Az agnadellói csata – Kísérlet Velence hatalmának megtörésére

A második itáliai háború folyamán az 1503. évi cerignolai és gariglianói csaták után, amelyekben a Gonzalo de Córdoba, a Gran Capitan vezette spanyol csapatok legyőzték a franciákat, a következményektől igen tartó VI. Sándor pápa Velencének egy spanyol- és franciaellenes szövetséget ajánlott, amit azonban a város nem fogadott el. Sőt, amikor a Borgia pápa még abban az évben elhalálozott, Velence romagnai városok sorát foglalta el, amelyek pápai birtoknak számítottak. Ez II. Gyulát, az új pápát a Köztársaság ellenségévé tette.

Velencének I. Miksa császárt szintén sikerült magára haragítania. Mivel a császár elszánta magát, hogy helyreállítja a birodalom tekintélyét Itáliában, zokon vette, hogy a velenceiek az engedélye nélkül foglalták el az észak-itáliai Cremonát, illetve a goriziai (Görz) grófságot, amelyek császári hűbérnek számítottak. Ez utóbbi ráadásul igen közel feküdt Trieszthez, ami viszont Habsburg birtok volt, ezért a grófság velencei fennhatóság alá kerülése a császárt már közelebbről, családi szempontból is érintette. Amikor a város nem volt hajlandó elégtételt adni, dinasztiája ősellenségéhez, Franciaországhoz fordult egy szövetségesi ajánlattal, amelyre a franciák ekkor még nem hajlottak, ám nem sokkal később megváltozott a véleményük. A császár ugyanis Milánóhoz kapcsolódó jogigényük elismerését, illetve Velence birtokainak szétosztását ajánlotta fel. Ennek a mohó franciák nem tudtak ellenállni, és 1508-ban XII. Lajos rábólintott a szövetségre. Pedig nem mondhatnánk, hogy Miksa ne követett volna el mindent, hogy ne kényszerüljön rá erre a természetellenes szövetségre: de amikor még egyszer megkereste Velencét és egy hármas szövetséget ajánlott fel a pápával együtt a franciák ellen, a város visszautasította az ajánlatot. Sőt a római királykoronázásra igyekvő Miksától megtagadta az átvonulási engedélyt, ami olyan nyilvánvaló sértés volt, amelyet nem lehetett megtorlás nélkül hagyni. A város lépését, amelyet egyébként a Velencével nem baráti itáliai államok is helyeseltek, mert mindegyikük tartott a császártól, az magyarázhatja, hogy ekkor még tartott a barátság a franciákkal. És szerepet játszhatott még a Habsburg kézben lévő Trieszt–Fiume tengely jelentette fenyegetés, vagy legalábbis az ettől való félelem.

A háború azonban már a Velence-ellenes szövetség tető alá hozása előtt, 1508 elején kitört. A háborút választó I. Miksa azonban nem megfelelő stratégiát választott, ezért a harcok velencei győzelmet hoztak, a császár pedig megalázó békére kényszerült. Ekkor azonban a Köztársaság súlyos hibát követett el, ugyanis egyedülálló esély kínálkozott a császár itáliai uralmának a felszámolására a burgundiai kudarc miatt a császárra még mindig neheztelő Valois-k támogatásával. A Köztársaság azonban elszalasztotta az alkalmat.

A hibás lépések következménye az 1508. december 10-én a Cambraiban Miksa lánya, Margit és Amboise bíboros által aláírt szövetség lett, amely a németalföldi konfliktus Miksa számára előnyös rendezését, és a Milánó feletti francia igény elismerése mellett Velence összes szárazföldi birtokának felosztásának tervét tartalmazta. A szövetséghez csatlakozott a Pápaság, a spanyol király és a ferrarai herceg, de a császár a szövetségbe invitálta szinte az összes itáliai hatalmat, és a velencei segélypénzek miatt vonakodó II. Ulászló magyar királyt is, akinek Dalmácia visszaszerzését ígérte. A liga gyenge pontja a sok résztvevő nem okvetlenül közös irányba tartó érdekei voltak, ami különösen érvényes a francia–Habsburg rivalizálásra. Ezt tükrözte az elfogadott haditerv, amely nem határozott arról, hogy a támadást egy időben indítják meg, ami lehetőséget adott Velencének, hogy átcsoportosítsa az erőit. A velencei titkosszolgálatnak ugyanis már december 13-a és 30-a között sikerült gyakorlatilag teljes képet kapnia a résztvevőkről és a tervekről. Ennek megfelelően lépett akcióba a diplomácia: megerősítették a pugliai kikötőket és megpróbálták Magyarországot, illetve a pápaságot leválasztani a szövetségről, illetve éket verni az új és őszintétlen barátok, a császár és XII. Lajos közé.

A franciák 1509 márciusában indultak el, áprilisban deklarálták a háborút: támadásuk már az elején nagy teret nyert, annak ellenére, hogy a velenceiek felkészültek a támadásra, a szövetségesek pedig gyakorlatilag ölbe tett kézzel nézték a francia csapatok hadműveleteit.

A Köztársaságnak, amelyet létében fenyegetett a liga, a következő erő állt rendelkezésére: egy svájci módon kiképzett és alapvetően Romagnából származó zsoldos gyalogság, valamint a velencei uralom alatt lévő lakosságból verbuvált csapatok (olaszul cerna), amely tulajdonképpen városi és falusi milíciának tekinthető, és amelyeket szintén igyekeztek svájci taktika alapján kiképezni. Még egyenruhát is kaptak, amelynek a színe vörös-fehér volt. A velencei csapatok számottevő tüzérséggel rendelkeztek, amely a franciákénál is erősebb volt. A lovasság azonban nem volt összemérhető az Alpokon túli egységek erejével.

A sok ellenség közül a legveszélyesebbek a franciák voltak. A spanyolok a pugliai kikötőket akarták csupán visszaszerezni, a pápa pedig a romagnai partvidéket szerette volna visszakapni. A lassan és meglehetősen elkésetten mozgósított császári csapatok a ferrarai és a hozzájuk csatlakozó mantovai csapatokkal együtt sem jelentettek komolyabb veszélyt a Köztársaságra.

Velence stratégiai célja az volt, hogy az ellenségeit külön-külön verje meg, a megvalósítást illetően azonban vita támadt. Az egyik hadvezér, Bartolomeo d’Alviano frontális támadást javasolt, és a mellett kardoskodott, hogy a franciákat egy nagy döntő csatára kell kényszeríteni. A másik, Velence szolgálatában álló hadvezér, Nicoló Orsini, Pitigliano grófja ezzel homlokegyenest ellenkező nézetet képviselve azt javasolta, hogy a támadást megerősített állásban fogadják, erős pozíciót felvéve az Oglio folyó alsó folyása mentén, amelyre támaszkodva ellencsapásokat lehet mérni. Ez utóbbi számított a hagyományos velencei stratégiának és végül ez a változat győzött. Csakhogy a soha nem látott alacsony vízállás meghiúsította a védelmi tervet, ezért hátrább kellett vonni a velencei csapatokat. Elképzelhető, hogy a hadvezérek vitája mögött nem pusztán az eltérő felfogás, hanem a velencei kormányzatnak a diplomáciai csatornákat nyitva tartó, „tétovázó” magatartása húzódott meg, amely a harcok közepette is követein keresztül sikertelennek bizonyuló ajánlatokat tett a pápának és a császárnak, ez utóbbinak Milánót és 200 ezer dukátot ajánlva fel.

Az ellenségeskedéseket tehát a franciák nyitották meg április közepén, de a fő támadás XII. Lajos francia király Cassanóba érkezésekor indult. A francia hadsereg 26300 főt számlált, más adatok szerint ez valamivel többre, 30000-re rúgott, míg a velencei 23–24000 főt számlált. A franciák a velencei vezérek vitája közepette átkeltek az Adda folyón, majd Crema városa felé fordult, amellyel az volt a célja, hogy elvágja a velenceiek összeköttetését Cremona felé. Ekkor újabb haditanácsot tartottak. D’Alviano most is azt tanácsolta, hogy zavarják meg a francia hadműveleteket például egy Milánó elleni támadással. Ezt a javaslatot azonban elvetették és továbbra is kiváró álláspontra helyezkedtek, és a szenátus a hadvezérek mellé kirendelt városi tisztviselő, a provveditore útján Giara d’Adda és Cremona védelmét rendelte el. Ennek szellemében a velencei hadsereg folytatta a visszavonulást Agnadello felé.

Agnadello előtt egy körülbelül egy kilométeres síkság húzódott kiszáradt csatornával és egy töltéssel, amely kettészelte a síkságot, elválasztva a két hadsereget egymástól. A francia hadsereg egy 500 fős nehézlovas egysége megtámadta a velenceiek jóval erősebb utóvédjét, amelyhez viszonylag közel további egységek tartózkodtak felzárkózóban a Pitigliano grófja vezette elővédhez. Ezek menetoszlopa körülbelül 5 km hosszúságban nyúlt el.

Az utóvéd parancsnoka, Piero del Monte rögtön parancsot adott, hogy a gyalogság foglaljon állást a töltés vonalában. Nehézlovassága a jobb oldalon sorakozott fel, egy kicsit hátrébb vonva, hogy ne legyenek kitéve az ellenséges tüzérség tüzének. A franciák célja az volt, hogy az Agnadello melletti síkság töltésén felsorakozott gyalogságot a tüzérség tüzével lecsalogassák. Del Monte tüzérségi támogatást kért, hogy viszonozni tudják a francia ágyúk tüzét, de mire öt ágyú a helyszínre ért és a bal szárnyon felsorakoztatták őket, a velencei gyalogság már kimozdult állásából, leereszkedett a töltésről, átkelt a csatorna árkon és megtámadta a francia tüzérséget, bár a gascogne-i lövészek nyílzáport zúdítottak rá.

A velenceiek azonban nem törődve a veszteségekkel tovább nyomultak előre, amivel azonban védtelenül hagyták az oldalukat. Ezt észlelve d’Alviano beavatkozott, és stabilizálta a helyzetet: a fentebb említett francia lovasság rendezetlenül vonult vissza, a velencei gyalogság pedig felfejlődése közepette visszaszorította a gascogne-i csapatokat, amellyel visszavonulásra kényszerítette a francia tüzérséget is.

Közben további velencei egységek csatlakoztak a támadáshoz: ekkor léptek közbe a francia oldalon a svájciak, hogy megállítsák a támadást, első soraik azonban felbomlottak a velenceiek támadásának erejétől. A küzdelem a döntő pillanatához érkezett: XII. Lajos, aki ebben a nehéz pillanatban nem vesztette el a lélekjelenlétét, sikeres ellenlökést hajtott végre 500 nehézlovasával d’Alviano ellen. A kezdeti zavarodottság után a svájciak is rendezték soraikat és felújították a támadásukat. A velenceiek számára még ekkor sem volt minden veszve, feltéve, ha a sereg többi egysége megsegíti a szorult helyzetbe került d’Alvianót. Ez már csak azért is nagyon fontos lett volna, mert miközben a harcba lépő újabb egységek kezdték az erőviszonyokat a franciák javára billenteni, a hátra vont francia tüzérség újra működésbe lépett, amelynek hatására a bresciai egységek megfutottak. Az így megnyíló résbe benyomult a francia lovasság, és támadni kezdte a velencei gyalogság hátrább álló és a töltésen leereszkedő részeit, amelyek csatlakozni akartak a harcban álló utóvédhez. Ez azért vált lehetővé, mert a bresciaiak menekülése következtében keletkezett rést nem sikerült betömnie a csekély számú könnyűlovasnak. D’Alviano hiába próbálta személyesen is újra rendezni a szétszóródó gyalogságot és újra harcba vetni a lovasságot, segítséget kérve Orsinitől, nem járt sikerrel. A generális csak azzal törődött, hogy a serege megmaradt részét biztonságba helyezze. Így a helyén maradó velencei gyalogságot sikerült elvágni a többi egységtől, amelynek mészárlás lett a vége. D’Alviano is fogságba esett. A délután 1 órakor kezdődő ütközet 4 előtt véget ért.

Az agnadellói csatának súlyos következményei voltak, a velencei hadsereget súlyos, bár nem megsemmisítő katonai vereség érte. Ezért a legnagyobb felelősség Pitigliano grófját terheli, aki a hirtelen előálló helyzetre nem megfelelően reagált, hanem ragaszkodott az előzetesen elfogadott haditervhez, és nem volt hajlandó segítséget küldeni. Ennek következtében a velencei csapatok számbeli szempontból alulmaradtak az ellenséggel szemben, ugyanis míg a csatában francia részről az egész hadsereg körülbelül 40%-a vett részt, velencei oldalon ez az arány mindössze 25% volt. A velencei hadvezetés azzal is hibát követett el, amikor nem akadályozta a francia csapatok Crema és Cremona elleni hadműveleteit, amelyek miatt arra kényszerült, hogy csapatai elhagyják treviglioi erődített állásaikat, ami a francia hadvezetés fő célja volt, majd visszavonulás közben akarata ellenére ütközetet vállaljon.

A csatának azonban nem is annyira katonai, hanem politikai szempontból voltak súlyos, katasztrofális következményei. A vereség után a Köztársaság gyakorlatilag feladta Romagna védelmét azt remélve, hogy II. Gyulát sikerül egyezségre bírni a tartomány átadását célzó ajánlattal. Romagna elvesztéséhez egy sor fontos város, Bergamo, Brescia, Verona eleste társult. A Velencéhez közel fekvő Padova elvesztésével már a Velence előterét védő várnégyszög egyik sarka dőlt ki, bár a várost nem sokkal később egy rajtaütéssel sikerült visszafoglalni. Az egyetlen reményt keltő esemény a pápa francia- és Habsburg-ellenes szövetségi ajánlata volt, aki megrettenve Agnadello következményeitől és kielégítve Romagna átengedésével, ki akarta szorítani az általa barbároknak minősített tegnapi szövetségeseit a félszigetről. Velence Agnadello után defenzívába szorult, az ekkor elvesztett területeinek tekintélyes részét később már nem tudta visszaszerezni.

Kruppa Tamás

A szerző az ELKH-PPKE-PTE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport tudományos főmunkatársa

Felhasznált irodalom:

Piero Pieri, Il Rinascimento e la crisi militare italiana, Einaudi, 1952.

Christine Shaws-Michael Mallett, The Italian wars 1494–1559. War, State, and Society in the Early Modern Europe, Routhledge, 2018.

Federico Moro, Venezia nella tempesta. 1499–1517. La crisi della Serenissima. (LEG 128), Gorizia 2020.

Ezt olvastad?

Középkori és kora újkori metamorfózisok – A Ceræ 2024. évi első virtuális konferenciája

Április utolsó hetében mind tematikai sokszínűségét, mind technikai megvalósítását tekintve rendkívül izgalmas virtuális konferenciát szervezett a Ceræ, a középkori és

X