzések az 1831. évi Heves megyei kolerajárványról. In: Agria. Az Egri Múzeum Évkönyve 8–9. Eger, 1972. 91–104.

Müller János: Kolerajárvány és parasztlázadás Heves és Külső–Szolnok vármegyében 1831–ben. In: Archivum 9. A Heves Megyei Levéltár Közleményei, Eger, 1979. 108–122.

Pyrker János László: Mein Leben – Életem (válogatás) Fordította: Pelle András. In: Pyrker János emlékkönyv. Szerk. Hölvényi György. Eger, 1987.

Szecskó Károly: A tiszabábolnai pap kolera elleni védekezésre oktató röpiratának egy újabb változata. In: Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményei 42. Budapest 1967. 240–245.

 

Internetes források:

Bihari Dániel: Egymillió embert ölt meg a kolera Magyarországon. 24.hu

(https://24.hu/tudomany/2016/09/14/egymillio-embert-olt-meg-a-kolera-magyarorszagon/ Letöltve: 2020. április 20.)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Spanyoln%C3%A1tha (Letöltve: 2020. április 20.)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Kolera (Letöltve 2020. április 20.)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Kolerafelkelés (Letöltve: 2020. április 20.)

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Korábbi járványtörténeti cikkeink a PTE BTK TTI jóvoltából:

Fedeles TamásA fekete halál a 14. század közepén

Lindner Gyula: Egy túlélő följegyzései – Thuküdidész és az athéni járvány

Grüll Tibor: „Könyörögjenek a halandók jó orvosságért!” – Róma Antoninus-kori járványa

Fedeles TamásKígyóméreg, fahéj, arany – Középkori pestis elleni praktikák és csodaszerek

Czeferner DóraFlorence Nightingale és a modern nővéri hivatás kezdetei

 

 

Ezt olvastad?

A 18. század legnagyobb része háborúskodással és ellenségeskedéssel telt, amelyek jórészt Európából indultak, de az egész világot érintették. Ezek egyik