Az Erdélyi Fejedelemség nyomában – interjú Oborni Terézzel

Oszd meg másokkal is:

Portré

Oborni Teréz történészként az Erdélyi Fejedelemség történetével, kora újkori magyar és erdélyi kormányzattörténettel, valamint a kora újkori latin nyelvű forrásközlés kérdéseivel foglalkozik. Pályáját levéltárosként kezdte, majd egyetemi oktatóként és kutató történészként folytatta. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa, a Kora újkor Témacsoport vezetője, valamint másodállásban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történelem Segédtudományai Tanszék docense. Oborni Terézzel pályájáról, kutatásairól, oktatói tapasztalatairól, valamint a kora újkori Erdélyi Fejedelemségről Miski Péter beszélgetett.

Újkor.hu: Hogyan kezdett a történelem iránt érdeklődni?

Oborni Teréz: Nehéz megmondani. Talán első olvasmányélményeim hatására: hatévesen Az ezeregyéjszaka meséi után rögtön Solohov Csendes Don című regényfolyama került a kezembe, amire máig jól emlékszem. Akkoriban nem volt annyi gyerekkönyv, ezért mindent elolvastam, amit otthon vagy a nagynénémnél találtam, Jókaitól Zoláig. Nem mondták soha, hogy nem gyereknek való. Sőt, ha egy kellően vastag könyvet kaptam, azzal jó sokáig csöndben voltam. Azt hiszem az emberi sorsok, történetek varázsoltak el. Aztán persze jött a mindent elsöprő Egri csillagok, amely nem egy kollégám életében volt meghatározó, mondhatnám sorsdöntő élmény. De az én esetemben az a szinte hihetetlen dolog is megtörtént, hogy egyszer csak ott találtam magam Egerben, a Dobó István nevét viselő gimnáziumban, s a regény történetének színhelye kézzelfogható valósággá vált. A kocka el volt vetve…

Mi irányította a figyelmét a levéltár szak felé?

Inkább úgy kellene kérdeznie, hogy ki. Felejthetetlen középiskolai történelemtanárom, Bán Péter volt, aki felhagyott a tanársággal, hogy levéltáros legyen az egri levéltárban, amikor harmadikos gimnazista voltam. Néhányan bemehettünk hozzá megnézni, milyen is a levéltár. Közbevetőleg megjegyzem, hogy negyedikben már rendszeresen jártam a Vármúzeumba is bronzkori leleteket tisztogatni és leltári számokkal ellátni, ami szintén lenyűgözött: kézbe fogni többezer éves tárgyakat! De a levéltárban egy másik varázslatos világ tárult fel előttem. A régi írások világa, amelyből hajdanvolt emberek beszélnek hozzánk. „Ahol meg lehet tanulni a régi írások olvasását, az a levéltár szak” – mondta Bán Péter és az egri levéltár akkori igazgatója, Kovács Béla bácsi, így hát azonnal eldőlt a „hova tovább” kérdése. Az ELTE történelem–levéltár (ahogyan akkoriban „szerényen” hívtuk: dupla történelem) szakjára felvételiztem.

Firenzében

Mi fogta meg a kora újkor történetében?

Az egyetem első két éve útkeresés volt számomra, kezdetben az ókor is nagyon izgalmasnak tűnt, Hahn István, Kákosy László, Hegyi Dolores órái elvarázsoltak, egy időben még ógörögre is jártam Hegyi Dolores tanárnőhöz, de végül felhagytam vele. Aztán felvettem pár régészeti kurzust is, a tárgyi emlékek „megfoghatósága” miatt… Lányi Vera, Mócsy András, Bóna István előadásait. Amúgy a „kilengések” ellenére mindig is izgalmasabb volt számomra a régi írások világa, amelyek révén szinte megszólaltak a régmúlt idők emberei. Hogy miért a kora újkor? Eger és a végvárak világa miatt, meg talán egy – az egri középiskolák számára meghirdetett – vetélkedő miatt, amelynek az volt a címe: „Ki tud többet az egri várról” (A „Ki tud többet a Szovjetunióról” országos vetélkedősorozat mintájára…), amely persze az egész korszakot átfogta, és rengeteg olvasmányt kaptunk a felkészüléshez. Így volt idő elmélyülni, jobban megismerni a korszakot, a „török világot”, és magam se gondoltam, hogy így lesz az egyetemen, de végül végképp ott ragadtam.    

Melyek a legmaradandóbb emlékei az egyetemi évekből?

Talán illő volna azt mondanom, hogy milyen remek időszak volt – a diáktársaim, közülük sokan máig barátaim és a velük töltött idők miatt igen –, de a szisztematikus tanulás terén egyáltalában nem úgy éreztem. Sokat és intenzíven tanultunk, ami egyáltalában nem esett volna nehezemre, sőt, mindig is nagy kedvem volt a kemény munkához, ami részben gimnáziumom nevelő hatása. Viszont ma már, ennyi évtized távolából, valamint két és fél évtizedes egyetemi oktatói pályafutás után elmondhatom, hogy az akkori tanrendünk olyan végtelenül konfúz volt, hogy kezdetben rengeteg nehézséget okozott a rendszertelenség. Történelem szakon első évben még az ókor szerelmesei voltunk, nagyon nehéz szigorlatra készültünk, miközben levéltár szakon már a középkor mély ismeretét kívánták meg tőlünk, és Sevillai Izidort kellett volna értelmezni az Egyházjog és egyháztörténet kurzuson úgy, hogy az állami középiskolában még csak azt a szót sem hallottuk kiejteni, hogy káptalan. Persze most túlzok, hiszen Egerben azért csak szóba jöttek az egyházi élet és egyháztörténet alapfogalmai, de nagyjából ez volt a helyzet. Sokáig azt éreztem akkoriban, hogy rendkívül nagy tudású és egyébként szeretve tisztelt egyetemi tanáraink – néhány kivételtől eltekintve – jóval nagyobb figyelmet és energiát is fordíthattak volna szellemi igazgatásunkra. Aztán persze felnő az ember, és megtanulja, mit lehet elvárni és mit nem.

Vannak olyan tanárai, akik különösen nagy szerepet játszottak életében?

Igen, középiskolai történelemtanáromon kívül irodalomtanárom és osztályfőnököm, Lisztóczky László irodalomtörténész és a zenei tagozatot vezető Ocskay György voltak azok, akiknek sokat köszönhetek. Ők adtak „emberségből példát, vitézségből mintát.” Az egyetemen pedig nagy szerencse, hogy ott volt nekünk levéltár szakon Bak Borbála, akinél szisztematikusabb, pontosabb és igényesebb, de egyúttal a tanításban a leginkább hatékony módszereket alkalmazó oktatóm nemigen volt, bár akkoriban sokan kisiskolásnak találták ezeket. Mégis, az ismeretanyagot egymásra építő, megfelelő, gondosan kiválasztott olvasmányokkal alátámasztott oktatási rendszere máig követendő példa számomra. A történelem szakon pedig Unger Mátyás tanár úr irányított, akinek rettegett szigora és a komoly mennyiségű heti olvasnivaló kemény behajtása ellenére arany szíve volt. Még évekig profitáltam az óráin készült jegyzetekből. Levéltár szakos tanáraimtól, Bertényi Ivántól, Gerics Józseftől, Sinkovics Istvántól, Szögi Lászlótól sokat tanultam, örökké hálával tartozom nekik ezért.

Az egyetemi évek alatt a tanári vagy a kutatói pálya tűnt vonzóbbnak?

Lényegében egyik sem. A tanítási gyakorlat az Apáczai gimnáziumban nagyon nehéz volt, megijesztett, mert körülbelül tíz óra alatt készültem fel egyetlen tanórára. El is határoztam, hogy sose fogok tanítani, de előre megfontolt szándékból történésznek sem készültem, hanem, ahogy mondani szoktuk, „mezei” levéltárosnak. A vágyam annyi volt csak, hogy lehetőleg 16-17. századi iratok közelében lehessek és olvasgathassak kedvemre… de el is mondom, hogy miért: utolsó évben több hónapos levéltári gyakorlaton voltunk az Országos Levéltárban, ami hihetetlenül vonzott. Borsa Ivánhoz, Maksay Ferenchez – aki részben a ma már rettenetesen gyatrának ítélt szakdolgozatom elkészültét is segítette –, Trócsányi Zsolthoz, Papp Gáborné Ernához voltunk beosztva. Álmodni sem mertem akkoriban, hogy egyszer ide kerülhetek. Bizonyos idő elteltével azonban egyre inkább vonzott a kutatás, és kezdeti írásaimat olyan mesterekkel beszélhettem meg, mint Péter Katalin, Szakály Ferenc vagy az általam sajnos csak a levéltári kutatóteremből ismert Barta Gábor. Aztán jött a kandidatúrát megelőző MTA-pályázat, amivel együtt járt az egyetemi oktatás, amit végül szenvedélyesen megszerettem. Amikor 2004-ben, Tóth István György kifejezett kérésére az MTA Történettudományi Intézetébe kerültem, néhány komolyabb publikációval a hátam mögött, világosan körvonalazódtak a kutatási-érdeklődési területeim.

Pók Attila és Fodor Pál társaságában

Hogyan került az Országos Levéltárba?

Egyetem után jó szakmai gyakorlat volt a Nógrád Megyei Levéltárban töltött közel három év, de tovább kellett lépnem, és budapesti közgyűjteményben kerestem állást. Három hónapot töltöttem Budapest Főváros Levéltára kötelékében, akkoriban Varga J. Jánossal, Haraszti Györggyel, Jancsó Évával dolgoztunk a Buda Expugnata köteteken, majd egyszer csak valahogy összefutottam egyetemi diáktársammal, Köblös Józseffel, aki aztán jelezte Papp Gábornénak, aki akkoriban a feudalizmuskori osztály vezetője volt, és nem mellesleg tanított is levéltár szakon, hogy itt állok készenlétben, mert a BFL-ben valami rémesen unalmas huszadik századi gazdaságtörténeti iratanyag gondozása várt volna rám, (elnézést kérek huszadik százados kollégáimtól!)  és – a sors keze! – éppen akkor kerestek valakit Trócsányi Zsolt referenciájára, az Erdélyi Kormányhatósági Levéltárak iratanyagához. Ez 1986-ban volt, amikor Zsolt nyugdíjba ment. Az Országos Levéltárban Varga János főigazgató úr komoly vizsgálat alá vette az indexemet, és hosszas – megtisztelő – beszélgetés után fölvett. Öt meghatározó évet töltöttem az erdélyi iratanyag mellett, az az öt év egy újabb egyetemmel ért föl. Nagyon sokat tanultam Visy Zsuzsától, Straub Évától, Érszegi Ágotától. Aztán a Bécsből hazatért Ress Imre lett az osztályvezetőm, aki egyszerűen elkápráztatott hatalmas tudásával. Fiatal levéltáros-társaság jött össze, jó barátságba kerültünk egymással, ami nem csoda, hiszen egyszer lemértük, hogy több időt töltünk együtt, mint házastársainkkal. Vidám, boldog évek voltak.

Immár több évtizedes oktatói gyakorlattal mi a véleménye a hallgatókkal kapcsolatban? Mennyire készülnek fel az órákra, a vizsgákra, és Ön hogyan érzi, van-e változás a mostani és a tíz évvel korábbi hallgatók érdeklődését, hozzáállását illetően?

Nos, igen… közkeletű és népszerű panaszkodni manapság, hogy a hallgatók nem elég igyekvők és felkészültek. Ezügyben valamiért szerencsém volt és van. Az ELTÉ-n kezdtem az oktatást a ’90-es évek elején aspiránsként, iszonyú kétségek közepette, de ragyogóan tehetséges diákokkal, akik azóta mind a szakmánk – ideértve most a levéltárosságot is – fénylő csillagai, ezért nem is mondanék neveket, nehogy valakit kifelejtsek. Aztán tizenhárom tanévet töltöttem a Pécsi Tudományegyetem oktatójaként, és közben három-négy tanévet a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen is volt alkalmam tanítani. Ez a kettő együtt azonban túl soknak bizonyult, és kandidátusi munkámat is akkoriban írtam, így a Pázmányon lemondtam az óraadást. Mint említettem, 2004-ben lettem az MTA Történettudományi Intézet munkatársa, és közben oktatóként visszatértem „anyaintézményembe”, az ELTE Történelem Segédtudományai Tanszékére. Pécset nagyon szerettem, teli volt okos, érdeklődő, szárnyalni vágyó diákokkal, akik közül ma már számosan kollégákká, neves kutatókká váltak, de az utazás nagyon megterhelt egy idő után. Jelenleg elsősorban levéltár szakosokat tanítok, a közép- és kora újkorra specializálódott különleges kis csapatot. Ők mindannyian elhivatott, tanulni vágyó és felkészült fiatalok, akiknek szakmai útját igyekszem a tőlem telhető odafigyeléssel egyengetni, nem elkövetni azokat a hibákat, amelyeket velem annak idején elkövettek. Bár mondogatom nekik, hogy a felelősség az övék, helyettük nem tehetem meg, amit nekik kell megtenniük, mert olykor estéket, éjszakákat kell könyvek fölött ülni. Amikor elhagyja őket az erő, tartom bennük a lelket, de ez fordítva is igaz, amikor én gyengülök el, akkor ők lendítenek tovább csillogó szemükkel, kérdéseikkel, vidámságukkal. Nem panaszkodom, a legtöbb tanítványommal elégedett voltam és vagyok, a lusták és léhűtők valahogy elkerülnek, és a szellemi köteléknél talán csak érzelmi kötelékeink szorosabbak, a mostaniakkal és a régiekkel is.

Mi a legfontosabb, amit oktatóként át kíván adni a hallgatóknak?

A kíváncsiságot, azt az érzést, hogy a régi írások beszélnek hozzánk, s hogy a forrásokból mennyi mindent deríthetünk ki, csak jól meg kell érteni, és ez még a magyar nyelvű szövegek esetében sem könnyű. A források tiszteletére szeretném ráébreszteni őket, hogy hogyan legyünk Sherlock Holmes vagy Miss Marple legjobb követői… de módszeresen, lépésről-lépésre, s hogy a történészi kutatómunka a néhány forrásból alkotott kis fajsúlyú következtetésektől, benyomásoktól halad a nagy korképek megrajzolása felé, és nem fordítva. Hogy bár manapság mindenki gyorsan akar feltűnni, és azonnal sikeres lenni, a befektetett munka lesz az, ami megtérül, és erre esetenként igen sokat kell várni. A mi szakmánkban lassan érlelődünk, előbb rengeteget kell olvasni, s csak azután szabad írni. A nagyívű új gondolatokat és véleményeket illendő kellő tudással és felkészültséggel megtámogatni.    

Sokan úgy gondolják, hogy akik bekerülnek az egyetem történelem szakjára, lényegében tanulhatják újból az addig tudottnak vélt ismereteket. A történészek legújabb kutatásai mennyire jelennek meg a középiskolai tananyagban Ön szerint?

Nem, azt nem hiszem, hogy újra ugyanazt kell megtanulniuk. Egyfelől, mert az egyetemi oktatók rendszerint komoly kutatómunkát is folytatnak, és korszakuk szakértőiként az új eredményeket adják át a hallgatóknak. A sokszínűség, sokféle értelmezési mód, amivel találkozhatnak az egyes oktatóknál, széles rálátást ad, több irányból nyit ablakot egy-egy korszakra. Azonfelül a történeti korszakok kérdéseire is ráirányítják figyelmüket. Ami a középiskolai tananyagot érinti: a régebbi korok történelmének megismerése ugyanolyan fontos, mint a hozzánk közelebb álló koroké, elhibázottnak tartom az előbbiek csökkentését a tananyagban. Egyébiránt pedig a középiskolai tananyagnak alapismereteket kell nyújtania, olyan ismeretanyagot, ami standard, így a finom értékelési különbségeket a tárgyat oktató tanár kollégáknak kell megismertetniük az érdeklődő diákokkal. De mindezeken túl: hiszem azt, hogy a történelem valóban az élet tanítómestere. A történelem tanítása révén az örök emberi értékeket és dilemmákat kell be- és megmutatni a diákoknak, a magam részéről ezt sokkal több irodalmi alkotás felhasználásával látnám elérhetőnek, hiszen Dobó óta tudjuk, „a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében.” És még ezerszámra lehetne sorolni azokat a szépirodalmi alkotásokat, amelyek egy-egy történelmi korhoz, eseményhez kapcsolódnak. Egy jól megválasztott irodalmi mű vagy annak részlete többet mondhat a fiatal generációnak, mint bármelyik, számukra unalmas szakcikk.   

Tanárnő a kormányzattörténetet is kutatja. Ön szerint ennyire kelti fel a hallgatók érdeklődését ez az elsőre nem feltétlenül izgalmasnak tűnő téma?

Elsősorban levéltár szakosoknak tanítom a kormányzattörténetet, akik általában szokták szeretni, legalábbis bízom benne. Logikusan (ide azért néha tehetünk egy kérdőjelet) kiépített kormányzati szervezetek, működési struktúrák megismerése nélkül a levegőben lógnak a politikatörténet egyes eseményei. Az egyes kormányzati szervek megismerése lehetőséget ad folyamatok bemutatására és történelmi jelenségek ok-okozati összefüggéseinek vizsgálatára, szisztematikus gondolkodásra. Sokkal inkább, mint a puszta eseménytörténet. Ahogyan annak idején Ember Győző fogalmazott, a történettudomány „csontváza” a kormányzattörténet.

Moszkvában

A Jogtörténeti Szemlében megjelent írásában említi, hogy a Zoltay-féle kézirat teljes szövegkiadása és elemzése később fog majd megvalósulni. Úgy gondolom, hogy ez egy roppant fontos pontja az erdélyi kormányzattörténetnek. Hogy áll most ez a projekt?

Talán ez lesz a következő munkám, 2018-ban az országgyűlésekkel kapcsolatos monográfián dolgoztam, de hamarosan sorra kerül ez is. Kifejezetten komoly államiság-történeti hozadéka lesz a Supplementum Tripartiti című kézirat kiadásának, amely a valós, tényleges erdélyi joghasználat sajátosságait mutatja be, a Tripartitum jogelveinek azokkal a módosult szokásrendszerével, amelyek az erdélyi joggyakorlatra voltak jellemzők. Remélem, lesz alkalmam befejezni…

A fejedelemségkori erdélyi várostörténet szintén érdekes színfoltja a kora újkornak. 2006-ban megjelent írásában olvashatjuk, hogy „a várostörténeti kutatásokban a fejedelmi időszak meglehetősen háttérbe szorult”. Most, 2019-ben miként látja ezt a kérdéskört?

Továbbra sem kifejezett szívügye az Erdély kora újkori történetével foglalkozó kutatóknak a várostörténet, de talán az idei, 2019 őszén, Budapest Főváros Levéltára által megrendezésre kerülő URBS-konferencia új lendületet ad a kutatásoknak. Illetve ehhez még azt tenném hozzá, hogy a rendiség-történeti kutatások vagy a gazdaság-történeti munkák gyakran érintik a városok történetét is, tehát ha lassacskán is, de a mozaikkockák összeadódnak.

A kondominium a törökkor specifikuma. Több évtizede zajlanak a kutatások a királyi Magyarország területére, lakosságára és anyagi kultúrájára vonatkozóan; ugyanakkor a keleti országrész – hangsúlyosan a Partium, majd pedig a szűkebb értelemben vett Erdély is – szintén elszenvedte a kettős uralom okozta pusztulást és pusztítást, viszont ez mintha nem lenne annyira hangsúlyos a magyar történetírásban. Ön szerint minek tudható be ez a fajta mellőzöttség?

Összetett kérdés, hosszadalmas választ tudnék erre adni, de röviden talán csak két megközelítési szempontot említenék: az egyik, Erdély, a fejedelemség Oszmán Birodalmon belüli helyzete, ami miatt talán az oszmanista kutatók inkább vazallus tartományi közjogi helyzetére vonatkozóan folytatnak vizsgálatokat, a másik pedig, hogy lényegében Várad eleste után, a partiumi kondomínium kutatása, ahogyan az egész Apafi-kor kutatása egészen a legutóbbi időkig háttérbe szorult.  Holott vannak remek források például a bihari részek adóztatására, az ottani falvak pusztulására vagy tovább élésére az erdélyi hódoltság idején. Úgy vélem, ezek vizsgálata szintén az ifjabb generációra váró feladat lesz.

Mennyire tartja hasznosnak korábban már lezártnak tekintett történelmi kérdések, események, személyek mozgatórugóinak újragondolását?

Ezt bizonyára a Fráter György-monográfia okán kérdezi. Nos igen, látom értelmét. Egyrészt, mert a történelmi kérdések sohasem lezártak, sohasem állíthatjuk, hogy vége az értelmezési lehetőségeknek és minden forrást megtaláltunk. Másrészt, hogy kicsit kicsavarjuk az előbb említett szentenciát, nemcsak a történelem, hanem a történetírás is az élet tanítómestere, vagy legalábbis a történész életének tanítómestere! Olvasni kell a régi salabaktereket is, és akkor látjuk, hogy az írásművek, elemzések korának sajátosságai mennyire rányomják bélyegüket az adott mű szellemiségére, következtetéseire. Gondoljunk csak Szekfű Gyula munkásságára, akinek szavai, mondatai manapság is visszaköszönnek, olykor egészen nyilvánvaló csúsztatásai ellenére. Ez arra enged következtetni, hogy mindig fordítani kell egyet a múltba néző kaleidoszkópon. Minden kor kitermeli a maga történészgárdáját, és sokunknak megvannak a maga késztetései a mégoly távoli múlt jelenségeinek átgondolására is. Szóval igenis érdemes újra és újra elővenni már lezártnak hitt kérdéseket, ismert emberi életutakat, és a forrásokat is érdemes újraolvasni, mert akármennyire hihetetlen, néha még Veress Endre is le- vagy kihagyott sorokat. Nem is beszélve az újonnan előkerülő, külföldi levéltárakban lévő dokumentumokról, gondoljunk akár az itáliai vagy a lengyelországi levéltárakra.   

Lát valamiféle párhuzamot Bethlen Gábor és Apafi Mihály között a trónra kerülésükön kívül? Mindkettejüket a Porta ültette a fejedelmi székbe, mindkettejük uralkodásának kezdete területi lemondással járt az Erdélyi Fejedelemség számára; Bethlennek mégis jóval pozitívabb a megítélése az utókor szerint.

A két fejedelem teljesen különböző személyiséggel és előélettel rendelkezett, amikor a fejedelmi trónra került, és ebből más-más uralkodói attitűd következett. Közismerten Bethlen nagy tisztelője vagyok, páratlan személyiségnek tartom, de talán ennek ellenére nem túlzás, ha azt mondom, hogy erős, koncepciózus fejedelemről beszélhetünk az ő esetében, aki egyszerre rendelkezett kivételes intellektuális képességekkel, kellő önbizalommal, helyzetfelismerő képességgel és nem mellesleg kiemelkedő érzelmi intelligenciával. Apafiról mindez kevéssé mondható el, bár tőle jóval kevesebb levelet olvastam, s így csak benyomásaim lehetnek róla. Éppen egyik doktoranduszom, Szalai Ágnes jelenleg folyó kutatásai mutatják, hogy Apafi országos döntések meghozatala előtt a lehető legnagyobb mértékben kikérte befolyásos tanácsurai véleményét. Mintha túlbiztosította volna magát, ami persze nem volt rossz, hiszen döntései során egy nagyobb politikai vezetői réteg meglátásaira támaszkodhatott. A Bethlen-kori területi veszteségek meg sem közelítették az 1660-as veszteségeket, Apafi mégis működtetni tudta országát, erősebben támaszkodva a tanácsúri rétegre. Egy alkalommal az urak – szinte megdöbbentő módon – keményen szembementek a váradi pasa területfoglalási igényeivel, ami mégis jelez valamiféle erőt, összetartást. Ezek a benyomások azt jelzik, hogy rengeteg átgondolandó kérdést vet föl a fejedelemség utolsó korszaka.        

Jelenleg milyen kutatási témán dolgozik? Mik a jövőbeli tervek?

Most fejeztem be egy áttekintő-összegző – reményeim szerint az egyetemi oktatásban is használható – munkát az erdélyi fejedelmi korszak országgyűléseinek történetéről, ami novemberben meg is jelent. Erről most hosszan tudnék beszélni, annyira friss az élmény és olyan sok új részkérdést hozott felszínre ez a munka, de ezt hagyjuk máskorra. Tervezek még további köteteket, például az 1550-es és ’60-as években a két országrész között lefolytatott tárgyalások menetéről, az Erdélyben járt Habsburg-követek jelentéseinek felhasználásával. Jagelló Izabella alakja is rejt magában kihívásokat, s talán, ha lecsúszva is az idei évfordulóról, de érlelődik egy nagyobb lélegzetű mű a királynőről, és miközben a 16. század közepe a legkedvesebb korszakom, nem feledhetem a Bethlen-kort sem és a nagy fejedelmet, akivel kapcsolatban még szintén vannak titkos terveim…

Mi lenne a tanácsa a pályáját most kezdő történészeknek?

Mit is tanácsolhatnék… Sok mindent elmondtam a fentebbiekben, de amit tanítványaim már unos-untig hallgatnak tőlem: mindenekelőtt tartsák szem előtt, hogy a történeti kutatómunka forrásokra alapul, tehát a forrásolvasás és -értelmezés (!) megtanulása a legfontosabb, ha a források minuciózus értelmezését megtanulják tanáraiktól, minden egyéb elolvasható könyvekből. Ezenkívül az alapos, pontos megfigyelésre és főként türelemre buzdítanám őket. Sokat lehet tanulni a közgyűjteményekben. A mi tudományterületünk ugyanis nemigen illeszkedik a mai felgyorsult világhoz, és hosszú távon csak a befektetett munka kifizetődő.

Miski Péter

Ezt olvastad?

Dobi István (Ószőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tevékeny szerepet játszott abban, hogy a Független Kisgazdapárt alárendelje
Támogasson minket