X. Leó, az első Medici pápa élete

Az 1521. december elsején elhunyt egyházfő nem örvend túl nagy népszerűségnek a (magyar) köztudatban. Nem is csoda, hiszen az a kép alakult ki személyét illetően, hogy egyike volt (VI. Sándorhoz hasonlóan) azon reneszánsz pápáknak, akik erkölcsi és anyagi értelemben is kiárusították és lezüllesztették az egyház központját. Pontifikátusa alatt vette kezdetét a lutheri reformáció, a közhiedelem szerint orgiákat tartott, ráadásul különösen fájó lehet, hogy éppen ő „győzte le” Bakóc Tamást az ominózus 1513. évi pápaválasztáson. Jelen írásomban arra keresem a választ, hogy mennyiben helytállóak a felsorakoztatott, s kétségkívül súlyos vádpontok, ki volt pontosan X. Leó pápa és hogyan jutott el a firenzei udvarból Szent Péter székéig.

Raffaello: X. Leó pápa (forrás: wikimedia.org)

Giovanni di Lorenzo de Medici 1475. december 12-én született Firenzében, apja, Lorenzo di Pierro de Medici (Il Magnifico), a toszkán város teljhatalmú ura és Clarice Orsini hatodik gyermekeként. Lorenzo és családja sikeresen vészelte át az 1478 áprilisában, a Santa Maria del Fiore székesegyházban történt Pazzi-összeesküvést, és erősítette meg firenzei hatalmát. Giovanni születését különös jelek előzték meg, hiszen édesanyja álmot látott, amelyben a firenzei dómban vajúdott, ám nem kisgyermeket, hanem egy óriási oroszlánt hozott a világra. Lorenzo állítólag a látomás hatására a gyermek születésétől kezdve azt gondolta, hogy a Medici-ház nagy dicsőségére lesz az újszülött, ezt pedig Isten szolgálatában valósíthatja meg.

A gyermek ennek köszönhetően és a kor szokásainak megfelelően magas színvonalú neveltetésben részesült. Tanítója a kiváló humanista, Gregorio da Spoleto volt, aki Firenze olyan kitűnő szerzőivel ismertette meg, mint Demetrio Calcondila, Angelo Poliziano vagy Marsilio Ficino.

Apjának köszönhetően üstökösszerű egyházi pályafutás vehette kezdetét; mindössze hét esztendős korában vette fel az első tonzúráját 1483. június 1-jén. Giovanni első egyházi javadalmait az Alpokon túli területeken nyerte el. Bár Aix-en-Provence érsekségét nem kaphatta meg, az ekkor nyolcesztendős Giovanni Fontdouce apátságával, valamint a saint-gemme-i perjelséggel, toscanai kanonoksággal, illetve – mások mellett – Passignano és Monte Cassino patinás apátságaival vigasztalódhatott. Amikor IV. Sixtust (1471–1484) VIII. Ince (1484–1492) követte Szent Péter trónján, Lorenzo sikeresen fűzte szorosabbra a Medici-ház kapcsolatát a Szentszékkel. Miután Maddalena nevű lányát összeházasította Franceschetto Cibóval, a pápa természetes fiával, sikerült kieszközölnie Giovanni számára a bíborosi kalapot 1489 márciusában. A kinevezést három évvel később, 1492 márciusában hirdették ki a fiesolei apátság főoltáránál, amikor egyúttal főpapi jelvényeit is megáldották. Az ekkor 16 esztendős ifjú közel sem volt érett a bíborosi hivatal által támasztott elvárásokra. Fiatal kora ellenére meglehetősen kövér volt, rövidlátó, és bár jóindulatúnak, tanulékonynak és az adakozásban bőkezűnek bizonyult, tanítói gyakran vádolták lustasággal és torkossággal. A tanítók panaszainak hatására végül édesapja, Lorenzo de Medici hosszú levelében igyekezte szeretettel, ám feddő hangon inteni fiát a rangjához méltó életvitel követésére.

A római Palazzo Madama; X. Leó egykori, a római szenátus jelenlegi székhelye (forrás: wikipedia.org)

A VIII. Incét követő Rodrigo Borgia bíboros (VI. Sándor néven pápa, 1492–1503) hagyományosan ugyan nem ápolt jó viszonyt a Mediciekkel, a Giovannival való kapcsolata azonban nem romlott meg, sőt a Mediciek és Savonarola firenzei bukását követően menekülni kényszerülő Giovannit Rómába való visszatérése alkalmával meleg fogadtatásban részesítette. Mindez azután történt, hogy édesapja, Lorenzo halálát követően, 1494-ben VIII. Károly (1483–1498) tekintélyes sereg élén döntötte meg a Mediciek firenzei uralmát, a város új vezetése pedig vérdíjat tűzött ki az örökösök, köztük Giovanni bíboros fejére is. A bajt megelőzendő, Giovanni engedélyt kapott a pápától arra, hogy az Alpoktól északra utazzon, ennek során unokaöccse, Giulio (a későbbi VII. Kelemen pápa, 1523–1534) és egy tucatnyi családtag társaságában eljutott Velence, Bajorország, Brüsszel, Rouen és Marseille érintésével Genovába, ahonnan visszatért az Örök Városba. Az egy évtizedes peregrináció során találkoztak I. Miksa császárral (1508–1519), Fülöp herceg (1482–1506) flandriai udvarában vendégeskedtek, Rouenban azonban kényszerűségből időzött el a kompánia, ugyanis a francia hatóságok mindaddig tartóztatták a bíborost, amíg bátyja, Piero közben nem járt érte a királynál. A Tevere partján egy kisebb római – a Mediciek tulajdonában lévő Sant Eustachio – palotában (ma Palazzo Madama néven a római szenátus székhelye) rendezkedett be, ahol együtt lakott a már említett unokaöccsével, Giulioval. Rajta kívül ott lakott Giovanni titkára, Bernardo Dovizi da Bibbiena, illetve Giuliano, Giovanni legfiatalabb testvére. Gyakran megfordult a palotában Galeotto Franciotto bíboros és sok firenzei kötődésű itáliai. A pezsgő udvartartásnak köszönhetően Giovanni – minden gyengesége ellenére – sikerrel állította helyre a Medicieknek a korábbi években megkopott renoméját. A palota egyfajta szimbolikus ellenpontjává vált a Piero Soderini (1502–1512) által vezetett búskomor Firenzének, egyúttal pedig a Medici-párti firenzeiek menedékeként is szolgált.

Giovanni de’ Medici bíboros

VI. Sándor, majd a mindössze egyetlen hónapig pontifikáló III. Pius (1503) halálával és Giuliano della Rovere pápává választásával (a pápaságban a II. Gyula nevet vette fel, 1503–1513) a pápaság itáliai politikája újabb fordulatot vett. A Mediciek már az 1492. évi konklávén is Rovere bíboros támogatói közé tartoztak, legalábbis kezdetben. II. Gyula pápa itáliai politikája pedig könnyen harmonizálható volt a Firenze visszaszerzésére áhítozó Mediciek törekvéseivel. A Francia Királyság és a Medici-család közötti hagyományos jó viszony következtében Giovanni a pápa fontos hivatalnokává lépett elő, ezt bizonyítandó az egyházfő ki is nevezte őt Bologna és Romagna legátusává 1511 októberében. A Mediciek fontos szerepet töltöttek be az észak-itáliai hadmozdulatokban, ostrom alá vették Bolognát, amellyel csak a pisai zsinat hatására hagytak fel; ugyanakkor Modena városát sikeresen orozták el az Estéktől. Az 1512. április 11-én zajló ravennai csatában azonban vereséget szenvedtek és Giovanni bíboros is fogságba esett. A mindkét fél részéről nagy áldozatot követelő ütközetet követően a franciák képtelenek voltak fenntartani a Pó-vidék védelmét, így Milánóból visszavonultak az Alpokon túlra, ahová értékes túszukat is szerették volna magukkal vinni. Giovanni azonban – néhány helyi paraszt hathatós közreműködésével – június 6-án megszökött. A bíboros ennek köszönhetően augusztusban részt vehetett a mantovai kongresszuson, ahol sikerült kieszközölnie a pápa támogatását Firenze visszaszerzésére. A bíboros által vezetett hadsereg augusztus 29-én, Prato ostromakor valóságos erődemonstrációt tartott. A spanyol katonák brutalitásának híre pedig hamar eljutott a toszkán nagyvárosba is; két nappal később Sonderini, Firenze gonfalonieréje lemondott és száműzetésbe vonult. Giovanni szeptember 14-én vonult be szülővárosába, ahol kitörő örömmel fogadták. Ellenségeivel szemben megbocsátónak, hívei számára bőkezűnek bizonyult, a város feletti uralmát pedig igyekezett a köztársaság köpenyébe bújtatni. Firenzei tartózkodásának II. Gyula 1513. február 20-án bekövetkezett halála vetett véget, hiszen Giovanni a konklávé legesélyesebb jelöltjének számított. A II. Gyula militáns és szűkmarkú politikájába belefáradt Urbs és Itália egyaránt olyan egyházfőért kiáltott, aki külpolitikájában a békét, belpolitikáját illetően pedig a bőkezűséget testesíti meg. Erről tanúskodik az 1513 nyarán Tommaso Giustiniani és Vincenzo Querini által komponált Libellus ad Leonem X.

Giovannit mindössze néhány nap alatt pápává választották, részben a magyar jelölt, Bakóc Tamás kárára. A Medici bíboros mellett szólt békeszerető, irgalmas és művészetpártoló jelleme, amely éles kontrasztban állt elődje fegyelmezett, puritán, ugyanakkor kegyetlen személyiségével. Emellett fiatalkora óta tartó rossz egészségi állapota 37 éves kora ellenére is szavatolta pontifikátusának rövidségét. A Péter-utód támogatói körében találhatjuk Bandinello Saulit, Marco Cornert, Alfonso Petruccit, Luigi d’Aragonát, Sigismondo Gonzagát, Antonio Ciocchit és Matthäus Schinnert is, azaz a kollégium „fiatal” szárnyát. Ezt a tábort elsősorban nem a Giovanni iránt érzett hűség és szeretet, hanem az öregek – az „idegen” Bakóc és az idős és filozofikus Raffaele Riario – iránti ellenszenv kovácsolta össze. Fontos szempontnak bizonyult emellett, hogy a Medici-leszármazottban látták a franciákkal történő kiegyezés kulcsfiguráját, amelynek legaktívabb szószólója Francesco Soderini bíboros volt. Az új pápa személyétől az egyház konszolidációját is remélték, hiszen eközben zajlott a II. Gyula ellen összehívott pisai zsinatra válaszul megnyitott V. lateráni zsinat (1512–1517). Ez utóbbi tanácskozást X. Leó pápa csupán 1517-ben tudta lezárni.

X. Leó, Róma püspöke, egyházfő és mecénás

Mivel Giovanni csupán diakónus volt, 1513. március 15-én áldozópappá, 17-én pedig püspökké szentelték, majd két napra rá, március 19-én pápává koronázták visszafogott ünnepélyességgel. Az elmaradt ceremóniát április 11-én pótolták be, megemlékezve egyúttal a ravennai elfogatásáról, amikor a pápaságában a X. Leó nevet magára öltő egyházfő elfoglalta a lateráni bazilikát. A díszes ceremónia részletes leírásából kitűnik, hogy a pápaság dicsőségét reprezentáló körmenet tudatosan törekedett az ókori római birodalom és a kortárs valóság közötti folytonosság megjelenítésére. A X. Leó pápa által készíttetett freskók ikonográfiája pedig az egyház és a római köztársaság közös eszméje, a humana civilitas helyreállításáról tanúskodott.

A római Szent Péter-bazilika, X. Leó pápa fontosnak tartotta a monumentális építkezést (forrás: wikimedia.org)

Sikerült-e Leó pápa személyében olyan egyházfőre lelni, aki elhozza a békét Itáliába? Természetesen sem Franciaország, sem pedig a gallokkal szemben fellépő spanyol, illetve német szövetségesek nem kívántak felhagyni az észak-itáliai területekre megfogalmazott igényeik beteljesítésével. Annyiban azonban valóban felüdülést jelentett az új pápa béketűrő személye, hogy ezúttal egy II. Gyula pápánál tárgyalóképesebb, rugalmasabb képviselő igyekezte kiszorítani a megszálló hatalmakat. Leó a Borgia-család ambícióit felújítva egy közép-itáliai királyságot kívánt létrehozni a Mediciek hatalmának biztosítására és kiterjesztésére. Ügyes politikai manőverezéssel sikerült a szemben állók mindegyikével harmonikus kapcsolatba kerülnie. Előbb sikeres közvetítőnek bizonyult a XII. Lajos (1498–1515) és a spanyol-birodalmi fél között zajló tárgyalásokon, miután előbbi június 6-án Novara mellett vereséget szenvedett; Vicenza mellett pedig Velencét is sikerült térdre kényszerítenie.

Úgyszintén a szentatya érdemeként tartják számon a pisai zsinat lezárását és a gallikán egyházzal való nehéz viszony rendezését. A zsinat nyolcadik ülésén (1513. december 19.) – amelyen bejelentették, hogy a gallikán szakadás megszűnt – általános békét írtak elő a keresztény fejedelmek között és előirányozták az egyház reformját in capite et membris. Az egyház reformja azonban késlekedett; az 1513 és 1515 között kiadott rendelkezések, amelyeknek célja az egyház megújítása volt, holt betűk maradtak: a legbeszédesebb példa erre a Római Kúria reformtervezete (1514. május 5.), amelyet a kapzsiság és a visszaélések leküzdésére adtak ki, ám ehelyett az egyház bevételeinek növekedését eredményezte.

A Petrucci-összeesküvés

Az urbinói háború (1517) rendkívül magas költségeivel kimerítette a pápai kincstárat, X. Leó figyelmét pedig elterelte az európai politikáról, ahogy I. Ferenc (1515–1547) is békét kötött az új spanyol királlyal, Habsburg V. Károllyal (1516–1556) (Noyon, 1516. augusztus 13.). A megbékélést Itália felosztásának tervével folytatták, amelyről a pápaság megkérdezése nélkül döntöttek (cambrai szerződés, 1517. március 11.). Az Apostoli Szentszék függetlenségét fenyegető új veszélyek helyett a pápa tervei továbbra is a közép-itáliai politikára összpontosítottak. A pápai diplomácia 1516 márciusában Sienában ténykedett, melynek eredményeként Borghese di Pandolfo Petruccit száműzték a városból, Alfonso bíboros a bátyját védve Spanyolországhoz fordult.

Alfonso Petrucci bíboros (1491–1516) (forrás: wikimedia.org)

Az Alfonso Petrucci bíboros és a szentatya között a sienai kérdés körül felmerült nézeteltérések voltak a bíboros nevével fémjelzett összeesküvés alapvető indítékai. A merénylet-tervezetre 1517 áprilisának végén derült fény, a pápa pedig, ügyes politikai manőverrel, ürügyül használta fel megrendítő értesüléseit a Mediciek egyházkormányzat feletti hatalmának megerősítéséhez.

Az a gondolat, hogy egy vadászbaleset vagy méreg segítségével meggyorsítsák Petrucci trónra lépését a „fiatal” bíborosok pártjában, ugyanazon csoporton belül született meg, amely X. Leó megválasztását is szorgalmazta. A Medici pápa pontifikátusának első néhány éve azonban elegendő volt ahhoz, hogy a Bíborosi Kollégium ezen pártja a spanyol királytól kérjen támogatást vele szemben. Úgy tűnik, hogy ami elégedetlenséget váltott ki, az a pápa unokatestvérének, Giulio de’ Medicinek adott túlzott hatalom volt. Giulio, miután átvette a Bibbiena hivatalát, meghatározó szerepre tett szert a pápai diplomácia irányításában, és megszerezte az alkancellári tisztséget is. Petrucci bíborost – titkára vallomását követően – május 19-én Sauli bíborossal együtt letartóztatták. A kihallgatásuk után rájuk sütött „gyilkossági szándék” (animus necandi) alátámasztotta a felségárulás vádját. Ez elég volt arra, hogy minden jogi garanciát felborítva a vizsgálatot kiterjesszék mindazokra, akik tudomást szereztek az összeesküvésről, és értesüléseiket nem hozták nyilvánosságra. A tisztogatás eredményeképpen Leó pápa tekintélyes anyagi haszonra tett szert, hiszen nem egy vádlott csupán jókora összeg lefizetését követően kapott szabad eltávozást. Emellett pedig a Kollégiumot is belátása szerint alakíthatta át, gondosan ügyelve arra, hogy a hatalmát kikezdő csoportosulásokat saját hívei számának növelésével ellensúlyozza. Emellett természetesen az új bíborosok által fizetett ellenszolgáltatások – amelyeknek az összege elérhette a 25–30 000 dukátot is – szintén kapóra jöttek az általában anyagi gondokkal küzdő egyházfőnek. A pápa pénzügyi mérlege ennek ellenére erőteljesen deficites maradt, miután mindössze két év alatt, 1513 és 1515 között elődje vagyonát elapasztották; ebben szerepet játszott az is, hogy csupán az eredménytelennek bizonyuló urbinói háború több mint 800 000 dukátba került. Francesco Armellini bíboros-kamarás számításai szerint X. Leó mintegy négy és fél millió dukátot költött el, és halálakor további 400 000 dukát adósságot hagyott hátra.

„Castellesinek sikerült elmenekülnie Rómából, és eltűnt a feledésben. Soderini először hatalmas bírságot fizetett, amely lehetővé tette, hogy Leó megszabaduljon legnyomasztóbb adósságaitól, utána azonban jónak vélte Castellesi példáját követni. Riariót még a Soderininél is nagyobb összegtől szabadította meg a pápa. Ezután Riario Nápolyba költözött. Saulinak hatalmas befolyású barátai voltak Franciaországban és Itáliában is, így azután kiengedték föld alatti börtönéből, és házi őrizetben tartották a Monte Rotondón. Itt halt meg rejtélyes körülmények között a rá következő évben. Petruccit a börtönben végezte ki a pápa mohamedán hóhéra, vagy megfojtotta, vagy lefejezte. A vercelli sarlatánt, Petrucci titkárát és annak a barátját lovakhoz kötözve vonszolták végig a római utcákon, testükből izzó fogókkal húsdarabokat szaggattak ki, majd végül felakasztották őket a Szent Angyal híd mellvédjére.” (Hibbert: A Medici-ház tündöklése és bukása: 221.)

X. Leó szobra a Santa Maria in Aracoeliben (forrás: wikimedia.org)

A pápa ifjú korától kezdve lelkes támogatója volt a művészeteknek és a tudományoknak. Donátori tevékenységéből olyan jeles művészek és tudósok részesültek, mint Raffaello, Castiglione, Bembo, Sannazzaro, Guicciardini vagy Erasmus; hűvösebb volt azonban Ariosto felé, és egyenesen ellenséges Machiavellivel szemben. Városépítő tevékenységei közé sorolhatjuk az egyetem megreformálását (1513), emellett lelkes műkedvelőnek is számított; a kódexeket és könyveket, a klasszikus ókor remekeit gyűjtötte, Rómát a kereszténység kulturális központjává kívánta tenni. Bőségesen támogatta az építkezéseket is, így gondot fordított a Santa Maria in Dominica restaurálására és karzatos homlokzattal való bővítésére, valamint a bolsenai Santa Cristina-templom homlokzatának megújítására. Egyházfői jelleméből azonban hiányzott a II. Gyula pápa által képviselt következetesség és energia, így X. Leót csupán a későbbi, Rómát ért szenvedések (például Sacco di Roma, 1527) fényében kezdték jobb színben feltüntetni. Pápaként természetesen a kereszténység problémáinak többségével kapcsolatban figyelmesnek bizonyult: nem kerülte el a figyelmét a török elleni keresztes hadjárat magyarországi kudarca, de fokozatosan más kérdések, elsősorban Itália jövője került előtérbe. Egyházkormányzati tevékenységének fontos eleme, hogy 1517-ben lezárta a II. Gyula pápa által megnyitott lateráni zsinatot, valamint véget vetett a gallikán egyházszakadásnak, miután sikerült kiegyeznie I. Ferenccel az egyházi invesztitúra és a bíráskodási jogok kérdésében (bolognai konkordátum, 1516). Luther tiltakozásával szemben eleinte megértőnek bizonyult, de kevéssé érzékelte a probléma súlyát. Bár 1520-ban az Exsurge Domini kezdetű bullájában csak figyelmeztette a reformátort, miután Luther ezt nyilvánosan elégette, a Decet Romanum kezdetű bullában 1521 januárjában kiközösítette őt. A pápa elévülhetetlen érdemeket szerzett a ferences renden belüli konfliktusok rendezésében. Az Ite vos (1517) kezdetű bullával végleg eldöntötte a ferenceseken belül a konventuálisok és az obszervánsok közötti vitát, és két külön ágra osztotta őket. Elítélte a mágiát és a jóslást, ugyanakkor megvédte a zsidókat, a nyugati görögöket és az amerikai indiánokat a velük szemben elkövetett igazságtalanságtól. Őszinte hívő volt, de kegyencei és a pápai udvaroncok rendre botrányba keverték; ezt csupán tetézte, hogy a „Petrucci-összeesküvést” követően a bíborosi kollégiumot önkényesen felhígította, nem egy saját, illetve családja köréhez tartozó egyházi kinevezésével. Erre nem csupán a politikai konszolidációs okok késztették, hanem a kinevezésekből befolyt bevételek is, hiszen az örökösen pénzszűkében lévő egyházfő jelentős anyagi ellenszolgáltatásra számíthatott az újdonsült kardinálisoktól.

X. Leó síremléke a római Santa Maria sopra Minerva-bazilikában. (forrás: wikimedia.org)

Az impulzív és mulatságokkal teli életvitele végül felemésztette a betegségtől már amúgy is levert egyházfő testét, aki 1521. december 1-jén éjjel hunyt el. Szerény temetése volt a Szent Péter-templomban; később koporsóját a Santa Maria sopra Minervába vitték, ahol az Antonio da Sangallo által tervezett és Baccio Bandinelli, valamint Raffaello da Montelupo által kivitelezett síremlékkel állítottak emléket az első Medici pápának.

Kovács István

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Irodalom és internetes hivatkozások:

Chambers, David S.: Popes, Cardinals and War. The Military Church in Renaissance and Early Modern Europe. London, 2006.

Hibbert, Christopher: A Medici-ház tündöklése és bukása. Budapest, 1993. 189–230.

Fedeles Tamás: VI. Sándor, a leghírhedtebb reneszánsz pápa. https://ujkor.hu/content/vi-sandor-leghirhedtebb-reneszansz-papa – utolsó letöltés: 2021. 11. 04.

Mondin, Battista: Pápák enciklopédiája. Budapest, 2001.

Orsós Julianna: „Isten igéjének hallgatása mindenkinek jogában áll” – Luther Márton élete és emlékezete. https://ujkor.hu/content/isten-igejenek-hallgatasa-mindenkinek-jogaban-luther-marton-elete-es-emlekezete – utolsó letöltés: 2021. 11. 04.

Pellegrini, Marco: Leone X. In: Dizionario Biografico degli Italiani. Volume 64. 2005 (https://www.treccani.it/enciclopedia/papa-leone-x_(Dizionario-Biografico) – utolsó letöltés: 2021. 11. 04.

https://www.britannica.com/biography/Leo-X/Conflict-with-Luther – utolsó letöltés: 2021. 11. 04.

Teke Zsuzsa: Reneszánsz fejedelmek és pápák. Budapest, 1994. 66–71. (A világtörténelem nagy alakjai 13.)

Ezt olvastad?

A kannibalizmus szó szerinti jelentése: az egyik emberi lény elfogyasztása egy másik ember által. Ez egyes esetekben csak a test