Nándorfehérvár, 1456. július 22. – Hunyadi János legnagyobb hadi sikere

Konstantinápoly 1453-as elfoglalása után II. Mehmed szultán elérkezettnek látta az időt, hogy elfoglalja Magyarország kulcsát, amelyet az oszmán csapatok már többször megkíséreltek bevenni. A Nándorfehérvár elleni előkészületek már 1455 decemberében megindultak. A konkrét csapatmozgással kapcsolatos hírek 1456. április 7-én értek Budára. Óriási török hadsereg készülődött: az egykorú források erős túlzással száz és százötvenezer közé tették az oszmán csapatok létszámát, de a mai mértékadó becslések is hatvan-nyolcvanezer főre becsülik a sereg nagyságát.

A hadműveletek szárazföldön és vízen is megindultak. Utóbbi egy igen jelentős, hatvannégy gályából álló folyami flottillát jelentett, amely az oszmán hadsereggel párhuzamosan haladt. Feladata az volt, hogy a Dunát lezárva megakadályozza az északról érkező felmentősereg, illetve ellátmány bejutását a várba, így téve teljessé – legalábbis az oszmán hadvezetés elképzelései szerint – az ostromzárat. A hajóhad július 2-án, a hadsereg egy nappal később érkezett a vár alá, amelynek ostroma a következő napon elkezdődött. A szultán igen erős, mintegy háromszáz ágyúból álló tüzérséggel rendelkezett, amely intenzíven törte a falakat.

Nándorfehérvár vára a 16. században. Forrás: Wikipedia
Nándorfehérvár vára a 16. században. Forrás: Wikipedia

A várban a Szilágyi Mihály vezette védősereg az általánosan elfogadott becslések szerint hat-hétezer főre duzzadt, újabb vélemények a létszámot jóval alacsonyabbra, kétezer körülire teszik. A védősereg számíthatott Hunyadi körülbelül tízezer főnyi felmentő seregére, amely a határvédelmi csapatokból, Hunyadi magánhadseregéből, bárói bandériumokból, zsoldosokból és a környékbeli nemesség csapataiból tevődött össze. A harmadik kontingenst a keresztesek tették ki, akiknek a létszámáról szintén bizonytalan adatok állnak a rendelkezésre, általában húsz-harmincezer közé teszik a számukat. Vagyis magyar oldalról is igen tekintélyes, a szultáni hadsereg létszámának akár a felét is kitevő kontingens gyűlt össze.

A magyarországi keresztesek egy része Giovanni de Capestrano – magyarosan Kapisztrán János – vezetésével már május hónapban összegyűlt, ellátási problémák miatt azonban haza kellett küldeni őket, hogy majd az aratás után térjenek vissza. Ez azonban magában rejtette annak a veszélyét, hogy lesznek, nem is kevesen, akik nem fognak újra megjelenni a táborban, illetve hogy késve fognak a táborba érni. III. Callixtus pápa értesülve a veszélyről már az előző évben kereszteshadjáratot hirdetett, és főleg német nyelvterületen el is kezdtek gyülekezni kezdtek a keresztesek, akinek megszervezése és a magyarországi harctérre irányítása Juan de Carvajal pápai legátusra hárult. Ezek a csapatok azonban az említett logisztikai sajátosságok, valamint a nagy távolság miatt nem értek le Nándorfehérvárra, és a győzelem hírére hazavonultak.

A Kapisztrán János vezette keresztes sereg, valamint Hunyadi csapatai Pétervárad, illetve nagyjából a város és az ostromlott Nándorfehérvár között félúton lévő Szalánkemén környékén gyülekeztek. Kapisztrán röviddel az ostrom megkezdése előtt megfordult a várban, sőt vízi úton Hunyadi akkor még Keve környékén táborozó, az oszmán sereg vonulását figyelemmel kísérő seregéhez akart hajón csatlakozni, egy vihar azonban szerencsére megakadályozta ezt az utat. Ellenkező esetben ugyanis éppen a felfelé hajózó oszmán hajók karjaiba futottak volna, és a keresztes sereg a csata alakulásában kulcsfontosságú szerepet játszó karizmatikus vezére nélkül maradt volna. Nándorfehérvári időzése során a védősereghez csatlakozott körülbelül kétezer keresztes, akik tehát nem követték Kapisztránt a péterváradi táborba.

Az 1456-os ostrom egyik hőse: Kapisztrán János. Forrás: Wikipedia
Az 1456-os ostrom egyik hőse: Kapisztrán János. Forrás: Wikipedia

II. Mehmed a Duna és a Száva összefolyásánál nagyjából háromszög alakú területen épült Nándorfehérvár köré félkörívben telepítette a táborát: a balszárny, ahol az anatóliai csapatok tartózkodtak, a Szávára, a jobbszárny pedig, ahol a ruméliaiak álltak, a Duna-ágra támaszkodott. A balszárny feladata elsősorban a víziváros, a felsőváros nyugati részének és a fellegvár feléjük eső részének elfoglalása, illetve a keresztények szávai hajóforgalmának blokkolása volt. A jobbszárnyra hárult a török flottakikötő védelme, a felmentő sereg átkelésének megakadályozása a Duna bal partjáról. És mindkettőnek természetesen a védősereg kitöréseinek elhárítása. Támadás szempontjából a ruméliaiakra eső keleti oldal különösen kedvezőtlen volt, mivel több védőmű, például két barbakán jelentősen megnehezítette az innen indítandó rohamokat, fordítva pedig megkönnyítette a védők dolgát. Az oszmán harcrend közepén a janicsárok, illetve az udvari csapatok álltak a szultánnal, valamint itt kapott helyet a tartalék. Az első vonalba a nagyszámú ágyút helyezték szintén félkörívben, ezeket követték a második és harmadik vonalban a már említett csapatok.

Mivel az oszmán sereg igen hamar a vár alá ért, és rögtön nekikezdett a falak törésének, lehetősége támadt arra, hogy még a felmentő hadsereg megérkezése előtt, megfelelő előkészítés után, döntő rohamot indítson, és bevegye a várat. A magyar csapatok mozgósítása ugyanis igen lassan haladt, amelynek egyrészt az volt az oka, hogy meg kellett várni az aratást, különben nem állt volna rendelkezésre elegendő élelmiszer. Mint említettük, éppen ezért küldték haza májusban a kereszteseket is. Az ellátás kérdése ezen a nyáron különös erővel vetődött fel, az aszályos év miatt ugyanis általános hiány mutatkozott, amitől nemcsak a magyar, hanem a török oldal is szenvedett. A késlekedés másik oka abban rejlett, hogy a magyar határvédelemnek egy igen hosszú, közel ezer kilométeres szakaszt kellett védenie, ezért viszonylag későn derült ki, hogy hol kerül sor az igazi oszmán támadásra. Ezt a bizonytalanságot az oszmán fél mindig is kihasználta. Hunyadi készenlétben álló csapatai is csak azután mozdultak ki Temesvárról és indultak délre, miután világossá vált, hogy a szultán célja Nándorfehérvár bevétele.

Ám a magyarok kezére játszott, hogy az oszmán hadvezetés elkövetett egy később végzetesnek bizonyuló hibát. Jóllehet a dívánban szó esett róla, hogy a magyar felmentő sereg vár alá érkezésének megakadályozása céljából meg kellene szállni a Száva, illetve a Duna bal partját, ezáltal elzárva az utat, hogy a felmentő sereg közvetlenül a vár alatt verjen tábort, illetve a Nagy-Hadiszigetet (Kozsara), ahonnan egyébként a várnak a folyó felőli oldalát is tűz alá lehetett volna venni. Egyesek szerint ezt a véleményt Táji Karadzsa ruméliai pasa képviselte, mások szerint a javaslat magától a szultántól származott, aki azonban később az ellenvélemények hatására letett a szándékáról. Ebben szerepet játszhatott, hogy nem akarták megosztani az erőket. Ez viszont lehetőséget teremtett arra, hogy magyar szárazföldi haderő háborítatlanul egészen Nándorfehérvár alá húzódjon, amellyel nemcsak a védősereg számát gyarapíthatta, hanem egyúttal támogatni tudta az oszmán folyami blokád feltörését célzó erőfeszítést.

Hunyadi János egy 17. századi ábrázoláson. Forrás: Országos Széchényi Könyvtár, Régi Nyomtatványok Tára
Hunyadi János egy 17. századi ábrázoláson. Forrás: Országos Széchényi Könyvtár, Régi Nyomtatványok Tára

Hunyadi a július 14-ét megelőző éjszakán beküldte emberét Szilágyi Mihályhoz, hogy tájékoztassa a másnapi támadásról, illetve hogy összehangolják a hadmozdulatot, amelynek célja az oszmán flotta harapófogóba szorítása és elpusztítása volt. Hunyadinak körülbelül kétszáz hajója lehetett, amelyek közül tulajdonképpen egyedül a vezérhajó érte el az oszmán hajóhad gályáinak a nagyságát, a többi sajka, csónak, dereglye, tehát jóval kisebb méretű típusú volt. Szilágyinak a nándorfehérvári védett hadi kikötőben negyven naszád állt a rendelkezésére, amelyek nélkülözhetetlenek voltak, hogy a siker reményében vegyék fel a harcot, és amelyek tekintélyes részét gyakorlott szerb naszádosok irányították. A magyar hajóhadat ék alakba rendezték, hegyében az említett nagy hajóval: a terv az volt, hogy a folyó sodrását kihasználva áttörik az összeláncolt török gályákat. A támadást azonban nem koronázta siker, a blokádot nem sikerült egy lendületes rohammal áttörni, sőt az említett nagy hajó használhatatlanná vált. Öldöklő harc bontakozott ki, a kisebb és nem összeláncolt magyar hajók fürgén mozogtak a nehezen irányítható, lomha gályákhoz képest: a sikert azonban nem ez, hanem a nándorfehérvári naszádok megjelenése jelentette a török hajóhad hátában. Ezek a hajók egészen sokáig észrevétlenek maradtak, mivel az említett Nagy-Hajósziget takarásában fejlődtek fel. A csatának ebben a pillanatában bebizonyosodott, hogy a gályák összeláncolása nem volt bölcs lépés: a mozgékonyságuktól megfosztott oszmán hajókkal egyenként tudtak végezni a támadók, akik a folyó két oldalán felvonuló Kapisztrán, illetve a Hunyadi által vezetett csapatok segítségével a partról is támadhatták a török hajókat, illetve megakadályozták, hogy azok kikössenek a parton. A megmaradt gályák kitörve a bekerítésből a ruméliai tábor oltalmába húzódtak az oszmán kikötőbe, és a továbbiakban nem is játszottak szerepet.

A blokád feltörésével Hunyadi tizenkétezer gyalogost, ezer lovast, hadfelszerelést és ellátmányt hozott az ostromlott várba jelentősen emelve ezáltal a védősereg harci morálját, amelyet a folyamatos ágyúzás vélhetően erősen kikezdett. A Duna jobb partján vonuló keresztesek a vár alá, a Száva bal partjára érve a vízivárossal szemben letáboroztak, ami lehetővé tette, hogy folyamatosan friss erőt, erősítéseket küldjenek a várba. Vélhetően ez volt a Hunyadi és Kapisztrán által előzetesen megbeszélt haditerv lényege. Fogalmazhatunk akár úgy is, hogy a több tízezer főre rúgó lelkes, ám zömében gyakorlatlan, csekély harcértéket képviselő keresztesek a „vérszivattyú” szerepét töltötték be. A blokád megszűnésével tehát a védők pozíciói jelentősen megerősödtek. Elképzelhető, hogy a szultán éppen ezért döntött úgy, hogy az általános rohamot viszonylag hamar, kétheti ágyúzás után, július 21-re tűzi ki: utólag persze könnyű azt mondani, hogy várhatott volna még néhány napot, hogy tüzérsége miután a város falait szinte a földig rombolta, a fellegvár védőműveiben is komoly, helyrehozhatatlan károkat okozzon.

A nagy török roham tehát július 21-én az esti órákban indult el és egészen másnap délelőttig, azaz több mint tizenkét órán át tartott, és három nagy hullámban ment végbe. Ezek során az ostromlóknak sikerült betörni a városba, sőt feljutottak nemcsak a fellegvárba vezető hídra, hanem néhány helyen a falakra is. E harcok során került sor arra a jelenetre, amely máig az ostrom egyik legismertebb mozzanata és amelyet az újabb szakirodalom legendának tart: egy Dugovics Titusz nevű katona az egyik tornyára egy lófarkat kitűzni szándékozó törököt magával rántott a mélybe, így megakadályozta, hogy tornyot, amely a fellegvár víziváros felé néző oldalán feküdt – legalábbis emléktáblája ma ott található – elfoglalják.

Wagner Sándor: Dugovics Titusz önfeláldozása. Budapest, Szépművészeti Múzeum. Forrás: Wikipedia
Wagner Sándor: Dugovics Titusz önfeláldozása. Budapest, Szépművészeti Múzeum. Forrás: Wikipedia

A harcok súlypontja azonban nem ide, hanem a déli irányból a fellegvárba vezető egyetlen kapura és a hozzá tartozó hídra helyeződött. Hunyadi ezt a sajátos helyzetet kihasználva a kaput szándékosan nyitva hagyatta, hogy az oszmán katonák egészen a falig eljussanak: ekkor mintha mezei csatát vívna, nehézlovasaival rohamot indított és leszorította a meglepett törököket a hídról, majd kisöpörte a támadókat a már elözönlött város utcáiról is. Mehmed ekkor lefújta a támadást, és pihenőre visszarendelte csapatait, hogy erőt gyűjtsenek az újabb rohamra. Ekkor következett be egy előre nem látható, nem tervezett esemény, amely túlzás nélkül állítható, hogy alapvető hatást gyakorolt a következő fél évszázad magyar történelmére.

Július 22-én dél körül, kihasználva a harcok szünetét, néhány keresztes kimerészkedett a várból és az anatóliai csapatok oldalán, közel a Száva parthoz, amelynek túloldaláról jól lehetett a mozgást látni, támadást indított a közelben tartózkodó török csapatok egy kisebb csoportja ellen, akik látván a keresztesek szegényes fegyverzetét, először nem vették komolyan őket. Csakhogy látván a „sikert” idővel egyre többen csatlakoztak a támadókhoz, akiket nem parancsolt vissza senki, Hunyadi ugyanis éppen ekkor nem tartózkodott a közelben. A túlparton Kapisztrán növekvő aggodalommal figyelte az eseményeket, nemcsak azt, hogy a képzetlen keresztesek Hunyadi szigorú tiltó parancsa ellenére támadást indítottak, hanem hogy ez a török ellenakció elmaradása miatt egyre nagyobb lelkesedést vált ki az ő táborában is, ahonnan először néhányan csónakba szálltak és csatlakoztak a többiekhez. Ezért, miután nem tudott ennek gátat vetni, ő is átkelt a folyón, és megpróbálta lecsendesíteni a kereszteseket. Lépését azonban bátorításként értelmezték, amelynek következtében a Száva túloldaláról megindult az egész keresztes tábor, amely viszonylag gyorsan képes volt átkelni a folyón a rendelkezésre álló kétszáz sajka segítségével. A közelgő katasztrófától tartva, vagyis hogy az oszmán csapatok előbb-utóbb támadást indítanak az egyre közeledő keresztesek ellen, illetve mivel képtelen volt feltartóztatni őket, Kapisztrán végül úgy döntött, hogy inkább az élükre áll. Mivel az oszmán harcrend első vonalában az ágyúk voltak, a támadás nem is annyira a török csapatokat, hanem az ágyúállásokat veszélyeztette. Ez a lépés, akár véletlen, akár szándékos volt, igen szerencsésnek bizonyult, tudniillik az oszmán tüzérség jó része ekkor még javarészt a konstantinápolyi sikerben oroszlánrészt vállaló keresztény tüzérekből állt, akik látván a keresztesek közeledtét nem tettek komoly kísérletet az ágyúk védelmére, amelyek így a támadók kezébe kerültek. Ekkorra azonban már a szultán is mozgósította csapatait, amelyek elkezdték visszaszorítani a kereszteseket, akiknek a sorsa kétségtelenül megpecsételődött volna, ha Hunyadi közbe nem lép. Ő ugyanis, miután megkapta a Szilágyi Mihály értesítését a fenyegető veszélyről, úgy ítélte meg, hogy a keresztesek támadása, amely lekötötte az ellenség figyelmét, egyedülálló lehetőséget kínál, hogy meglepetésszerű kitörést hajtson végre a másik oldalon, a török sereg oldalában. Az ugyanis, a keresztesek előretörésének megakadályozása céljából balra kanyarodva fedezetlenül hagyta a jobb oldalát. A támadás teljes sikerrel járt, az ostromlókból ostromlottak váltak, harapófogóba fogták őket a keresztesek és Hunyadi erői. Az ágyúk vagy elvesztek, vagy beszegezték, vagy a török csapatok ellen fordították őket. Mehmed ennek ellenére sem hátrált meg, ám hiába adott parancsot a támadásra, miután megsérült és vezérkarának több tagja is elesett, a török csapatok felbomlottak és a katonák menekülni kezdtek védtelenül hagyva Duna partján horgonyzó hajóhad megmaradt részét, amely a lángok martalékául esett. Az ostrom ezzel véget ért.

Nándorfehérvár 1456-os ostroma a harcoló II. Mehmeddel. Isztambul, Topkapi Szeráj Múzeum. Forrás: Wikipedia
Nándorfehérvár 1456-os ostroma a harcoló II. Mehmeddel. Isztambul, Topkapi Szeráj Múzeum. Forrás: Wikipedia

A keresztény sereg világraszóló győzelmet aratott. Hunyadinak azonban nem volt elég ereje, hogy győzelmét teljessé tegye, és a visszavonuló menekülő oszmán sereget üldözze. Ehhez egyrészt nem állt rendelkezésre megfelelő számú ló, másrészt táborát a törökhöz hasonlóan járvány, tífusz és pestis tizedelte, amelynek nem sokkal később Kapisztán és maga Hunyadi is áldozatul esett. Még egy tényezőt ehhez hozzá szoktak tenni, a keresztesek körében elharapózó elégedetlenséget, akik azzal vádolták a főurakat, hogy távol maradtak a harctól – amire az adott volna alapot, hogy nem látták őket és katonáikat a táborban – vagyis az ostrom miatti felfokozott világvége-hangulat szociális feszültséget generált, amely miatt Kapisztrán és Hunyadi ajánlatosnak tartották gyorsan feloszlatni a tábort. Az újabb szakirodalom azonban tisztázta, hogy a bárók harctól való távolmaradásának a vádja nem teljesen igaz, mivel a rendelkezésre álló erőkkel nemcsak a vár védelmét, hanem a vár körüli területek biztosítását is meg kellett oldani. Újlaki Miklós katonáinak egy része például éppen ezt a feladatot látta el. A fentebb említett járvány egyébként önmagában is elegendő ok lehetett arra, hogy feloszlassák a tábort. A nándorfehérvári csata volt tehát Hunyadi legnagyobb diadala, amely után az oszmán hatalom egészen 1521-ig nem is próbálkozott komolyan a vár ostromával, ami egyúttal azt jelenti, hogy a végvárrendszer és így Magyarország kapott még több mint fél évszázadnyi haladékot. A győzelem jelentőségét – jóllehet a legújabb szakirodalom ezt árnyaltabban kezeli, azt állítva, hogy a győzelem valójában nem a keresztény fegyverek erejének, nem a helyzetfelismerésnek és az ekkor hozott megfelelő döntésnek, hanem a véletlennek köszönhető – mégis éppen ez adja.

Kruppa Tamás

A szerző az ELKH-PPKE-PTE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport tudományos főmunkatársa. A cikk az Újkor.hu és az ELKH-PPKE-PTE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

Források:

Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei, ford. Kulcsár Péter, Bp., 1995.

Kapisztrán Sz. János csodás győzelme Nándorfehérvárnál 1456. julius hó 22-én. Taglakocius János Szent Ferencrendi szerzetesnek Marchiai Szent Jakabhoz intézett levele nyomán, ford. P. Krämer Bonifácz. Kolozsvár, 1907.

Tájékoztató irodalom:

Barta Gábor: Nándorfehérvár 1456, Bp., 1985.

Bölcskey Ödön: Capistranói Szent János élete és kora 1-3. köt., Székesfehérvár, 1924.

Doberdói Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme 10. A Hunyadiak kora, Bp., 1936, 262-288.

Cseh Valentin: A nándorfehérvári csata 1456, Bp., 2016.

Kubinyi András: A nándorfehérvári diadal, História 2007/1, 15-20.

Kulcsár Péter: Kapisztrán János, Bp., 1987.

Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396-1526, Bp., 2005, 108-117.

Magyarország hadtörténete, I. A kezdetektől 1526-ig, főszerk. Hermann Róbert, Bp., 2017, 264-271.

Linkek:

https://www.youtube.com/watch?v=coXYgzYUhvc

https://www.youtube.com/watch?v=qzEe07d_J7o

https://www.youtube.com/watch?v=gQAiPq0Rwqc

Ezt olvastad?

Mihályi Dorottya a Szegedi Tudományegyetem Történelemtudományi Doktori Iskola doktorvárományosa, kutatásainak fókuszában az útleírások állnak. Lengyel Ádám rovatvezető kollégámmal, a TheHistoryGeek