Néprajz, tánc, közösség és szenvedély – interjú Apjok Viviennel

Apjok Vivien sokáig néptánctanárnak készült, de egy nyári múzeumi önkénteskedés során megismerkedett a néprajz fogalmával. A találkozás a Szegedi Tudományegyetem néprajz szakára vezette, amelynek elvégzése után a PhD-képzésre is beiratkozott, majd az egyetem oktatója lett, Értékkonzerválás – konstrukció – reprezentáció. Helyi értékek és örökségek a lokális fejlesztésekben Makón című doktori értekezését 2022-ben védte meg. Tanulmányai során a tudományos közéletben is egyre több szerepet vállalt, gondolva például arra, hogy két cikluson keresztül elnökölte a Doktoranduszok Országos Szövetsége Történelem- és Politikatudományi Osztályát, 2022 óta pedig az Újkor.hu Portré rovatát vezeti. A szerkesztőségünk tagjait bemutató egykori interjúsorozat hagyományait felelevenítve, azt folytatva készült az alábbi cikk, amelyben Apjok Viviennel Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett.

Újkor.hu: Talán nem lep meg, ha – ismerve Portré rovatunkat – először a pályakezdésről kérdezlek: miért éppen a néprajz szakra felvételiztél annak idején? Hogyan kezdtél érdeklődni e pálya iránt?
Apjok Vivien: Ahogyan telik az idő, mindig kicsit máshogyan tekintek a történetre, emiatt máshogy is mesélem, de mindig a tánc és a tanítás vonzott. Sokáig néptánctanárnak készültem, de műtétben végződő sorozatos térdsérülések miatt lemondtam róla. Aztán az alternatíva a magyar és ének szakos középiskolai tanári pálya lett, közben pedig egy nyári múzeumi önkénteskedés során találkoztam azzal, hogy létezik a néprajz – illetve, mint kiderült, tudtam róla, hogy van, csak nem tudtam, hogy így hívják. Ekkor körülbelül 15 éves lehettem. Kaptam is egy néprajzi könyvet ajándékba a szüleimtől 2006-ban – a források tehát afelé mutatnak, hogy már ekkoriban elkezdett foglalkoztatni a dolog. Amikor a felvételi beadására került a sor, olvasva a szegedi néprajz szakról, megfogott a szak(ma) sokszínűsége, hogy kultúrával és társadalommal lehet foglalkozni. Úgy tűnt, passzol a személyiségemhez; tetszett, hogy kicsi a szak, hogy van gyakorlati része, bár akkor még a töredékét sem tudtam, miről szólhat ez a mesterség. Így jelöltem meg a szegedi néprajz szakot első helyen, utána szintén Szegeden a magyar és a történelem szakokat, de nagyon vágytam rá, hogy néprajzos lehessek.

Azt kaptad a néprajz szaktól, amire számítottál?
A családomban elsőként jártam egyetemre, úgyhogy a legtöbb dolgot magamnak kellett kitapasztalnom, nem volt előképem. A középiskolához képest újra kellett tanulnom a tanulást, a magolást elfelejteni, és megtanulni kritikusan viszonyulni szövegekhez, amit ma is az egyik legfontosabb, a mindennapokban is jól alkalmazható készségnek tartok. Szakmailag és emberileg is sokat tanultam, közhely, de kinyílt a világ számomra.

Nagyon sok addigi, népi kultúrával kapcsolatos berögződés, gondolat gyökeresen átalakult bennem;

ebben nemcsak a szűken vett tanszéki közeg, de a már hallgatóként megtapasztalt országos találkozók, konferenciák, szakmai programok is segítettek. Most, amikor rengeteg, más területről származó kutató barátom van, látom, hogy mi mennyi mindent, milyen gondolkodás- és szemléletmódot, módszertani eszköztárat kaptunk már alapszakon is, amit sokan későbbi tanulmányaik során sem, és ezeknek a nagy része túlmutat a szakmai alkalmazhatóságon.

Milyenek voltak az egyetemi évek?
Sűrű, pulzáló és izgalmas;

szó szerint lubickoltam az élményben.

Olyan dolgokkal találkoztam, amikkel korábban sohasem: például már elsőévesként kötelező volt szemináriumi keretben kisebb kutatásokat végeznünk. Bár az első interjúim jobban hasonlítottak sajtóbeszélgetésre, mint néprajzi interjúra, az évek során tanáraimmal, tapasztaltabb hallgatótársaimmal terepmunka keretében volt lehetőségem gyakorolni, hogy miként kell viselkedni ezekben a sokszor feszélyező, mindegyik fél számára furcsa helyzetekben, hogyan lehet bizalmat kiépíteni, hogyan kell reagálni a váratlan eseményekre, és mitől lesznek a kérdéseink „néprajziak”. Adná magát, hogy a közvetlen személyiségem segítség a munkában, de egy ilyen terepmunkán legalább annyira tudni kell hallgatni, mint beszélni – nekem ezzel volt dolgom, nem jött magától. Empátia, testi-lelki állóképesség, odafigyelés, emberi jelenlét – ez fárasztó és felemelő tud lenni egyszerre mindkét fél számára, a kutatói eszköztárban pedig az önismeretnek is fontos szerepe van. Nem tudsz csak az eredményre koncentrálni, hogy ebből aztán milyen jó dolgozat lesz, mert emberekkel találkozol, érzelmek vannak, rossz napok vannak, vagy van olyan, hogy szóba sem akarnak veled állni – esetleg épp ellenkezőleg, nagyon is sokat akarnak veled beszélgetni, és azon kapod magad, hogy egy helyen 11 órát töltesz ott… Ezek rajtam is nyomot hagytak, formálták a személyiségem.

A szakma megismerése mellett a közösségépítés is szerves része volt ezeknek az éveknek – mind a néprajzos hallgatók között, mind pedig később a Móra Ferenc Kollégiumban (ma Szakkollégium), ahová negyedéves koromban költöztem be, és ahol rögtön bekapcsolódtam a közösségi és szakmai életbe. Nehéz lenne néhány mondatban összegezni, milyen volt, de mórásnak lenni egy életérzés, nagyon sűrű és élménygazdag tapasztalat.

A gyerekkori, néptánc iránti vonzódásod mennyiben beépültek a néprajzzal kapcsolatos kutatásaidba? Vagy más területek kezdtek foglalkoztatni az egyetemen?
A néprajz iránti érdeklődésemben benne volt a néptáncos háttér – mint sokakban egyébként, akik ezt a szakot választják. Viszont amikor másodévben szakosodni kellett, akkor én természetesen nem azt választottam, ami adta volna magát, vagyis a szegedi néprajz akkor egyetlen belső szakirányát, a táncfolklorisztika/táncantropológia specializációt (ami, megjegyzem, az egyetlen ilyen az országban), hanem a magyar szak egy specializációját, a művelődéstudományt. Amit egyébként imádtam, kiváló tanáraim voltak (Cserjés Katalin energiái, egyedi stílusa máig hatással van rám), a néprajzot is jól kiegészítette, jó volt belelátni egy nagy egyetemi szak sokszínűségébe is. Aztán harmadévben úgy gondoltam, hogy kellene még valami B opció is a néprajz mellé, mert nagyon vonzott a tanítás, így a művelődéstudományt három elvégzett félév után leváltottam a magyar minorra, ahol így nyelvészeti témájú kurzusokat is hallgattam, és elvégeztem egy tízkredites tanárképző modult is. Ami a választott kutatási témáimat illeti, elsőéves koromban kezdtem el szülővárosom, Makó néprajzával foglalkozni, olyan témákkal, amik a klasszikusabb szemléletmód miatt nem foglalkoztatták korábban az ottani kutatókat. Amikor elkezdtem az egyetemet, nem igazán volt Tóth Ferencen (helyben mindenki Feri bácsiján) kívül aktívan működő néprajzos, aki Makóval foglalkozott volna, úgyhogy

szemináriumi dolgozataim és később szakdolgozataim, de még a doktori disszertációm is makói témákból írtam.

Az alapszakos szakdolgozatom a Hagymafesztiválról szólt, a mesterszakos diplomamunkám a József Attila Múzeum menyasszonyi ládáinak stílustipológiájáról. Utóbbi témaválasztásánál közrejátszott az, hogy akkor a múzeum részmunkaidős néprajzosa voltam. Az viszonylag gyorsan világossá vált számomra, hogy a kortárs jelenségek és az európai etnológiai szemlélet áll közelebb hozzám. Ezt csak megerősítette az a másfél év, amikor a ládákkal foglalkoztam. Jó tapasztalatnak tartom, de más habitusom van, és ezt a sikeres és örömteli kutatómunkához fel kell tudnunk ismerni és merni megfogalmazni magunknak és másoknak is.

Mindezek ellenére a tánctól nem szakadtam el, olyannyira, hogy csatlakoztam a Táncantropológus Olvasókörhöz, ami néhány évig elég aktívan és sikeresen működött (most pedig a Magyar Etnokoreológiai Társaságban éledt újjá). Már nem emlékszem pontosan, de talán havonta-kéthavonta ültünk össze, mindig más volt a csapatból a vendéglátó, és egy paprikás krumpli vagy pörkölt meg jó borok mellett órákon át beszélgettünk, vitatkoztunk az előre kijelölt olvasmányról. Örülök, hogy a tánc szakirányos hallgatók engem is befogadtak, és a tudományos szocializációnak ezt a formáját megtapasztalhattam. A táncos szakirodalom amúgy is érdekelt, mindent elolvastam, amit a speces hallgatók, igyekeztem elmenni a konferenciákra, előadásokra. És igazán azokat a terepmunkákat élveztem, amikor tánccal foglalkozhattam. De nem bánom, hogy kaptam sok más impulzust is, mert ezek mind csak építettek.

Szakmai szempontból mit jelentett számodra a Móra Ferenc Szakkollégium?
A Mórában jobban pörögtem a közösségi vonalon, mint a szakmain, de miután 2012-ben költöztem be, amikor az intézmény megkapta a szakkollégiumi minősítést, nyilván hangsúlyosabbá vált ez a része is. Korábban is jártam már az akkori kollégiumi tanár, most már szakkollégiumi igazgató, Kovács Attila mentalitástörténeti óráira, amelyeket választható kurzusként felvehettünk, és aztán is vettem fel órákat. A Móra egyébként is sajátos szakkoli abból a szempontból, hogy előbb volt meg az együttlakás, utána került be a képbe a szakmaiság, és nagyon erős a közösségi, kulturális oldala.

Úgyhogy izgalmas kombináció alakult így ki, mert egy hajnalig tartó hagyományos kolibuli után papucsban le tudtál slattyogni az előadóba, hogy bölcsészként meghallgass egy csillagászat kurzust, vagy részt vegyél egy multidiszciplináris konferencián. Ennek az egyik legérdekesebb hozadéka, hogy a szobatársaidnak vagy azon kollégiumi barátaidnak, akikkel amúgy a büfében futtok össze, egy másik oldalát is megismerheted, mivel nem egy pici elit-szakkollégiumról beszélünk, hanem egy többszáz fős intézményről, és amúgy nem biztos, hogy folyton a szakmáról beszélgettek, hanem mondjuk arról, hogy mit süssetek a sütisütő versenyre. Aztán jön egy szakkolis program, és rácsodálkozol, hogy ki, milyen érdekes témákkal foglalkozik. De ettől függetlenül ezek a kapcsolatok számomra elsősorban barátiak voltak, csak utána szakmaiak, és

a Móra nekem mindig sokkal több lesz, mint szakkollégium, egyik legfontosabb emberi közösségem.

A szakkollégiumból és a mesterszakos tanulmányaidból egyenesen következett a doktori képzés és a kutatói pálya, vagy indulhattál volna másfelé is egyetem után?
A mesterszakos felvételi eredménynél eldőlt bennem, hogy később doktori képzésben is szeretném folytatni majd a tanulmányaimat és a kutatómunkát. Ez nem változott akkor sem, amikor 2014 januárjában, mesterszakos hallgatóként elkezdtem dolgozni a makói József Attila Múzeumban mint részmunkaidős néprajzos muzeológus. Az egyetem és a múzeum (kiemelem akkori igazgatóját, Forgó Géza történészt) kölcsönösen támogattak a tanulmányaim és a munkám folytatásában, hosszútávú terveink voltak, amelyben a doktori képzés és a muzeológusi munka is helyet kapott volna. Közben ugyanebben az évben beugrottam egy zeneművészeti iskolába helyettesíteni egy néptánctanárt. A tanév végén ott is állást és beiskolázást ajánlottak; bár ez régi vágyam volt, mégis a néprajz mellett döntöttem. 2015-ben aztán máshogy alakultak a dolgok, mint terveztem, így a sikeres doktori felvételit követően felmondtam a múzeumban, és azzal az eltökélt szándékkal indultam neki az első félévemnek a doktori képzésben, hogy ösztöndíjas hallgatóként most aztán tényleg csak a kutatómunkával foglalkozom majd. Végül persze ez sem a tervek szerint alakult…

A Doktoranduszok Országos Szövetségében elvállalt feladataidra gondolsz ezzel?
Részben. 2015-ben felkértek demonstrátornak, és

Varga Sándornál szeminarizáltam a néprajzi bevezető kurzushoz kapcsolódóan. Neki köszönhetően vonódtam be egyre jobban az oktatási feladatokba is, amit már akkor is nagyon élveztem, és nagyon hálás vagyok a lehetőségért.

Közben a tanszékhez kapcsolódóan rengeteg szervezési feladatot láttam el: a Kutatók Éjszakája programjaink lebonyolításába kapcsolódtam be akkor Frauhammer Krisztina mellett, és még sok más egyéb szakmai program, konferencia háttérmunkálatait vagy éppen főszervezői feladatait láttam el. 2016-ban léptem be a DOSz TePO-ba, és ugyancsak 2016-ban keresett meg Varga Sándor azzal kapcsolatban is, hogy a Choreomundus nemzetközi tánckutató képzés szegedi csapatához csatlakozzak mint hallgatói asszisztens. Örömmel vállaltam, mivel a kezdetektől figyelemmel követtem a programot, és szakmailag is izgalmas feladatnak tűnt. Adminisztrációval és szervezéssel kezdtem, social media menedzsmenttel folytattam, és az oktatásba is fokozatosan bevontak a kollégák. A külföldön tanulás sajnos kimaradt az egyetemi éveimből, de évről évre dolgozom együtt azóta hallgatókkal a világ minden tájáról. Így kicsit kárpótolva érzem magam. 2017-ben mindezekhez hozzájött a DOSz TePO elnöki feladatköre, amelyen keresztül újabb és más jellegű szakmai kapuk nyíltak meg, ismét bővült a tudományos szociális hálóm, és nem utolsósorban azóta is tartó barátságok szövődtek a DOSz-os évek alatt. 

2023-ban megkaptad a Doktoranduszok Országos Szövetsége Közösség a tudományért díját. Milyen érzés volt megkapni ezt az elismerést?
Nagyon jól esett, de leginkább az, hogy nem várt helyekről kaptam gratulációkat. A hírt a szülővárosom egy napilapja is megosztotta, azon keresztül rég nem látott és félig el is feledett ismerősök vagy ismeretlenek gratuláltak, örültek nekem, velem. Úgy éreztem, igazán ünnepi volt ez az egész.

Közben oktatói állást is kaptál.
Igen, tanársegédi kinevezést kaptam Szegeden. Így már

kifejezetten helyére is került ez a sok, egymással néhol szorosabban, néhol lazábban összefüggő feladat és szerep,

hiszen az akadémiai szférában a kutatás és tanítás mellett nagyon fontosak a nemzetközi kapcsolatok, a tudományszervezés, az érdekképviselet, a tudományterületi vagy éppen multidiszciplináris kapcsolatrendszer. Persze amikor mindezek közben voltam, akkor nem volt bennem ilyen jellegű tudatosság, hanem azért csináltam, mert szerettem, fontosnak tartottam és épültem ezek által, közösségben lehettem. A szakmai közegekben is ott és azokkal éreztem és érzem magam jól, akik nem csak a kutatási témájukról tudnak beszélgetni. Nagyon jó kiindulási alap, hogy mindenkinek van egy területe, amit szenvedélyesen művel, de szeretek olyan társaságban lenni, ahol ennél több téma is felmerülhet, és úgy is jól tudjuk érezni magunkat együtt.

Beszéljünk egy kicsit a tavaly megvédett Értékkonzerválás – konstrukció – reprezentáció. Helyi értékek és örökségek a lokális fejlesztésekben Makón című doktori értekezésedről. Mik voltak a fő problémák, amiket vizsgáltál a dolgozatban, és milyen eredményekre jutottál?
A kutatásom többször irányt váltott a doktori képzésem alatt, és a disszertációm végül a makói kutatásaim egyfajta szintéziseként készült el. A házi védés és a nyilvános védés között jelentősen átdolgoztam az értekezést, elsősorban az értelmezési keret tekintetében. Mindkét fordulón Fejős Zoltán és Bali János voltak az opponenseim, az ő kemény, de nagyon alapos és komoly szakmai bírálatuk jelentett alapot és nagy segítséget az átdolgozáshoz. A dolgozatomban három esettanulmányon, a Hagymafesztivál, a Maros-part és a Hagymatikum fürdő példáin (plusz a makói helytörténetírás kritikai értelmezésén) keresztül vizsgáltam az „örökségesítés” gyakorlatait, vagyis azt, hogy az ún. helyi értékeket, örökségnek nevezett és akként felfogott szellemi és tárgyi jelenségeket milyen módon használják, értelmezik a makóiak, ezek az elemek milyen szerepet játszanak például a városkép kialakításában, az identitás formálásában. A (hely)történeti toposzok (pl. a dolgos, szorgalmas, tartással bíró, büszke és kitartó, de rendkívül makacs makói parasztpolgár) repetitív megidézései jelentős szerepet játszanak abban, hogy a régi, történeti múlttal rendelkező, már szimbolikus státuszba került makói hagyma (a hozzá tartozó társadalmi-kulturális jelentésekkel együtt) szerves része a lokális identitásnak, miközben az új irányok, pl. a turizmus ideája kevésbé kínál egyelőre szilárd igazodási pontot a makóiság eszméje számára. Most már persze sok mindent máshogyan fogalmaznék meg, sok tekintetben máshogy nyúlnék ehhez a témához – több mint egy év távlatában talán már távol vagyok tőle annyira, hogy lenne is mit mondanom ezzel kapcsolatban.

Mennyiben változtatta meg az életedet a sikeres doktori védés? 
Úgy érzem, felszabadultak az agyamban eddig lekötött vegyértékek, úgyhogy ismét átélhetem az új kutatási ötletekkel a mézeshetek fázist, amikor még mindent rózsaszín ködbe burkol az újdonság varázsa, minden gondolat világmegváltónak tűnik, és minden akadály könnyen leküzdhetőnek. Csak most már sokkal tapasztaltabb vagyok, és tudom, hogy ez a kezdeti lendület nem fog mindvégig kitartani, viszont bővült az eszköztáram arra vonatkozóan, hogy mi a teendő, ha elakadok a munka során, honnan meríthetek újra inspirációt a folytatáshoz.

Ha már az új kutatási ötleteket említed, akkor van köztük olyan, amit már elkezdtél megvalósítani, és publikus is?
Bár a védés után megfogalmazódott bennem, hogy egy ideig nem fogok makói témákkal foglalkozni, az új projektem mégis ide köt:

a helyi kortárs táncházas kultúra foglalkoztat,

annak is több szegmense; a Fonó hálózat, pályázatok hatása a táncház-szervezésekre, a táncházak és a turizmus kapcsolata, a makói Fonó Klub helye és szerepe a táncházmozgalom regionális és országos színtereiben. Ezen kívül van egy másik projekt is, szintén táncos téma, de az még nem publikus – reméljük, hamarosan beindul, nagyon izgatottan várjuk. Tervben van, hogy egy hét évvel ezelőtti erdélyi terepmunka anyagait feldolgozzam, és írjak belőle tanulmányt – ehhez még szükséges lenne visszamennem a terepre interjúzni, de az eddigi anyagok értelmezését már elviszem egy konferenciára. Illetve egy tánctörténeti témájú tanulmányon dolgozunk a hallgatóimmal, szintén makói forrásokat feldolgozva.

Egyetemi oktatóként milyen tárgyakat tanítasz?
Bevezetés tárgyakat tartok magyar nyelven az alapképzésben, illetve táncfolklorisztikai és táncantropológiai tárgyakat magyar és angol nyelven alap- és mesterképzésen. E mellett a Zeneakadémia (ma már Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem) Népzene Tanszékén vagyok óraadó, ahol elméleti tárgyakat tartok.

A tanításhoz kapcsolódóan feladatomnak tekintem a folyamatos oktatásmódszertani fejlődést is,

mivel alapesetben az egyetemi tanításhoz nem elvárt, hogy legyen pedagógiai képzettséged vagy vénád – előbb kell a kutatói képességeidről számot adnod, mint az oktatóiról. Folyamatosan figyelem a kollégákat (nemcsak néprajzosokat és bölcsészeket), konzultálok velük, hallgatói visszajelzéseket kérek, ebből lehet tanulni. A nemzetközi képzésünkben többen viszünk közösen egy kurzust (legfőképp Povedák Kinga kolléganőmmel), ami nagy segítség, mert a tapasztaltabb kollégáktól sokat tanulok, és kapok visszajelzéseket is; ebből a képzésből, a nemzetközi tapasztalatokból sok módszert, technikát mentünk át. Törekszem arra, hogy az előadások se legyenek teljesen frontálisak, a hallgatók is jussanak szóhoz, próbáljunk közösen gondolkodni kérdésekről. Az is jó módszer, ha van valamilyen projektfeladat, például egy kisebb lélegzetvételű kutatómunka, mondjuk táncházi részvétel és megfigyelés, ami segítségével az elméletet a gyakorlaton keresztül értelmezzük.

Milyen munkaköri feladataid vannak még?
A tanításhoz szervesen kapcsolódik a témavezetés – eddig folyamatosan voltak/vannak szakdolgozóim, illetve két éve bekapcsolódtam a Tudományos Diákkörbe is.

A munkám egyik kedvenc része ez: együtt gondolkodni, figyelni, ahogyan a hallgatód dolgozik, ötletel, felfedez; támogatni, továbblendíteni, amikor nehezebben megy; és együtt örülni a sikereinek.

Egyetemi oktatóként a munkánk másik lába a kutatás, amelynek eredményeit, tapasztalatait jól be lehet forgatni a tanításba is, és sokszor épp az órán, előadás közben vagy hallgatói kérdések hatására kerülnek új megvilágításba bizonyos kutatói kérdések. Még az oktatói-tudományos munkához kapcsolódik az opponencia és a szerkesztői munkák. A tanítás és kutatás mellett feladataim közé tartoznak a már említett szervezési munkák: a Kutatók Éjszakája és konferenciák mellett most aktívan részt vettem a Generációk értékei tanszéki kutatópályázatunk átdolgozásában, de másodmagammal kezelem a honlapunkat, a közösségimédia-felületeinket, ezekhez tartalmat gyártok, a Choreomundusban a tanítás mellett oktatásszervezéssel foglalkozom, adminisztrálok és kezelem a social media platformokat és a honlapot. Igyekszem a tudománynépszerűsítésre is időt fordítani: több alkalommal hívtak már meg az egyetemTV-be, hogy különféle ünnepek kapcsán beszélgessünk, de tartottam előadást a Mathias Corvinus Collegium diákjai, hallgatói számára is, korábban táncházakban tartottam ismeretterjesztő előadásokat.

A tudományszervezés a DOSz után újra visszatért az életembe, aminek nagyon örülök, mert nagyon fontosnak tartom. Augusztus végén alapítottunk fiatal oktató, kutató és muzeológus kollégákkal egy egyesületet, ami a kultúra- és társadalomkutató hallgatókért munkálkodik, és az a célja, hogy a Kárpát-medencében az említett területek hallgatóit és fiatal szakembereit összefogja, az egyetemi képzésen túlmutató szakmai-baráti programokat szervezzen. Már túl vagyunk két nagyrendezvényünkön (egy nyári tábor és egy téli egyetem), igazán inspiráló csapatban dolgozhatok, ami nagyon feltölt, magánemberként is.

A fentiek mellett azért említsük meg azt is, hogy az Újkor.hu Portré rovatát te szerkeszted 2022 óta és te kezeled az Instagram-oldalunkat is. Mit jelent számodra ez a portál?
Nagyon jó közösséget és szuper tanulási lehetőséget, valamint szerkesztői szenvedélyem megélésének lehetőségét. A szerkesztőség felét ismertem már korábbról, a DOSz révén, de jó volt új, a szakmájukat szenvedélyesen szerető és jó humorérzékkel is megáldott emberekkel megismerkedni. A Portré rovatot testhezállónak tartom, néprajzos képzettséggel az interjúk, életrajzok a leginkább otthonos terep számomra a portálon belül; de mindig is vonzott a szövegszerkesztés, imádok korrektúrázni, egy időben újságíró is szerettem volna lenni. Mivel a cikkek meghatározó részét történészek szerzik, így a hozzám szerkesztésre kerülő írásokból rengeteget tanulok. Én magam is nagyon szeretek interjúkat készíteni, mindig rádöbbenek, hogy mennyi izgalmas és érdekes szakemberrel van tele az országunk, úgyhogy személyesen is épülök a találkozások által – például a 2023 év elején Képes Gáborral, év végén pedig Dékány Szilveszterrel készített interjúkat kiemelném, mert velük valóban az interjúk kapcsán találkoztam először.

Az eddig elmondottak alapján nem lehet túl sok szabadidőd. Amikor mégis találsz ilyet, akkor mivel töltöd szívesen? Mivel szoktál kikapcsolódni?
Tanulom a bűntudatmentes pihenést, ami nem egyenlő az alvással. Két éve hagytam abba a néptáncot, ezzel kikerült az intézményes keretek között folytatott hobbi az életemből, ami nyomott hagyott a bevett ritmusomon.

Ehhez képest most a szabadidő olyannyira szabad, hogy nekem kell kitalálnom, hogy kivel-mivel töltöm… Igyekszem eljárni edzeni, moziba, színházba, koncertekre, kiállításokra, és fenntartani a személyes kapcsolataimat. Sokszor persze csak arra marad energiám, hogy sorozatot vagy filmet nézzek a nap végén… De sétálni egyre jobban szeretek, nézem az épületeket, a természetet, és csak vagyok. Illetve bejelentkeztem egy énektanárhoz, akivel hamarosan elkezdjük a közös munkát, mert érzem, hogy

szükségem van valami rendszeres művészeti tevékenységre ahhoz, hogy igazán fel tudjak töltődni.

E mellett évek óta szenvedélyes bútorfestő vagyok, és voltaképpen mindent lefestek, ami lefesthető és szeretném megújítani. Nagyon szeretek használt bútorok után kutakodni, az otthonom berendezésének 80%-át így szereztem be. A tárgyaknak története van, különlegesek, nem utolsósorban pedig fenntartható és spórolni is lehet vele. Ennek az egész folyamatnak szerves része a tervezés, vagy jobb szeretem hangolódásnak hívni, így folyamatosan festékszíneket, enteriőrfotókat nézek a neten, meg voltaképpen mindenhol, ahol járok, aztán összeáll a fejemben, amit szeretnék, és elkezdek festeni, néha teljesen random időpontokban. Közben podcasteket vagy zenét hallgatok, és flow-ba kerülök, és ez tökéletesen kikapcsol a mindennapi gondokból.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

„…nagyon kielégítő a szakmám sokszínűsége…” – interjú Povedák Kinga zeneantropológussal

Dr. Povedák Kinga az MTA-SZTE ’Convivence’ Vallási Pluralizmus Kutatócsoport tudományos munkatársa, a Choreomundus – International Master in Dance Knowledge, Practice

X