Száztíz év tanítás – Gyulai polgárok vallomásai

Magyarország történetének mintegy 110 évén keresztül vezeti olvasóját az a két visszaemlékezés, melyet egy kötetben adott közzé a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltára. Scherer Benedek és Scherer Ferenc memoárja (Gyulai polgárok visszaemlékezései) azért különösen izgalmas, mert apa és fia írása a jobbágífelszabadítás korától egészen a második világháborút követő politikai, gazdasági és társadalmi átalakulásig mutatja be a két gyulai polgár életútját, számos izgalmas kitekintéssel a hazai és világpolitikai eseményekre, a korabeli életmódra és nem utolsó sorban a kortársakra.

Fordulatokban igen gazdag életutakat ismerhet meg, aki a szóban forgó kötetet kezébe veszi. Scherer Benedek 1954-ben, 92 éves korában vetette papírra életútját. A 19. századi önéletírás hagyományaiban gyökeredző memoár klasszikus módon kezd bele mondandójába: családtörténettel. A família eredettörténete a török kor lezárultával fonódik össze Magyarországéval: ekkor érkezik a család Németországból az akkorra jelentősen elnéptelenedett Bánátba. Scherer Benedek lippai gyermekkorának apró, anekdotikus elbeszéléseiben már kirajzolódik az a határtalan mesélőkedv, mely majd a későbbiekben is jellemzője lesz írásának. Életútja szép példája a társadalmi mobilitásnak: német nemzetiségű családból származott, aki korán árvaságra jutott: édesapja egy tűzvészben vesztette életét, édesanyját 13 éves korában veszítette el. Tizennyolc esztendős volt, amikor Gyulára került – a város két generáción keresztül meghatározóvá vált a család életében. Scherer Benedek 1880-ban németvárosi helyettes tanító lett, majd a későbbiekben a helyi takarékpénztár elnökévé, illetve a gyulai harisnyagyár egyik vezetőjévé vált.

Valódi polihisztor volt, s a szokványos életeseményekbe beleszövi fáradságos autodidakta önképzéssel szerzett tudásának minden elemét. Különösképpen érdekelte az ókori görög és római történelem, kultúra, ezekről alkotott meglátásai éppúgy üde színfoltját képezik elbeszélésének, akárcsak a világvallásokról alkotott eszmefuttatása. Jószerivel alig van olyan esemény körülötte, melyhez ne fűzne valamilyen kommentárt, történelmi kitekintést. Közvetlen környezetéről, a városi polgárság egyes tagjairól sem tartja magában véleményét – hol lesújtó képet alkot a korhely értelmiség éjszakai mulatozásairól, hol szellemi és erkölcsi kiválóságokat emel piedesztálra.

Született tanár volt – s mindez nem csupán iskolaszervező tevékenységében ragadható tetten. Memoárjának lapjain kiemelten nagy terjedelemben foglalkozik önnön neveltetésével, s sorra veszi azokat a tanárait, akiktől tudásának alapjait szerezte. Ezekben az alakokban kirajzolódik a 19. század második felének városi tanári társadalma, s a szöveg nem egyszer a nevelési módszerekbe és a tanártársadalom akkori életmódjába is betekintést enged. „A polgári iskola ének- és zenetanáraa községi faiskola vezetője volt, méhészkedett, kosztosokat tartott, hosszú éveken át ipartestületi jegyző és könyvelő volt, gyenge tanulóknak privát órát adott, szóval mindent elvállalt, amivel megkínálták…” – írja egyik elemi tanítójáról. (36.)

Az iskola elvégzése után Scherer Benedek bejárta Európát, tanulmányútja során eljutott Turinba is, ahol visszaemlékezéseinek talán legérdekesebb részét olvashatjuk: személyes benyomásait, találkozásának történetét Kossuth Lajosról. Mindezt a szokásos módon, történelmi keretbe ágyazva, így például a Klapka-légió históriáját vagy éppen a „turini remete” életmódjának, időskori személyiségének nem minden elfogultságtól mentes bemutatását. „Még a díszebéd előtt,a  délelőtti órákban, a csoportvezetők és az országgyűlési képviselők tisztelegtek Kossuthnál, s átnyújtották neki a magukkal hozott különböző ajándékokat.  Ezek közül úgy látszott, Kossuth a legbecsesebbnek azt a kis ezüst ládikát értékelte, amelyben Magyarország minden megyéjéből egy-egy maroknyi föld volt elhelyezve. Ezt majd kérem koporsómban fejpárnának használni, mondotta, ezen nyugodtan fogom aludni gondteljes és küzdelmes életem után örök álmomat.” (70.) A szerző maga is hangsúlyozza, hogy olyan történeteket oszt meg, „amelyek nincsenek benne az ’Irataim az emigráczióból’ című munkájában”.

Szintén izgalmas betekintést nyújt egy szervezőtehetségében, munkabírásában kiemelkedő ember tevékenységébe az Első Gyulavárosi Takarékpénztárról és az Első Gyulai Kötött- és Iparárugyár Rt.-ről írott két hosszú fejezet, melyek a polgárosodó, iparosodó vállalatok történetét mutatják be szintén hatalmas mesélőkedvvel az első világháború, a gazdasági válság vagy éppen a második világháború éveiben. A történetek a kommunista fordulattal és az államosítással érnek véget. Scherer Benedek 1956. november 28-án halt meg – önéletírásából kitűnik, hogy ez a páratlan műveltséggel rendelkező ember nem csupán a pedagógiai pályán töltött négy évtizedével, hanem a város gazdasági és társadalmi életében betöltött szerepével is említésre méltó életet tudhatott magáénak.

Scherer Benedek fia, Ferenc – akinek nevét ma utca viseli Gyulán s aki a szóban forgó település várostörténeti kutatásnak szentelte szabadidejének jelentős részét – hetvenes éveihez közeledve írta meg emlékiratait második felesége és fia számára – s noha ő is közel száz évet élt meg, a memoár 1951-ben szakad meg. Ő is ifjúkorának elbeszélésével kezdi el a történetet: az édesapja által szervezett iskolában szerezte meg műveltségét, s pályája mondhatni nyílegyenesen vezetett volna a tanári pályára. Az érettségi megszerzése után földrajz – történelem szakos tanári végzettséget szerzett. Ekkor azonban a valódi történelem közbeszólt: az első világháború kirobbanásakor a már megkezdett katonai szolgálata előbb az orosz harctéren, majd a szerbiai fronton folytatódott. Bajtársaival való kapcsolata éppúgy kirajzolódik emlékirataiból, mint az idegen tájak szemlélő megfigyelése, a tábori élet körülményeinek részletező leírása vagy épp betegségének és lábadozásának érzékletes közvetítése.

Itt különösképpen tette érthető a különbség az édesapja által írt személyes históriához képest: Ferenc ugyanis történész vénáját nem meghazudtolva a legváltozatosabb forrásokra hivatkozik, s nem egyszer ezeket be is építi az elbeszélése szövegébe. Találunk itt a frontról hazaírt levelet vagy korabeli újságcikkeket éppúgy, mint általa írt és most újra felidézett naplófeljegyzéseket vagy épp bajtársaival készített fényképfelvételeket. Ezek jó része megtalálható a vizsgált szövegkiadásban – a szerkesztők tényleg csak azokat a képanyagokat mellőzték kényszerűségből, amelyek állapotuk miatt alkalmatlanok voltak a nyomtatásban való újraközlésre. Ennek eredményeképpen Scherer Ferenc visszaemlékezése a fekete-fehér és színezett illusztrációkkal válik igazán érzékletessé, s az életképszerű elbeszélések mellett ezek jelenítik meg még átélhetőbben a korszak történelmét – hozzátéve, hogy ez a visszaemlékezés jóval személyesebb és a saját életeseményeire koncentrálóbb, mint édesapjáé.

Az első világháború utáni értelmiségi túlkínálat miatt végül nem kapott tanári katedrát – ezt érezhetően Scherer Ferenc egész életének egyik legfájóbb pontja volt. Jobb híján a gyulai harisnyagyár könyvelőjeként dolgozott, 1929-től húsz éven át volt annak üzemvezetője. Apjához hasonlóan a korban igencsak elismerésre méltó jómódot teremtve önmagának és családjának.

A fiú éppúgy nagy utazásokat tett, mint édesapja – a meglátogatott helyszínek szikár leírásából talán az olaszországi út élményei emelhetők ki, illetve az Ausztriában és Németországban tett utazás a harmincas évek végén. Itt már Scherer Ferenc is nagyobb látószöget használ (korábban, a tanácsuralom utáni meghurcoltatásáról legfőbbképpen személyes nézőpontból ír) – s kitér a korszakban terjeszkedő nemzetiszocialista Németországra, az Anschluss jelentőségére vagy éppen a területi revíziókra. Megélte a zsidók megkülönböztetését (a harisnyagyár vezetőjeként érzékenyen érintette dolgozóinak diszkriminatív megkülönböztetése), jelen volt Budapest ostromakor, mivel gyulai házát kár érte a harci cselekménye miatt. S végül ő is megélte az államosítást.

„A háború utolsó hónapjairól szóló részek ismét azt mutatják meg, hogy a nagy történelmi viharok idején mennyire kiszolgáltatottá válhat az ember.” – áll a mű Erdész Ádám által írt előszavában. Jobban nem is jellemezhető a két visszaemlékezést egybegyűjtő kiadvány. Érdekes és izgalmas betekintés ez, mely két művelt gyulai polgár mindennapjaiba, érzésvilágába, mindennapos küzdelmeibe nyújt betekintést. S ahogy Scherer Ferenc gyakran idézi Goethét, mi mással is lehetne jobban biztatni az olvasót, minthogy ismerje meg ezt a két tanáregyéniséget, s ezáltal száztíz év magyar történelmet: „Igen! e nagy célért élek-halok csak, s elmém e végső bölcsességre jut: szabadság, élet nem jár, csak azoknak, kiknek naponta kell kivívniuk. Így él le itt majd, a veszély ölén, sok dolgos évet gyermek, férfi, vén.”

Maróti Zsolt Viktor

Ezt olvastad?

A magyar olajipar átalakulása és a államosítása 1945–1949 között. A kőolaj-feldolgozóipar állami kézbe kerülése

A második világháborút követő években teljes társadalmi és politikai irányváltás következett be Magyarországon. Ezen átalakulás az élet minden területét érintette,

X