Szubjektív útikalauz a kávéházi cigányzenéről – Húzd rá, cigány! – Nyerges Erika kötete

„Húzd rá cigány, te örök, te áldott…” – A kávéházi cigányzene története címmel látott napvilágot 2020-ban Nyerges Erika kötete. A szerző két nagyobb blokkra osztva tekinti át – ahogy fogalmaz – a sokszor lesajnált vagy éppen ellenszenvet keltett kávéházi cigánymuzsika történetét: először a középkortól 1900-ig, majd pedig 1900-tól egészen 1941-ig. Illusztrációban gazdag, korabeli sajtóforrásokkal és nótarészletekkel színesített, ismeretterjesztő stílusban megírt cigányzene-történetet vehet kézbe az olvasó, s maga is megbizonyosodhat arról, hogy „a több mint kétszáz éve jól működő »kávéházi cigányzene« igazi túlélő.” (7.o.)

Nyerges Erika: „Húzd rá cigány, te örök, te áldott…” – A kávéházi cigányzene története. Ad Librum Személyes Történelem, Budapest, 2020, 280. oldal

Az első fejezetben a vándorló cigányoktól jutunk el egészen az „asztali zenéig”, mindeközben pedig említésre kerülnek a legismertebb cigánymuzsikusok- és zenekarok, például Barna Mihály és Czinka Panna munkássága is. Bihari János, az egyik leghíresebb, külföldön is igencsak kedvelt magyar cigányprímás, nótaköltő pályaképe, hatása és emlékezete külön alfejezetet kapott: „Munkássága azért is volt fontos, mert megtalálta a kapcsolatot a magyar népzenével és közvetítette azt a nemesi, polgári rétegek felé. A verbunkos új, műzenei stílusát széles körben elterjesztette, s különleges elemekkel gazdagította.” (31. o.)

Ezt követően a szerző röviden szól a Pest-Budán végbemenő 19. század eleji fejlődésekről, többek között azokról vendéglátó- és szórakozóhelyekről, melyek befogadták a cigánybandákat. „A magyar főváros 1844-ben kapott először cigányzenekart: a pápai Sárközi Ferenc és bandája személyében. A zenekar vezetőke Egressy Béni lett.” (50. o.) Továbbá a magyar cigánybandák vidéken, illetve külföldön is turnéztak, a korabeli beszámolók alapján azonban korántsem egyforma sikerrel. De nemcsak a sikerben nem fürdőztek egyformán a korabeli cigánymuzsikusok, hanem eltérő képzettséggel és zenei műveltséggel is rendelkeztek. E témakört szintén körbejárja a szóban forgó könyv a következő kérdések mentén: Milyen zenei műveltséggel rendelkeztek a cigányzenészek? Kik tanítottak, milyen keretek között?

Lányi Géza cimbalmos Blaha Lujzával (Húzd rá, cigány! 72. o.)

A Művészek, művészetpártolók és kalandjaik című alfejezet (74–94. o.) tartalmában, illetve stílusával szintén eltér az előzőektől, mert a válogatott újságcikkek központjában a cigányzenészek magánélete (házasságkötés stb.), valamint a baráti kapcsolataik taglalása áll. De néhol azért felcsillan a társadalomban, a kulturális életben – kifejezetten Budapest zenei életében – betöltött szerepüknek kontextualizálása is; a téma egyébként megkívánta volna, hogy ez megtörténjen több alfejezetben.

Biharihoz hasonlóan több oldalt kapott Dankó Pista pályaképének bemutatása is: „A kevés iskolát végzett, félárva cigány fiú, száz évvel Bihari után, egy újabb korszak szimbóluma lett Magyarországon.” (96. o.) Az irodalmi érdeklődése miatt a „cigány Petőfi”-nek is nevezett muzsikus több száz nóta, népszínmű-betétdal  zenéjét szerezte.

A polgárosodás egyik színtereként szólhatunk a kávéházakról. A szerző a Centrál, a Három Holló és a New York kávéház jelentékeny szerepét irodalmi-színházi anekdoták mentén próbája érzékeltetni. Rövid történeteket olvashatunk máig híres daljáték- és operettszerzőkről, például a János vitéz komponistájáról, Kacsóh Pongrácról; sőt Huszka Jenőről és Kálmán Imrétől is. Nyerges Zerkovitz Béla munkásságával érvel amellett, hogy a pesti dal, a kuplé 20. századi megszületése és szárnyalása nem elválasztható a cigányzenétől, a magyar nótától.

Újpesti cigányzenekar (Húzd rá, cigány! – 123. o.)

Puskával és hegedűvel: izgalmas képet kapunk az I. világháborúban megfordult cigányzenekarok mindennapjairól a fronton lévő cigányprímások tollából. Majd pedig újabb „harctér” kerül lejegyzésre: a jazz-zene és a cigányzene ellentéte a rádiókban, a kávéházakban, vagy éppen a színházakban. Ez hatalmas feszültséget, illetve megélhetési problémákat jelentett a cigányzenés-társadalom számára, a konfliktust irodalmi művek és korabeli cikkek mentén ismerhetjük meg. Zárásként pedig az 1930-as évek nótaszerzési hulláma kerül szóba, amely már korántsem volt annyira sikeres, mint a század eleji korszak. Ugyanakkor a népszerű színészekkel a főszerepben készült filmalkotások – pl.  Bercsényi huszárok (1939) és Dankó Pista (1940) – következtében a nóták ismét rendkívül kedveltek lettek.

A könyv műfaja miatt talán nem ildomos számon kérni a szerzőn a hiányos szakirodalmi jegyzéket – a szerző főként Liszt Ferenc, Markó Miklós, Sárosi Bálint és Takáts Sándor műveire támaszkodik –, ugyanakkor úgy vélem, hogy érdemes lett volna a témában néhány, a közelmúltban publikált monográfia és tanulmány feldolgozása. Éppen ezért a cigányzene-kutatók számára nemigen tud új információt, összefüggéseket felvonultatni Nyerges Erika kötete, ismeretterjesztő írásként – leszámítva egy-két szerkesztési hibát (például több esetben indokolatlanul rövid egy-egy bekezdés stb.) – azonban megállja a helyét.

Lengyel Emese

A borítókép a Fortepan.hu archívumának felhasználásával készült. (Fortepan / 10068 / Kurutz Márton)

 

Ezt olvastad?

Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszéke és az ELTE TTK Társadalom- és Gazdaságföldrajzi Tanszéke meghirdeti a jelentkezést a Dimenziók VI. Tér-Táj-Kép