A Bethlen-korszak társadalompolitikájáról – Társadalombiztosítás és közegészségügy

A Horthy-korszak megítélése mind a mai napig jelentős vitákat generál, legyen szó a tágabban értelmezett közvéleményről, vagy akár a tudományos diskurzusról. A szoborállítások, közterületek átnevezése, valamint különböző filmek és szakmai viták is mind azt jelzik, hogy nem ért még nyugvópontra az 1920 és 1944 között időszak megítélése. A kommunista diktatúra időszakában a Bethlen István fémjelezte korszak megítélése ideológiai okokból egyértelműen negatív volt. A rendszerváltást megelőző erjedés, majd a 1990-es évek poszt-szocialista véleményklímája ugyan árnyalta, de lényegében nem változtatta meg a korábban kialakult képet. Ennek egyik eklatáns példája Ferge Zsuzsa „hárommillió koldus” kifejezése (Ferge 1986), a szociológus szerint a szociális szegénységben élők aránya az időszaktól függően 55-75 százalék között mozoghatott, a legmagasabb értékkel a harmincas évek közepén. Az azóta eltelt időszak alatt azonban jelentős változások álltak be, sok új szempont és forrás késztette reflexióra a történészeket. Térhiány okán jelen áttekintő cikkben elsősorban közegészségügyi és társadalombiztosítási fókusszal, valamint erős időbeli korlátozással (Bethlen-éra) mutatom be a szakma újabb meglátásait.

Társadalompolitika

Az 1920-as évek elején a hazai szociálpolitika igen szűk anyagi kerettel volt kénytelen operálni. Egresi Katalin szerint ekkor a fő hajtómotort a háborút lezáró Párizs környéki békék „Munka” című fejezetében megfogalmazott szociális jogok, valamint a Népszövetség „szoft” nyomásgyakorlása jelentették (Egresi 2008:21-22). A későbbi időszak esetében is a külső kényszereket emelte ki, véleménye szerint jelentős eseménynek számított, amikor 1927 februárjában a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal első francia vezetője Magyarországra látogatott. Ideérkezésének célja az volt, hogy tájékozódjon a hazai jogalkotás elmaradásáról, ennek érdekében külön találkozott a gyáriparosok és a szakszervezetek képviselőivel is. Egresi a látogatás következményeként nevezte meg az 1927–28-as szociális biztosítási törvények kidolgozását és elfogadását, amelyek a betegség, baleset, öregség, özvegység és árvaság esetére nyújtottak védelmet. Kiss Mária Rita szerint azonban a szociálpolitikai gondolatnak nemcsak külső táptalaja volt, hanem a kormányzati körökön belül is egyre inkább teret hódított (Kiss 2019:74-75). Ennek oka, hogy az első világháború és a rá következő események (gazdasági összeomlás, területvesztés, infláció és gazdasági dezorganizáció, elszegényedés) felértékelték a szociális gondolatot és az állam társadalomszervező tevékenységét (Bódy 2013:119). Mindez a szociálpolitikát kiszabadította a dualizmusban megszokott munkáskérdés-fókuszból és tágabb összefüggésrendszerbe helyezte. Ennek keretein belül – Kiss szerint – a kormány célja a társadalmi rétegek pacifikálása volt, eszközként pedig a megélénkülő társadalompolitikai aktivitás szolgált. Mivel a gazdasági stabilizáció eredményei lehetőséget biztosítottak arra, hogy az állam a korábbinál nagyobb mértékben szóljon bele a társadalmi kérdések rendezésébe, így sor kerülhetett az 1927 és 1931 közötti időszak kiemelkedő jelentőségű szociális törvényhozására: ekkor született meg a betegség- és balesetbiztosításról szóló törvény (1927. évi XXI. tc.), valamint az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére vonatkozó biztosítást szabályozó jogszabály (1928. évi XL. tc.). Összességében a konzervatív társadalompolitika célja a rend fenntartása, a stabilitás és megfelelő tagozódás elérése volt (Kurucz 2020). Kezdetben a proletárdiktatúra jelentette trauma képezte a fő felhajtóerőt, majd később a jobboldali és baloldali szélsőséges politikai csoportosulások leszerelése végett fordult a szociális problémák felé Bethlen. Mindezek tükrében Egresi, elsősorban külföldi nyomásra fókuszáló szempontrendszere erősen árnyalandó, azonban nem nélkülözhető, ugyanis ebben az időszakban Magyarország tizenegy, a szociális jogokat garantáló nemzetközi egyezményt is ratifikált.

Tóth Tibor árnyalja Kiss, a társadalom pacifikálására összpontosító megközelítését, szerinte ugyanis a Horthy-korszak társadalompolitikája hol együtt, hol külön, vagy akár egyes társadalmi csoportokat egymás ellen fordítva kezelte a szociális kérdést (Tóth 2019:85). Ebből fakadóan úgy látja, hogy a korabeli kormány az ipari munkásság és a szegényparasztság kérdéseit és problémáit más-más hangsúllyal, megoldási kísérletekkel igyekezett rendezni. Az ipari munkásság esetében sokkal inkább jogi eszközöket alkalmaztak, elsősorban a társadalombiztosítás kiszélesítése révén, ellenben a mezőgazdasági dolgozók helyzetét nem jogkiterjesztés révén akarták kezelni. Esetükben a Nagyatádi-féle földreform jelentette a kormányzat részéről nyújtandó támogatást. Tóth ennek okát abban látja, hogy az ipari munkásság a nagyvárosokban (főleg Budapesten) koncentrálódott, valamint gazdaságban betöltött szerepe sokkal jelentősebb volt, továbbá a politikai súlya miatt a magyar elit kiemelt jelentőséget tulajdonított ennek a rétegnek. Ebből fakadóan a szociális támogatásokra jellemző volt egyfajta fragmentáltság, tehát segélyből – ellenszolgáltatás nélkül – csak az arra érdemesnek tekintett szegények részesülhettek, míg a többiek többnyire közmunka révén váltak kedvezményezetté. A vegyes rendszer – amely egyszerre alkalmazott természetbeni (például napi étkezés biztosítása, termény- vagy tűzifa juttatás) és pénzbeli segélyezést – korlátozottan működött, mivel a támogatás összege nem haladhatta meg az adott térségben érvényes legalacsonyabb napszámos órabért. Ennek oka, hogy a szociálpolitika fókuszában elsősorban a társadalombiztosítás állt, így a rászorultsági alapon nyújtott segélyek szerepe kevésbé volt jelentős – ahogy arra Székely Ádám Richárd is rávilágított (Székely 2023). A korszak gondolkodásában a szociálpolitika fő feladatának a munkára nevelést tartották, tehát a segélyek elosztása nem automatikus jogosultság alapján történt, hanem egyéni rászorultsági elbírálás függvényében. A segély odaítélésének feladatát elsősorban a helyhatóságok látták el, de az állam szervező és felügyeleti szerepet töltött be (Tót 2019: 95-96). A kiértékelés során olyan tényezőket is figyelembe vettek, mint a szorgalom, a munkavégző képesség, az erkölcsi magatartás, a vallásosság és akár a reprodukciós képesség is, amelyek alapján állapították meg a támogatásra való „érdemességet”. Romsics Ignác nem véletlenül állapította meg, hogy Bethlen nem nyúlt hozzá komolyabban a kialakult tulajdonviszonyokhoz, így gyökeres változást sem eszközölt a társadalompolitikában, de a modern szociálpolitika nem egy elemét igyekezett megvalósítani az akkori kormányzat (Romsics 2017:389).

Társadalombiztosítás

A 1920-as évek második felétől, a pénzügyi helyzet stabilizálódását követően indult meg a szociális törvényalkotás produktív szakasza, mely elsősorban a keresztény-nemzeti diskurzus keretein belül történt (Cora 2019). Cora Zoltán mutatott rá, hogy a Bethlen mögött álló Egység Pártja már az 1922-es kampányígéretei közt említette a munkanélküliségre szóló biztosítást, azonban a magyar állam pénzügyi helyzetére való tekintettel a 1920-as évek első felében nem volt meg az anyagi fedezet egy ilyen jellegű intézkedés bevezetéséhez. Később, a konszolidációt követően már más szempontok alakították a biztosítottak körének meghatározását, így például a parasztságról alkotott kép, valamint a jobboldali elit idegenkedése a 1918–1919-es forradalmak alatt hangoztatott követelésektől (Cora 2019).

Ezzel szemben az egészségbiztosítás terén komoly előrelépés történt az 1927. évi XXI. törvénnyel, amely 1928. január 1-től lépett életbe. Ennek hatására a korábban fragmentált egészségbiztosítás egységes keretet kapott, miközben bővült a biztosítottak köre is (Simonik 2020:297). Mindezt kiegészítendő, az 1928. évi XL. törvény rendezte melyben a kötelező öregségi (és rokkantság, özvegység, árvaság esetére szóló) biztosítás helyzetét. Maga a törvény 1929. január 1-jén lépett életbe, ám ebben az esetben nem történt bővülés a biztosítottak körére vonatkozóan, hiszen az 1927. évi XXI. törvényben megnevezett foglalkozási ágakban dolgozókra terjedt ki, mely alól számos kivétel létezett. (A kisiparosokat, a kiskereskedelmi alkalmazottakat, az állami és önkormányzati közalkalmazottakat, a mezőgazdasági munkásokat, valamint a tengeri hajózásnál dolgozókat és vízi társulatok alkalmazottait.) A változások részeként az Országos Munkásbiztosító Hivatalt ujjászerveztek Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) néven. A magánalkalmazottak külön kategóriába kerültek, az ő biztosításukat a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete (MABI) volt hivatott szervezni. Az 1928-as nyugdíjtörvény hatására az ipari munkásság lefedettsége közel 100 %-os volt (Cora 2019), miközben a törvény bevezetésével Magyarország a tizedik helyet foglalhatta el az európai országok rangsorában (Simonik 2020:298).

Ettől merőben eltérően alakult a magyar agrármunkásság helyzete, ugyanis az 1927. évi XXI. tc esetükben csak a balesetbiztosítás került valamiféle rendezésre. Cora szerint korszak konzervatív szociálpolitikája esetükben nem tartotta indokoltnak a biztosítások kiterjesztését. E mögött valószínűleg a Nagyatádi-féle földreform állt, ugyanis ezzel a parasztság egzisztenciális kérdéseit egy időre rendezettnek vélte a kormányzat. Többek közt Romsics mutatott rá, hogy a kormányzat elképzeléseivel ellentétben sokkal jelentősebb reformot kellett volna ahhoz kieszközölni, hogy jelentékeny rétegek számára biztosítsanak egzisztenciát, így a mezőgazdasági népesség körében fennmaradtak a relatíve nagymértékű egyenlőtlenségek (Romsics 2017:389-390). Ebből fakadóan a mezőgazdasági dolgozók biztosítása csak a harmincas évek végén, 1938-ban fogadta el a parlament a kötelező öregségi biztosításról szóló törvényt. Amennyiben a hazai munkanélküliségi biztosítás alakulását összevetjük a külföldi gyakorlatokkal, akkor látható, hogy a nyugati országokhoz képest Magyarországon némileg később került rá sor. Ellenben a kelet-közép-európai térség kontextusában megfelelt a régió anyagi és politikai lehetőségeinek, valamint életvilágának, ugyanis Cora helyesen mutatott rá, hogy a helyi elitek olvasatában a munkanélküliségre szóló kiterjedt biztosítás kontraproduktív (Cora 2019:96-97). Ez volt az oka annak, hogy gyakori volt a segélyezés közmunkához való hozzákapcsolása.

A kiadások tekintetében Tomka Béla szerint Magyarország 1930-ban a GDP mintegy 5,2 %-át fordította szociális biztonságra, ez az érték nemzetközi összehasonlításban is relatíve magasnak számított. Azonban az állami alkalmazottak nyugdíjkiadásai nélkül, már „csak” 1,6 százalékra módosul, ami már nem számított magasnak a korban (Tomka 2015:47). Összességében megállapítható, hogy a kormányzati szociálpolitika és a társadalombiztosítási rendszer fejlődését nem csupán a két világháború közötti politikai struktúrák jellemzői határozták meg. Az alakulásukra jelentős hatással voltak a szociális kérdéshez kötődő különféle eszmei áramlatok és mozgalmak.

Romsics Ignác Bethlen szociálpolitikai tevékenységét modernizáló és az európai példákat követő irányként értékeli, ugyanakkor nem hallgatja el a hiányosságokat sem; hiszen egyfelől A társadalombiztosítás újjászervezését a Bethlen-kormány fontos szociálpolitikai lépésként vezette be (Romsics 1991:197). Az 1927. évi XXI. törvény megerősítette a korábbi (Friedrich-kormány alatti) rendelkezéseket, és tovább bővítette a biztosítottak körét, így például az orvosi rendelők, ügyvédi irodák, szerkesztőségek dolgozói is bekerültek a rendszerben. A biztosítottak szociális kedvezményei is nőttek: a táppénz időtartama egy évre nőtt, összege a fizetés 50%-áról 55–75%-ra emelkedett, míg a baleseti járadék a teljes munkaképtelenség esetén 66%-ra nőtt​. Nemzetközi összehasonlításban a magyar juttatások kedvezőbbek voltak például a brit rendszerhez képest​. A rendszer két nagy hiányosságát a mezőgazdasági munkások kötelező biztosításának elmaradása és a munkanélküliség elleni kötelező biztosítás hiánya jelentette. Bethlen elvben már 1921-ben beszélt ezek fontosságáról, de a gazdasági válság és ipari ellenállás miatt ezek végül elmaradtak, vagy csak önkéntes alapon terjedtek el (Romsics 1991:200)​.

Közegészségügy

A társadalombiztosítás kapcsán felemás modernizációs tevékenység zajlott, azonban a közegészségügy terén igen jelentős fejlődés ment végbe. Elsőként Romsics Ignác (Romsics 1991:226), majd Romsics mentén Kalakán László helyesen hívja fel a figyelmet a magyar egészségügy modernizálására, ugyanis Magyarország egészségügyre már a trianoni sokkot követően is nagyobb összeget fordított mint, ami az ország gazdasági teljesítőképességéből adódhatott volna.

„Természetesen ez nem azt jelenti, hogy e negyedszázad alatt tökéletesen működő egészségügyet, vagy éppen a lehető legigazságosabb szociális viszonyokat sikerült volna megteremteni, de mindenképpen figyelemre méltó, hogy akkor, amikor az ország elveszítette területe 2/3-át, egyik napról a másikra összeomlott a kormányzás és a gazdaság, valamint az országot elárasztották a határokon kívül rekedt menekültek százezrei, az egészségügyet és az általános szociális viszonyokat jellemző számadatok nemhogy nem álltak az országot ért megrázkódtatással arányban, hanem éppen ennek ellentettje, pozitív tendenciák kezdtek mutatkozni, különösen az 1920-as, majd az 1930-as évek közepétől” (Kalakán 2021:10).

Tóth Tibor szintén rámutatott, hogy a közegészségügy milyen dinamikusan fejlődik. Mindezt az orvosok számának alakulásával – 1913-ban 100 000 lakosra 31, 1921-ben 56, 1938-ban 117 orvos jutott –, valamint a tízezer főre eső kórházi ágyak számának növekedésével – 1920-ban 33, 1938-ban már 54 – támasztja alá. Ennek köszönhetően jelentősen nőtt a magyar közegészségügyi rendszer hatékonysága, ez a betegségek elleni küzdelem kapcsán is megmutatkozott, hiszen a háború előtt népbetegségnek számító tüdőbaj arányát, a halált okozó betegségeken belül 20 százalékról sikerült 13 százalékra sikerült leszorítani. A 19. század végén betöltött kedvező helyzetből a háború elvesztése okán sereghajtóvá váló Magyarország a fent említette erőfeszítéseknek hála – ahogy arra Kalakán is rávilágít – relatíve rövid időn belül javított pozícióin Európában. Magyarország csecsemőhalandóság, valamint egyes fertőző betegségek terén az európai mezőny közepén helyezkedett el (Bakács 1959). Ez is közrejátszott abban, hogy az 1921-1925-ös évek halálozási átlaga 19,9 százalék volt. Ugyanez az arány Hollandiában 10,6 százalék, míg Dániában 11,2 százalék volt; ellenben Románia (20,3 százalék), Bulgária (20,8 százalék), Portugália (20,4 százalék), Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (20,2 százalék) és Spanyolország (20,2százalék) a magyar adat mögött voltak (Bakács 1959:14-15). Az egészségügyi modernizáció révén 1938-ra a halálozási index 14,4 százalékra esett, ezzel pedig hazánk megelőzte Görögországot és Franciaországot (Kalakán 2012:12). Ehhez kapcsolódik Szávai Ferenc meglátása, miszerint a magyar szociálpolitika az 1930-as években az európai trendekhez idomult, azonban nem teljesen követte a nyugati modell fejlődését (Szávai 2017:147-148). Míg a nyugati országokban a szociális állam erősödésével egyre nagyobb figyelmet kaptak a társadalmi jólét és az egyéni jogok védelme, Magyarországon a szociálpolitikai intézkedések inkább a gazdasági fejlődés és a munkaerőpiaci stabilitás elősegítésére összpontosítottak.

Kalakán véleménye szerint Magyarországon a két világháború közötti időszakban jelentős változások történtek a kórházkultúra fejlődésében, valamint a gyógyintézetek és kórházi férőhelyek számának növekedésében. Ezt elősegítette az akkor már közel ötvenéves közegészségügyi törvény. A XX. század első évtizedeiben az orvostudomány fejlődése szükségessé tette az egészségügyi intézmények hálózatának jelentős bővítését. Ebben az időszakban bontakozott ki a műszeres és laboratóriumi diagnosztika, növekedett a gyógyszerkülönlegességek száma, és kiszélesedett a sebészet területe. A professzionalizáció részeként a népjóléti minisztérium létrehozta a szakorvosi cím elnyeréséhez szükséges kritériumrendszert, ezzel alapozva meg a szakképesítések megszerzésének máig működő rendszerét (Kosztolányi 2024). A magyar állam anyagi lehetőségeihez mérten jelentős összegeket fordított a kórházak fenntartására és támogatására. Tóth Tibor kiemeli, hogy a vidék egészségügyi helyzetének javításában jelentős szerepet játszott az úgynevezett zöld keresztes mozgalom. 1927-ben alapították, azonban 1934-re már országos szervezetté nőtte ki magát. 1938-ra már 1,5 millió főnek látta el a gondozását, ezzel a kis lélekszámú, gyakran orvos nélküli településeket fedte le (Tóth 2019:90).

Az állami modernizáció mellett a közegészségügy fejlesztésében a civil társadalom is jelentős szerepet vállalt. Olasz Lajos rámutatott, hogy a két világháború között rendkívül aktív és sokszínű civil szféra bontakozott ki, amely nemcsak a nagyvárosi lakosságra, hanem a vidéki, falusi parasztságra is kiterjedt. Ezt jól mutatja, hogy 1932-ben körülbelül 14 500 társadalmi egyesület működött, mintegy 3 millió aktív taggal.

„A közösségépítés, a társadalmi reprezentáció, a nemzeti és vallási törekvések képviselete, az érdekvédelem, a jótékonyság és polgári öngondoskodás vagy a szabadidő szervezése terén tevékenykedő egyesületek kiszélesítették a nyilvánosság kereteit, gazdasági és szociális támogatást nyújtottak, helyi érdekeket jelenítettek meg, normákat, értékeket, műveltséget terjesztettek, ízlést formáltak, viselkedésmintákat adtak át” (Olasz 2019:70).

Tóth Tibor hangsúlyozza, hogy a vidék egészségügyi helyzetének javításában különösen fontos szerepet játszott az úgynevezett zöldkeresztes mozgalom. A mozgalom 1927-es alapítását követően gyorsan növekedett, és 1934-re országos szervezetté vált. 1938-ra már 1,5 millió fő gondozását látta el, elsősorban olyan kistelepüléseken, ahol gyakran még orvos sem működött (Tóth 2019:90). A vallási közösségek – így a katolikus és protestáns egyházak, valamint a zsidó hitközségek – szintén meghatározó szerepet töltöttek be az árvaellátásban, az idősek gondozásában, a betegek ápolásában, valamint a szegénykonyhák és menhelyek fenntartásában. Az 1930-as évek végére, különösen a nagy gazdasági világválság hatására, az állam fokozatosan növelte szerepvállalását olyan területeken, mint a munkanélküli segélyek biztosítása vagy a lakásépítési programok indítása. Ennek ellenére a civil szféra továbbra is fontos szereplő maradt a társadalompolitikában.

Kiss László szerint a preventív egészségügy a Horthy-korszakban igen negatív elbírálásban részesült. Ennek oka az volt, hogy a kritikusok szerint az állam ennek leple alatt akarta elkerülni, hogy jelentős összegeket kelljen fordítania az egészségügyre, helyette sokkal olcsóbban tanácsadás és propaganda szintjén kerülje el a költéseket. Ellenben Kiss szerint az ilyen jellegű kritikák méltánytalanok voltak, ugyanis nem vették figyelembe a szociálpolitika és egészségügy egyre erősebb különválását (Kiss L. 2004:134-135). Meglátása szerint az egészségügyi prevenció tudományos és egészségpolitikai jelentőségének felismerése kétségtelenül a modernizáció meghatározó vívmányai közé tartozik. Az egészségügy és a társadalomtörténet szempontjából egyaránt lényeges, hogy az új kutatások túllépjenek a korábbi, rögzült értelmezési kereteken, és kiegyensúlyozott, objektív módon értékeljék a 19. és 20. század társadalompolitikáját, valamint egészségügyi és szociális eredményeit.

Összegzés

A rendszerváltás körül kialakult, alapvetően negatív megítéléssel ellentétben az újabb kutatások tükrében a Bethlen-korszak társadalompolitikája a gazdasági stabilizáció sikerére épített, de korlátait az állam anyagi lehetőségei és a korabeli politikai berendezkedés egyaránt meghatározták. Az ekkor megálmodott tervek elmaradása sokszor külső, anyagi körülmények miatt hiúsult meg, nem a belső akarat hiányzott hozzá (Tóth 2019:99). A közegészségügy területén a Bethlen-korszakban figyelemre méltó fejlődés zajlott. Az orvosok és kórházi ágyak számának növekedése, valamint a tüdőbaj és egyéb fertőző betegségek visszaszorítása jelezte az egészségügyi rendszer modernizációját. A társadalombiztosítás kapcsán a magyar rendszer inkább az ipari munkásosztály védelmére helyezte a hangsúlyt, míg a mezőgazdasági dolgozók és a vidéki társadalom háttérbe szorultak a szociális ellátottság szempontjából. Ennek oka többek között a politikai elitek körében a vidéki életmódról kialakított felfogás (önellátás), így az agráriumból élők esetében az önálló egzisztencia megteremtése (Nagyatádi-féle földreform) jelentette a kormányzat egyik fő célját (legalábbis elvi alapon, a gyakorlati megoldás sokkal inkább a nagybirtokosokkal kötött kompromisszum volt). Emellett az ipari munkásság jobb szervezettsége és érdekérvényesítő képessége, valamint a gazdaságiban betöltött fontos szerepe okán hamarabb részesülhetett a szociális jogok jelentette intézményi biztonságból. Romsics megállapításával egybevágóan elmondható, hogy Bethlen István kormányzása alatt a társadalombiztosítás és a közegészségügy terén fontos lépések történtek a modern, nyugat-európai mintákat követő szociálpolitika irányába, noha a mezőgazdasági munkásság bevonása és a munkanélküli-segély rendszere továbbra is hiányzott.

Kurucz Barnabás

Bibliográfia

Bakács Tibor (1959): Az Országos Közegészségügyi Intézet Működése 1927–1957. Budapest: Országos Közegészségügyi Intézet.

Bódy Zsombor (2013): Magyarország társadalomtörténete a két világháború között, Egyetemi jegyzet. Budapest: Pázmány Péter Katolikus Egyetem.

Cora Zoltán (2020): A szociálpolitika és a társadalombiztosítás fejlődése a két világháború közötti időszakban. In: Cora Zoltán – Kiss Mária Rita – Olasz Lajos (szerk.): Fejezetek a magyarországi társadalom- és szociálpolitika történetéből I. tanulmányok a kiegyezéstől a rendszerváltásig (1867–1989), Szeged: Pécs-Budapest, 96-118.

Egresi Katalin (2008): Szociálpolitika Magyarországon. Nézetek, programok és törvények/1919-1939. Budapest: Napvilág Kiadó.

Ferge Zsuzsa (1986): Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből. Budapest: Magvető Könyvkiadó.

Kalakán László (2012): Fejezetek Magyarország egészségügyének történetéből, 1920-1945, Doktori disszertáció, Pécs, Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Interdiszciplináris Doktori Iskola.

Kiss László (2004): Egészség és politika. Az egészségügyi prevenció Magyarországon a 20. század első felében. Korall, 17. 107–137.

Kiss Mária Rita (2019): Politika és társadalompolitikai koncepciók a Horthy-korszakban. In: Cora Zoltán – Kiss Mária Rita – Olasz Lajos (szerk.): Fejezetek a magyarországi társadalom- és szociálpolitika történetéből I. tanulmányok a kiegyezéstől a rendszerváltásig (1867–1989), SZTE ETSZK – Szeged, 74-95.

Kosztolányi Tímea (2024): Száz éves a szakorvosi címek használata hazánkban, Újkor.hu, Utolsó elérés (2025.04.07.): https://ujkor.hu/content/szaz-eves-a-szakorvosi-cimek-hasznalata-hazankban

Kurucz Barnabás (2020): Szociálpolitikai narratívák Magyarországon a két háború között, In: Lakner Zoltán Lehel (szerk.): Árpád-házi Szent Erzsébet Nemzeti Szociálpolitikai Gyűjtemény, Pécs-Budapest: SZIME, 349-375.

Olasz Lajos (2019): Tradíció és modernizáció keresztútján: társadalmi viszonyok a Horthy-korszakban. In: Cora Zoltán – Kiss Mária Rita – Olasz Lajos (szerk.): Fejezetek a magyarországi társadalom- és szociálpolitika történetéből I. tanulmányok a kiegyezéstől a rendszerváltásig (1867–1989), SZTE ETSZK – Szeged, 53-73.

Romsics Ignác (1991): Bethlen István – Politikai életrajz. Budapest: Magyarságkutató Intézet.

Romsics Ignác (2017): A Horthy-korszak. Budapest: Helikon.

Simonik Péter (2020): Szociálpolitikai törekvések és mozgalmak a XIX–XX. századi Magyarországon. In: Lakner Zoltán Lehel (szerk.): Árpád-házi Szent Erzsébet Nemzeti Szociálpolitikai Gyűjtemény, Pécs-Budapest: SZIME, 169-201.

Szávai Ferenc (2017): A Horthy-korszak jóléti állama, eredményei a gazdasági modernizáció tükrében, Közép-európai közlemények, 4/10, 136-151.

Székely Ádám Richárd (2023): A zártkörű jólét – A szociális kérdés a Horthy-korszakban, Újkor.hu, Utolsó elérés (2025.03.31.): https://ujkor.hu/content/a-zartkoru-jolet-a-szocialis-kerdes-a-horthy-korszakban

Tomka Béla (2015): Szociálpolitika. Fejlődés, formák, összehasonlítások. Budapest: Osiris.

Tóth Tibor (2019): Szociálpolitika nemzedékek távlatából – fókuszban a két világháború közötti Magyarország, Glossa Iuridica, V. évfolyam, 3-4. szám, 83-100.

Ezt olvastad?

A diktatúra árnyékában: a NEB 2025-ös évkönyvéről (Yearbook 2025)

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) 2025-ben új, angol nyelvű évkönyvvel jelentkezett, amely a magyar és közép-európai 20. századi diktatúratörténet kutatásának

X