A fogság évei – Olbitz Ferenc emlékei a Szovjetunióban végzett kényszermunkáról

Oszd meg másokkal is:

Lapozó

Olbitz Ferenc egyike azon százezreknek, akiket a Vörös Hadsereg kényszermunkára (közkeletű nevén „málenkij robotra”) hurcolt a Szovjetunióba. Nyolc és fél éves fogság után, 1953-ban szabadult, majd hazatérve évtizedekig hallgatott arról, ami vele történt. Nyugdíjasként megírt emlékiratait 2017-ben A fogság évei címen adta ki a Nemzeti Emlékezet Bizottsága a Gulág könyvek című sorozat részeként. Hogyan, milyen előzményekkel hurcolták el a 19 éves fiatalembert a Szovjetunióba? Milyen viszontagságokkal kellett szembenéznie, és miként emlékszik az ott töltött esztendőkre? Mennyire tekinthetjük egyedinek azt, amit emlékirataiban olvashatunk?

Mi is az a GULAG/GUPVI?

A második világháború utolsó szakaszában, illetve harcok lezárulta utáni hónapokban több millió embert szállítottak el a Szovjetunióba a Vörös Hadsereg megszállta országokból, hogy kényszermunkát végezzenek. A foglyoknak bányákban, vasúti vagy más építkezéseken kellett dolgozniuk, de további feladatokat is találtak nekik. Az elhurcoltak táborokba kerültek, ahol mostoha körülmények, alacsony kalóriatartalmú, rossz minőségű élelmiszer, brutális kegyetlenségű őrség, elégtelen orvosi ellátás és napi 8–10–12 óra nehéz fizikai munka várt rájuk. Ilyen sors jutott osztályrészül a hadműveletek során fogságba eső katonáknak, az olyan nemzetiségieknek, akikkel szemben a kollektív büntetés elvét alkalmazták (például a magyarországi németeknek), illetve rajtuk kívül kortól, nemtől, nemzetiségtől és foglalkozástól függetlenül minden olyan embernek, akit a szovjetek elfogtak, hogy feltöltsék az elvárt fogolylétszámot. A kényszermunkatáborokat – vagy az orosz betűszavakat használva GULAG/GUPVI-táborokat – csak Sztálin 1953-as halála után számolták fel.

Német és magyar hadifoglyok Balatonalmádiban, 1945-ben. Forrás: Fortepan / Vörös Hadsereg

Magyarok fogságban

A Vörös Hadsereg a megszállt Magyarország lakosait sem kímélte. Az Orosz Levéltári Ügynökség (Roszarchiv) 2019. december 1-jéig öt szakaszban összesen 682 131 nyilvántartó karton másolatát bocsátotta a magyar intézmények rendelkezésére, amelyekből nyilvánosan elérhető adatbázis épült (rekordjainak száma 679 319). A Szovjetunióban végzett kényszermunka tehát legalább ennyi embert érintett. Több kutató felhívta már a figyelmet arra, hogy a szovjet nyilvántartásba nem vettek fel mindenkit, például azokat sem, akik már az út során meghaltak. Az érintettek száma tehát lényegesen nagyobb lehet: nyolc-kilencszázezerre becsülhetjük. Annak a pontos számát sem ismerjük, hogy hányan haltak bele az embertelen viszonyokba. Az Oroszországi Föderáció egy 66 281 adatsort tartalmazó adatbázist bocsátott Magyarország rendelkezésére az ott elhunytként nyilvántartott magyar foglyokról, azonban ez a szám biztosan alacsonyabb a valós halálozási adatoknál. Stark Tamás 2010-ben úgy becsülte, hogy a foglyok harmada hunyt el. Máthé Áron sorozatszerkesztő jelen kötet bevezetőjében azt írta, hogy a foglyok legalább fele nem tért haza.

Az egyéni sorsoktól a Gulág könyvekig

A „málenkij robot” máig feldolgozatlan traumát jelent. A hazatelepülő túlélőknek a diktatúra megparancsolta, hogy hallgassanak arról, ami velük történt. A megfélemlített emberek így is tettek egészen 1989-ig. Csak ezután kezdtek napvilágot látni az egykori foglyok visszaemlékezései és kezdődtek meg a történettudományi kutatások.

Az internetes fórumokat olvasgatva gyorsan kiderül, hogy még mindig előfordulnak olyan hozzászólók, akik tagadják a kényszermunkatáborok létét, relativizálják az oda elhurcoltak és ott elhunytak mennyiségét és szenvedéseit, esetleg azt hangsúlyozzák, hogy ezekbe a táborokba csak háborús bűnösöket és köztörvényes bűnözőket szállítottak, s ezzel kollektíven kriminalizálják az egykori rabokat. Tudományos és morális szempontból ezek az állítások egyaránt tarthatatlanok, s mindezt cáfolni is lehet az egyéni életutak, sorsok bemutatásával.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága Gulág könyvek című könyvsorozata éppen azt a célt tűzte ki maga elé, hogy olyan visszaemlékezéseket tegyen közzé, amelyek korábban nem kerültek nyomdába. A Máthé Áron szerkesztette sorozatnak eddig hat kötete látott napvilágot. Közülük az Újkor.hu rendszeres látogatói kettőnek már olvashatták az ismertetőjét: Prezenszki Erzsébet Székely András, Váczi Márk Gúth Zoltán emlékeiről írt portálunkon. Olbitz Ferenc visszaemlékezései 2017-ben jelentek meg A fogság évei címmel, szövegét Czókos Gergely és Óhegyi Katalin gondozták.

Olbitz Ferenc útja a szovjet fogságig

A memoár írója, Olbitz Ferenc 1926. március 9-én, Budapesten született. Szakmunkás szülők gyermekeként egy kőbányai szoba-konyhás lakásban nőtt fel. Tanítónak készült, a család rossz anyagi helyzete miatt azonban nem tanulhatott tovább az elemi és a polgári iskola elvégzése után. 1943-tól elektroműszerész-inasként dolgozott. 1944 őszén, miután a nyilasok totális mozgósítást rendeltek el, honvédelmi munkára osztották be. Kezdetben Budapesten dolgoztatták – például tankcsapdákat ásattak vele – majd bevagonírozták és a nyugati határvidékre szállították. Katonai kiképzést kapott, de igyekezett elkerülni a harcot:

„Azért fohászkodtam minden nap, hogy mentsen meg a Jóisten attól, hogy fegyvert kelljen emelnem bárkire. Megrémített még a gondolat is, hogy egy másik ember életét kiolthatom. Hisz nem is tudhattam, ki ő, kinek a fia, édesapja vagy testvére. Hálát adtam minden elmúlt napért, amely ettől megmentett. Egy gondolat vezérelt csak: legyen már vége minél hamarabb a háborúnak, hogy hazatérhessek szeretteim körébe.” (19. o.)

A memoár szerint sohasem került harci helyzetbe. A front átvonulását egy présházban, a prés alá bújva vészelte át. Rögtön utána elindult haza. 1945 áprilisára újra otthon volt, és felvette a munkát.

Olbitz Ferenc elhurcolása és elítélése

Olbitz Ferencet május végén tartóztatták le, majd több fogolytársával együtt Ausztriába hurcolták, ahol katonai bíróság elé állították. Itt bűnösnek találták abban, hogy katonai kiképzésen vett részt – amely alól egyébként a totális mozgósításra vonatkozó parancsra tekintettel nem is bújhatott volna ki –, és 15 év javító-nevelő munkára ítélték. Az egész tárgyalás negyed óra alatt zajlott le. Innen Pápára, majd repülőgéppel Kijevbe szállították, majd a Vorkuta környéki lágerek egyikébe, egyúttal kilátástalan helyzetbe került.

„Ahogy teltek a napok, a hetek, kezdtük felfogni, mi is történt velünk. Elszakadtunk mindentől és mindenkitől, mintha szeretteink egyszerre haltak volna meg. Nem volt többé meleg otthon, templom, fűszerüzlet, friss zsemleszagú pékség, kirakat, az ismerős, romos városról nem is beszélve. Nem tudtunk kihez fordulni, segítséget kérni, és még az ismeretlen nyelv is lehetetlenné tette a panasz, a fájdalom tolmácsolását. Olyan érzés volt, mint amikor a hajótörött lerongyolódva, éhesen, egyedül egy olyan szigetre sodródik, ahol az életnek jóformán semmi nyoma nincs. Csupán gyér vegetáció, moha, tüskés cserje, közöttük férgek, a víz ihatatlan, a levegő büdös, nedves gőzöktől fertőzött, pokolian hideg.

És a gondolat, hogy mi lehet otthon, mit érezhetnek az otthoniak, késdöfésként hasított keresztül a lelken, a szíven, az agyvelőn. Kimondani is sok, nemhogy átélni és végigküzdeni háromezer-egyszáz napot olyan környezetben, ahol éjjel arra ébred az ember, hogy megint megöltek valakit, ahol húst, zöldséget, hüvelyest vagy gyümölcsöt még rajzolva se lát, ahol a 8–10 órás munkanapot 60 deka kenyérrel fizetik meg, addig, amíg bele nem rokkan, vagy bele nem pusztul.” (39. o.)

Olbitz Ferenc betegségei

Az emlékirat szerint Olbitz Ferenc a fogságban töltött nyolc és fél év során többször súlyosan megbetegedett. Életben maradását meg is köszöni azoknak az orvosoknak, akik segítettek rajta. Dr. Amalovicsot (aki a tüdőgyulladásból gyógyította meg) és dr. Bodóczi Lajost (aki fogságba esett ugyan, de szaktudása miatt engedték praktizálni, s mindent megtett, hogy a kórházban tarthassa) név szerint is megemlíti. Skorbuttal, általános alultápláltság miatti gyengeséggel (38 kilogrammos testsúlyra fogyott le) szintén kezelték, s rendszeres hasmenésre is panaszkodott.

„A vasút építése nem volt könnyű munka. Talpfákat, síneket kellett cipelni. Ha szerelvény haladt át a munkaterületünkön, félreálltunk, legalább addig is pihentünk. Nagy örömöt jelentett, ha egy darabka kátrányt találtuk, és azt rágcsálhattuk, mintha rágógumi volna. A rágás is tompította az éhségérzetünket. Aznap a brigádvezető jóindulatából nekem a kőtörmeléket kellett a talpfák alá krampácsolni. Sajnos a gyakori hasmenés miatt sokszor voltam kénytelen a töltés szélénél leguggolni, ami ilyen hidegben roppant kellemetlen volt. A napok óta tartó hasmenés olyannyira legyengített, hogy felálláskor szédelegtem, és ráadásul még a skorbut is kikezdte a lábam. A lábfejemet apró sebek borították, és belül a szám is tiszta seb volt már. A toklászos fekete kenyér elfogyasztása felért egy kínzással. A fogaim mozogtak, időnként vissza kellett őket igazítani. Minden harapásnál véres csík jelezte a helyüket.” (55. o.)

Hit és remény

Olbitz Ferenc soraiból kitűnik, hogy egy pillanatra sem adta fel a reményt, hogy egyszer hazakerülhet. Ez a remény adott neki erőt a legkilátástalanabb helyzetben is, valamint az abbéli hit, hogy Isten segíteni fog neki ebben.

„Amíg magatehetetlenül, mozdulatlanul feküdtem, valószínűleg szinte élőhalottnak tekintettek. Bár testem nem engedelmeskedett, gondolataim tiszták, világosak voltak. Felidéztem hozzátartozóim arcát, alakját, hallani véltem a hangjukat. Leperegtek előttem életem addigi eseményei, jók és rosszak egyaránt. Eszembe jutottak tanáraim, barátaim, a házbéli lakók, és ilyenkor megfeledkeztem nyomorult, kilátástalan helyzetemről. Mintha egy másik világban lettem volna. Egyetlen kapaszkodóm az isteni gondviselésbe vetett hitem, reménységem volt. Ez volt minden, amit megőrizhettem lelkem mélyén, távol az otthonomtól. Ez az, amit nem vehettek el tőlem.” (59–60.)

Karácsony a lágerben 1947-ben

Mint hívő katolikus, különösen nehezen élte meg, hogy a foglyok nem ünnepelhették meg megfelelően a karácsonyt. Ennek külön fejezetet is szentelt, amelyen az 1947-es és az 1948-as karácsonyról emlékezik meg. 1947. december 24-én dolgozniuk kellett, de rendes időben visszakerültek a lágerbe, s a lehetőségekhez képest igyekeztek meghitt légkört teremteni.

„Amikor visszatértünk a barakkba, érezhető volt, hogy ezen az estén a megszokott csüggedtség helyett ünnepi hangulat remegett a levegőben. Magyart, németet, litvánt, osztrákot, csehet, észtet, kárpátaljait, lengyelt egyaránt a szenteste lélekbemarkoló, szomorú, de áhítatos légköre hatotta át. Igyekeztünk különlegessé varázsolni az estét. Akinek módja volt rá, megpróbálta ezt a napot valamilyen kis apró kedvességgel megszépíteni. De mit is adhat egy olyan rab, akinek a rajta levő göncön és egy fakanálon kívül semmije sincs? Én már hetekkel korábban elkezdtem gondolkodni azon, hogy mivel kedveskedhetnék egyik rabtársamnak, és végül nagyobb halcsontokból készítettem egy kis keresztet. A reszelőm egy durvább, kemény, lapos kődarab volt, a nyakláncot helyettesítő cérnaszálnak pedig egy kis drótdarabkával sikerült lyukat fúrni a csontokba. Ezt az öreg somogyi piktornak, Pista bácsinak szántam, aki bölcs, olykor furfangos tanácsaival megpróbálta elviselhetőbbé tenni a kibírhatatlant. Megvártuk az esti létszámellenőrzést, majd ezután átadtuk az ajándékokat.” (68–69. o.)

...és 1948-ban

Az egy évvel későbbi karácsony hasonlóképpen indult, s meghittebbnek ígérkezett, mert sikerült szerezniük egy fenyőágat és egy gyertyát, amelynek a fényénél több nyelven együtt énekelték a Csendes éjt. Az áhítatnak azonban gyorsan vége lett.

„Az éneklés egy pillanatra megszakadt a kicsapódó ajtóban megjelenő őrök, katonák láttán, majd kissé halkabban, de folytatódott. A következő percben az egyik őr csendet parancsolt, majd amikor észrevette a fenyőgallyat, rajta az égő gyertyaszállal, megkérdezte, mi ez. Egyszerre több nyelven hangzott a válasz: »karácsony«. Mintha olajat öntöttek volna a tűzre, úgy lobbant fel az iszonyatos düh az őrökben. A padlóra hajították a fenyőgallyat és a gyertyát, majd éktelen káromkodás közepette ordították: »Adok én nektek karácsonyt, ha azonnal le nem fekszetek!« Mérgesen taposták a fenyőgallyat és a gyertyát, amely – mintegy tiltakozásul – csak azért sem akart elaludni. Öt embert, akik még a felszólítás ellenére sem akartak lefeküdni, a zárkába dugtak: egy négyzetméteres, jéghideg helyiségben kellett eltölteniük a karácsony éjszakát. A barakk ajtaja becsapódott, síri csend borult a lakókra. Csak a mécses imbolygó fénye vetített ismét árnyat.” (70. o.)

Olbitz Ferenc hazatérése és későbbi élete

Olbitz Ferencet 1953-ban engedték haza. Júniusban közölték vele a jó hírt, de csak több hónapos gyűjtőtábori tartózkodás után jutott vissza Magyarországra, majd november 25-én érkezett Budapestre. Óhegyi Katalin előszavából tudhatjuk meg, hogy szinte azonnal kórházba került, ahol a fél gyomrát kioperálták, és a tüdejét is kezelni kellett. (8. o.) Az emlékiratból kiderül, hogy a lágerben elsajátította a kőfaragó mesterség alapjait. Hazatérve ezt továbbfejlesztette, és tanulmányai elvégzése után a Kőfaragó és Épületszobrászati Vállalat munkatársa lett, ahol nyugdíjazásáig dolgozott. Emlékiratait ezután írta meg. 2012. december 8-án hunyt el.

Német és magyar hadifoglyok 1945-ben. Forrás: Fortepan / Vörös Hadsereg

Összegzés

Olbitz Ferenc története egy átlagos ember története, akit a hatályos jogszabályok kényszerítő erejével katonai szolgálatra köteleztek. Harci helyzetbe nem került, s hívő keresztényként igyekezett is elkerülni, hogy vért kelljen ontania. Sem háborús, sem civil bűncselekményt nem követett el, mégis a saját otthonában ejtették foglyul, még a védekezés lehetőségét sem adva meg neki, katonai szolgálatára hivatkozva tizenkilenc évesen kényszermunkára ítélték. Innen csak huszonhét éves korában, leromlott egészségi állapotban szabadult meg.

Olbitz Ferenc tragédiája nem egyedi eset. Az emlékirat szerint mind a huszonegy vele érkező foglyot néhány óra leforgása alatt ítélték el egyetlen ülés keretében. Számtalan honfitársunk járt így rajtuk kívül is. Az emlékirat jelentősége tehát nem egyediségében rejlik, hanem szemléltető erejében. Olvasása során megérthetjük, hogy mi zajlott azoknak az embereknek a fejében, akiket előbb a háború, majd a kényszermunka ragadott ki addig megszokott civil életükből.

A kötet megjelenési adatai: Olbitz Ferenc: A fogság évei. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2017. A kötet EPUB és PDF formában is elérhető ide kattintva.

Olbitz Ferenc könyvének borítója

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket