Régen minden rosszabb volt? – Steven Pinker: Az erőszak alkonya

Hét év késéssel, 2018-ban magyarul is napvilágot látott Steven Pinker jelentős médiareklámmal megtámogatott műve, Az erőszak alkonya. A könyv fele részben „emberiség története” színvonalú áttekintés, másfelől szociológiai és pszichológiai eszmefuttatásokat tartalmaz. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ellentmondásos megítélésű műről van szó. A közelmúltban ugyanis a Historical Reflections c. folyóirat tematikus számot jelentetett meg Az erőszak alkonyáról. A 2018-as évfolyam első számát összeállító szaktörténészek megállapítják, hogy bár nem mindenben értenek egyet, Pinker tézisét súlyos eltévelyedésnek tartják. Szóvá teszik a szerző pályatévesztését, a kutatásmódszertan hiányát; a kétes források feltétel nélküli felhasználását; azt, hogy a szerző eltúlozza a múltbeli erőszakot, tendenciózusan szembeállítva a modern kor állítólagos békességével; ahogy Pinker szalmabáb-érveléssel él; emellett bírálatok tárgya lett Nyugat-centrikus világnézete.

Mint látni fogjuk, a fenti, akadémia nyelvezetet használó kritika talán túlságosan is udvarias és visszafogott.

Egy műkedvelő számháborúja

Az eredetileg 2011-ben, The Better Angels of Our Nature: The Decline of Violence in History and Its Causes címmel megjelent kiadvány nem kevesebbet állít, mint hogy a valaha volt legbékésebb korban élünk. A könyv műfaját, felvetéseit tekintve az angolszász világban elterjedt civilizációtörténeti diskurzusokba illeszkedik, ami pedig történelemszemléletét illeti, hitet tesz az unilineáris fejlődés mellett: világszerte azonos, egy felé mutató folyamatokkal számol. A szerző lényegében elfogadja a  „globalizáció előtti globalizálódás” újszerűnek nem mondható koncepcióját, mely a mai világ előképét a kora újkori földrajzi felfedezésekben és világkereskedelemben véli felfedezni.[i]

Steven Pinker szerint az erőszak csökkenésének csalhatatlan jele, hogy a háborúk időben korunkhoz közeledve egyre kevesebb áldozatot követelnek. A könyv meglepő állítása, hogy az ókor és középkor fegyveres összetűzései nagyobb emberveszteséggel jártak, mint a 20. század konfliktusai. Ez számszerű adatokkal nem igazolható, így a szerző a csatatéren elesettek és az elpusztult civilek feltételezett számát a teljes népesség feltételezett számához viszonyítja. A könyv a 231. oldalon található táblázaton a legvéresebb, legnagyobb emberveszteséggel járó háborúk között emlegeti a mongol hódítást, a 16–17. század fordulójának orosz belviszályát és a 16. századi francia vallásháborúkat: utóbbi esetben hárommilló halottal számol.

A szerző a 13. századi mongol hódítássorozat okozta emberveszteséget negyven millió főre teszi (231). Fenntartásokkal kezelendő a szerző azon megjegyzése, miszerint „amikor a mongol hadak a 13. században betörtek az iszlám területekre, csak Merv városában 1,3 millió embert mészároltak le, majd Bagdadban további 800000-et”. (230.) A tájékozottabb olvasó már itt sejtheti, hogy a könyv állításai finoman fogalmazva szemben állnak a tényekkel – Mervben biztosan nem laktak annyian. Ráadásul a város mongol ostromára 1221-ben, Bagdad elfoglalására 1258-ban került sor – az amerikai szerző több háborús konfliktust mos egybe, az évtizedeken át zajló, különböző zászlók alatt, eltérő stratégiai célokért vívott mongol hadjáratokat egyetlen háborúként értékeli. Kérdés marad, hogy lehetséges-e íjakkal oly mértékű pusztítást okozni, mint Grad rakéta-sorozatvetőkkel.

A könyv 231. oldalán közölt táblázat a 16. századi franciaországi vallásháborúk áldozatainak számát hárommillióra teszi. A valóságban Franciaországnak a század elején 15 millió lakója lehetett, ami a század végére megközelíthette a 19–20 millió főt; ezzel szemben forrásokkal nem bizonyítható, hogy a katolikusok és protestánsok közötti összetűzések során elpusztult volna a század eleji népesség egyötöde. Ahogy a történeti demográfia szakértője, Fernand Braudel megfogalmazza: „a francia vallásháborúkhoz semmi sem fogható: először is rövid ideig tartottak […] Másfelől az ellenségeskedések sohasem terjedtek ki egyidejűleg a királyság egész területére […] a királyság lakóinak száma nem látszik csökkenni a harminc évig tartó vallásháborúk idején, tehát semmilyen tekintetben sem fogható az igazi harmincéves háborúhoz.”[ii]

Honnan való a franciaországi vallásháborúk hárommillió áldozata? Komoly publikációkban ugyanis nem olvashatunk erről. Pinker az állítására semmilyen forrást nem hoz, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a téves adatot az interneten találta.

Meglepetést kelt, hogy Pinker egy 755 és 763 között zajló kínai konfliktust tartja a valaha volt legvéresebb háborúnak: „Minden idők legszörnyűbb atrocitása a kínai Tang-dinasztia idején kitört és nyolc éven át tartó An Lushan-féle felkelés és polgárháború volt, melynek során a népszámlálások szerint a birodalom lakosságának kétharmada, a világ akkori népességének egyhatoda elpusztult.” Azonban a fenti megállapítás hitelessége ellen szól, hogy mellőzi a témába vágó szakirodalmat, és egy könyvtáros, Matthew White The Great Big Book of Horrible Things c. hatásvadász írására hagyatkozik. Megjegyzendő, hogy a 8. századi katasztrofális népességcsökkenésnek nincsenek közvetlen bizonyítékai. Az egykorú kínai források alapján valóban kimutatható a lakóhely szerint nyilvántartott népesség csökkenése, azonban ennek interpretációja nem egyértelmű. Ennek kapcsán egy jóval későbbi, hozzánk közelebb álló példát is hozhatunk: Magyarországon a 15. században az adófizető porták egyharmada eltűnt, anélkül, hogy a királyság összlakossága egyharmadával zsugorodott volna.

A fő probléma mégis az, hogy a hasonló táblázatoknak nincs értelmük – a középkor néhány száz vagy ezer főt megmozgató csatározásai nem hasonlíthatók a 19. századi tömeghadseregek küzdelmeihez (s ha volt is népességcsökkenés, az a járványoknak és éhínségeknek köszönhető, nem a fegyveres összetűzések közvetlen hatásának), ugyanúgy, ahogy a régmúlt parasztfelkelései és felekezeti összetűzései sem mérhetők a 20. századi totalitárius rendszerek tombolásához.

Sötét középkor – megint

A 2011-ben megjelent könyv a modern idők előtti erőszakkal kapcsolatban két lényeges megállapítást tesz: 1) az erőszak visszaszorulása ok-okozati viszonyban áll a kora újkori territoriális állam megjelenésével, a viselkedésformák megváltozásával, a „civilizáció folyamatával”, ahogy azt Norbert Elias 1939-ben kifejtette; 2) emellett a szerző szerint az államszervezet nélküli, illetve kezdetleges államisággal rendelkező társadalmakban mindenütt jóval magasabb a bűnözés aránya, mint a 19. századi nemzetállamban vagy napjainkban, így a 13–14. századi Angliában százszor annyi gyilkosság történhetett, mint a könyv megjelenésekor (84–85). Itt az olvasó már elsőre ránézésre súlyos módszertani problémával találkozhat: a szerző által kiragadott középkori angol példa alapján mennyire lehet a világ egészére következtetni.(További probléma, hogy Elias nézete nem örvend maradéktalan elismerésnek: kritikusai vagy a  királyi udvar normaadó szerepéről alkotott nézetét tették kritika tárgyává,[iii] vagy a forrásértelmezését, fogalomhasználatát, általánosításait bírálták.[iv])

Megjegyzendő, hogy Az erőszak alkonyának szerzője érzelmi alapon, szubjektíven viszonyul a premodern korszakokhoz: a középkorról a karóba húzatásra és a boszorkányüldözésre asszociál. Úgy tartja, hogy 1975-ben egy pápua törzs tagjai „a középkori Európa lovagjaihoz hasonlóan nőket erőszakoltak meg, raboltak és gyújtogattak” (116), ami nem csoda, hisz „a középkori ember tömören fogalmazva bunkó volt” (94). Pinker idézi Dzsingisz mondását is, miszerint „a férfi legmagyobb öröme ellenségei legyőzése” (232),  jóllehet a nagykánnak tulajdonított idézet vitatott.

Tény, hogy a premodern időkben kimutatható fizikai és társadalmi erőszak megítélése kapcsán napjainkban sincs egyetértés. Mindemellett általánosságban érdemes utalnunk a Raubritter-toposz tarthatatlanságára.[v] Hibás az az elképzelés, miszerint a régmúltban (az erőszak kizárólagos jogával élő állam hiányában) farkastörvények uralkodtak, így a középkort a büntetlenül maradt magánerőszak, a rablólovagok dúlása jellemezte. A nemzetközi kutatásban jelen van egy vonulat, mely szerint az állam, mint politikai intézmény és az állam, mint körülírható országterület már az ókorban és a középkorban is kimutatható.[vi] A középkori Magyar Királyság határain belül rövidebb időszakokat eltekintve senki sem vonhatta kétségbe a mindenkori király erőszak-monopóliumát. Még a történelmi tudatunkban tévesen gyengekezű uralkodóként elkönyvelt II. Ulászló alatt se, aki 1494–1495 fordulóján példaértékű határozottsággal verte le Újlaki Lőrinc herceg zendülését. Ettől elkülönül annak problémája, hogy sokan egyedül a központosított, bürokratikus államot tekintik államnak.

Hoax hátán hoax

Pinker más tévedései mellett olyan pszichológiai „tanulmányra” hivatkozik, mely 42 amerikai elnök intelligencia-szintjét vetette össze George Washingtontól George W. Bushig, hozzátéve „ha egy ponttal nő az elnök IQ-ja, 13 440-nel kevesebb ember esik el a csatában.” (710.)Valójában a 20. század elején jelentek meg az első intelligencia-tesztek, a régebben élt elnökök intellektusát senki sem mérte meg. Nem bizonyítható, hogy „1910 átlagembere ma 50 pontos IQ-val rendelkezne, ami a szellemi visszamaradottság régiójának közepe, a »mérsékelt« és »enyhe« visszamaradottság között.” (718.) A szerző szerint 2010-ig között 5300 civil vesztette életét Afganisztánban (308) – napjainkban ennek többszöröséről van szó. A szerző azon kijelentésével, hogy egyetlen terrorszervezet sem vette át még egy ország irányítását (396.), a történész nem tud mit kezdeni. Hogy a spanyol inkvizíciónak 350 ezer áldozata lett volna (170.), merész kijelentés.

A tudomány határai

Ha Pinker könyvének sikerére társadalmi szempontból tekintünk, az esetnek önmagán túlmutató tanulságai vannak. Kérdés, hogy milyen következményekkel járhat a szerzőre nézve a hamis, illetve hamisított adatok feltüntetése (úgy tűnik, semmilyen); csorbul-e a szerző tekintélye, ha számtalan alkalommal téved (ezúttal is nem a válasz); vagy mi a teendő akkor, ha a hibásnak tűnő kiindulópont a végkövetkeztetést is behatárolja (számszerűsíthetők-e az erőszak és elnyomás más történeti korokból ismert megnyilvánulásai?).

Napjainkban azt tapasztaljuk, hogy nem egy könyv tudományos értéke vagy egy elmélet újszerűsége számít, hanem a szerző imázsépítése és kapcsolatai. A posztmodern tudományosságban a tetteknek és kijelentéseknek gyakran nincsenek következményeik – bármiben is tévedett a szerző, az nincs hatással a reputációjára, szakértői státuszára. A Harvardon oktató Steven Pinker ugyanis nyelvészként, pszichológusként hivatkozik magára, továbbá biológiai, szociológiai, kultúrantropológiai és kriminalisztikai kérdésekben is szakértőként nyilvánul meg – tipikusan posztmodern jelenség, hogy a szerző gyakran szituációfüggően változtatja a szakterületét. Gonduljunk a világhírű közgazdászra, Francis Fukuyamára, aki 2011-ben The Origins of Political Order: From Prehuman Times to the French Revolution címmel jelentetette meg kőkorszakig visszanyúló politológiai, jogtörténeti. történelmi kiadványát, annak eklatáns példájaként, hogy a „mindenhez értők” mennyire megkerülhetetlenek.

Pinker fentebb ismertetett könyvében hangsúlyosan történelmi témával foglalkozik. Holott egyoldalúan a másodlagos irodalomra épít, gyakran internetes „forrásokra” hivatkozik tényként, mellesleg olvasói számára úgy tűnhet, hogy hadilábon áll a forráskritikával. Hogy mégis foglalkozom vele, annak oka a magyarországi média  lelkesedése, a könyv kedvező olvasói fogadtatása, továbbá a hazai történészszakma ambivalens hozzáállása: a Hajnal István Kör 2019. évi konferenciafelhívása is irodalomjegyzékben szerepelteti a könyvet;  igaz, a szerző nevét egy ízben eltévesztve.

Nagyobb probléma, hogy az elsődleges forrásokat tanulmányozó, szakképzett történészek sorra kiszorulnak a történelemről folytatott diskurzusokból. Hazánkban talán súlyosabb is a helyzet, mint a tengerentúlon, hisz előfordul, hogy nyelvtudás nélküli „szakemberek” kerülnek előtérbe, például olyasvalaki szólal meg a középkori múlt kérdései kapcsán, aki nem tud latinul. Miközben rengeteg végzett történész van, gyakran olyanokat szerepeltetnek a médiában „történészként”, akiknek egyetemi diplomájuk nincs; mindennapos, hogy olyanok kapnak szakmai állást, akik saját nevük alatt nem sok publikációt jegyeznek. Reális veszély, hogy az iratokkal való szelfizés helyettesíti a forráskutatást. Ennek megtárgyalása azonban túlmutatna jelen recenzió keretein.

Perényi Károly

[i]  Vö. Brook, Timothy: Vermeer kalapja: A tizenhetedik század és a globalizáció hajnala. Ford.: Jutai Péter. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2009.

[ii] Braudel, Fernand: Franciaország identitása, II. kötet. Az emberek és a dolgok. Ford.: Mihancsik Zsófia. Budapest, Helikon, 2004. 124. (Dőlt betűs kiemelés az eredetiben.)

[iii] Vö. Duindam, Jeroen: Myths of Power. Norbert Elias and the Early Modern European Court. Amsterdam, Amsterdam University Press, 1995.  

[iv] Duerr, Hans Peter: Der Mythos vom Zivilisationsprozeß. Band 1–5. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1988–2002.

[v] Ennek problematikájára világít rá az alábbi tanulmánykötet: „Raubritter“ oder „Rechtschaffene vom Adel“? Aspekte von Politik, Friede und Recht im späten Mittelalte. Hrsg: Andermann, Kurt. Oberrheinische Studien, Band 14. Sigmaringen, Thorbecke, 1997.

[vi] Középkori példákat hoz The Medieval State. Essays presented to James Campbell. Ed. Maddicott, J. R. – Palliser, D. M. The Hambledon Press, 2000.

Ezt olvastad?

A történelem sorsfordító pillanata a középkori Oroszországban. A Kalka menti csata 800. évfordulója

A Kalka menti ütközet a 13. század első negyedében, a kelet-európai régió legnagyobb csatáihoz tartozott. A kunok és a Kijevi

X