A háború az emberiség természetes állapota – Domokos György előadása a kora újkori európai hadügyekről

2021. szeptember 16-án Domokos György, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténeti Kutató Intézetének kutatója tartott előadást az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Európai hadügyek a 16–17. században. Elméletek, tévhitek… és a valóság című prezentációját a Hobbes Leviatánja óta jól ismert, kissé sokkolóan ható gondolattal kezdte: „A háború az emberiség természetes állapota”. Ennek illusztrálására bemutatott egy impozáns listát, amelyben a százéves háború kitörése (1337) és az 1716–1718. évi Habsburg–török összecsapás közötti időszakból csak a legfontosabb háborúkat – szám szerint 45 – emelte ki. Ezek összidőtartama 766 évet (!) tesz ki, ami azt jelenti, hogy a kijelölt időintervallum minden egyes évében legalább két háború zajlott. Ezzel az előadó kiválóan hangsúlyozta, hogy a hadtörténelem kutatása ugyanolyan fontos feladat, mint a történelem bármely más ágáé. Az előadás talán legfontosabb kijelentése volt ehhez kapcsolódóan, hogy a magyar történettudományban a hadtörténetírás az utóbbi évtizedekben a perifériára szorult, ellentétben a nyugat-európai publikációknál megfigyelhető tendenciával.

A bevezető mondat kontrasztjaként elhangzott, hogy milyen jelmondatot alkalmaz a bécsi Hadtörténeti Múzeum: „Kriege gehören ins Museum”, azaz „A háború a múzeumokba való”. E jelmondatot úgy is értelmezhetjük, hogy ezeknek a kataklizmáknak az emlékét azért fontos megőriznünk, hogy a következő generációkat minél inkább eltántorítsuk a hasonló eseményektől, hiszen a háború mindig is permanens állapot volt a történelem folyamán. A 18. században például szinte alig volt olyan esztendő, amely mentes lett volna a hadviseléstől. A hadtörténelemre, illetve a háborúkra való emlékezés szükségességét azért is tartja fontosnak az előadó, hiszen megállapítása szerint, bármilyen nehéz is tudomásul venni, de:

„A történelmet tűzzel és vassal írták.”

Az osztrák Hadtörténeti Múzeum (Heeresgeschichtliches Museum) mottója: „A háború a múzeumokba való.” (forrás: hgm.at)
A „hadügyi forradalom” elmélete

Domokos György – mintegy jelezve, hogy a nyugati szakirodalomban mekkora viták zajlanak a hadtörténetírás területén – elsőként a „hadügyi forradalom” elméletét vizsgálta meg. Maga a hadügyi forradalom (ang. military revolution) kifejezés egy angolszász történész, Michael Roberts nevéhez köthető, aki ezt a folyamatot az 1560 és 1660 közti időszakra tette, és azt vizsgálta, hogy a tűzfegyverek használata milyen változásokat idézett elő a hadseregben, a társadalomban, a gazdaságban és az államszervezetben. Az elmélet körül hamarosan óriási vita bontakozott ki, teljesen új irányt adva a hadtörténeti kutatásoknak; jelesül a figyelem mindenekelőtt a háború, az állam és a társadalom kölcsönhatásaira irányult.

A vitában résztvevők közül Geoffrey Parker neve emelendő ki, mivel az elmélet az ő tevékenysége nyomán vált széles körben ismertté. Parker a hadügyi forradalom változásait már tágabb kontextusban (a távol-keleti civilizációk, mint például Kína és Japán hadügyi változásai) és nagyobb időintervallumban vizsgálta meg.

Kutatásai azután monográfia formájában is napvilágot láttak The Military Revolution. Military Innovation and the Rise of the West, 1500–1800 címmel. Ugyanakkor Parker nézeteit (nem csak) Domokos szerint kritikával kell kezelni.

Geoffrey Parker The Military Revolution. Military Innovation and the Rise of the West, 1500–1800 című könyvének második, javított kiadása (1996). Az első kiadás 1988-ban jelent meg.

Az európai hadügyek gyökeres átalakulását a lőpor megjelenése indította el. A lőport bizonyítottan Kínában „találták fel”, s valószínűleg arab közvetítéssel jutott el Európába a 13. század közepén. (Utalva a téveszmékre, illusztrációként egy Berthold Schwarz nevű szerzetesről készült 19. századi rajzot mutatott az előadó, amint 1318-ban (?) felfedezi a lőport.) Az elmélet első állítását, a tűzfegyverek viszonylag gyors térnyerését Domokos azzal a példával szemléltette, hogy amíg az 1415. évi azincourt-i csatában a francia lovasságot az angol íjászok kényszerítették térdre, addig száz esztendővel később, az 1525. évi páviai csatában I. Ferenc király lovagjait már a spanyol lövészek morzsolták fel. Ezt a csatáról készült korabeli ábrázolásokkal tette szemléletessé.

A tűzfegyverek térhódítása a következő másfélszáz esztendőben töretlenül folytatódott, amelynek egyik példájaként hozta fel az angol polgárháborút, ahol a gyalogság már tömegesen használta a muskétákat, és a pusztító sortüzek csatákat tudtak eldönteni.

Berthold Schwarz, a lőpor állítólagos feltalálója (André Thévet metszete, 1584; forrás: Wikimedia Commons)

A tűzfegyverek elterjedése komoly taktikai változásokat eredményezett, amely egyben az elmélet következő pontját is jelenti. Ennek illusztrálására a spanyol–németalföldi háború idején, 1600-ban lezajlott nieuwpoort-i (a mai Belgium) csatát hozta fel Domokos, amikor is az egyesült németalföldi–angol erők kisebb – és ezért rugalmasabb, mozgékonyabb, a tűzfegyverek tömeges használatát lehetővé tevő – egységei (az úgynevezett félezredek) sikerrel vették fel a harcot a hozzájuk képest jóval nehézkesebb spanyol terciókkal szemben.

A hadügyi forradalom elméletének harmadik pontja szerint a hadseregeknek a mondott időszakban bekövetkezett viszonylag jelentős létszámnövekedése a tűzfegyverek elterjedésével magyarázható. Mindezt az előadó a kor csatáiban részt vevő erők létszámadataival illusztrálta. Így például, míg az azincourt-i csatában a francia hadsereg létszáma körülbelül 15–25 ezer főt tett ki, addig 200 évvel később, XIV. Lajos uralkodása alatt ugyanezen haderő teljes létszáma már elérhette a 400 ezer főt is.

Az elmélet negyedik része a háborúnak a társadalomra és az államra gyakorolt hatásáról szól. Itt az előadó egy vázlattal illusztrálta, hogy a nagyobb hadsereg nagyobb bürokráciát is igényel, valamint mindkettőhöz több pénz kell. Ez a pénz- és adóügyek reformját kényszerítette ki, a befolyó több pénz pedig nagyobb hadsereg és bürokrácia fenntartását tette lehetővé. A kölcsönhatás tulajdonképpen még ma is megfigyelhető. Ezeket a folyamatokat az alábbiak szerint lehet bemutatni:

(Domokos György által készített összefoglaló ábra)
Taktikai változások

Domokos ezután bemutatta, hogy a tűzfegyver a 16. század eleji itáliai csatákban hogyan törte meg a korábban legyőzhetetlennek tartott lovagi seregek egyeduralmát. Beszélt az 1503-as cerignola-i (Dél-Itália) csatáról, ahol a spanyol lövészek sortüzei győzték le a franciákat. A csata eredményeképp a veszteseknek egyszer s mindenkorra le kellett mondaniuk a nápolyi Anjou-örökség megszerzésére szövögetett álmaikról. Az 1522-ben vívott bicocca-i csatában (Észak-Itália) a spanyol lövészek ismét bizonyítottak, s a kortárs beszámolók szerint az elképesztő bátorsággal rohamozó 8000 svájci pikás közül rövid idő alatt körülbelül 3000-rel végeztek.

Az előadó itt azonban rámutatott, hogy a hidegfegyverrel (4–6 méter hosszú pikával), illetve lőfegyverrel felszerelt gyalogság, valamint a lovasság és tüzérség hatékony együttműködése szinte megoldhatatlan probléma elé állította a kor teoretikusait. Kiemelte e téren a harmincéves háborúban bekövetkezett változásokat, s megemlítette, hogy a megoldást végül a hidegfegyver és a lőfegyver egyesítése, azaz a bajonett bevezetése hozta meg. A problémák a következőkben foglalhatók össze: a pikások meg tudják állítani a lovasrohamokat, a lövészek viszont szét tudják lőni a pikásokat; a lovasság le tudja rohanni a lövészeket (ennek oka a töltés lassúsága), valamint a nehezen mozduló tüzérséget; a tüzérség pedig távolról képes veszteséget okozni a gyalogságnak és a lovasságnak.

Jól látható tehát, hogy mindegyik fegyvernemnek megvolt a maga erőssége és gyengéje, ezért kellett ezeket együttesen alkalmazni, és a korabeli tapasztalat megmutatta, hogy amelyik hadviselő fél serege bármely részét tekintve jobbnak bizonyult ellenfelénél, az rendszerint győzött.

Jacques Courtois (1621–1676): Csatajelenet gyalogsággal, lovassággal és ágyúkkal, a háttérben egy erőddel és egy várossal (17. század második fele; forrás: Wikimedia Commons)
Az erődítések szerepe

A középkor folyamán a lovagvárak karcsú, égig érő falai többnyire szinte tökéletes védelmet jelentettek. A korabeli ostromgépek célzási pontossága, és ebből adódóan hatékonysága meglehetősen alacsony volt, így ezekkel önmagukban ritkán sikerült eredményt elérni. Nagyobb esélyt jelentett, ha a falakat sikerült aláaknázni. Ha ez sem működött, akkor nem maradt más, mint ostromlétrákkal megmászni a falakat, bár ez igen veszélyes, és ezért nagy veszteségekkel járó akció volt. Ezt a fajta hadviselést „vertikális hadviselésnek” nevezik, mivel a küzdelem döntő momentumai függőleges irányban zajlottak. Ha egyik támadási módszer sem működött, akkor már csak a kiéheztetés maradt; feltéve, hogy az ostromlók is el tudták látni csapataikat a blokád hosszú hónapjai alatt, illetve távol tudták tartani a felmentő sereget.

A lőpor megjelenését követően, már a 14. század elején el kezdték használni a tűzfegyvereket a várostromoknál. Az első fennmaradt, a 14. századból származó tűzfegyver Svédországból került elő, a későbbi időszakból pedig számos példány látott napvilágot. A 15. századra az ágyú az ostromok fegyvertárának alapvető eszközévé vált, rombolóereje a fejlesztéseknek köszönhetően egyre nőtt. Problémát jelentett viszont, hogy az ágyúk súlya több tonnát is elérhetett, szállításuk és használatuk ezért nagyon lassú és nehézkes volt. A lövedékek eleinte még kőgolyók voltak, viszont a 15. század folyamán egyre inkább kezdtek áttérni a tömör vasgolyók használatára, amelyek még nagyobb pusztítást idéztek elő. Közben az ágyúk formai kialakítása is megváltozott, és az egyre hosszabb, jobb minőségű csövekből egyre pontosabb lövéseket tudtak leadni.

De mi lehetett a védelem válasza ezekre az ostromágyúkra? Az égig szökő, karcsú tornyokkal védett lovagvárak falai elkezdtek átalakulni. A falak alacsonyabbak és vastagabbak lettek, hogy kisebb célpontot nyújtsanak, a tornyok helyét nagyméretű rondellák foglalták el, amelyeken már elegendő hely jutott a védők lövegeinek. A védművek alaprajza azonban még általában kerek volt, ezért az ostrom idején „holtterek” alakulhattak ki, azaz voltak olyan pontok az erődön kívül, ahol a támadókat nem lehetett tűz alá venni. A várépítészet újabb mérföldkövét az Itáliában kifejlesztett új védelmi rendszer jelentette, amely kizárólag egyenes falszakaszokból állt. Ennek köszönhetően már eltűntek a holtterek, így a támadókat minden oldalról tűz alatt lehetett tartani.

A védelmi rendszer kulcsát a bástyák jelentették, amelyek a rajtuk és bennük elhelyezett tűzfegyvereknek köszönhetően egymást is fedezték és az előterepet is kereszttűz alatt tartották. Ennek a módszernek első valódi példája az itáliai Nettuno erődje.

Az itáliai Nettuno erődje, a Forte Sangallo, más néven Fortezza di Nettuno (forrás: summerinitaly.com)

A várfalak konstrukciójának is alkalmazkodnia kellett a tűzfegyverek növekvő erejéhez. Az egyszerű kőfalon az ágyúk gyorsan rést tudtak törni. A várépítészeket Pisa 1500. évi ostroma vezette rá a használható megoldásra, mivel látták, hogy a várfalon tört rés mögött kiépített földsánccal a tüzérség nem tudott mit kezdeni, az egyszerűen elnyelte a golyókat. Ám a föld önmagában nem alkalmas várfalnak, ezért kőfalak közé kellett szorítani, hogy ne dőljön szét.

Így alakult ki egy külső, relatíve vastag kőfalból és a mögé emelt hatalmas földtöltésből álló konstrukció, amely már viszonylag jól állta az ágyútüzet. Ezeknek az újításoknak a legjobb példái az olaszországi Palmanova, illetve a kelet-franciaországi Neuf-Brisach erődjeinél figyelhetők meg.

A kelet-franciaországi Neuf-Brisach erődje madártávlatból (forrás: reddit.com)
Hadtörténeti tévhitek

Előadása második részében Domokos György néhány hadtörténelmi tévhitet vizsgált meg közelebbről. Megállapította, hogy ezek jelentős részét a könyvek, filmek, illetve újabban az internetes tartalmak terjesztik, illetve táplálják. Ez alól sajnos sok esetben a tankönyvek sem kivételek. Az első tévhit, amely szóba került, a korai kézi lőfegyverek tűzgyorsasága. Az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy például az interneten terjedő videók nem valódi harci körülmények közötti fegyverhasználatot mutatnak be, így meglehetősen hamisak. Ezeknek a korabeli elöltöltős, kanócos muskétáknak a használata eleve nagy odafigyelést igényelt és a körülményessége folytán a fegyver megtöltése akár több percet is igénybe vett. Állításait viszont épp az internetről vett videókkal, illetve a filmekből vett részletekkel támasztotta alá.

A filmek egyik állandó szereplője, a „robbanó vasgolyó” sem létezett. Ahogy már korábban szó volt róla, a kora újkori tüzérség tömör vasgolyókat használt, amely becsapódáskor persze nagy porfelhőt vert fel, de nyomában nem csaptak fel lángnyelvek. Ágyúból kilőhető robbanó lövedékkel ekkoriban csak a legbátrabbak kísérleteztek, életveszélyes volta következtében. A filmrendezőknek persze nyilván jobban tetszik a pirotechnikusok által előkészített robbanások tüzes látványa.

Harmadjára egy „klasszikust” vizsgált meg az előadó, jelesül az ostromlétrák használatát. Rámutatott, hogy ahol a falakat ágyúval is szét tudták rombolni, ott felesleges volt az ilyenfajta ostromeszközök alkalmazása. Példaként az Egri csillagok, az 1612, valamint a Zsoldoskatona című filmekből mutatott részleteket, illetve olyan videókat, ahol a valóságot legalább sikerült megközelíteni.  Ezeken túlmenően az előadó utalt a közelharci jelenetekben elkövetett hibákra is.

Domokos véleménye szerint a korabeli összecsapásokat legjobban talán a rocroi-i csata (Északkelet-Franciaország) feldolgozása az Alatriste kapitány című film utolsó jelenetében adta vissza, bár kisebb hibák ott is felfedezhetők.

Az 1643. évi rocroi-i csata korabeli metszete (forrás: Wikimedia Commons)


Az Alatriste kapitány című film (2006) híres csatajelenete

A magyar hadtörténetírás problémái

Domokos a 16–17. századdal foglalkozó magyar hadtörténetírás néhány problémájára is felhívta a figyelmet előadása végén. Főként a szakszavak pontos használatára tért ki; példának okáért a kora újkorban a német nyelvből jövő Obrister kifejezést (magyarul óbester) sokszor ezredesnek fordítják, holott az Obrister ekkoriban egy adott csapategység vezetője volt. A rangoknál is könnyű tévedni, hiszen például a Generalleutnant nem tábornoki rang (altábornagy), hanem mindig az adott hadjárati évre kinevezett császári főparancsnok volt. Úgyszintén a kora újkorban a Regiment valójában nem minősült ezrednek, hanem – főként a 16. században – taktikai egységnek tekintették. A Fähnlein kifejezést sem szabad zászlóaljnak fordítani, mivel ez is inkább taktikai egység, csak később alakul át a tulajdonképpeni századdá. Végül, de nem utolsó sorban, a kora újkor hadvezérei még nem ismerték a mai értelemben vett stratégiai gondolkodást, amely a 19. században vált jellemzővé. Az előadó tehát itt arra kívánta felhívni a hallgatóság figyelmét, hogy a félrefordítások még mindig gyakoriak a hadtörténetírásban.

Domokos György előadásában egy rendkívül izgalmas témába kínált betekintést, amelynek lényege, hogy a kora újkori „hadügyi forradalmat” nem lehet olyan formában időbeli keretek közé szorítani, miként azt például Geoffrey Parker tette. Domokos szerint sokkal jobb inkább a hadügyi átalakulások sorozatáról beszélni.

Ezek kiindulópontjának mindenképp a lőpor, majd a tűzfegyverek megjelenését és elterjedését kell tekintenünk, hiszen ezek gyökeresen átalakították a hadviselést. A várharcászat szempontjából a lovagvárak fokozatosan adták át helyüket a modern, bástyás erődöknek, amelyek a föld és a kő – mint alapvető építőanyagok – használatával konstrukciójukban is alkalmazkodtak az új kihívásokhoz. A hidegfegyvereket pedig egyre inkább a tűzfegyverek váltották fel, s a 18. századra a csatatereket uraló gyalogság alapvető fegyverévé a bajonettflinta vált. A lőpor és a tűzfegyver a taktikában is változásokat eredményezett. Egyrészt a hadseregek létszámában történet változás, hiszen a kezdeti pár száz fős csapatokból lassan, de folyamatosan tízezres, végül pedig több százezres hadseregek jöttek létre. Ezek a (tömeg)hadseregek pedig megkövetelték a minél pontosabb logisztikai hátteret, amelyet egy nagyon képzett és fizetett hivatalnokréteg irányított.

Molnár Attila
ELTE BTK TDI – MNM Központi Könyvtár

Ezt olvastad?

2021. május 7-én és 8-án zajlott A Pótól a Dunáig (Dal Po al Danubio) – Az Este-udvar és Magyarország kapcsolatának