Politikai rendszerek változása – változó identitáspolitikák Kelet-Közép-Európában

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 2023. március 8-án a CEEPUS-program keretében előadást tartott Lönhárt Tamás, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem docense, számos jelenkortörténeti szakkönyv, tanulmány és tudományos cikk szerzője, illetve társszerzője. A kelet-közép-európai politikai rendszerek 20. századi változását középpontba állító előadást az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszék szervezte. Az előadót, aki egyben CEEPUS-vendégoktató az ELTE BTK-n, a tanszéket vezető Körmendi Tamás habilitált egyetemi docens köszöntötte.

Lönhárt Tamásnak köszönhetően a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen több CEEPUS mobilitási hálózat – oktatói és hallgatói hálózat egyaránt – jött létre és működik az utóbbi években, melyeknek köszönhetően a kolozsvári egyetemnek számos közép-európai egyetemmel van kiépített és aktív szakmai kapcsolata. Ezen felül Lönhárt a Buza László Egyesület a Nemzetközi és Regionális Tanulmányokért alapító elnöke, továbbá tagja az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, illetve az Institutul pentru Studii Internaţionale szakmai egyesületnek. Fő kutatási területe Közép-Kelet-Európa 20. századi története.

Ezen belül a nemzetközi kapcsolatok 20. századi történetével, Erdély és 1956 kapcsolatával, geopolitikával és geostratégiával, emlékezetpolitikával, a szimbolikus terek metamorfózisaival, a kommunizmus történetével és az antikommunista ellenállással, illetve a kisebbségek politikai integrációjával és érdekképviseleti szervezeteivel foglalkozik. Márciusi, Politikai rendszerek változása és változó identitáspolitikák Kelet-Közép-Európában című előadásának témája az utóbbi területhez kötődött.

Az identitáspolitikán belül az identitás kialakítása Lönhárt szerint négy területet érint: az iskolarendszert, a köztéri szimbólumrendszert, a közigazgatást (ezen belül a központosítást), illetve az állampolgárság kérdését.

Az első terület esetében az Osztrák–Magyar Monarchia helyzetét elemezte az előadó, melynek kapcsán először megvizsgálta, hogy a kiegyezést követően milyen irányzatok alakultak ki a nemzeti identitást illetően. Megállapítható, hogy a kiegyezést követő első politikusi generáció a hungarista-tudatot képviselte; ide tartozott például Andrássy Gyula, Tisza Kálmán, majd Tisza István. Ezen generációhoz köthető a ’68-as nemzetiségi törvény. A hungarista-tudat már konfrontálódást jelentett a nemzetiségekkel.

Ezt követte a nemzeti szupremácia-tudat, melyet hazánkban az ellenzék képviselt; olyan politikusok kapcsolhatók ide, mint Apponyi Albert, Bánffy Dezső, Kossuth Lajos és Trefort Ágoston. Ekkor kezdtek el aktívan részt venni a kisebbségek a politikában, ez azonban nem egy pozitív kimenetel, hanem sokkal inkább kényszeres beavatkozás volt, a magyar hegemónia elkerülése érdekében. A nacionalista ellenzék adta ki az 1907-es Lex Apponyit. Az Apponyi-féle törvény négy alapvető feltételt rótt ki a nemzetiségekre: a heti 8, majd 14 óra kötelező magyar nyelvoktatást, illetve a történelem és a földrajz magyar nyelven való oktatását. Ez a nemzetiségek számára teljes mértékben elfogadhatatlan volt, s ezen problémát Tisza Istvánnak sem sikerült tárgyalásos úton megoldania.

Ezt követően Lönhárt bemutatta a Németországban kialakuló irányzatokat, hiszen ezek az országunkban élő kisebbségekre is hatással voltak.

Az előadó segítségével először megvitattuk a nagynémet elképzelést, amelyen belül három német kategóriát különítettünk el: a Németországban születettekét, a Volksdeutsche csoportba tartozókét (azaz a Németországon kívül születettekét), továbbá azokét, akiket nem tudtak a nagynémet államhoz csatolni, hiszen nem összefüggő tömbben éltek. Ide tartoztak gondolati szinten a Donauraum– és a Mitteleuropa-tervek.

Az előadó rámutatott, hogy azok, akik német területen éltek, létre tudtak volna hozni államot, míg azok, akik nem német területen éltek, konföderációk létrehozásában gondolkodtak. Utóbbihoz több jelentős személyt is köthetünk, mint például Karl Rennert, Ferenc Ferdinándot és Karl Luegert, akinél már megjelent a politikai antiszemitizmus gondolata is (Lueger a Großdeutschland elképzelés támogatója volt).

Érdekes tény, hogy a németek alapvetően azért támogatták a szekularizációt, mert számukra a vallás hasadást jelentett, s a nemzetüket szerették volna alapvető összetartó erőként felhasználni. Ezen irányokkal azonosultak az osztrákok is, akik csupán az első világháborút követően kezdtek disszimilálódni a németektől.

Lönhárt kiemelte, hogy a szászok körében két irányzat jött létre: a fekete szászok, illetve a zöld szászok. Előbbiek visszakövetelték autonómiájukat, utóbbiak pedig területi autonómiát, kollektív nyelvi és kulturális jogokat kívántak.

Az előadás során megvilágításra került az is, hogy mely tényezők vezettek el a magyarságnak a szászokkal való konfliktusáig; ezek között kiemelhető a szekularizáció, a szászok autonóm jogainak megszüntetése 1876-ban, valamint az evangélikus szászok Volksdeutsche elképzelései is.

Végül a románokról és az Erdélyben élő székelyekről volt szó. A románoknál elengedhetetlen megemlíteni az ortodox vallást, ahol nem ment végbe szekularizáció, hiszen alapvetően vertikális elképzeléseik voltak, s államegyházuk volt. Ferenc Ferdinánd elképzelései is hasonlóak, hiszen ő is egy vallásban (katolikusok) és egy uralkodóban (Habsburgok) gondolkodott. Lönhárt rámutatott, hogy a székelyek a magukra maradottság érzése miatt fordultak el Magyarországtól. Míg a románok támogatást kaptak honfitársaiktól, a szászokat pedig támogatták a németek, a székelyeknek nem érkezett támogatás Budapesttől.

Emiatt kettős ellentét alakult ki: a székelyek és Budapest, illetve a székelyek és a szászok, románok között.

Fokozatosan formálódott a transzilvanizmus erdélyi gondolata, amely szerint a székelyek önmagukat kívánták megszervezni, külső behatás nélkül. Ehhez hozzájárult továbbá a székelyek fokozatos szétfejlődése a magyarokkal (például 1913-ban Tisza István csupán a románokkal tárgyalt, a székelyekkel nem). Ahogy azt Lönhárt kifejtette, az első világháborút követően fokozatosan szétváltak a Monarchia nemzetei, de ezt követően is voltak még kísérletek a rend helyreállítására. Jászi Oszkár például igyekezett visszaállítani a Monarchiát, Apáthy István pedig kultúrzónákat vezetett volna be.

Ezen elképzelések teljes elutasításba ütköztek, még a székelyek részéről is. Romániában az asszimilációt a Lex Apponyihoz hasonló törvényekkel sarkallták, Erdélyt pedig szinte gyarmatként kezelték, ahol emiatt a korszakban egyfajta székely–román közeledés figyelhető meg. Az előadás végén a kifejezetten székely politikai elképzelésekről volt szó: a transzilvanizmusról, továbbá a szocialistákról és az Országos Magyar Pártról.

Összességében elmondható, hogy az előadás rendkívül tartalmas és figyelemfelkeltő volt. Lönhárt Tamás hihetetlenül érdekes módon ad elő, nagy hangsúlyt fektet az összefüggések kiemelésére. Gyakran utalt vissza már korábban említett adatokra, így egyszerűen követhető volt a gondolatmenete. Olyan témák közt sikerült rámutatnia kapcsolódási pontokra, melyek látszólag nem kötődtek egymáshoz. Ilyen módon kiválóan szemléltette a hallgatóság számára azt, hogy mennyi különböző problémát és szempontot kell megvizsgálni egy bizonyos kérdésen belül.

Kárász Kata Jázmin

Borítókép: Az Osztrák–Magyar Monarchia felosztása (1918–1924), térkép, részlet. Forrás: ELKH BTK TTI

Ezt olvastad?

Történelemnek tekinthető ma már 1989?

1989 – Ma már történelem címmel rendezték meg a Magyar Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Történetek a XX.

X