Fejezetek az 1439–1457 közötti magyar történelemből – 10. rész: A király halála

Habsburg Albert halála és Hunyadi Mátyás trónra kerülése közötti időszak sajátossága, hogy számos ún. több- és sokpecsétes oklevél, levél került kibocsájtásra, melyek szövegei a politikatörténet régen ismert forrásai ugyan, pecsétjeit nem mindegyiknek ismerjük. Ezeket évek óta gyűjtjük, jelenleg hatvannyolc darabból áll fotógyűjteményünk. Jó részük eddig csak átiratban, vagy mikrofilmről ismert a történettudomány előtt. Cikksorozatunkban ezek közül választottunk tíz érdekesebb oklevelet, levelet, melyeket részletesen bemutatunk.  Ismertetjük továbbá húsz világi előkelő és tíz egyházi vezető pecsétképét, megadjuk az adott személy alapvető prozopográfiai adatait s a pecsétkép rövid leírását. A pecsétképek segítségével egyfajta „arcot” is adhatunk ezeknek a személyeknek. Ezzel „viaszba zárt” élettörténeteket nyithatunk fel, s tárhatunk az érdeklődő olvasóközönség elé.

Cikksorozatunk fonalát I. (Habsburg) Albert király halálát követően vettük föl. Ekkor maradt Ismét király nélkül az ország.

Azóta nyolc fejezetet nyitottunk az azt követő tizennyolc év eseményeiről:

Két király a trónon

A belháború első éve

A törékeny béke

Szembenállás északon

A király vikáriusai

A hét kapitány

A kormányzó

Husziták a kolostorban

Megismerkedtünk közelebbről tizennyolc világi országnaggyal és kilenc egyházfővel. Az első részben láttuk, kik lehettek ott a király halálos ágyánál. Ők akkor még nem tudhatták, hogy a halott királynak fiú örököse születik. Pedig Utószülött László, V. László néven 1440-ben megkoronáztatott, 1453-ban pedig személyes uralmát is megkezdte. Országlása azonban nem tartott sokáig.

Az 1456-os status quo, vagyis Hunyadi János főkapitánysága, és Cillei Ulrik a király fölötti gyámsága a nándorfehérvári diadalt követően hamar szertefoszlott. Mint az közismert Hunyadi pestis áldozata lett, helyét sógora Szilágyi Mihály és nagyobbik fia, Hunyadi László igyekezett átvenni. A király főkapitánynak azonban nem őt, hanem Cillei Ulrikot nevezte ki. Hunyadi nem szándékozott kivonulni a királyi várakból. Nándorfehérvárra hívta Cilleit, akit egy vita közben megölt.

Bár a pártolóját elvesztő V. László megígérte Hunyadinak, hogy tettéért nem vonják felelőségre, 1457 elején Budán lefogatta, majd nem sokkal később 1457. március 16-án ki is végezte. A Hunyadi familiára támaszkodó Szilágyi Mihály unokaöccse haláláért bosszút kívánt állni, a Hunyadi házhoz hű familiárisokra támaszkodva háborút indított V. László párthívei ellen, így újra két pártra szakadt az ország. Az elhunyt kormányzó vagyonának és kipróbált katonáinak köszönhetően csaknem egész Erdélyt elfoglalta, és sikeresen harcolt a Felső Részeken is.  A király túszával, Hunyadi Mátyással Prágába menekült, tanácsának tagjaira bízva a harc megszervezését. Az ősz elejére patthelyzet alakult ki, fegyverszünetet kötöttek a felek. A király november elejére Győrbe országgyűlést hívott össze, melyet azonban nem tartottak meg. Az országnagyok viszont együtt maradtak Budán, hiszen az ország zavaros belpolitikai helyzetében szükség lehetett a tanácskozásukra. Ráadásul várhatták a francia földre menesztett magyar leánykérő küldöttség eredményeit.

A cseh, osztrák és magyar rendek ekkor ugyanis egy Valois-Habsburg szerződésen dolgoztak, melyet V. László és VII. Károly francia király leánya, Valois Magdolna házasságával kívántak megpecsételni. A megállapodás még 1457 során létrejött az őszi küldöttség a házasság feltételeinek és helyszínének letárgyalása érdekében, illetve a menyasszony elhozatala miatt utazott francia földre. A követséget ugyan csak december 18-án fogadta a francia király, de pár napon belül sikeresen tető alá hozták a megállapodást. December 22-én fényes fogadást rendeztek a tárgyalások lezárásaként. Két nappal később azonban hidegzuhanyként érte a francia királyi udvart a hír: V. (Habsburg) László, a cseh-magyar-osztrák uralkodó 1457. november 23-án Prágában váratlanul elhunyt. A későbbi kutatások szerint valószínűsíthetően hírtelen halálát leukémia okozhatta.

A király halálhíre legkésőbb november 29-re már Budára ért, ugyanis a jelenlévő tizenegy országnagy levélben értesítette Eperjes és Bártfa városát a király haláláról, valamint felszólította őket, hogy maradjanak a király hűségén. Két nappal később, december 1-jén pedig január elsejére királyválasztó országgyűlést hirdetett Pestre. Erről egy Kassa város tanácsának írt levélből értesülhetünk.

Az aláírók: Szécsi Dénes esztergomi bíboros érsek prímás, Hédervári László egri püspök, Salánki Ágoston győri püspök, Szilasi Vince váci püspök, Pál boszniai püspök, Garai László nádor, Újlaki Miklós és Rozgonyi János erdélyi vajdák, Perényi János tárnokmester, Ország Mihály udvarmester, Marcali vajdafi János és ónodi Cudar Simon.

Közülük többeket már jól ismerünk, most egy főpapot, a nádort, és az egyik erdélyi vajda testvérét mutatjuk be részletesebben.

Salánki Ágoston (†1465) családi háttere nem tisztázott, feltételezhetően német származású volt. Pályafutását Borbála királyé kancelláriájában kezdte 1429-ben. Egyetemi tanulmányokat folyatatott, ugyan fokozatot nem szerzett. Erzsébet királyné titkára, majd alkancellárja volt. A királyné halála után is V. László ügyét támogatta, többször feltűnt az országnagyok között Szécsi érsek környezetében. 1445-ben nevezték ki győri püspökké. Mátyás megválasztásáig többször ülésezett az országnagyokkal, utána azonban háttérbe szorult.

Garai László (1410–†1459) a Dorozsma nembeli Garai család nádori ágának tagja. Nagyapja, és apja is volt az ország nádora. 1431 és 1441 között macsói bán, egyúttal Bács, Baranya, Bodrog, Tolna és Valkó megye ispánja 1438-ig. 1445-től 1447-ig macsói bán, majd 1458-ig nádor. V. László hű híve a polgárháborúban, a pártharcok egyik legmeghatározóbb magyar politikusa, legnagyobb birtokosa. Élete végén fellázadt Mátyás király ellen, 1458 nyarán leváltották tisztségéből.

Rozgonyi Rénold (†1472) a Básztély nemzetség Rozgonyi ágának leszármazottja, a levelet aláíró János testvére. Családja Zsigmond király alatt emelkedett fel. Apja, János a király fontos támasza volt, ispánként, főkincstartóként majd tárnokmesterként szolgálta. Rénold kezdetben I. Ulászlót támogatta, 1441–42-ben honti, hevesi és nógrádi ispán. Később Erzsébet oldalára állt és beházasodott a Garai családba. Hunyadi mellett harcolt rigómezőnél, 1449-től 1453-ig, majd 1455-ben is székely ispán volt. Mátyás alatt előbb székely ispán (1461–1463), majd tárnokmester (1470–1471). Élete végén belekeveredett a Vitéz-féle összeesküvésbe.

A királyválasztó országgyűlés januárban tényleg lezajlott, s mint az közismert, Garai László és Szilágyi Mihály szegedi egyezménye értelmében, annak a Hunyadi familiárisok pesti felvonultatásával nyomatékot adva, megválasztották Hunyadi Mátyást magyar királynak. A trónra kerülő fiatal uralkodó, a tőle nem várt gyorsasággal egy éven belül megszilárdította hatalmát, helyreállította a királyi hatalom tekintélyét, így már nem volt szükség gyámpecsétes, vagy sokpecsétes oklevelekre. Mivel cikksorozatunk arra épült, hogy eme különleges történelmi forrástípust bemutassuk, így több fejezetet már nem nyitunk a korszakból.

Bízunk benne, hogy a megjelentetett történelmi forgácsokban többen kedvüket lelték, és a pecséteken keresztül az eseményeket formáló politikusokról is többet megtudtak. Akit még továbbra is érdekel a Viaszba zárt történelem, annak ajánljuk figyelmébe Facebook-oldalunkat.

Irodalom:

Árvai Tünde: A házasságok szerepe a Garaiak hatalmi törekvéseiben. In. Kor – szak – határ. A Kárpát-medence és a szomszédos birodalmak (900–1800). Szerk. Fedeles Tamás, Font Márta, Kiss Gergely, Pécs, 2013. 103–118.

Csánki Dezső: Oklevelek a Hunyadiak korából. I. közlemény. = Magyar Történelmi Tár, 1902. 276–302.

Engel Pál: Zsigmond bárói: Rövid életrajzok. In. Művészet Zsigmond király korában 1387–1437, I–II. Szerk. Beke László, Marosi Ernő, Wehli Tünde. Bp.,1987. I. 114–129. II. 405–457.

Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. In. Magyar középkori adattár (DVD), Bp., 2001.

Engel Pál: Középkori magyar genealógia. In. Magyar középkori adattár (DVD), Bp., 2001.

Györkös Attila: V. László házassági terve: diplomáciai fordulat 1457-ben? In. Francia-magyar kapcsolatok a középkorban. Szerk. Györkös Attila, Kiss Gergely. Debrecen, 2013. 271–290.

Nemes Gábor: Salánki Ágoston. A királynéi kancelláriától a győri püspöki székig. = Levéltári Közlemények, 2009. 3–29.

Nemes, Gábor: Salánki Ágoston győri püspök. In. Összekötnek az évezredek. Pázmány történelmi műhely III. Bp.–Piliscsaba, 2011. 41–51.

Pálosfalvi Tamás: A Rozgonyiak és a polgárháború (1440–1444). = Századok, 2003. 4. sz. 897–928.

Pálosfalvi Tamás: A ​Hunyadiak kora (1437–1490). Budapest, 2012. (Magyarország története 7.)

Tóth-Szabó Pál: A cseh-huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon. Bp., 1917.

Tringli István: Az újkor hajnala: Magyarország története 1440–1541. Bp., 2003.

Végh Gyula: Jegyzetek a magyarországi püspökök címereihez I. = Turul, 1935. 1. sz. 1–4.

Wertner Mór: A Garaiak. = Századok, 1897. 10. sz. 902–938.

Novák Ádám

Ezt olvastad?

Az Oszmán Birodalom felemelkedése című sorozatról

„A legnagyobb császárnak, a királyok királyának, a szerencsés, győzedelmes, diadalmas, győzhetetlen Mehmetnek, Isten akaratjából a föld és tenger urának...” -

X