A zenetörténet hagyományőrzője: Johannes Brahms

Noha a legtöbben a Magyar táncok vagy a Bölcsődal szerzőjét látják benne, Johannes Brahms jelentősége túlmutat ezeken a műveken. Érzelem- és gondolatgazdag muzsikája az alapos alkotómunka és a mesterség folyamatos tanulásának fontosságára int.

Johannes Brahms 1889-ben. Forrás: Wikipedia
Johannes Brahms 1889-ben. Forrás: Wikipedia

A kürt- és nagybőgőjátékos Jakob Brahms fia Hamburgban született 1833. május 7-én. A gyermek a zongorajátékban mutatott tehetséget, ezért apja – szerény anyagi helyzete ellenére – taníttatni kezdte. Tizennégy éves korától Johannes a város kikötőjének vendéglőiben és fogadóiban zongorázott, hogy segítsen családja eltartásában. Eközben komponált, olykor koncerteket is tartott. 1850-ben találkozott Reményi Edével, aki a levert magyar szabadságharc utáni megtorlások elől menekült el otthonról. A hegedűjátékos éveken át koncertezett együtt Brahmsszal, s első ízben ismertette meg őt a korabeli magyar zenekultúrával.

Reményi Ede és Johannes Brahms 1852-ben. Forrás: Wikipedia
Reményi Ede és Johannes Brahms 1852-ben. Forrás: Wikipedia

1853-ban ismét egy magyar hegedűművésszel, az akkor már híres Joachim Józseffel ismerkedett meg a kezdő komponista. Ő figyelt fel először kiemelkedő képességeire, s elhatározta, hogy segít neki hírnevet és kapcsolatokat szerezni. (Jó viszonyuk később is fennmaradt: a hatalmas Hegedűversenyt is Joachim mutatta be.) Ugyanabban az évben Joachim beajánlotta Brahmsot a Schumann házaspárnak: a zongoraművész Clarának és a nagy zeneszerző Robertnek. Utóbbi lenyűgözőnek találta a fiatalember kompozícióit, őt magát pedig barátságába fogadta, s gyönyörű bemutatást közölt róla a Neue Zeitschrift für Musik folyóiratában. Mivel a cikk nagy visszhangot keltett, annak megjelenésétől számíthatjuk Brahms pályafutását. A jótékony hírverés ugyanakkor súlyos felelősséget is jelentett: Brahms érezte, hogy mindenki a mester pártfogoltját, szinte utódját látja benne. Persze hálás volt Schumann-nak a támogatásért, s ezt azzal fejezte ki, hogy egész életében lojális volt emlékéhez, népszerűsítette műveit.

Clara Schumann 1857-ben. Forrás: Wikipedia

1854-ben Schumann öngyilkosságot kísérelt meg. Elmegyógyintézetbe került, két évvel később ott is halt meg. Ebben a nehéz időszakban a megbízható Brahms volt Clara egyetlen támasza, ő segített a család fenntartásában és a tragédia feldolgozásában. Gyengéd érzelmeket táplált a majd tizennégy évvel idősebb asszony iránt, de a plátói rajongásnál tovább sosem merészkedett. Egy esetleges viszonyt kegyeleti sértésnek tartott volna atyai barátjával szemben, s Clara bizalmát sem óhajtotta kockára tenni. Mégsem tudott lemondani erről a csodálatról, haláláig hűségesen őrizte. Több életrajzírója szerint ez volt az oka makacs nőtlenségének, bár szerette a családi meleget, a gyerekeket. 1858-ban kis híján feleségül vette a szoprán Agathe von Sieboldot, de az utolsó pillanatban felbontotta a jegyességet. Későbbi fellángolásaival még eddig sem jutott el.

1857-től 1860-ig Detmold és Göttingen között ingázva tanított vagy vezényelt, miközben szülővárosában női kórust alapított. Gyarapíthatta ismereteit, gyakorolhatta szakmáját, s még a komponálásra is maradt ideje. Többek között befejezhette 1854-ben elkezdett I. zongoraversenyét. Először Hannoverben, majd Lipcsében mutatta be 1859-ben, mindkét alkalommal ő maga ült a zongoránál. A darab egyik városban sem aratott sikert. A közönség valami kevésbé fajsúlyos, rövidebb, s mindenekelőtt mutatós futamokkal teletűzdelt versenyműre számított – helyette kapott egy majdnem egyórás, komoly, zongoraszólamában pedig visszafogott vallomást. Évekre volt szüksége, mire felfedezte értékeit. Ma már Beethoven hasonló szellemben fogalmazott concertóinak méltó folytatását látjuk Brahms remekművében.

Johannes Brahms 1872-ben. Forrás: Wikipedia
Johannes Brahms 1872-ben. Forrás: Wikipedia

Ugyancsak 1859-ben történt, hogy a magukat haladónak vélő zenészek, akik Lisztre és Wagnerre esküdtek fel, újnémet iskolának keresztelték magukat. Miközben még a francia Berliozt is szellemi vezérüknek választották, Brahmsot számításba sem vették. Ez egyszerre sértette az ifjú zeneszerző szakmai és német hazafias érzelmeit. Nem volt hát nehéz Joachimnak és még néhány művészi fegyvertársnak rávennie őt arra, hogy adja nevét Manifesto című, 1860-ban közzétett kiáltványukhoz, melyben felszínességgel és a hagyományok félredobásával vádolták az újnémeteket. Habár lett volna rá némi oka, Brahmsot mégsem a kicsinyes bosszú vezérelte. Egyedül Lisztben látta az igazi veszélyt, így kikötötte Joachimnak, hogy a kiáltványban kizárólag őt említheti meg név szerint. Wagnert ugyanis – dacára a számára ellenszenves elképzeléseinek – tisztelte, munkásságát nem holmi kultúrpolitikai érdekek, hanem ízlése alapján ítélte meg. Zenedrámái közül A nürnbergi mesterdalnokok állt szívéhez a legközelebb. Annál fájdalmasabban érintette, hogy a fennhéjázó Wagner 1869-től nyíltan támadta őt.

A két tábor közötti ellenségeskedés művészetelméleti vitába torkollott. Az újnémetek abban hittek, hogy a nagy Beethovennel véget ért a szimfónia, tágabb értelemben a saját törvényszerűségei szerint felépülő abszolút zene korszaka. Új műfajokat teremtettek, melyek valamely társművészet, jórészt az irodalom elvein alapultak. Wagner zenedrámáinál – mint az opera továbbfejlesztett változatainál – magától értetődő a történetmesélés szándéka, Liszt szimfonikus költeményei pedig előre ismertetett irodalmi programokat jelenítenek meg. Brahms mindettől idegenkedett. Ő szintén a bonni óriás életművéből indult ki, ám pont az abszolút zene létjogosultságára következtetett belőle, olyan örökségre, amelyet folytatni kell, nem abbahagyni. Ezt annyira komolyan vette, hogy sosem komponált zenés színpadra.

1862-ben mutatkozott be Bécsben, s ott kedvező fogadtatásban részesült. Mivel Hamburgban nem sikerült karmesterként elhelyezkednie, a zene fővárosába költözött, ahol a következő évben megkapta a Wiener Singakademie karvezetői állását. Végre hozzájutott a zavartalan munkához szükséges körülményekhez. Az évtized legnagyobb vállalkozása korábban elkezdett Német rekviemjének kidolgozása volt. Ebben eleinte Schumannra óhajtott emlékezni, de a befejezéshez anyjának 1865-ben bekövetkezett halála adta meg a végső lökést. A cím arra utal, hogy Brahms nem a katolikus gyászmise latin szövegét dolgozta fel, hanem a Biblia lutheri fordításából kiragadott részleteket. A végső változat 1869-es lipcsei bemutatójával a zeneszerző megkerülhetetlenné vált Európa kulturális életében.

Johannes Brahms 1889-ben. Forrás: Wikipedia
Johannes Brahms 1889-ben. Forrás: Wikipedia

1872-ben költözött a Karlgasse 4. alatti lakásába, ahol élete végéig lakott. 850 kötetes könyvtárának elemzéséből kiderül, hogy a művelődés valamennyi területe érdekelte. Baráti társaságában éppúgy megtaláljuk ifj. Johann Strausst, a keringőkirályt, mint a sebész Theodor Billrothot. Hűséges harcostársa, a rettegett kritikus, Eduard Hanslick kiemelkedő eseményként kezelte bemutatóit, minduntalan borsot törve a wagneriánusok orra alá. Míg azonban Hanslick az esztétikai elvek rugalmatlan embere volt, Brahms a művészi értékeket figyelte. A Carmenért például rajongott: vallomása szerint akár a világ végére is hajlandó lett volna elmenni, hogy megölelhesse Georges Bizet-t. Gyakran volt mogorva a középszerű szerzőkkel, de felkarolta az igazi tehetségeket. Az elsők között ismerte fel Antonín Dvořak zsenijét. Barátságot kötött a cseh pályatárssal, s egyengette útját a világhír felé.

Miután 1873-ban bemutatta két zongorára készített Haydn-variációinak zenekari átiratát, rászánta magát, hogy befejezze csaknem húsz éve vonszolt I. szimfóniáját. A mű első alkalommal 1876-ban, Karlsruhéban csendült fel. Brahms azért vonakodott ilyen sokáig meghódítani a műfajt, mert félt, hogy csak utánozná Beethovent. Ám hiába jutott sokaknak eszébe az Örömóda a zárótétel emelkedett dallamáról, s hiába nevezte a szerzeményt a karmester Hans von Bülow – egyébként épp megindultságát kifejezve – „Beethoven Tizedikjének”, a zeneköltő úgy vélte: meglelte saját hangját. Ezután még három szimfóniát írt: 1877-ben a napfényes II.-at, 1883-ban az érzelmileg összetett III.-at, 1884 és 1885 között pedig az ars poeticának is beillő IV.-et.

Bécsi évtizedeiben mélyült el kapcsolata hazánkkal, melyhez már addig is vonzódott Reményi és Joachim jóvoltából. Kedvelte Budapestet, II. zongoraversenyének ősbemutatóját a Vigadóban tartotta 1881-ben. Seregnyi művében hallhatunk magyaros ízű részleteket, fordulatokat, s persze közismert a Magyar táncok gyűjteménye. Az ihlet valódi forrása azonban az akkori szalonokban és vendéglőkben hallható virtuóz cigányzene volt, mivel a magyar népdalkincs csak Brahms halála után, Vikár Béla, majd Bartók és Kodály gyűjtőmunkájával került a köztudatba.

Brahms sírja Bécsbe. Forrás: Wikipedia

Brahms élete nem bővelkedett eseményekben, bár keletkeztek róla kedves és kevésbé hízelgő anekdoták egyaránt. Utolsó éveiben kizárólag kamara- és szólóhangszeres műveket, valamint dalokat alkotott. Ezekben a befelé forduló darabokban többnyire a magányról és az elmúlásról vallott. 1896 májusában halt meg bensőséges barátja, Clara Schumann. Miközben a zeneszerző gyászolt, az orvosok májrákot állapítottak meg nála. Brahms visszavonult. Utoljára 1897 márciusában jelent meg a bécsi közönség előtt, majd április 3-án ő is távozott az élők sorából.

Egyike volt a legfelkészültebb zeneszerzőknek, ismerője az európai zenetörténetnek. Kötelességének tekintette, hogy ápolja és gazdagítsa a korábbi évszázadok zenei értékeit, így tiltakozva féltudásúnak és könnyelműnek tűnő kora ellen. Stílusának ez a hozzáállás az alapja. Szimfóniáit, versenyműveit ugyanakkora együttesre írta, mint a Beethovené vagy a korai romantikusoké. Nem engedett a Berlioz-, Liszt- és Wagner-féle óriászenekar csábításának, mivel úgy gondolta, hogy az új hangszínek hajszolása a szerkezet rovására megy. Dalaiban, kamarazenéjében és zongoraműveiben következetesen alkalmazta a hagyományos műfajokat és szerkesztésmódokat. Ötleteinek teljes kiaknázásában úgyszintén Beethovent követte. Kerülte a kompozíció szerkezetébe nem illő lényegtelen részeket, az „üresjáratokat”. A határozottan körvonalazott, énekelhető melódiából indult ki, melyet szembeállított a wagneri végtelen dallammal. Míves ellenpontozásával a napjainkban is jól ismert akkordkíséretes dalolás szűkösségét haladta túl. Kórusműveiben nemcsak Bachot, hanem a kevésbé ismert német muzsikusokat, például a 17. századi Heinrich Schützöt idézte meg.

Johannes Brahms emlékműve Bécsben. Forrás: Wikipedia
Johannes Brahms emlékműve Bécsben. Forrás: Wikipedia

Brahms életének alkonyán és halálának idején a többi zeneszerző igyekezett vagy kénytelen volt Wagnerhez képest elhelyezni önmagát. Mahler és Richard Strauss a német zenedráma lángelméjének útján haladt tovább, ellenben Debussy részben az ő eredményeinek elutasításából bontakozott ki. Az öreg Verdi aggódott, hogy utolsó operái miatt rámarad az igazságtalan „Wagner epigonja” jelző, ámde Puccinit kimondottan a wagneri példa ösztönözte a zenekari lehetőségek alaposabb kihasználására. Mindeközben a zenei világ ugyan elismerte Brahms életművét, de a 19. és 20. század fordulójának megújulási lázában maradinak találta, egészen addig, míg Arnold Schönberg, a dodekafónia atyja rá nem mutatott példaértékű tömörségére. Az „utolsó klasszikus szerző” munkásságát azóta a kritika és a publikum is a zeneirodalom nagy teljesítményei közé sorolja.

Bozó Bence Péter

Irodalomjegyzék

Brockhaus-Riemann: Zenei lexikon. I – III. Budapest, 1983 – 1985. I. 235 – 237.

Johannes Brahms. Szócikk a Britannicában, letöltés 2022. márc. 23.

Kroó György: Johannes Brahms (1833 – 1897) 1. Muzsika, 40 (1997) 11. 24 – 29.

Kroó György: Johannes Brahms (1833 – 1897) 2. Muzsika, 40 (1997) 12. 13 – 16.

Molnár Antal: Brahms. Budapest, 1983.

Szabolcsi Bence: A zene története. Budapest, 2017.

Ezt olvastad?

A Netflix új Erzsébet császárnéról szóló sorozata sok meglepetést rejt. Az alkotók láthatóan a két korábbi, a platformot máig uraló