A piliscsabai campustól a Gypsy Lore Society-ig – interjú Hajnáczky Tamással

Oszd meg másokkal is:

Portré

Hajnáczky Tamás kisebbségpolitikai szakértő közel egy évtizede foglalkozik 20. századi állami cigánypolitikák feltárásával, illetve a cigányság jelenlegi helyzetének vizsgálatával. A Károli Gáspár Református Egyetem kutatója, egyben cigányügyi referense. Emellett közel egy évtizede különböző minisztériumi háttérintézményekben dolgozik szakértőként, kutatóként, szintén a cigányság helyzetére fókuszálva. Hazai és nemzetközi projektek rendszeres résztvevője, eredményeit folyamatosan ismerteti rangos folyóiratokban és konferenciákon. Szerzőként és szerkesztőként számos forráskiadványt, tanulmánykötetet és ismeretterjesztő könyvet jegyez, valamint részt vesz a Napi Történelmi Forrás portál körüli munkálatokban is. Az elmúlt egy évben megjelent köteteibe az Újkor.hu olvasói is betekintést nyerhettek az portálon közölt recenziókon keresztül: Cigányzenészek harca a két világháború közötti Magyarországon, A cigányzenészek mozgalma a boldog békeidőkben. Munkájának jelentőségét az évek során elnyert kutatói-alkotói támogatások, ösztöndíjak és szakmai díjak jelzik, valamint az évi harminc-negyven független hivatkozása. A meghatározó szakmai államosokról, egyetemi tanulmányairól, kutatásairól és a személyes motivációról Lengyel Emese kérdezte.

Hajnáczky Tamás

Újkor.hu: Hallgatóként több felsőoktatási intézményben megfordultál. Többek között történész, szociológus, romológus, valamint kisebbségpolitikai szakértő tanulmányokat is folytattál. Hogy következett az egyik a másik után vagy az egyik a másikból, hiszen, ha jól tudom, akkor volt olyan képzés, melyet párhuzamosan végeztél. Mikor kezdett el vonzani a történészi, avagy a szociológusi pálya?

Hajnáczky Tamás: A történelmi érdeklődés már viszonylag fiatal koromban körvonalazódott, hiszen nagyon sok történelmi könyvet olvastam a gimnáziumi évek alatt. Ugyanakkor a szociológiához közelebb az egyik tanárom által kerültem, aki figyelmembe ajánlotta Andorka Rudolf Bevezetés a szociológiába című könyvét – mint tudjuk, a legtöbb bölcsészképzésben résztvevő hallgatónak vizsgázni kell az Andorka-könyvből –, és egyszerűen elkezdett érdekelni mélyebben a témakör. Így döntöttem a történész, illetve a szociológus egyetemi képzések mellett, melyeket a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végeztem el.  A magyarországi cigányság csak később került a látóterembe, mert a felsőfokú tanulmányok megkezdése előtt elsősorban hadtörténelemmel, a magyarországi szegénységgel, valamint a határon túli magyarok helyzetével szeretettem volna foglalkozni. Az érdeklődésem azonban eltolódott a magyarországi cigányság helyzetére, ami egyrészt a felsőoktatási képzésben bekövetkezett struktúra-változáshoz kötődik. Az úgynevezett egyszakos rendszer bevezetésével a második képzésre már önköltséges hallgatóként tudtam beiratkozni, a tandíjat pedig építőipari munkával kerestem meg. Az első időszakban alapvetően sittelős brigádokban dolgoztam – amikben sokszor cigány származású emberekkel találkoztam – hiszen ekkor még csak érettségivel rendelkeztem, minden más, az építőipari munkához szükséges képesítés hiányában voltam. Azonban a bontóbrigád tagjaként egy idő után észrevettem, hogy sokkal jobban érdekelnek a kollégáim: az, amit mesélnek, vagy éppen ahogyan élnek. Így fordult el az érdeklődésem teljesen más felé, melyet további három egyetemi képzés is követett: a Pécsi Tudományegyetem romológia szakja, majd a Budapesti Corvinus Egyetem esélyegyenlőségi kisebbségvédelem igazgatás szakirányú továbbképzési szakja, valamint az Eötvös Loránd Tudományegyetem kisebbségpolitikai mesterszakja. Végül az ELTE Szociológia Doktori Iskoláját végeztem el ösztöndíjas hallgatóként.

Tudományos munkával már az alap- és mesterszakos tanulmányaid alatt is foglalkoztál. Mikor és hogyan kezdted el a kutatást?   

Öt szakot végeztem el, de a tanulmányok többségénél – ahol csak lehetett – egyéni tanrendet kértem, így fókuszálhattam a tudományos munkára. Negyed- és ötödéves hallgatóként a nagyobb hangsúlyt már egyértelműen a kutatásra helyeztem. Konkrét tervekkel rendelkeztem – ezért is kértem ki az egyéni tanrendet –, így folyamatosan terepre, valamint levéltárba jártam. A legtöbb téma ekkortájt fogalmazódott meg bennem, többek között ebben az időszakban készült el a borsodi kutatás-sorozat, ami elsőként vállalkozott arra, hogy feltárja a borsodi cigányságot a szocialista korszakban, mindezt a teljes megyére koncentrálva. Ezt a tudományos közeg kedvezően fogadta, háromrészes sorozatot kaptam a Múltunk folyóiratban, ahol az 1961-es párthatározat utáni időszakról írtam (Az 1961-es párthatározat margójára I–III.). Az ezt megelőző kutatási anyag egy része pedig a FONS-ban jelent meg. De ekkor írtam a BAZ megyében található tibolddaróci barlanglakásokról is, ezeket az eredményeket többek között az Új Egyenlítő, valamint a Valóság közölte, de néhány évvel később e témából egy angol nyelvű tanulmányom szintén napvilágot látott, az Acta Ethnographica Hungarica-ban. Az említett vizsgálatokra elsősorban mélyfúrásként tekintetettem egy országos alapkutatás megkezdéséhez. Ez a két kutatás többek között azért is meghatározó, mert kezdőként, egyféle főpróbaként is felfogható: hallgatóként birtokában vagy-e azoknak a képességnek, hogy végigcsinálj egy teljesen feltáratlan témát, valamint az eredményeiket beágyazd a tudományba. A legfontosabb azonban mindig az volt, hogy sosem azt kutattam, amit éppen az egyetemen elvártak vagy mondtak. Tudatosan kitartottam a saját terveim, elképzeléseim, valamint érdeklődésem mellett: volt egy vízióm, hogy az adott utat végigjárva az eredmény, a kész munka egyrészt újszerű, másrészt meghatározó lesz. Az érdeklődésem középpontjában általában olyan részterületek állnak, amelyek tudományos igényű munkákban még nincsenek feldolgozva, vagy csak nagyon kezdetlegesen.

Tudsz említeni olyan kutatót, oktatót, aki segítette a szakmai fejlődésedet?

Az egyetemi éveim alatt – a saját kutatási területemen belül – nem alakult ki az a klasszikus értelemben vett mester-tanítvány kapcsolat egyik oktatómmal sem. Meggyőződésem, hogy amennyi jót el lehet tanulni az oktatóktól, professzoroktól, sokszor néha – sajnos – ugyanannyi rosszat is. Sok kezdő kutató, habár bírálja az adott alrendszert, a felépítést, mégis beáll a sorba: teljes mértékben átveszi azt, amit a fölötte levő generáció képvisel, nemcsak a jót, hanem a rosszat is. Azonban sokkal szimpatikusabb volt számomra az az út, hogy az egésztől függetlenedjek, hiszen ez nyitja meg az utat a kreativitás, az igazi alkotás felé. Tehát összefoglalva, lényegében azt képviselem, hogy a mester és a tanítvány viszony a legtöbbször béklyót jelent a fiatal kutatók számára és igenis megéri NEM-et mondani, erre számos példát tudnék felhozni. Hiszen el tudja olvasni az adott szakember publikációit, könyveit, majd a számára hasznos dolgokat képes hasznosítani, kötöttségektől mentesen. Tulajdonképpen a tudomány néha önmagát is hátráltatja azzal, hogy a hibáit – ugyanúgy, mint az előnyeit – is újratermeli. Ugyanakkor az a tanulság, hogy sokszor az általam – a szakterületemen – nagyra tartott emberek hibáiból többet tanultam, mint például az érdemeikből. Viszont kiemelném, hogy az egyetemen sokat tanultam olyan személyektől, akik más-más kutatási területen mozogtak, ilyen volt többek között Tusor Péter egyháztörténész, Farkas Zoltán bizantinológus, Tóth Gergely statisztikus és Örkény Antal szociológus. Az előadásaik, vagy a velük folytatott beszélgetések egytől-egyig formálták a szemlélet- és gondolkodásmódomat: mi az a tudomány, hogyan kell művelni, mi fán terem a tudomány-management, hogyan kell gondolkodni kutatóként. De meg kell említenem Kovács Zsolt Csabát a KRE gazdasági igazgatóját is, aki hosszú éveken keresztül mint közvetlen felettesem minden keretet megteremtett, hogy alkothassak. Tényleg sok-sok nevet sorolhatnék még fel – például Párdányi Miklós iskolaigazgatót, aki külön történelemórákat adott nekem a gimnáziumban –, akik mindig úgy adtak, hogy nem vártak cserébe semmit, hiszen ténylegesen tanítani szerettek volna.

Írásaidnak otthont adtak eddig az Új Egyenlítő, az Esély, a Kisebbségkutatás, a Romani Studies, a Social Inclusion folyóiratok, de hosszasan sorolhatnám a további szakmai lapokat, ahol találkozhattak a neveddel az olvasók, sőt több helyen szerkesztői feladatokat is elláttál. Szólnál kérlek bővebben ezekről a munkákról?

Eddig huszonhat különböző folyóiratban publikáltam itthon és külföldön. A kezdetekkor az egyik legmeghatározóbb az Új Egyenlítő volt, mely nem szigorúan csak tudományos jelleggel bírt, hanem inkább egyfajta társadalomkritikai lapként hivatott működni. Fontos momentum, hiszen az első publikációm ott jelent meg. Ennek a hátteréről annyit érdemes tudni, hogy kinéztem a lapot, hogy szívesen publikálnék ott, mert szakmailag igényesnek, tematika szempontjából pedig megfelelőnek tartottam. Felvettem a kapcsolatot a szerkesztővel, majd elküldtem egy írást az ózdi vízkérdésről (Amikor nem volt tiszta víz a cigánytelepeken: Történelemlecke mai törvényhozóknak), melyet a következő számban le is hoztak. Megvettem a folyóiratot, valamelyik oldalon pedig láttam, hogy arra a napra épp író-olvasó találkozót szerveznek a Centrál Kávéházba. Úgy alakult, hogy éppen a főszerkesztő, Szále László dicsérte a cikket, mondtam, hogy én írtam, majd lényegében ez lett az elindítója a hosszabb beszélgetésnek, végül pedig a későbbi szakmai együttműködésnek is. Ebben a folyóiratban kilenc másik tanulmányom látott napvilágot, a Magyar Ecset elnevezésű szociográfiai, a magyar mélyszegénységet tematizáló rovatot pedig közösen gondoztuk. Az együttműködés lezárásának – mivel a folyóirat időközben megszűnt – az emlékkötet-szerkesztés tekinthető, mely a Magyarország felfedezése sorozat részeként 2017-ben jelent meg „Ne félj, a tél meg fog gyötörni”. Válogatott írások szegénységről, cigányságról, kirekesztettségről címmel. A Romológia folyóirathoz, valamint annak a szerkesztőségéhez a PTE romológia szakján keresztül kerültem kapcsolatba. Az akkori tanszékvezető-helyettessel beszélgettem, amikor éppen újraindították a Romológia című folyóiratot és elő is álltam egy tematikus szám ötletével és a szerzők listájával, valamint a tervezett tanulmányok címeivel. Ezután felkértek, hogy szerkesszek egy tematikus számot, melyből végül kettő lett, mert annyi anyag érkezett be. Így születettek meg 2017-ben a Cigánytelepek felszámolása és újratermel(őd)ése I–II. kötetek. Még ebben az évben bekerültem a Napi Történelmi Forrás történészkörbe, ahol rövidesen kezembe vettem a kötetek kiadását. Támogatót, kiadót szereztem, sorozatarculatot terveztem, könyvbemutatókat (Ünnepi Könyvhét, Írók Boltja, Kelet Kávézó) szerveztem, továbbá döntően György Sándorral együtt szerkesztettük a kiadványokat (Nem mindennapi történelem, Történelmi útvesztők, Történelmi töredékek) és állítottuk össze a történelmi portál repertóriumait.

Hajnáczky Tamás nyomtatásban megjelent publikációi

Sokak számára elérhetetlen lenne, hogy a doktori tanulmányai alatt kötete jelenjen meg. Neked viszont az első könyved, mely egy forráskiadvány, 2015-ben jelent meg. Hogyan jutottál el az ötlettől a kötetig? Milyen volt a visszhangja szakmán belül a kiadványnak?

Az első kötetem Borsodhoz kötődik, és a Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg „Egyértelmű, hogy a cigányok nem tekinthetők nemzetiségnek.” – Cigánypolitika dokumentumokban 1956–1989 címmel. Felépítését tekintve egy forráskiadványról van szó egy közel ötven oldalas bevezető tanulmánnyal. Ez egy hatalmas munka volt a Mezőcsáti Fióklevéltárban – ami azóta megszűnt –, körülbelül másfél hónapot töltöttem az adott kisvárosban. Ekkor tűnt fel, hogy vannak olyan kódszámok az iratokban, melyekről semmit nem tudtunk, csupán annyit, hogy cigányokról szólnak és országos rendeletek. Ezekből a 2000-es, de inkább 3000-es kódszámmal ellátott, belső, titkos iratként nevezett iratokból írtam össze egy listát. Így indult el a kutatásom a MNL OL-ban, kerestem, hogy mégis mit lehet tudni ezekről a forrásokról. Ezelőtt a pártállami cigánypolitikáról országosan, a szakmán belül körülbelül négy-öt dokumentumot ismertünk, majd hirtelen hozzáadódott ez a huszonöt-harminc irat, és ezek segítettek árnyalni a kialakult képek, valamint ezek világítottak rá valójában arra, hogy miről is szólnak a már jól ismert forrásanyagok. A szakmai visszhangja igencsak pozitívnak mondható, méltatta többek között a HVG, a Régió, a FONS és a Korall folyóirat is, de körülbelül tíz kritika jelent meg róla. Azóta rendszeresen hivatkozzák, az országos cigánypolitikának meghatározó kiadványa lett, angol fordításban a múlt évben Párizsban a L ’Harmattan kiadónál jelent meg.  

Szakmai előmeneteled és a nemzetközi ismertség és elismertség szempontjából külön említésre érdemes a Gypsy Lore Society Young Scholar’s Prize, melyet 2016-ban nyertél el. Milyen munkát adtál be pályázati anyagként?

Olvastam a Young Scholar’s Prize pályázati felhívását a Gypsy Lore Society-nek, gondoltam, hogy beküldöm első kötetem bevezető tanulmányának angol nyelvű változatát. Utána teltek-múltak a hónapok, lényegében el is feledkeztem róla, majd egyszer érkezett egy visszajelzés e-mailben, hogy gratulálnak, megnyertem a pályázatot. Kérték a számlaszámot, hogy utalják a díjjal járó pénzösszeget, valamint a kéziratot, hiszen a másik nyeremény a publikációs lehetőség volt a Romani Studies folyóiratba. Pár napra rá kaptam még egy levelet, melyben az állt, hogy a szervezet elnöke olvasta az írásomat, tetszett neki, és szeretnének velem együtt dolgozni a RomaInterbellum: Roma Civic Emancipation Between The Two World Wars című, az Európai Kutatási Alaphoz tartozó projektben.

Mesélnél bővebben erről a nemzetközi együttműködésről és a különböző projektekről?

Elena Marushiakova a világ legrégebbi nemzetközi cigány kutató társaságának, az 1888-ban alapított Gypsy Lore Society elnöke, a projekt vezetője alapvetően két célt tűzött ki a több mint tizenöt országot magába foglaló kutatásba: egyrészt egy forráskiadvány szerkesztését, mely országonként tartalmazza a cigány önszerveződés öt-tíz legfontosabb dokumentumát a 20. század első feléből. Ebből születik meg nemsokára a Brill kiadónál egy több mint ezerkétszáz oldalas kiadvány a következő címmel: ROMA VOICES in HISTORY. A SOURCE BOOK. Roma Emancipation in Central, South-Eastern and Eastern Europe From 19th Century Until the Second World War. Továbbá egy tamatikus számot szerkesztett a Social Inclusion című folyóiratba Gypsy Policy and Roma Activism: From the Interwar Period to Current Policies and Challenges címmel, melyben közölték a projekt résztvevőknek a témában írt tanulmányait. Mindkét kezdeményezésben a magyar vonatkozású részek kidolgozása, megírása az én feladatom volt.  Az együttműködés jól sikerült, hiszen további három-négy projektbe bevontak, amelyek eredményei szintén a Brill kiadónál látnak rövidesen napvilágot. Ezek közül kiemelendő egy kollektív monográfia, ami többek között a Gypsy Lore Society elnökével írtunk, ami a 20. század első felében a cigányok által indított folyóiratokat mutatja be világszinten.

 

Min dolgozol jelenleg? Mik a jövőbeli terveid?

Az egyik terv és fő kutatási téma most a 20. századi cigánytelep-felszámolási programok, elképzelések. Bővebben, hogy ezek miként alakultak, változtak korszakonként. Nem csupán egy szociálpolitika-történeti, hanem egyfajta eszmetörténeti munkát tervezek. Például, hogy mit gondoltak a többségi társadalomnak a különböző hivatali szintjein lévő funkcionáriusai – lokális, járási, megyei és országos szinten –, miként kell és lehetséges ehhez a kérdéshez közelíteni. Ennek az elgondolásnak az evolúcióját vizsgálom a teljes 20. században. A középpontba kerül egy társadalmi probléma, s azt vezetem végig, hogy a százéves távlatban ki és mit gondolt róla, milyen megoldásokat javasoltak – ha volt valamilyen koncepció, program –, ez pedig hogyan realizálódott lokális szinten, majd mindez miként hatott vissza az országos szintre.

A másik projektem egy kismonográfia írása Bura Károly cigányprímásról. Ennek előzménye, hogy a magyar cigányzenészekről szóló munkáim során rendkívül sok izgalmas életúttal rendelkező személlyel találkoztam, de Bura életútját mindenképpen érdemesnek tartottam arra, hogy tudományos igénnyel feldolgozzam.  Egyik fő motivációm a kutatásban az, hogy roma ember élettörténetét tudományos igénnyel még egyelőre nem igazán dolgozta ki senki. Természetesen megemlíthető a Bihari Jánosról szóló írás, amit Sárosi Bálint jegyez, mely elsősorban zenetudományi szempontokat érvényesít. De a múltban mindig akadtak műkedvelők, akik például Dankó Pistáról publikáltak különböző minőségű anyagokat. Így, több ezer dokumentumot átnézve, azt mondhatom, hogy Bura egy rendkívül izgalmas életúttal rendelkezik, olyan személyiség, akivel érdemes foglalkozni. Egy irredenta, roma mozgalmár embert kell elképzelni, aki ugyanakkor egyszerre gondolkodott a magyar nemzetben és a cigányzenészekben, zenészként pedig itthon és külföldön is sikereket ért el, számos kitüntetést kapott.

Lengyel Emese

(A szerző kommunikáció- és médiatudomány, továbbá néprajz alapszakos tanulmányait a Debreceni Egyetemen végezte. Jelenleg a Néprajzi Tanszék hallgatója ugyanitt, valamint 2020 szeptemberétől a Budapesti Metropolitan Egyetemen is folytat mesterszakos tanulmányokat Elsősorban 19–20. századi magyar operettekkel és vígoperákkal foglalkozik. Eddig háromszor nyerte el az Új Nemzeti Kiválóság Program (ÚNKP) kutatói ösztöndíját.)

 

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket