Hangok a keszonból – Gondolatok a Megáll az idő című örökszép film kapcsán

Gothár Péter és Bereményi Géza 1981-es, Megáll az idő című filmalkotása az 1960-as évek fiatalságáról, az 1956-os megtorlásokat követő ocsúdásról. A film megtekintéséhez vagy újra megtekintéséhez Bern Andrea csinál kedvet és villant fel szempontokat Olvasóink számára.

1956. november 5. – tudósít minket a felirat az első képkockákon. Lángoló barikád, stilizált pantomimjáték. A tűz fényében csak kontúrjaikban látszó árnyalakok: Köves István kicsavarja bajtársa Bodor László kezéből a fegyvert. Kézfogásuk alatt felzümmög Cseh Tamás hangja: „Nem ez a búcsú a végső, várj kicsit, majd elül a szél” – kimerevített állóképben tetőzik a jelenet.

Köves Istvánné két fia közt az ablakban állva néz a távolodó vöröskeresztes autó után, amin a családfő eltűnik az életükből… Amerikába. “Jó, hát akkor itt fogunk élni.” – mondja végül. S a „fekete-fehér kép átkopírozódik egy piszkos színesbe.”

1963. november 5. – tudósít immáron a felirat. A kádári megtorlás évei ebbe az egyetlen, ugyancsak kimerevített, hármas oltárkép-jelenetbe sűrűsödtek. Nem mondható meg teljes bizonyossággal, hogy a képkockák drámai komolyságúak-e, hiszen valóban drámaian súlyos pillanatoknak állítanak emléket – vagy teátrális túlzásaiban mögötte sejthető egy megengedő mosolygás – a fiatal nemzedéké, 1981-ből visszatekintve. Köves Gáboré (1946) és Dinié (1949) – a két fiúé. Mondhatjuk úgy is, Bereményi Gézáé (1946) és Gothár Péteré, (1947) a két forgatókönyvíróé.

A film kulcsa éppen ez a néhány pillanatban kimerevedett öt esztendő. A forradalomban résztvevők és családtagjaik számára a megtorlások, a megbélyegzettség, a Rákosi-rendszer elitje számára a hatalomból kiszorulás időszaka, az emigránsok számára a bevándorlóként eltöltött első éveké. Másképpen, de ugyanannyira nehéz a történet minden szereplőjének. „Mondd már, benn milyen volt” – faggatja Kövesiné suttogásra szorított hangon a frissen szabadult Bodort. „Miért? Kinn milyen volt?”– válaszol az lakonikusan.

Hiába kel életre a kép 1963 őszén, felnőtt szereplői mind bennragadtak ezekben a meg nem mutatott esztendőkben. Minden, ami velük történik, ettől kezdve csupán ebből a nézőpontból értelmezhető számukra.

Földalattinál, a keszonban vagyok”– mondja Bodor úr, közvetlenül azután, hogy közkegyelem folytán szabadult. Anakronisztikusan ugyan, hiszen a metróépítés az ötvenes években elakadt, s éppen a mondat elhangzásakor született párthatározat a folytatásról, szimbolikájában azonban mindenképp pontosan. Mintha mindannyian bezárva élnének egy túlnyomásos, elzárt fülkében, belső feszültségükkel önmagukat s környezetüket is őrölve. Egymással csak a „te azt hiszed, hogy nem tudom, hogy te tudod, hogy tudom, tudjuk” nyelvén képesek kommunikálni, vagy legfőképpen így sem, csupán hallgatni.  Alakjuk ettől a tragikus és a tragikomikus határán billeg. A színészi játék kiemeli közülük Bodort, elhíresült mondatával, ahogy idegesen pillantgat körbe a piszkosszürke falú belvárosi lakás falán, poloskát keresve: “Mindenkinek i-ga-za-van. Még a szar is le van szarva”. 

Ugyanilyen zavarba ejtően visszás az idegösszeroppanásban tomboló régi pártfunkcionárius, aki a zárt ajtó mögül nyöszörög feleségének: „Ne zárj be könyörgöm, nem csinálok semmi olyat…  engedj ki, vagy megölöm magam”.

Nem kevésbé tragikomikus a joviális iskolaigazgató, aki monotonul mantrázza az ötvenes évek során beleégett mondatokat a felszabadulásról, abszolút nem is érzékelve, hogy egy iskola élete zajlik körülötte,  de még a százszor ismételt frázisokba is beleakad a nyelve: „Az utolsó faszis…fasisz, fasiszta katonát is kiűzték.”

S mind között a leggroteszkebb alak Rajnák, a saját félelmetessége látszatába kövült igazgatóhelyettes, aki bugyuta gyerekviccek államüggyé vízionálásával próbál, kamaszokat vegzálva maga és mások előtt hatalmasnak tűnni.: „Tehát Te erre azt mondtad, hogy proli?… Ő erre azt mondta, hogy puli?… És Te… ezen nevettél?!” Titokban pedig hasoncsúszva közlekedik az iskola korlátján.

Mindannyiuk élete elmozdult a holtpontról, lépésről lépésre kifelé tartanak az ötvenes évek nehézségeiből. Bodor egyre megbecsültebb állásokat kap. Kövesiné egyre feljebb kerül labori kisegítő munkájában a ranglétrán, Lívia a mozgalmár tanárnő, akit a kádári elitváltás félretett, munkát kap egy belvárosi iskolában, s férje, bár nem politikai tényező többé, olyan kegydíjban részesül, hogy azt kimondani is szégyelli a házaspár. Szavak szintjén ezzel a szereplők mind tisztában is vannak. Ez azonban semmit nem változtat azon, hogy látszögük örökidőre ott ragadt a „keszonban”.

A film szereplői kivétel nélkül magas lóról beszélnek egymással. Az elzárkózás jele ez, mindenki takarja a valódi arcát. Talán Lívia az egyetlen kivétel.

Nevem Lovas Endréné, Kertész Lívia, a gúnynevem Malacpofa… ötvennyolc kiló vagyok, férjezett.” – mutatkozik be a fiúknak váratlan, tüntető nyíltsággal. De mintha az ő őszinteségén is lenne valamiféle túlzó manír. Mintha inkább volna védekezésként maga elé emelt páncél, mint énjének valódi tükre. Abban az emblematikus jelenetben, amikor Kövesné a tanárnőt saját lakásában látogatja meg,  s magánéletének legrejtegetettebb titkai közé toppan hirtelen, ezt az őszinteséget Lívia már támadóan, fegyverként használja: „A Ludvig nem mondta Neked, hogy milyen férjem van? Tudom, hogy mondta. Ő tudja. És nem olyannak ismerem, hogy ne mondja. És azt is biztos mondta, hogy hülye vagyok.”

Kivétel nélkül mindannyiukra igaz, hogy a következő nemzedéktől várják a kizökkent idő helyretolását. „Gáborkának most intézem az egyetemi felvételijét” – halljuk szinte a legelső megszólalásakor Kövesinének. „Ezek a fiatalok itt kijavítják majd, amit mi elrontottunk” – mondogatja Lívia. Még Rajnákról is igaz ez, aki a zárójelenetben megifjodott apaként tündököl.

A kamaszok nemzedéke éppen ébredezik a keszonban. A keszonban, ami teljes és fojtogató valójában már csak a felnőttek megkövült világlátásában létezik, akik öntudatlanul, ösztönösen éppen kifelé tartanak belőle, örökül és tanácsként azonban csak ennek az élettapasztalatát tudják továbbadni. Pedig a fiatalok örökérvényű és természetes kérdésekre keresnének válaszokat, mint saját, ébredező szexualitásuk és a kiismerhetetlennek tűnő másik nem. Választ azonban egy poros és neonfényű mesterséges világ problémáira kapnak, nem a sajátjaikra. A szerelmi bánatban nyűglődő Köves Dini nevelőapjától, Bodortól azt a tanácsot kapja, kevert felett, hogy: „No mi az, nőügy? […] Nagyon kell vigyázni! Nagyon-nagyon észen kell lenni ebben az országban! Vigyázz Dinikém édes, nehogy megetessenek, ne ugrálj, ne feltűnősködj, hát nem vagyok itt elég rossz példának én?[… mert egyszer, egyetlen egyszer ugrálni mertem. Ne jelentkezz, ne szólj soha feleslegesen.”

A jelenetből visszaköszön egy korabeli Bereményi–Cseh Tamás dal, egy öreg kocsmai veteránról, aki hasonlóan féldeci kevertek felett valami egészen hasonló belvárosi lebujban, hasonlóan panoptikumi viaszbábukká merevedett arcok között oktatja a két fiatalt, Desirét és Antoin-t: „fejemben egy verkli jár / mely verkli így muzsikál / túléltem mindeneket / féldecis rezsimeket / egy magyar túlélő címzetes vitézlő / tönkrement lábain, de áll önök előtt.

Nem kapnak hasznosabb tanácsokat a fiúk a régi konzervatív értékrendet képviselő, hallgatásba burkolózott Szombathy tanár úrtól sem, aki néma véd– és dacszövetségben a „rendszer” ellen megvédi ugyan osztályát Rajnák önkényétől. Zárt ajtók mögötti kifakadása a nemiség szentségéről azonban arról tanúskodik, hogy értékrendjével két évtizednyi távolságra él diákjaitól. Nem érzékeli a problémáikat, és nem tud rá számukra is használható válaszokat adni.

A rendszer láthatatlan gátjai és ki nem mondott határai folytán senki nem tud tanácsot adni az egyetemi felvételi előtt álló Gábornak sem, hogyan lehet egy ötvenhatos fiából orvos.  1963 éppen az az év, amikor bizottsági határozat született az egyetemi felvételik során figyelembe vett származási kategóriák eltörléséről. A „tudjuk, hogy tudod, hogy tudjuk” azonban továbbra is élt és működött.  S nem volt borítékolható szabály arra, hogy válhat egy forradalmár értelmiségivé. „Imre bácsi sem fog engem felvetetni az egyetemre, hiába csajoztam az Irénnel, hiába volt partizán.” – halljuk Gábortól, aki váratlanul mégis bejut az orvosi karra, rejtély azonban, hogy a partizán-dicsfényben úszó Imre bácsi, az addigra felelős pozícióból fellebbező volt ötvenhatos Bodor, vagy a rendszer saját enyhülése, netán személye folytán. Gábor teljes bizonytalanságban marad.

Elbukik a példamutatással Lívia (Malacpofa) is, akit talán tekinthetünk a reformkommunizmus allegóriájának: a régi rendszerben elhasználódott nevű és idegrendszerű férjét otthon – ahol maga is égővörös pulóvert hord – a hátsó szobába zárja, s ahogy kilép az ajtón, már modern, és felvilágosult. Mikor azonban szembetalálkozik a hatalmi önkénnyel, ő is az ötvenes években beléidegződött módon felel. Képtelen kiállni az osztálya mellett, még egy ártatlan vicc kérdésében, még egy olyan groteszk figurával szemben sem, mint Rajnák.  Azon a ponton, amikor kiszolgáltatja a kamaszokat az igazgatóhelyettesnek, el is veszíti a bizalmukat.  Tanácsai hiteltelenné válnak. A filmtörténet egyik legerősebb jelenete a fiúk öltözőbeli skandálása: „Ki a mi vezérünk? A Malacpofa! Ki dobja fel? Mindenki! Ki kapja el? Senki! Wáááh”. Ezen a bizalomvesztésen már az sem segít, hogy Lívia házibulit szervez saját lakásába. A reformkommunizmus suta dörgölőzése ez.

A film legélőbb figurája a saját útját járó Szalai Péter (Pierre), a lázadó. Hozzá kötődik szinte az összes szabadtéri és fényes nappal játszódó jelenet. Az egyetlen a szereplők közül, akinek nincs sem megmutatott, sem részinformációkból kirajzolható múltja, ugyanígy egyedül áll abban, hogy felvillantott jövője is hiányzik a zárójelenetből. „Olyanok vagytok, mint a saját apátok és anyátok” – mondja Dininek és se vele se nélküle szerelmének, Szukics Magdának. Ő a legrejtélyesebb alakja a történetnek. Láthatóan kinn él a „keszonból”, átlátja azt és határozottan megveti.

Ki ez a tizennyolc éves kamasz, aki úgy járja a saját útját egészen kívül szülei generációjának félelmein, hogy egyáltalán nincsenek kérdései? Talán mondhatnánk, hogy Gothár és Bereményi romantikus ábrázolással benne akarta megformálni a szabadságharc gyerekkatonáit, akik a hatvanas évekre már tapasztaltak annyit életből és halálból, hogy legyen bátorságuk létezni kereteken kívül is akár. Életkora szerint nem elképzelhetetlen a feltételezés. A harcok idején 12-13 éves Pierre könnyen lehetett egyike a belvárosi kapualjakban Molotov-koktélokat gyártó legfiatalabbaknak. Ez azonban torzítaná a film alapállítását: aki aktív szereplője volt a forradalomnak és a megtorlás éveinek, annak a tudata nem élte azt túl sérülés nélkül. „Nem félsz?” – kérdezi tőle Rajnák egy iskolai botrány után, gallérjánál cibálva. „Sose fogsz meg”– mosolyog Pierre. „Hát mit gondolsz, mit csinálok éppen most? – Semmit.  – Kit fogok én éppen most? – Senkit. Ő nincs itt, Rajnák!„ Pierre kívül esik időn és téren, maga állítja. Azt mondhatjuk talán, ő a vágyott ideálja a film kamaszgenerációjának, Dininek és Gábornak, Gothárnak és Bereményinek. Az alak, akik szerettek volna lenni, de sosem lettek azzá, mert kötötte őket tér és idő, örökség és töröttség.

Az 1967 szilveszterén játszódó zárójelenet egyfajta csendes vádbeszéd. A felnőttek, egzisztenciálisan végleg kijutva az ötvenes évek válságából lelkileg maradtak, akik voltak. Köves István hazatér, s az ötvenhatban megszakadt pillanat folytatódik ugyanott. Újra ott állnak hárman, Bodor, Éva és ő, állóképpé merevedve, befejezve az ötvenhatban félbeszakadt dalt „Nem ez a búcsú a végső, várj kicsit, majd elül a szél, hát kérlek, kezem fogd meg ebben a szélben, repüljünk át az életen.”

Lívia sem tud kilépni a hatalom függéséből, melyet fiatal éveiben férje testesített meg. 1967-re visszatalál abba a hatalom és státusz keretezte világba, ami az összeomlás éveiben maga is rombadőlni látszott, s amiből elméje kikívánkozott ugyan, ösztönei azonban kívánták. Ezt a rendet végül a hatalom számára jelenlévő képviselője adta vissza, még ha nem is volt több egy groteszk Rajnáknál.  S a fiatal apává kimosdott, hosszú hajat növesztett egykor hatalmaskodó vámpír,  az ifjúság és a jövő felett most kezeit tördelő Rajnák – ahogy a film elején Lívia – egyfajta szimbóluma is lehet a reformkommunizmusnak. Költői kérdés, hogy mi vár a csecsemőre, melyet kettőjük arca keretez a szülőszoba fotósának felvételén.

A tanács nélkül hagyott nemzedék egyik kérdőjelesebb alakja Gábor. Nem egészen bizonyos, hogy orvostanhallgató 1967 szilveszterén, vagy abban a kísérleti laborban dolgozik kisegítő munkakörben, ahol édesanyja. Mindkét lehetőség elképzelhető. Egerek között látjuk, melyeket szérumokkal injekcióz. „Gyere már!” – sürgeti épp aktuális barátnője, olyan hangon, amin a film korábbi képkockáin, kamaszkorában beszélt vele nő. „Gyere már! Nem látod, hogy mind megdöglött?”„Ez még él.”– válaszolja konokul. „És módosítottam. –Módosítottál, módosítottál. Mi lenne, ha inkább tanulnál kísérletezés helyett?! Így sosem lesz belőled orvos!” Vajon a negyedéves orvostanhallgatót látjuk, aki vizsgaidőszak közepén kísérleteket végez szigorlatra készülés helyett, tehát kreatívabb, és akár reményteljesebb évfolyamtársainál, vagy egy kicsúszott életű embert, aki laborban nyaggat egereket, mert kihullott az egyetemről, vagy valamiképp, valami utolsó fordulattal be sem jutott oda?

A parancsokat osztogató férje oldalán csapzottan gyerekkocsit tologató Szukics Magda, s a rácsodálkozó, elázva egyedül hazafelé kóválygó Dini egyértelműen vesztesei a történetnek.  Dénes félrecsúszó katonasapkája pedig elővetíti a közeljövőt: a Varsói Szövetség kötelékében nagyrészt sorköteles kiskatonák által végrehajtott 1968-as csehszlovákai bevonulást. A keszon világának reakciója a prágai tavaszra, aminek Dini és generációja akaratán kívül főszereplőjévé vált.

A Megáll az idő sokat idézett, s legemblematikusabb mondatai valóban az ötvenes éveket megélt nemzedék emlékezetében gyökereznek. „Az én apám is a keszonban dolgozott, miután a börtönből kijött.” – nyilatkozta Bereményi Géza egy 2006-os interjúban. „Ő mondta: annál nincs lejjebb. Bevágtak oda derékig.” Az 1980-as évek középkorú nemzedékének csendes szemrehányása a film. Egy nemzedéknek, ami úgy látta, nem kapott használható útravalót az életre.

Bern Andrea Allina

A film adatlapja a Port.hun.

Ezt olvastad?

Gazdag tudományos programkínálatot ajánlunk az érdeklődők figyelmébe, amiben helyet kapott több konferencia, előadások és könyvbemutatók. Április 23., kedd A debreceni Déri Múzeumban