A nagykövet tolla és sétái – Pascale Andréani impressziói a francia-magyar kulturális kapcsolatokról

A diplomáciában szokás, hogy jeles eseményekkor a résztvevők, tipikusan valamely egyezményt aláírók emlékül és ajándékba megtartják azt a tollat, amivel az adott egyezséget kézjegyükkel ellátták. Ezek a tollak néha múzeumban lelnek végső helyre. Az aláírás minden esetben a régi korszak lezárultát és az új nyitját jelzi, míg a toll emlék marad. Ilyen szuvenírként tekinthetünk Pascale Andréaninak, Franciaország magyarországi nagykövetének (2018-2022) a Scolar Kiadó jóvoltából megjelentetett kötetére, amelynek címét a nagykövetség honlapjának archívuma szerint 2015-re datálható rovat neve kölcsönözte. A rovatban számos, a nagykövet eszébe ötlő gondolat, őt ért pillanatnyi benyomás, impresszió található a rövid hírek, beszámolók és kulturális bejegyzések mellett. A kötet így nemcsak Pascale Andréani ajándéka Magyarországnak, hanem az itteni élmények révén Magyarország ajándéka is neki.

A kötet több téma köré szerveződik, de a témák már különösebb rendszerezés nélkül követik egymást, sőt egy-egy téma időről-időre visszatér. Jóllehet mindegyik téma történeti, hiszen a második világháború vége körül a történetfűzést a szerző lezárja, a borászat, építészet, fényképészet, festészet, filmművészet, hadtörténet, ipar, irodalom, költészet, lótenyésztés, nyelvészet, politika, történelem, vallás és zeneművészet témái a közös kultúra általános ismeretének illúzióját keltik.

A témák sokrétűségükkel, adatgazdagságukkal és természetesen néhol a „ma is tanultam valamit” avagy „a-ha élményt” nyújtó érdekességükkel valóban segítenek a magyar és a francia kultúra közti kapcsolódást megalapozni egy társalgás során. A megfogalmazás korántsem véletlen, a szerző több esetben kezdi úgy a fejezetet, hogy budapesti sétája közben valamilyen francia-magyar kapcsolatra lett figyelmes, aminek utánajárva született az adott fejezet. Így tudjuk meg például, hogy Fiedler Ferenc (François Fiedler), a Kassán született és már fiatalon Párizsban letelepedett festőművész milyen karriert futott be Franciaországban, de margitszigeti sétáján találkozott a szerző Ambrus Zoltán szobrával, akit kortársai a „legfranciább magyarnak” tartottak, mivel műfordítói munkássága révén ismerhette meg a hazai olvasóközönség Émile Zola, Alphonse Daudet, Anatole France, Guy de Maupassant vagy Jules Le Maitre munkáit, de Flaubert Bovaryné regényét is ő ülteti át magyarra. 

Természetesen a szokásos és többé-kevésbé közismert témák, így Rákóczi száműzetésének kezdeti franciaországi évei (1713-1717), a bercsényi huszárok és a máig létező, ámbár ejtőernyőssé vált huszárezred megalapítója, maga gróf Bercsényi László pályafutása vagy a tokaji bor francia vonatkozásai, a XIV. Lajostól származó, híres „vinum regum, rex vinorum” minősítés sem hiányozhatnak a panteonból, ahogy az Anjou-dinasztia uralkodóinak számbavétele és dicsérete sem.

Szintén ismert a Párizsban rövid időre megfordult vagy végleg letelepedett művészek sora és sorsa. Így Madarász Viktor,  Munkácsy Mihály franciaországi töretlen sikerei mellett a magyar Vadakhoz (Fauves) kapcsolt Czigány Dezső, akiknek 2014-ben az Orsay múzeum kiállítást szentelt, is feltárul előttünk. A festőkön túl három híres fotográfus, Brassaï (Halász) Gyula, André Kertesz (Kertész (Kohn) Andor) és végül Friedmann Endre Ernő, akit Robert Capaként ismer a világ párizsi évei elevenednek meg. Természetesen József Attila párizsi tartózkodása sem hiányozhat a lapokról.

Szép történet Liszt Ferenc és Hector Berlioz barátságát és kapcsolódásai pontjait leíró három fejezet. Hogy Liszt mint megannyi kortársa romantikus hevülettel rajongott Franciaországért, nem meglepő, hogy művészete a politikai rendszereken átívelt és jöjjenek bár a forradalmak a generációnként Párizs utcáin, a művész játékáért rajongtak az is érthető. Az már kevésbé tudott, hogy Liszt kétszer is Becsületrendet kapott. Lajos Fülöptől, a polgárkirálytól annak lovagi, míg III. Napóleontól annak tiszti fokozatát. Ő volt továbbá Berlioz esküvői tanúja, miközben szívélyes levelezésükből is olvashatunk. Végül Berlioz magyarországi látogatását, benne Deák Ferenccel való találkozása sem marad ki a kötetből.

A hadtörténeti kapcsolatok sem hiányozhatnak a közös történelemből. Savoyai Jenőt, hiába áll nevében az akkor még független, ma már 1860-tól Franciaországhoz tartozó állam, hagyományosan nem szoktuk a francia történelemmel kapcsolatba hozni. Pedig Párizsban született előkelő családban, édesanyja Mazarinnel állt rokonságban, az ő egyik unokahúga volt, Olympe ráadásul serdülőkorában XIV. Lajossal viszonyt is folytatott. Jenő csak egy századparancsnokságot kért az uralkodótól, akit azonban édesanyja kegyvesztettsége miatt  a király elutasított, mire Jenő olyan szemtelenül viselkedett, hogy távoznia kellett  az udvarból, majd meg sem állt Bécsig és a világhírnévig. Hadi sikereinek köszönhetően (Bécs oszmán ostroma, Buda ostroma majd felszabadítása, Pécs bevétele, a második mohácsi csata, a zentai diadal majd Belgrád bevétele) Napóleon egyenesen a történelem hét legjobb hadvezére közé sorolta.

Egy ilyen kötetből nem hiányozhat az egymásnak átadott szavak, kifejezések számbavétele sem. A magyar nyelvben meghonosodó szavakból mindenki számosat tud, például az ismert randevú, enteriőr, bizsu, blúz, neglizsé, fotel, kanapé, kokárda, burzsoá, de ilyen a konzol, a komód, a kampány és a trükk is. A szerző ugyanakkor kitér arra is, hogy bizonyos szavaknak más az árnyalata a két nyelvben. Így például mi a randevút, a rúzst vagy a kőrt csak bizonyos esetben, egy jelentéssel használjuk, míg a franciában ezek általánosabb értelműek (találkozás, a piros szín és a szív). Ahogy az affér lehet baj, nézeteltérés is, a szerelmi viszony, a liaison, ami szintén francia átvétel, mellett. Mivel Közép-Európában a krumplit II. Nagy Frigyes honosította meg, nem is merül fel, hogy a burgonyát, többek között Bourgogne-ban termesztették.

Míg a francia jövevényszavak nem meglepő módon a divat, a társasági élet, a gasztronómia stb. területéről érkeztek, a magyar nyelv a hadászat és a politika terén tett a franciához. A shako (csákó), a hussard (huszár), a sabre (szablya) és a tactique du salami (szalámi taktika) jelentéseit nem kell külön megmagyarázni. Magától értetődő, hogy a goulash (gulyás), a paprika (paprika), a tokaji (tokaji) és az allô (halló) szavuk is tőlünk van. A hazai olvasó számára szinte kifejezetten ismeretlen átvétel a magyariser (a magyar kultúrát terjeszti) és az hongroyer (magyar módra készít), a nemzet nevét tartalmazó szó. Ugyan a kötetből kimaradt, de a kölcsönösség jegyében illik megjegyezni, hogy francia nemzetre utaló, tevékenységet kifejező ige is része a magyar, csakúgy mint több más nyelvnek. Talán egy francia kultúráról (is) szóló kötetben ennyire felesleges szemérmesnek lenni.

A magyar módra készít (hongroyer) története azonban egyáltalán nem ismert. Történt ugyanis, hogy egészen a 16. századig a francia kézművesek elsősorban növényi cserzést alkalmaztak a bőr kikészítése során. Csakhogy IV. Henrik egy bizonyos Larose-t titkos megbízatással Magyarországra küldött, hogy a magyar kézművesek timsón alapuló technikáját hazavigye, vagyis ipari kémkedést hajtson végre, mivel a magyar módszerrel előállított bőr alkalmasabb volt címereslevelek készítésére. A magyarországi bőr még ez Enciklopédiában is megtalálható volt, bőr, kesztyűbőr és labdabőr címszavak alatt.

Szintén élményszámba menő az a fejezet, amelyben Pascale Andréani Szent Márton életéből közöl szemelvényeket. Hogy Pannonhalmát Szent Márton tiszteletére emelték ismert. Ugyanakkor az nem tudatosult a hazai történelmi-kulturális emlékezetben, hogy a Savariában (Szombathely) született (316) és Pannonhalma névadó szentje valójában Tours-i Szent Márton, Franciaország védőszentje. Kevesebből is építettek már hatalmas barátságokat országok között.

Természetesen megvan a maga politikai oka, hogy a 19. századi és főként reformkori rajongó attitűd miért változott meg. A szerző, igazi diplomataként végig arra koncentrál, ami pozitívan köti össze a két országot. Egyedül Robert Schuman magyarországi látogatásai kapcsán írja le, hogy kritikusan szemlélte a versailles-i szerződést, és ezt az európai békére nézve fenyegetőnek tartotta, és mindvégig megőrizte a barátságot Magyarország iránt.

A Magyországra jött avagy itt élt híres francia személyek története, működése kevéssé ismert. Kivétel Gustav Eiffel irodájának mai napig csodált mesterműve a Nyugati pályaudvar vasszerkezete, és a szerző becsületére legyen mondva, hogy nem hallgatja el, hogy az elképzelés August de Serres osztrák építésznek köszönhető, Eiffel irodája a kivitelezést végezte és 1877-ben adták át. Majd kevésbé ismert építészeti remekművek következnek, így a szegedi, mai nevén Belvárosi híd szintén az ő irodájától, amit 1883-ban avattak fel. Eiffel riválisa, Ernest Gouïn tervei alapján és Emile Nougier irányításával épült a Margit-híd, ami 1876-ban készült el, utóbbi személy 1877-ben a Tisza-híd építésében játszott szerepet, és aki nagy mértékben ihletett adott Eiffelnek a róla elnevezett torony építéséhez. A Szabadság-hidat építő Feketeházy János Eiffellel a szegedi híd építésekor került kapcsolatba.

A hidak kapcsán megjegyzendő, hogy a Lumière-testvérek egyik első filmjüket (A függőhíd) a Lánchídról forgatták 1896-ban. A filmet a budapesti Royal Hotel kávézóban vetítették le, és ezzel a hazai filmszínház története kezdetét vette. Az 1930-as években számos magyar filmrendező (többek között Trauner Sándor, Hajdú Imre, Kozma József) vándorolt Párizsba, akikhez csatlakozva a huszadik század második felében véglegesen vagy ideiglenesen Párizsban élő és alkotó művészekből valóságos panteont kapunk a szerző jóvoltából.

A francia-osztrák családban született Grimaud d’Orsay Olivér 1845-ben született a Zala megyei Türjén. A családi hagyományt követve katonának állt, huszárként szolgált 1865 és 1880 között. Kozma Ferenc, a Földművelésügyi Minisztérium lótenyésztési osztályának vezetőjével egy lóárverésen kötött barátságot, aki később Mezőhegyesre helyeztette, míg végül 1889-ben a ménes parancsnokává vált, ahol többek között a nóniusz fajta kitenyésztésével és a ménesbirtok felvirágoztatásával nyert hírnevet.

Keretes szerkezetnek is felfogható, hogy az első fejezet a Jersey-szigeten száműzetésben élő három személy, Victor Hugo, Teleki Sándor és Mászáros Lázár barátságát mutatja be, akik politikai véleményük vagy (hadi) tetteik miatt kényszerültek kitérők után az angol fennhatóságú szigeten tengetni napjaikat, az utolsó pedig a Magyarországra menekült francia katonák (1940-1945) történetét meséli el. Utóbbi esemény szintén nem része a köztudatnak, miközben a vele párhuzamosan zajló, és szintén a Balatonparton menedéket nyerő, lengyel menekültek története viszonylag ismert. Mivel hadüzenet hiányában, Magyarország Franciaországgal nem állt háborúban, a magyar kormány úgy döntött, hogy a lengyel internáltakkal azonos módon a francia katona szökevényekre is alkalmazza a hágai és genfi egyezményeket. Mintegy 1200 fogoly érkezett Magyarországra a német és egyéb munkatáborokból, közülük 800-an rekedtek itt, akiket a komáromi átmeneti tábor után Selypen, Balassagyarmaton végül Balatonbogláron gyűjtöttek össze. Utóbbi településen mai napig fennmaradtak építészeti emlékek (szobor és sztélé a templomban) az itt tartózkodásuk emlékéről. A moralizálást elkerülve, annyit mégis meg kell említeni, hogy ezek alapján nem volt kötelező olyan országnak hadat üzenni, akivel egyébként sem kerültünk volna a harctéren össze, az USÁ-val is így tehettünk volna. Valamint, a második világégés közepén a magyar kormányban, majd a német megszállás után a társadalomban volt akkora bátorság, hogy nemcsak lengyel, hanem francia katonáknak is menedéket nyújt, és mindkettő mellett kitartott egészen a háború végéig. A menekültek többsége túlélte a bujkálást, több házasság is köttetett a befogadók és a menekültek között.

A tartalmi ismertetésen túl meg kell jegyezni, hogy a kötet külleme tetszetős, Pascale Andréani könyve rendkívül képgazdag, csak azért nem lehet albumnak tekinteni, mert kis méretű. A szövegek mind franciául, mind magyarul (utóbbi Ujvári Adelina fordítását dicséri) egymás mellett foglalnak helyet. Ugyan apró tévesztések, feltehetőleg a forrásszöveg parafrázisa során, kerültek a szövegbe, ezek nem értelemzavaróak. Az is csekély kellemetlenség, hogy Koppány nem az unokatestvére, hanem a nagybátyja volt Szent Istvánnak. Az 1712-es évszámmal viszont kétszer is meggyűlt a szerző baja. Egyrészt XV. Lajos 1712-ben biztos nem lehetett elragadtatva Bercsényi katonai sikereitől, mivel akkor még csak kétéves volt, XIV. Lajos vagy a királyi udvar, a hadvezetés viszont igen. A későbbi kinevezéseket viszont valóban XV. Lajostól kapta. Az utrechti békeszerződéseket szintén nem 1712-ben, hanem 1713-ban kötötte Franciaország Nagy-Britanniával (április), illetve Spanyolországgal (július). Míg a Habsburg Birodalommal 1714-ben a rastatti, a Német-Római Birodalommal pedig ugyanabban az évben a badeni békét kötötték meg.

A kötet beváltja immanens célját, tehát azt, ami egy diplomata élete és feladata. Ezt bár néhol jótékony és udvarias túlzásokkal teszi, mégis megteremti azokat a közös pontokat, amelyek a pozitív élmények révén nyújtanak kapcsolódást. Tulajdonképpen kulturális small talk-ok, amelyek mivel kiépítették a közösség élményét, elindíthatják, megalapozhatják a bizalmat a későbbi tettekhez. A könyvet így azoknak ajánljuk, akik egy hosszú, városnéző sétán szeretnék kulturális történetekkel kalauzolva megajándékozni francia, vagy franciaként magyar vendégüket, Budapesten a Sugárúton és a Körúton, vagy Párizsban a Boulevard-on és a Champs Elysée-n. Kellemes sétát kívánunk!

Rigó Balázs,
ELTE-ÁJK Római Jogi és Összehasonlító Jogtörténeti Tanszék

Ezt olvastad?

Felhívás | IX. Kárpát-medencei Fiatal Magyar Történészek Tábora

Négy év után újra várja az érdeklődőket a Kárpát-medencei Fiatal Magyar Történészek Tábora! A Belvedere Meridionale Alapítvány hagyományos nyári eseménye

X