„Barbárok közt fejedelem vagyok, fejedelmek közt pedig barbár” – II. Petar Petrović Njegoš, Montenegró püspökfejedelme

A magyar olvasók közül valószínűleg kevesek számára ismert II. Petar Petrović Njegoš neve, pedig a montenegrói pásztorfiúból lett püspökfejedelem és költő-filozófus életútja több, mint regénybeillő. Azonban ahhoz, hogy világosabb képet kaphassunk arról, hogyan is válhatott a Petrović Njegoš dinasztia az első világháború előtti Európa nagypolitikai sakktáblájának egyik legérdekesebb játékosává, meg kell ismernünk II. Petar püspökfejedelmet és Montenegró korabeli társadalmi berendezkedését, mely a nyugati állapotokhoz képest rendhagyónak számított.

Ugyan Montenegrót a többi balkáni államhoz hasonlóan az Oszmán Birodalom bekebelezte a 15. század során, teljes mértékben sohasem került török fennhatóság alá, és így sikerült némi önállóságra szert tennie. Az országot minden irányból a Porta által meghódított területek vették körül, ami hátráltatta társadalmi, gazdasági és politikai fejlődését. A területet a 16. századtól a püspökfejedelem (szerbül: vladika) irányította, aki az önálló nemzeti egyház fejének számított, és a világi vezető szerepét is betöltötte. Montenegró esetében tehát egy teokratikus-patriarchális uralomról beszélhetünk. A korabeli társadalmi és politikai viszonyokat hűen tükrözik első törvénykönyveik, amelyek csupán a 18–19. század fordulóján keletkeztek (1796–1798., ill. 1803). Mindezek az államfejlődés érdekében be kívánták szüntetni az addig gyakorolt szokásjogi normákat, valamint fel akarták számolni a törzsi-, ill. klánközpontú berendezkedést. Utóbbi archaikus mivolta és jelenléte akadályozta leginkább azt, hogy Montenegró a felzárkózás és átalakulás útjára lépjen. A hétköznapi vallásosság ellenére a vérbosszú szinte általános dolognak számított. Az emberek mindennapjait áthatotta a varázslatokba és a természetfeletti lényekbe vetett hit, amely mellett gond nélkül megfért a keresztény szentek tisztelete. Hivatalokról és közoktatásról pedig ekkor még szó sem volt. Egy ilyen, idejétmúlt szokásokkal és társadalmi viszonyokkal terhelt Montenegró egyik aprócska falujában látta meg a napvilágot Petar Petrović Njegoš.

A későbbi püspökfejedelem 1813. november 13-án született az akkori fővároshoz, Cetinjéhez közeli Njegušiban, Tomo Petrović és Ivana Proroković öt gyermeke közül a másodikként. A keresztségben a Radivoje nevet kapta. Kortársai visszaemlékezéséből kiderül, hogy gyermekéveit kemény munkával, pásztorkodással töltötte a hegyekkel szabdalt, sziklás vidéken. A leírások alapján külleme szép, magassága két méter körüli volt. A fegyverek használatát hamar elsajátította, erre a gyakori rablótámadások miatt volt szükség. Kivételes testi adottságai, termete még életében hozzájárultak a Njegoš-mítosz kialakulásához.

I. Petar Petrović Njegoš

A Petrovićok hiába tartoztak Montenegró legősibb családjainak sorába, mégsem voltak jómódúak. Azonban mégis rendelkeztek egy olyan örökséggel, amellyel mások nem: az ország püspökfejedelmei 1696 óta közülük kerültek ki. A 19. század első három évtizedében Radivoje nagybátyja, I. Petar (1748–1830) töltötte be ezt a pozíciót, aki az 1820-as években elérkezettnek látta az időt arra, hogy utódot jelöljön ki. Radivoje szemszögéből szerencsés véletlenek összjátéka volt csupán, hogy a korábbi két jelölt ­– Mitar egy végzetesnek bizonyuló betegség miatt, Đorđije pedig végül katonai tanulmányai miatt – nem került hatalomra. Radivoje így a cetinjei kolostorba került 1825 elején, ahol lehetősége nyílt az írás és az olvasás elsajátítására. (A szerzeteseknek kivétel nélkül ismerniük kellett a liturgikus szövegeket, az analfabetizmus esetükben nem volt jellemző.) Világi tudás birtokába a kolostor falain belül egyáltalán nem, képzett montenegrói tanítók híján pedig csupán autodidakta módon juthatott. Egyetlen ismert korabeli személy, aki valóban képes volt értékelhető tudást átadni számára a nyelvészettel, historiográfiával, valamint költészettel foglalkozó Sima Milutinović Sarajlija volt. Radivojet ebben az időben már foglalkoztatta a népköltészet, Montenegróban az ének és a népdalok a mindennapok részét képezték. Sarajlija ösztönözte arra, hogy rögzítse a szájhagyomány útján terjedő népballadákat. Radivoje – szellemének művelése mellett – foglalkozott vívással és lövészettel is.

A cetinjei kolostor, 1889.

Njegoš mint vladika

Mint már említettük, a 19. század előtt Montenegró nem volt más, csupán egy zavaros törzsszövetségi állam, melynek élén a püspökfejedelem, azaz vladika állt. Az I. Petar által kezdeményezett egyesítési törekvések nem jártak sikerrel, az általa alkalmasnak vélt örökösöknek sem sikerült átadnia címét, így utolsó lehetőségként Radivoje tűnt kézenfekvőnek. Radivoje a cetinjei kolostorban elvégezte a papi szemináriumot, majd elődje mintájára felvette a Petar nevet. Az új püspökfejedelem megválasztásához elengedhetetlen volt a törzsi gyűlés, melyet meg is hirdettek 1830. október 19-ére, azonban az öreg vladika még aznap meghalt, tehát hirtelenjében kellett új vezetőt választani, elcsitítani a klánok közti feszültségeket, illetve eltemetni az elhunytat. A választás korántsem volt egyszerű, mert a Petrović-klán ellenségei nem tartották hitelesnek I. Petar végakaratát, mivel azonban Njegoš megfelelt a kiszabott feltételeknek – szerzetes volt, írástudó, több nyelven beszélt és jelentős világi műveltséggel rendelkezett – ezért nem tudták megakadályozni a megválasztását. Mivel a törzsek között sosem volt egyetértés a nagyhatalmakhoz való közeledés szempontjából sem, az említett végakarat egy fontos dologra külön kitért: az orosz–montenegrói diplomáciai kötelék mindennél fontosabb, semmi esetre sem szabad azt elhanyagolni pusztán azért, mert a Habsburg Birodalommal való kapcsolat gyümölcsözőbbnek ígérkezik.

Tominc-féle Njegoš portré (1834)

A törzsfők végül döntöttek: 1830. október 30-án kezdte meg regnálását az új vladika, II. Petar Petrović Njegoš néven. Ekkor még csak 17 éves, ez a hatalmas felelősséggel járó pozíció megrémíthette, hiszen uralkodásra való felkészítése korántsem volt alapos. Njegoš első intézkedései hatalmának megszilárdítására irányultak, s a lehetséges lázadásokat még igyekezett csírájában elfojtani. Főként a Radonjić-klán vezetője, Vukolaj igyekezett kieszközölni Ausztria segítségével Njegoš eltávolítását, de az összeesküvés előkészületeire hamar fény derült. Njegoš jól tudta, hogy Montenegrónak szüksége volt egy olyan erős szövetségesre, amely adott esetben anyagi és politikai támogatást tudott nyújtani. Törekedett arra, hogy fenntartsa a jó diplomáciai kapcsolatokat Oroszországgal, mivel a teokratikus rendszer is az oroszok közbenjárása miatt maradhatott fenn ennyi ideig Montenegróban. Ennek természetesen ára volt, egy esetleges háború esetén a vladika köteles volt Montenegró területén átengedni az orosz seregeket, amennyiben azok megjelentek volna ott. (Az oroszok célja az Oszmán Birodalom Európából való kiszorítása, valamint Konstantinápoly elfoglalása, és hosszútávon az orosz hadiflotta megjelenése a Földközi-tengeren és beltengerein.) Ezt követően békítő célzattal bevonta a klánok vezetőit is az ország belügyeibe: így jött létre Montenegró kormányzó tanácsa. A tanács parancsait érvényesítendő életre hívták a gárda intézményét, mely a gyakorlatban egyfajta politikai rendőrségként működött.

1833-ban II. Petar Szentpétervárra látogatott, ahol püspökké szentelték, majd I. Miklós cár jóvoltából nagy mennyiségű pénzadománnyal, teológiai témájú könyvekkel, továbbá egy nyomdagéppel tért haza, mely akkoriban egyedülállónak számított. Távollétében a montenegróiak lázadozni kezdtek az újból bevezetett adózási rendszer ellen, az országban folyamatosak voltak a belviszályok, tombolt az éhínség. A fennálló helyzetet kihasználva ellenségei igyekeztek befeketíteni az ifjú Njegošt, aki hamar kénytelen volt szembesülni azzal, hogy egységes hadsereg híján nehéz fenntartani a rendet. Csekély számú fegyveres erővel rendelkezett, és azt is csupán a klánja biztosította számára. Taktikus lépésre szánta hát el magát: tanulva a korábbi hibákból, az orosz mintát szem előtt tartva központosítani szerette volna hatalmát. A dinasztia megítélését javítandó és a saját pozícióját megerősítendő, kihasználta a lakosság vallásosságát, és elődjét – I. Petart – szentté avattatta.

A klánok engedetlensége azonban a későbbiekben is rengeteg gondot okozott Njegoš számára. 1836-ban Grahovo térségében a Daković-klán vezére megtagadta a harács befizetését, valamint arra készült, hogy szakadárok segítségével Montenegróhoz csatolja Hercegovina egy részét. Válaszként oszmán erők szállták meg Grahovot, Njegoš pedig kénytelen volt beavatkozni a harcokba. Orosz segítség nem érkezett, a negatív végkifejlet így szinte garantált volt, Njegošt pedig személyes veszteség is érte: fivére, Joko is elesett a harcban. Az orosz passzivitás ebben a helyzetben híven tükrözte érdektelenségüket, a Montenegrónak nyújtott anyagi támogatás a cári udvar számára pusztán aprópénz a stratégiai „folyosóért” cserébe, amit a kis balkáni állam biztosítani tudott volna nekik. Ilyen helyzetben a püspökfejedelemnek tudomásul kellett vennie, hogy teljesen magára van utalva.

Njegoš, Prinzhofer litográfiája (1847)

Njegoš és a kultúra

Azonban a vladikat nem csak a politikai csatározás foglalta le, nagy figyelmet szentelt az infrastruktúra és az oktatás fejlesztésére is. A korábban az oroszoktól kapott anyagi segítségből, valamint az adókból utakat, iskolát építtetett, létrehozta az első montenegrói nyomdát. E fejlesztések sem győzték meg ellenfeleit arról, hogy Njegošnak valóban helye van a trónon, tovább munkálkodtak azon, hogy rossz hírét keltve uralkodóként hiteltelenné tegyék az oroszok előtt. Hamar elterjedt a szóbeszéd, hogy a fiatal vladika nem igazán törődik a keresztény értékekkel, szórja a pénzt, és szívesen mulatozik kétes erkölcsű hölgyek társaságában. A grahovoi vereség sem tett jót megítélésének. Njegošról az orosz udvarban mindinkább az a kép élt, hogy agresszív, provokatív politikát folytat. Egyre mélyebbre süllyedt a diplomáciai örvényben, meg kellett cáfolnia azokat a pletykákat is, miszerint visszaél a cári udvartól kapott pénzekkel. Több, mint valószínű, hogy kortársainál nem élt vissza vele nagyobb mértékben, de azt is tudnunk kell, hogy Montenegró nem rendelkezett olyan szervvel (pl. kamara), amely az ország pénzügyeit intézhette, felügyelhette volna. Njegoš a saját széfjében tárolta az ország majdhogynem teljes vagyonát. A pénzügyi skandallum miatt még vizsgálati fogságba is került második szentpétervári látogatása során, ám nagy nehezen sikerül tisztára mosnia nevét.

Habár Njegoš erős kezű uralkodó volt, végül mégsem a politikában betöltött szerepe volt az, amely nevét igazán halhatatlanná tette. Olyan költő és filozófus volt, akinek eszméi, világnézete korát jócskán meghaladták, irodalmi tevékenysége mai szemmel is egyedülállónak számít. Az itthoni olvasóközönség számára két legismertebb írása érhető el magyar nyelven, Csuka Zoltán gyönyörű fordításában. A műfajiságát tekintve lírai, epikus és drámai elemeket is tartalmazó „Hegyek koszorúja” (Gorski vijenac) 1847-ben jelent meg. A mű történelmi témájú hősköltemény, amelynek főalakja Njegoš korai elődje, I. Danilo püspök. A mű középpontját egy valósnak vélt történelmi esemény adja, melynek során montenegrói törzsek számoltak le a muszlim hitre áttért helyi lakossággal, a „törökösökkel” (poturice). Soraiban az antik görög kórusokhoz hasonló „kólók” segítségével érzékletesen szemlélteti a 18. századi Montenegró mindennapjait, problémáit, szokásait és rituáléit. A mű részben Njegoš sajátos lelkivilágának lenyomata, Danilo püspök személyében az olvasó ráismerhet a költőre.

A hegyek koszorúja (Gorski vijenac) első kiadása, 1847, Bécs

Másik műve, „A mikrokozmosz fénye” (Luča mikrokozma, 1845) vallásos témájú eposz, melyben a jó és rossz, az Isten és a Sátán küzdelmét örökíti meg. A Luča mikrokozma egy különleges, világok közötti utazás leírása, melyben előtérbe kerül az emberi gyarlóság, valamint a világ teremtésének története. Jóval profánabb cselekményekről számol be „Az emberöltőnél drágább éjszaka” (Noć skuplja vijeka) című versében, mely szintén némi kétkedésre adhatott okot személyével kapcsolatban. A vers 1913-ban jelent meg először, okkal, hiszen a mai napig nem világos, a vallási vezető kiről mintázhatta a műben szeretkező pár férfialakját.

Njegoš utolsó évei

Az 1840-es évek elejére némiképp megváltozott a regionális politikai helyzet. Ekkortájt már érezhető volt egyes délszláv nemzeti eszmék lassú térnyerése, amelynek gerincét a közös gyökerekkel rendelkező kultúra és nyelv alkotta (jugoszlávizmus). Njegoš olaszországi és ausztriai utazásai során ismerkedhetett meg a pánszláv ideák ezen változatával, amelyre fogékonynak mutatkozott, így személye az osztrákok számára egyre gyanúsabbá vált. A népek tavasza alatt (1848) hevesen szimpatizált Josip Jelačić bánnal, akinek ekképp ír:

„Nagy a te feladatod, Európa új láthatárokat kap és letörli a hatalmas szlávok arcáról a csunya foltot, mert ők a mai napig szerencsétlen és szomorú rabjai és napszámosai voltak más nemzetnek. […] Igaz ugyan, hogy én magam maroknyi népemmel a tirannizmus anatémájának és kémkedéseknek közepette szabad vagyok, de semmivel sem jobb nekem, ha körülnézek és testvéreim millióit magam körül idegen bilincsekben vergődni látom.”[1]

Njegoš egyetértett a bánnal abban, hogy a magyar nem válhat államnyelvvé a horvát területeken. Hamar csalódnia kellett, miután tudomására jutott, hogy Jelačić nem maradt hű eszméihez, és a Habsburgokkal lépett szövetségre. Időközben a vladika levelezni kezdett a szerb Aleksandar Karađorđević herceggel is, akinek szándékában állt feléleszteni hamvaiból a középkori szerb államot, amely a későbbiekben sikertelennek bizonyult. A forradalom vihara elcsitult, Njegošt pedig láthatóan megviselte a szláv törekvések veresége. Szinte ezzel egyidőben mutatkoztak meg betegségének első jelei, amiről picit később, 1850 márciusában így fogalmazott a bizalmasának, Gagićnak írott levelében:

„Elutaztam Kotorba, mert mellkasom az okozója oly sok bajomnak, és a levegőváltozás jót tesz, még az orvosok szerint is javulhat állapotom. Az út igen nehéz volt, a fuldoklónak pedig nincs már mibe kapaszkodnia.”

Anastas Jovanović 1851 nyarán készítette el az egyetlen ismert fotográfiát, melyen a már nagybeteg vladika látható.

Ugyanazon év májusára már egyértelművé vált, előrehaladott gümőkórban szenved. Végül 1851 augusztusában tért vissza Cetinjébe, itt már tudta, hogy a napjai meg vannak számlálva. Végakaratában utódjául unokaöccsét, Danilot jelölte meg, majd rendelkezett temetésének részleteiről.

1851. október 31-én, 37 éves korában hunyt el. A Lovćen csúcsán épített mauzóleumban helyezték örök nyugalomra, ami a montenegróiak egyik legfontosabb zarándokhelyévé vált, s identitásformáló ereje a mai napig meghatározó. Njegoš uralkodásának két évtizede során szakadatlan szorgalommal munkálkodott azon, hogy Montenegró de facto függetlenségét mindvégig megtarthassa, egyedülálló műveltségével pedig olyan emberek megbecsülését és csodálatát vívta ki, mint az orosz cár, a szerb nyelvreformer, Vuk Karadžić és a szerb romantika nagy költője, Branko Radičević. Halálával megkezdődött az ország szekularizációja, Montenegró püspökfejedelmeinek korszaka végleg lezárult.

A már életében mitikus alakká vált Njegoš politikai és kulturális örökségére alapozták meg utódai a független Montenegrói Fejedelemséget. Kijelölt utódja, Danilo lezárta a klánokkal való viszálykodást, drasztikusan átalakította a hatalmi viszonyokat, s despotizmusba hajló módon kormányozta országát. II. Petar Petrović Njegoš szelleme ma elsősorban inkább azokban az irodalmi műveiben, leveleiben él tovább, amelyek évszázadok alatt a montenegrói identitás elválaszthatatlan részeivé váltak, és amelyekkel sikerült megragadnia egy darabot az örökkévalóságból.

Njegoš-mauzóleum egykor és most

Rákóczi Anna

Felhasznált irodalom:

Csuka Zoltán (szerk.): A szerbhorvát irodalom kistükre, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1969.

Đilas, Milovan: Njegoš, Harcourt, Brace & World Inc., New York, 1966.

Harmat Béla: II. Petar Petrović Njegoš (In.: Petar Petrović Njegoš: A mikrokozmosz fénye), Tankönyvkiadó, Budapest, 1982.

Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia: a délszláv állam története, Aula Kiadó, Budapest, 1999.

Milosevits Péter: A szerb irodalom története, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998.

Popovics Vladimir: „A hegyi virágkoszorú” (Gorski vijenac) a mult és a jelen megvilágításában. In: Déli Csillag: a Magyar-Jugoszláv Társaság irodalmi és művészeti folyóirata, Hírlap Kiadó, Kecskemét, 1947. október–novemberi szám.

Toldi Ferenc: A Jugoszláv állam kialakulása és felbomlása, MTA Jogtudományi Intézet, Budapest, 1995.

[1] Popovics Vladimir: „A hegyi virágkoszorú” (Gorski vijenac) a mult és a jelen megvilágításában. In: Déli Csillag: a Magyar-Jugoszláv Társaság irodalmi és művészeti folyóirata, Hírlap Kiadó, Kecskemét, 1947. október–novemberi szám.

Ezt olvastad?

1821. április 1-jén született az Osztrák Birodalom Cseh Királyságában, a mai Batelov településen Zwak Wolf, azaz Zwack József császári és