Magyarországi szabadkőműves oktatási intézmények hálózata a Kelet közlöny alapján (1899–1911)

A népoktatásügy, népnevelés, az alsóbb néprétegek szellemi felzárkóztatásának víziója tehát már a 19. század második felétől előkelő helyet foglalt el a magyarországi szabadkőművesség törekvései között. Amint a szabadkőművességet Magyarországon 1868-ban engedélyező belügyminisztériumi rendelet is megfogalmazza:

„A szabadkőművesség filozofikus, filantropikus és progresszív intézmény. Célja a közerkölcsiség, művelődés és felebaráti szeretet terjesztése és a jótékonyság gyakorlása. A szabadkőművesség kizár köréből minden politikai és vallási kérdést, és tagjait a hazai törvények tiszteletben tartására kötelezi.” (L. Nagy, 1988., 52. o.)

Ugyanakkor alapvetésnek számított a fenti rendelet tükrében a magyar szabadkőművesvilágban, hogy olyan kérdésekben állást foglalni, mely országos szintű politizálást jelentene, tilos minden páholy számára. Ehhez képest új attitűdöt hozott a dr. Várady Zsigmond főmester vezetésével működő nagyváradi László király páholy Társadalmi programm (sic!) című nyilatkozata 1900-ban. Ez a mindösszesen 21 oldalas füzet magában foglalta a magyar(országi) társadalom szociális, politikai, egyházi, oktatásügyi átalakításának átfogó tervezetét. Fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, mivel a következő években az ország összes páholya ehhez a dokumentumhoz igazodva határozta meg magát. A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy, tehát a hazai anyapáholy Kelet című hivatalos közlönyében pedig több páholy is kifejtette véleményét, tovább gondolási javaslatait a Társadalmi programmról a későbbiek során. Ez a tervezet évekre meghatározta a szabadkőműves páholyok gondolkodását, nagyratörő célokat fogalmazva meg a politizálni kívánók számára és ezzel egyidőben konfliktusokat generálva a közéleti szerepvállalást addig mereven elutasító szövetségben.

A javaslatkötet két nagy részre volt bontva, melyek kisebb programpontokból álltak össze és alapvetően az oktatás- és egyházügyet, birtok- és választójog kérdéseit elemezték. Várady Zsigmond főmester bevezetése szerint a nemzet jelenleg elmaradott, vagyoni hanyatlása folytonosan zajlik, aggasztotta, hogy előre törtek a római katolikus mozgalmak. A nagy átalakításokat magának a nemzetnek kell végrehajtani, de a szabadkőművességnek kell ezt koordinálnia. A népoktatásügy iránti elhivatottságot mutatja, hogy oktatásügyi értekezéseik az I. rész 1. pontjában foglalnak helyet, tehát a programfüzet ezekkel nyit. Ennek alapján csak annyi iskolás anyagot szabad tanítani, ami a napi gyakorlati életben ténylegesen szükséges. A diákokat önzetlen szeretetre és hazafiságra kell nevelni az iskolákban. Ehhez viszont szükségesnek látják a hitoktatás iskolákból való kivezetését, hiszen az meglátásuk szerint gyűlölködést vált ki és megosztja a társadalmat:

„E célból a vallásoktatásnak az iskolától elkülönített egyházi élet keretébe utalása is szükséges, hogy hitoktatás címén a gyermek szívébe a más hitűek iránti ellenszenv vagy éppen gyűlölet be ne oltassék…” (Raffay, 2011., 104. o.)

A programfüzet az iskolák és tanítóképzés államivá tételével folytatja, amelyből következett az iskolahálózat egyházaktól való elvétele, tehát az magyarországi iskolarendszer teljeskörű államosítása:

„A közoktatásügyből és tanítóképzésből az egész vonalon államivá tétessék; a tantervből minden, a modern tudományos vívmányoknak ellentmondó, úgy a gyakorlatilag meddő tananyag kiküszöböltessék.” (Raffay, 2011., 104. o.)

Az oktatás díjtalanná tételét szorgalmazták, valamint, hogy a taneszközökről az állam gondoskodjon. A tervezet annak tükrében különösen felforgatónak tetszett, hogy a hazai iskolák kétharmada még a dualizmus korszakának végén is egyházi tulajdonú, fenntartású volt és nem állami. A Társadalmi programm fontossága, hogy egészen 1908-ig, a Martinovics páholy alapításáig ez az irányadó programfüzete a szabadkőművességnek, mely felpezsdítette a páholyéletet idehaza. A radikalizálódó és a Belügyminisztériummal megkötött egyezséggel szembe menve országos politizálást folytatni kívánó hazai páholyok tömörülésének innentől a zászlajára lett tűzve az ingyenes, hittanmentes, felekezetnélküli, állami oktatási rendszer megvalósítása.

Meg kell jegyezni, nem minden pontja volt ugyanakkor radikális, így például leszögezték, hogy ragaszkodnak a monarchikus államformához. A Társadalmi programm egyébként igencsak durva nyelvezete számos páholyt megsértett. Hatalmas felháborodást váltott ki, hogy soraival tulajdonképpen az addigi politikamentes, mértéktartó, a karitatív tevékenységekre hangsúlyt fektető irányvonalat minősítette eredménytelennek, illetve gyakorlatilag nyílt politizálásra szólított fel. Előbbi sértő, utóbbi vállalhatatlan volt az idősebb szabadkőműves generációk számára, akik hangot is adtak véleményüknek, így a következő 1-2 évben Joannovics György nagymesteren kívül szinte minden főmester állást foglalt a programmal kapcsolatban pozitív és negatív előjellel egyaránt.

A programm további tervei között szerepeltek a nők tanszabadságának kiszélesítése, a vándoroktatás, szabadoktatás, líceumok és felolvasások, hazafias írók munkáinak szétosztása a szélesebb néprétegek körében. A 4. pont részeként pedig említést tettek a munkásság ingyenes oktatásának előirányzására is. A cikk további részeiben ez utóbbi kezdeményezések gyakorlati megvalósítását láthatjuk majd. A korábban olvasott nagyratörő tervek között a szabad tanítás keretrendszere kínálta a leginkább járható utat, melyet a páholyok – mondhatni – sikeresen ki is használtak.

A tanulmány tehát azon kezdeményezéseket, oktatási köröket, akadémiákat, líceumokat, internátusokat mutatja be, melyeket a hazai páholyok hívtak életre és vállalták magukra éveken, évtizedeken át tartó működtetésüket. Képzéseik az elemi iskolás diákságtól kezdve a felnőttekig, a munkásságtól a tanári és hivatalnoki rétegekig mindenki számára megadták a differenciált oktatás és önfejlesztés lehetőségét; legyen szó általános műveltség, könyvelés, bérszámfejtés, modern tudományok vagy „csak” írás-olvasás, esetleg magyar nyelv elsajátításáról.

Női líceumok

A dualizmus második felében a nők számára az iskolai oktatás még csak korlátozott lehetőségeket biztosított. Egyetemekre csak érettségi után volt lehetőség bekerülni, az érettségit adó leánygimnáziumok pedig viszonylag későn jelentek meg, így nők csak 1895-től járhattak egyetemre. Az universitas világában is csak a tanítóképzés, bölcsészet, valamint az orvosi fakultás adtak helyeket a hölgyek számára. Ezt a képet is nagyban árnyalja, hogy a korszakban a diplomás nők közel negyede bábaasszony volt, illetve hogy Kelen Jolán megfogalmazása szerint:

„a műegyetem és a jogi kar hét lakattal volt elzárva a nők előtt” (Csunderlik, 2017., 72. o.)

1899-1900-ban a női hallgatók száma még 31 fő volt, 1909-1910-ben már 326 volt országosan.  A hazai viszonyokra a páholyok reagálni kívántak. A magyar szabadkőművesség történetében mérföldkőnek számító László király páholy-féle Társadalmi programm számos egyéb radikálisnak tetsző oktatásügyi elképzelése mellett a leányoktatás fejlesztését, valamint a nők tanszabadságának kiterjesztését is célul fogalmazta meg. Ezt szem előtt tartva íródott meg pár évvel később a Kelet egyik cikke. Az ismeretlen szerző szerint immáron halaszthatatlan a nők minél szélesebb körű képzésének elősegítése. Bírálta a szülőket, amiért továbbtanulás esetén csak a tanítónői diplomát irányozzák elő lányaiknak, kizárva minden más tudományos pálya lehetőségét. Maguk a lánynevelő intézetek sem tettek kísérletet alternatíva nyújtására. A tovább tanuló lányok így csupán egyetlen értelmiségi területre vannak koncentrálva, amely áldatlan munkaerőpiaci versengést teremt a számukra. Erre példának a cikkíró Párizs egyik intézetét hozza, ahol 1905-ben 25 tanítónői pozícióra 4174-en jelentkeztek. Ezért gyakorlatibb oktatást irányoz elő a hölgyek számára és felveti egy olyan intézet alapításának ideáját, ahol a lányok házvezetés mellett könyvelést és porcelán-kelmefestést tanulnának. Olyan alapos műveltséget kell szerezniük, melyre a gyakorlatban is lehet építeni. A szerző Jules Rochard orvospedagógusra hivatkozik: a lányok, amint járni tanulnak, szembesíteni kell őket a realitásokkal; regények helyett természettudományt és a házimunka szeretetét kell, megkapják. Szabadkőműves szellemiségű női líceum létrehozására azonban 1912-ig kellett várni. A Kelet beszámolója alapján a páholyban gyakran lehetett érezni, hogy a nővérek nagyon műveltek, de nem szabadkőműves szellemben végezték el tanulmányaikat.

„A természettudományos igazságok…messze elkerülik a fiatal nők merőben humanista jellegű nevelését” (Kelet, XXIV. (37.) évf. 7. szám, 1912. május 25., 178. o.)

A társadalmi egység sem elméletben, sem gyakorlatban nem fér így hozzájuk, hangsúlyozta a cikk. Míg a férfiak gyakorlatias munkákat végeznek, könnyen találkoznak és élik át a szociális igazságtalanságok jelenségét, addig a nők nem gyakorlatias, való élettől távol eső tevékenységeik révén ilyen impulzusok nem érik őket, így szociális igazságra való törekvés nehezebben alakul ki bennük. A testvérek és nővérek ezeken a hiányosságokon kívánva segíteni, megalapították a magyar nők tudományos továbbképző tanfolyamát, a Női líceumot. A cél: fiatal lányokat megismertetni a tudomány eredményeivel, hogy ez a tudás a családi és társadalmi életükbe is bekerülhessen.

„A Női Liceum szem előtt tartja, hogy a tudományosan és esztétikailag előkelő műveltségű magyar nő kötelességei magaslatán álló feleség, anya, háziasszony és hasznos társadalmi munkás lehessen” (Kelet, XXIV. (37.) évf. 7. szám, 1912. május 25., 178. o.)

A következő év beszámolója szerint a líceum várakozáson felüli eredményességgel tudott működni.

A rendszeres előadásokat tartók között említik dr. Balassa József egyetemi tanárt, nyelvészprofesszort, aki a Könyves Kálmán páholy főmestere volt; dr. Dienes Pál egyetemi magántanárt; dr. Dienes Valériát, Glücklich Vilmát, dr. Jakabné Rácz Hanna orvost, dr. Madzsar József fővárosi könyvtárost, valamint további tanárokat, tanársegédeket, színészeket, kúriai bírót. A rendkívüli előadók között pedig olyan patinás neveket találunk, mint Kaffka Margit, Strickerné Polányi Laura, Karinthy Frigyes vagy Kosztolányi Dezső. A líceum vezetőjeként Polányi Cecilt jelöli meg a forrás. Intézeten kívüli szemléltető előadásokra is sor került: telefonközpontban, vágóhídon, hűtőházban, kenyérgyárban, jéggyárban, textilgyárban, mosodában, villamossági géptelepen, a Szépművészeti Múzeumban, festőműteremben, gyermekmenhelyen. Az első tanévben az intézetnek 78 tanítványa volt, holott egy korábbi felhívásában külön kiemelték, hogy csak 30 férőhely áll rendelkezésre.

Az 1913-1914-es évre már két évfolyamot terveztek. Az a) tanfolyam IV. középiskolai osztályt végzett leányok számára heti 8 órát ír elő és egészében kötelező. Szülői kérésre külön értesítőt adott a szemináriumi eredményekről az intézet. A b) tanfolyam legalább VI. középiskolai osztályt végzett hölgyek számára alakult. Céljuk a tudomány egyes kérdéseinek főiskolai szinten való ismertetése. Ez heti 8 órás kurzust takart. Rendkívül komplett tantervről volt szó, tanfolyamonként rögzítve, hogy az egyes tárgyakért kik lesznek a felelős tanárok az 1913-1914-es évben. Az a) csoport tárgyai: bevezetés a biológiába, filozófia története, háztartási vegytan, Magyarország történelme, magyar irodalom története, bevezetés a művészettörténetbe, zenetörténet. Művészek, egyetemi adjunktusok, kutatók, zenetanárok, főgimnáziumi és egyetemi tanárok, doktorok tartották az előadásokat. A b) csoport szemináriumai: filozófia mai állása, társadalom, gazdasági szociológia, szociális művészet, modern dráma, angol irodalomtörténet, olasz szobrászat története, szociális segítség.

Láthatjuk, hogy releváns társadalmi problémát ismertek fel a páholyok, melyre készek voltak gyakorlatias válaszokat adni. Megoldási kísérletük mikro társadalmukban azonban egyaránt magán hordta a progresszivitás és konzervativizmus jegyeit. A líceum tanegységlistájából látványosan hiányzik a hittan és vallásoktatás, helyet kap viszont a szociológia, valamint természet- és társadalomtudományok. Forradalmi társadalomátalakító próbálkozásról azonban nem beszélhetünk; a megfogalmazott célok és a tantárgyak nagy része nem feltétlenül a felsőoktatásba való bekerülést szolgálták, érettségit nem adtak, női individuum kialakítása fel sem vetődik. Inkább tudományos alapokon álló oktatásról beszélhetünk, melynek hangsúlyos része racionális és képzett, de „hagyományos” családanyák kibocsátása volt.

Szabadkőműves internátusok

Szabadkőműves diákotthonok létrehozásának gondolata először az 1903. október 24-25-én Nagyváradon megtartott első szabadkőműves vándorgyűlésen vetődött fel. A témát a másodikként felszólaló Stern Ábris terjesztette elő felszólalásában. Véleménye szerint mivel az iskolák „felekezeti alapú gyűlöletet” terjesztenek a diákok között, ezért szabadkőműves internátusokat kell létrehozni. Stern indítványozta tehát többek között, hogy minden városban, ahol van szabadkőműves páholy, alapítsanak középiskolai és egyetemi diákotthont a helyi szabadkőműves szervezet felügyeletével. Az indítvány jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen tulajdonképpen egy országos kiterjedtségű szabadkőműves oktató-nevelő intézethálózat vízióját vázolta Stern. A diskurzus során a vándorgyűlés győri delegáltjai hozzáfűzték: már megtörtént részükről a drezdai szabadkőműves diákotthon működésének tanulmányozása. A konkrét lépések megtételéig mindössze négy hónapot kellett várni. A Deák Ferencz páholy által szervezett vitaesten Szentirmai Ferenc értekezett arról, hogy az általa „reakciósnak” minősített eszmék iskolai terjedése ellen intézetek alapításával kell fellépnie a páholyoknak. Messinger Alajos a Könyves Kálmán páholy képviseletében kifejezte, hogy már foglalkoztak ilyen intézet lehetőségével, terveikről pedig a klerikálisnak mondott Alkotmány c. újság is hírt adott. A közönségből támogató és kritikus vélemények is elhangzottak. A Philantropia képviseletében felszólaló Justus Dezső mutatott rá, hogy a győri tagok részéről már megkezdődött egy ilyen internátus létrehozása, amire nem kell sokat várni.

Két hónappal később Mihálkovics Tivadar főmester, győri királyi közjegyző április 1.-jén be is nyújtotta a középiskolai internátus alapító levelét Győr város tanácsához. Az alapítók 15 ezer koronát ajánlottak fel az intézet elindítására és 50 felekezeten kívüli diák befogadását irányozták elő. A működési szabályzat szerint az igazgatóság 12 tagból állt: 9 helyet az alapítók, 3 helyet évente cserélődő személyek töltenek be a terv szerint. Iskolai eredményeik szerint évente 3 diáknak a teljes, 6-nak a fél tandíját elengedik. A Kelet, valószínűleg nem kellően árnyalt beszámolója szerint a városban alapvető bizakodás fogadta az intézet alapítását, bár a római katolikus egyház kikelt ellene. A várható konfrontáció meglehetősen hevesre és elhúzódóra sikeredhetett, hiszen a közlöny 1905-ös cikkében az internátus igazgatósága már a teljes szövetség segítségét kérte. Beszámolójuk szerint a helyi klerikális sajtó, feltüzelve egyéb sajtóorgánumokat is, lejárató kampányba kezdett az internátus ellen, ráadásul a helyi katolikus gimnáziumban minden érettségizővel aláírattattak egy nyilatkozatot, miszerint soha nem fognak szabadkőműves kötelékbe lépni. A híradás szerint a Magyarországi Symbolikus Nagypáholytól, tehát az „anyapáholytól” már ezer korona segélyt kaptak, a többi bőkezű páholyokról pedig készek egy-egy termet elnevezni az internátusban. A Demokratia és a Könyves Kálmán reagáltak is, ezer-ezer koronával járultak hozzá az intézet életben maradásához. Az internátus felhívása külön kiemelte, mennyire fontos lenne eme jelképes győzelem, ti. hogy a szabadkőművesség Győr városában, egy püspöki székhelyen vethesse meg a lábát.

A diákotthont végül 1911-ben adták át a Bisinger sétányon, Győrvárosi Diákotthon néven.

Szabad líceumok

Az intézményesült szabadkőműves oktatás egyik legsikeresebb példája az 1893-ban alapított Szabad Lyceum volt. Sikerességét társadalmi beágyazottsága is reprezentálta, hiszen VI. közgyűlését már az Akadémián tarthatta, ahol is Wekerle Sándor, későbbi miniszterelnök, a Lyceum tiszteletbeli elnöke, (maga is szabadkőműves) nyitotta meg a rendezvényt. A helyszín 1909-ig állandó maradt, magát az eseményt pedig évről évre Wekerle Sándor nyitotta meg. A Lyceum tudomány- és ismeretterjesztő társaságként definiálta magát. A szervezet elnöke pedig 1902-től Joannovics György szabadkőműves nagymester lett. A líceum számadása szerint, míg 1898-ben 5000 résztvevő volt jelen 102 előadásukon, 1899-ben már 142 előadást tartottak 9458 hallgatónak. Az egyesület új projektje volt, hogy felvették a kapcsolatot a munkássággal és iparosokkal, így 1899-ben 15 ezer munkás hallgatta meg előadásaikat. Nagy problémának tartotta ugyanakkor az egyesület, hogy az állandó pénzhiány miatt nem tudtak kellő ütemben terjeszkedni. Ezzel kapcsolatban a középosztályt kárhoztatták, mely „a régi gentry rossz szokásait” (Kelet, XI. (24) évf. 5., 1899. május 25., 143. o.) felöltve nem áldoz a tudományosságra, de megjegyezték, hogy sem a főváros, sem az iparosegyletek nem segítenek nekik.

A Lyceum éves jelentése innentől 1909-ig folyamatosan megjelent a Kelet hasábjain. Képzéseikre, melyek jellemzően költségtérítésesek voltak, minden társadalmi osztályból voltak jelentkezők. A munkássággal való kapcsolatfelvételük igencsak sikeresnek volt mondható, hiszen csak 1900-ban 64 előadást tartottak munkásoknak. A képzések részvételi adatait az 1902-1903-as évi jelentés részletezi legprecízebben. E szerint a 4000 jelentkező közül lélektani előadásokat a megjelentek 30.3 %-a látogatta, a művészettörténetieket 22.9 %, az irodalomtörténetieket 18.6%, míg a közjogi és kultúrtörténetiekre csak 5% járt. Az elektrotechnikai előadások hallgatósága is igen nagy volt. A hallgatók 40%-a volt nő, 60%-a férfi. A nők legnagyobb aránya az irodalmi kurzusokon volt (55,4%), legkisebb az elektrotechnikain (12.3%). A hallgatók legnagyobb számát a magánzók adták (28.3%), majd a hivatalnokok (21.3%) és tanár volt a legkevesebb (2%) a felsorolt csoportokból. Az egyetemi polgárok aránya 14.4%. A legtöbb tanulónak középiskolai és szakiskolai előképzettsége volt.

Az 1905-ös jelentés kimutatása szerint egy előadáson átlagosan 112-en voltak jelen, ami tekintélyesnek mondható. Segítséget jelentett a társaság életében, hogy a kormány 1903-tól évi 1000 koronával segítette a munkát, mely támogatás 1908-tól 3000 koronára bővült. Ez azonban olyan kevésnek bizonyult, hogy a Lyceum 1905-ös 4000 koronás éves deficitjét gróf Széchenyi Béla enyhítette 1000 koronával. Wekerle Sándor gróf Széchenyi Béla nagyvonalúságát apja, gróf Széchenyi István legendás felajánlásához hasonlította, melyet az Akadémia megalapítására tett az 1825-27-es pozsonyi országgyűlésen a „legnagyobb magyar”. A Lyceum sikerén felbuzdulva több vidéki líceum alapítását is megkezdték a páholyok, így Zomborban1, Debrecenben, Pápán és Pozsonyban is. Ezek sikeressége azonban messze elmaradt fővárosi társukéhoz képest, mivel az egyes támogatások a költségeiket messze nem fedezték, illetve a beszámolók szerint tanárhiánnyal küzdöttek, előadásaik pedig nem hozták az elvárt színvonalat.

A Budapesti Népoktatási Kör

Az 1871-ben alapított és Türr István örökös tiszteletbeli elnökletével működő Budapesti Népoktatási Kör sikeressége számokban mérve a Líceuméhoz hasonlítható, hiszen híradásuk szerint 1906-ig bezárólag kurzuslátogatóik száma összesen 32.449 fő volt. Munkájuk során számos könyvtárat állítottak fel városszerte, meglehetősen gazdag könyvgyűjteménnyel. Oktatásaikon a kezdők írni, olvasni és számolni tanultak meg, a haladók az utóbbiak gyakorlásán túlmenően az üzleti tanfolyamokon a fogalmazást, ügyiratok kezelését, levelezést, kereskedelmi számtant és könyvelést tanultak. A résztvevők nagyrésze budapesti kötődésű volt. A többiek Bukovina, Ausztria, Csehország, Szilézia, Oroszország, Stájerország, Németország, Morávia, Románia területéről érkeztek, ami arra enged következtetni, hogy a szakmunkás bevándorlók integrálását kiemelt feladatának tekintette a Kör. Számukra külön magyar nyelvoktató kurzusokat szerveztek, melyet 1906-tól iskolai tanárjelöltek lelkes csoportja ingyenesen segített. A tanulók korcsoportja 14 és 51 év közöttiekből rekrutálódott, képzésük ingyenes volt, illetve a könyveiket is az egyesület biztosította a számukra.

Az aktuálisan regnáló kormányszervek nem láttak veszélyt a páholyok ilyen jellegű oktatási szervezéseiben, eredményeiket pedig támogatásra méltónak találták. Ebből következhet az a figyelemreméltó adatsor, hogy a Kör 1900-ban a kultuszminisztertől és kereskedelmiminisztertől 1000-1000, a fővárostól 800, biztosítótársaságoktól pedig 700 koronát kapott. Ez a dotáció hasonló összegekkel a későbbi években is megismétlődött a fenti jogalanyok részéről. Megjegyzendő a kontextus kedvéért, hogy a fenti pénzösszegek messze nem tűnnek olyan nagy értéknek, ha figyelembe vesszük, hogy például a győri diákinternátusban egyetlen férőhelyért négy évre vetítve 5000 koronát kellett fizetni.

Az Erzsébet Népakadémia

Az Erzsébet Népakadémia 1903-ban kezdte meg működését a korábban bemutatott intézményekhez hasonlatosan a népművelés célját tartva szem előtt. Az Erzsébet Népakadémiát Pályi Sándor tanár hozta létre, akinek nevéhez a Veres Pálné Leánygimnázium megalapítását is köthetjük. 1906-os költségvetési tervezete szerint 14.899 korona költséggel és 10.827 korona bevétellel kellett számoljanak, így 4072 korona hiányt tüntettek fel, amely a többi szabadkőműves szabadintézményhez hasonló anyagi szűkösséget mutat. Ezt erősíti, hogy egyedüli aggasztó jelenségnek vélték, hogy a szűk anyagi keretek nem teszik lehetővé a növekvő érdeklődéssel való lépéstartást, illetve nincs helység sem, mely a közönséget kényelmesen be tudná fogadni. Ennek ellenére a rendes tagok száma 1906-ban 6000 fő volt, valamint 4 év alatt 15095 munkást tudtak 22 kurzuson rajz, gyorsírás, szépírás, gépírás és angol nyelv képzésében részesíteni. A tél folyamán zene- és táncestek rendezésére is sor került. Az 1907-es évfolyamon már 5566 hallgató vett részt, akik az angol mellett már 7 hónapig tartó francia nyelvtanfolyamon is részt vehettek. Estélyt tartottak vakok számára, ünnepséget Rákóczi Ferenc és március 15. emlékére.

A Társadalomtudományok Szabad Iskolája

A Líceum és a Népoktatási Kör közös vonása volt, hogy évekkel, évtizedekkel a Társadalmi programm kiváltotta radikalizálódás előtt születtek, így főképpen a konzervatív szellemiségű oktatáspolitika volt számukra irányadó. Új szemléletet hozott az 1907-es alapítású Társadalomtudományok Szabad Iskolája, mely immár tanításaiban a szociológiára, történeti materializmusra és társadalomtudományokra helyezte a hangsúlyt, szakítva a többi intézmény favorizált tanrendjével.

1905 decemberében a Társadalomtudományi Társaság beadta a Társadalomtudományok Szabad Iskolájának alapszabály-tervezét, melyet el is fogadott a hatóság. Jászi a Társaság tagjaként az Iskola anyagi fedezetének előteremtése érdekében társaival (Harkányi Ede, Wildner Ödön, Láday István, Diner Dénes József, Gratz Gusztáv, Rácz Gyula, Kégl János és Leopold Lajos) belépett a Demokratia páholyba, valamint később a nagyváradi László király páholytól is pénzbeli támogatást kért. Somló Bódog egyetemi tanár, jogász, szociológus, a Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság egyik alapítójának elnökletével és több száz fős tagsággal alakult így meg az Iskola, sorai között tudva professzorokat, írókat, tanítókat, diplomásokat, gyári és szellemi munkásokat, úriasszonyokat és munkásnőket, diáklányokat és fiúkat. A Kelet közlése szerint az Iskola a Társadalomtudományi Társaságot tekinti társának, mely a hazai viszonyok között először kezdett szociológiával foglalkozni, dacára annak, hogy az uralkodó körök ekkoriban még nem tekintettek tudományként erre „forradalminak”, „felforgatónak” titulált a területre. A nyitó értekezleten sor került Jászi Oszkárnak, mint az évfolyam igazgatójának a megválasztására. Jászi beszédében kifejtette, hogy a szociológia segédtudományai mellett a természettudományok ágazatait is felveszik tanrendjükbe. Az Iskola bevallottan nem törekedett semmiféle exkluzivitásra, céljuk volt, hogy minden egyes réteg képviseltethesse magát. Jászi megfogalmazása szerint

„Az a tudomány, melyet csak kevesen mondhatnak magukénak: osztálytudomány.” (Kelet, XIX. (32.) évf. 2. szám, 1907. február 20., 47. o.)

1907-től kezdődően így több mint tíz éven át működött a Társadalomtudományok Szabad Iskolája. Elnöke Somló lemondása után Ágoston Péter, igazgatója végig Jászi Oszkár, pénztárosa Zigány Zoltán, titkára 1908 elejétől Harkányi Ede, majd Rónai Zoltán volt. A munkások számára általában két darab; egy természet- és egy társadalomtudományi képzés indult. Ezután választható előadásokat tartottak szintén a munkások számára, a harmadik lépcsőben pedig felsőbb tanfolyamokat, elsősorban a jelentkező egyetemi diákság igényeihez szabva.  A Szabad Iskola előadásai egy helyszínen, 1908 októberétől a Társadalomtudományi Társaság Károly körút 14. alatti, majd 1910 áprilisától a Társaság Anker köz 4.-ben bérelt termeiben folytak.

A munkásságnak és a diákoknak szánt tananyag különböző volt. Közös volt azonban a jellegzetesen pozitivista tudományszemlélet, mely a tananyag felépítését is megszabta.

Összegzés

A szabadoktatás, melyre a páholyok a „reakció” elleni küzdelem leghatékonyabb eszközeként tekintettek, 1911-ben került veszélybe. Ekkor került sor ugyanis a szabadoktatás kultuszminiszter általi szabályozására, melyet az 1911. évi 50877. sz. rendelet szabályozott a későbbiekben. Ezen rendelet hatályon kívül helyezését kérte a Társadalomtudományok Szabad Iskolája, hiszen ennek értelmében a szabadoktatás állami felügyelet alá került. Az Iskola szerint a miniszteri rendelet feltételei teljesíthetetlenek, a rendelet „agyonadminisztráláshoz” vezet, ezért más célt nem szolgálhat, mint a szabadoktatás felszámolását. Figyelemre méltó, hogy a tervezet ellen az Országos Közoktatási Tanács, illetve Bárczy István, Budapest főpolgármestere is felszólalt. A felügyelet szervévé a Szabadoktatási Tanácsot tette meg a rendelet, melybe a miniszter az Országos Központi Katholikus Legényegyletet is be kívánta vonni, ami a páholyok szerint egyértelműen a szabadoktatás „klerikalizációjához” vezetett. Zárógondolatként meg kell jegyezni, hogy az eddig tárgyalt szabadkőműves szabadoktatási intézményekről a vizsgálat tárgyául szolgáló Keletben 1911-et követően már csak nagyon elvétve, vagy egyáltalán nem esik szó.

Zmák Tamás Tibor

Felhasznált források

Kelet – a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy hivatalos közlönyének vonatkozó cikkei:

A Szabad Lyceum. Kelet, XI. (24) évf. 5. szám, 1899. május 25. (143-144. o.)

A zombori Szabad Lyceum. Kelet, XII. (25) évf. 5. szám, 1900. május 20. (168-170. o.)

A budapesti népoktatási kör. Kelet, XII. (25.) évf. 6. szám, 1900. jun.-jul. (203-204. o.)

A Társadalmi programm részletezése. Kelet, XII. (25) évfolyam, 8. szám 1900. október 20. (259-262. o.)

Társadalmi programm, Kelet XIII. (26) évf. 5. szám 1901. május 20. (177-182. o.)

Szabad Lyceum. Kelet, XV. (28) évf. 11. szám, 1903. november 15. (282-283. o.)

Nemzeti lobogó az iskolában. Kelet, XVI. (29.) évf. 2. szám, 1904. február 20. (55. o.)

A főváros új népiskolai tanterve. XVI. (29.) évf. 4. 1904. április 25. (110. o.)

A nővérekhez! Kelet, XVII. (30) évf. 1. szám 1905. január 20. (25. o.)

A győri Diákotthon. Kelet, XVII. (40.) évf. 5. szám, 1905. május. 15. (158. o.)

A Budapesti Népoktatási Kör. Kelet, XVII. (30.) évf. 6-7. szám 1905. június-július. (184. o.)

Reverzálisok a szabadkőművesség ellen. Kelet, XVII. (30.) évf. 1905. augusztus-szeptember. 8-9. sz. (237. o.)

A feminizmus a közéletben. Kelet, XVIII. (31.) évf. 4. szám 1906. április 20. (131-135. o.)

Az Erzsébet Népakadémia közgyűlése. Kelet, XVIII. (31.) évf. 5. szám, 1906. május 20. (163. o.)

Budapesti Népoktatási Kör. Kelet, XVIII. (31.) évf. 5. szám, 1906. május 20. (160. o.)

Társadalomtudományok Szabad Iskolája. Kelet, XIX. (32.) évf. 2. szám, 1907. február 20. (46-47. o.)

Az ingyenes népoktatás, Dr. SzalayMihály főmester. Kelet, XIX. (32.) évf. 3. szám, 1907. március 20. (77.o.-82. o.)

Szabadkőművesség és nevelés, Dr. Móczár József. Kelet, XIX. (32.) évf. 6-7. szám, 1907. jun-jul. (166-168. o.)

Szabad Liceum. Kelet, XX. (33.) évf. 10. szám, 1908. június 20. (216. o.)

A nők és a szabadkőművesség. Kelet, XXII. (35) évf. 5. szám 1910. március 15. (145-147. o.)

Nők a szabadkőművességben. Kelet, XXII. (35.) évf. 7. szám, 1910. április 15. (203-205. o.)

A szabad tanítás védelme. Kelet, XXIII. (36.) évf. 11. szám 1911. október. (304.-308. o.)

Női Liceum. Nővéreink és lányaink szk szellemben való nevelése. Kelet, XXIV. (37.) évf. 7. szám, 1912. május 25. (178. o.)

Női Liceum. Kelet, XXV. (38.) évf. 8-9. szám, 1913. július (242.-243. o.)

Felhasznált szakirodalom

Csunderlik Péter: Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták. A Galilei kör története (1908-1919). Bp., 2017.

Magyarország története a 19. században. Szerkesztette Gergely András. Bp. 2005. XIII. fejezet. Magyarország kulturális élete a dualizmus idején – Az oktatás. Dobszay Tamás. (465- 472. o.)

L. Nagy Zsuzsa: Szabadkőművesek, Bp., 1988.

Raffay Ernő: Harcoló szabadkőművesség, Bp., 2011.

Raffay Ernő: Politizáló Szabadkőművesség – Jászi Oszkár és a Martinovics páholy államellenes tevékenysége (1906-1912), Budapest, 2012.

Rózsa Ignác: Hogyan neveljék a szabadkőművesek a gyerekeiket? Comenius páholy. Budapest, 1914.

Szapor Judit: Egy szabad egyetemért. A Társadalomtudományok Szabad Iskolája. Medvetánc, 1985/4– 1986/1., 125–158.

Ezt olvastad?

Zubovits Fedor, az igazmondó Háry János – interjú Kazareczki Noémivel

Hogyan lehet egy Háry Jánoshoz hasonlított ember mégis igazmondó? Krúdy Gyula minden bizonnyal tudta volna a választ, hiszen ő volt

X