Szkander bég és az albán ellenállás

Szkander bég személyével és az albán ellenállással kapcsolatban rengeteg hamis tény él a köztudatban, melyek sokszor még a kutatók számára sem egyértelműek. Erre jó példa az albán települések funkciójának megítélése, valamint azok szerepe a gazdaságban. Továbbá a közhiedelem úgy tartja, hogy Szkander bég Albánia vezetője volt, miközben a középkori Albánia területén több kisebb fejedelmi család uralkodott a 15. században. Nem létezett központi államhatalom, sőt még az egységes államnak sem voltak konkrét történelmi előzményei.

Szkander bég minden kétséget kizáróan a törökökkel szembeni ellenállás vezetője volt, s noha előtte és utána is akadt példa az albánok ellenállására (még a tényleges oszmán uralom alatt is), az általa vezetett harcok egyfajta központosítást eredményeztek az országban, miközben folyamatos diplomáciai kapcsolatot tartott fenn az Oszmán Birodalomra nyomást gyakorló nagyhatalmakkal. Szkander bég 25 évig állt az albán ellenállás élén, s ezek az évek jelentették az oszmánok elleni harcok legdicsőségesebb korszakát.

Szkander bég. (Forrás: wikipedia)

Albánia területe

Albánia földjét meredek hegyek tagolják, amelyek egykor kedveztek az albán ellenállók által alkalmazott gerilla-hadviselésnek. A hegyi állattenyésztéssel foglalkozó lakosság kezdetben faluközösségeket alkotott – ezek a közösségek adták az oszmánellenes harcok alapját. Albánia egyes részei igen vonzó területnek számítottak, mint például a tengerparti területek, amelyek a velencei érdekszférához tartoztak, míg a belső részek többsége értéktelennek számított. Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy mindezek ellenére az albán területek a kereskedelmi utaknak köszönhetően fontosak voltak – Velence például gyakran Albániából elégítette ki gabona szükségleteit.

A kereskedelmi útvonalak döntően a tengerparti térségében húzódtak (a velencei érdekszférában), amit jól bizonyít, hogy ezeknek a csomópontjában épültek fel a nagyobb erődítmények is. Itt érdemes kiemelni Kruja várát, amely a szerb területeket Raguzával összekötő kereskedelmi útvonal mentén helyezkedett el, emellett pedig katolikus püspöki székhely is volt. A várat feltehetőleg 1338-ban emelte a Topia nemesi család, jelentőségét pedig jól mutatja, hogy az oszmánok minden erővel igyekeztek az erősséget megszerezni és I. Aragóniai Alfonz (1416–1458) is kiváltságokkal halmozta el a lakosságot.

Már a 13. század során a nápolyi Anjouk érdekszférájába került a terület, majd 1346-ban Dusán István (1331–1355) szerb cár vonta uralma alá a területet. A cár halálát követően egyike lett a nagy szerb állam területét alkotó tartományok egyikének, s több szerb és albán főúr is külön fejedelemséget alapított a területen, amelyek egymással szemben állva érvényesítették akaratukat, miközben külső támadások esetén készek voltak az egységes fellépésre. Ennek révén az albán feudális urak a század végére jelentős szerepet játszottak a Balkán-félsziget életében, ugyanakkor belső viszályaik révén lehetőséget teremtettek a külső hódítók beavatkozására is. A félszigeten előrenyomuló oszmánok és velenceiek is kihasználták ezeket a belviszályokat a területgyarapítás érdekében. A fokozódó támadások miatt a főurak végül felismerték, hogy nem tudják megvédeni birtokaikat a támadásoktól, így egyre többen fordultak Velence irányába, hogy maguk és birtokaik számára védelmet nyerhessenek, ennek hatására pedig egyre több albán menekült jelent meg Itáliában velencei védnökség alatt. Az albán területeken ugyanakkor kezdetét vette az albánok népi ellenállása.

Az ellenállás kezdetei

Az albán–oszmán harcok a 14. század végén kezdődtek, amikor az egyik albán főúr, Toma Preljubovics janinai főúr első alkalommal behívta az oszmán seregeket riválisa ellen. Ezt követően Karl Topija, Durazzo ura alkalmazta őket a maga oldalán saját birtokainak védelmére a Balshák támadásai ellen. Topija sikerrel járt, azonban az oszmán szövetségnek súlyos ára volt. Egyrészt az oszmán sereg kegyetlenül felprédálta a hadjárat által érintett területeket, másrészt pedig az anarchikus állapotok közepette lassan a saját befolyásuk alá vonták Észak-Albánia területét.

Az albán főurak csak az 1389-es rigómezei szerb vereség után eszméltek rá az oszmánok jelentette veszélyre. Valószínűleg ekkor került Kruja is oszmán fennhatóság alá, de csak rövid időre, mivel a kereskedelem révén Velence szerezte meg a várat. Ezzel egyidőben az albán főurak kétfrontos háborúban találták magukat, amit jól szemléltet az a tény, hogy 1396-ban a Balshák kénytelenek voltak meghajolni Velence akarata előtt, s családi birtokaik jelentős részét a köztársaságra íratták (Skutari, Dristi, Danjo, Saszi), 1403-ban pedig a Dukagjinok voltak kénytelenek ugyanilyen áldozatok meghozatalára. Ennek révén velencei igazgatás alá kerültek a tengerparti városok, ahol a köztársaság hivatalnokai önkényeskedtek, fosztogattak és beleszóltak a városi önkormányzatok működésébe is. Ennek következtében 1399-ben Albánia északi része fellázadt Velence ellen. Érdekes tény azonban, hogy a Velence ellen tanúsított ellenállás és gyűlölet révén az albánok jelentős része – elődeikkel ellentétben – éppen az oszmánokhoz fordult, s önként a szultán vazallusává vált.

Az 1402-es ankarai súlyos oszmán vereséget követően az albán főurak szervezkedésbe kezdtek. Kiemelendő az Arianiti család, amely a Topia família déli ága volt, és már a kezdeti ellenállásban is részt vett. Gjergj Arianiti az 1423-as oszmán betöréskor Gjon Kastriotival együtt tartotta fel az oszmán hadakat – ekkor még sikertelenül. Közben a felkelőkhöz csatlakoztak a Dukagjinok és a Topiák is, s egyesült erővel az 1432/1433-as felkelés során több győzelmet is arattak a betörő oszmán hadak felett. A győzelem jelentős volt, ugyanakkor az időközben létrehozott Arvanid ili nevezetű albán tartomány fokozta az oszmánok jelenlétét ezeken a területeken – ez azonban még korántsem jelentette az oszmán fegyverek győzelmét a felkelők által vezetett terület felett.

A Kasztrióta család

A 15. század első felében változás állt be a nagy nemesi nemzetségek sorában. A Balsha-ház, más ősi albán családokkal együtt tönkrement, helyükre pedig az oszmánellenes harcokban résztvevő új családok kerültek – például az előbb említett Arianitiek vagy épp a Kasztrióták. A Kasztrióták korábban nem tartoztak a nagy nemesi családok közé, nem voltak nagybirtokosok, s a család hírnevét sem öregbítették dicső ősök. Északkelet-Albániából, a Has vidékéről származtak, a család őse, Pal Kastrioti pedig mindössze két faluval rendelkezett (Signa és Alsó-Gardi), amit fiára és egyben utódjára, Gjon Kastriotira hagyott. Gjon azonban a Velencével és Raguzával fennálló kapcsolatai révén megalapozta családja jövőjét. Az oszmánellenes harcai révén hamarosan fennhatósága alá került a tengerparti körzet a Rodoni-foktól egészen Dibráig, amelyek fontos kereskedelmi területek voltak, így hamarosan a térség legbefolyásosabb családjai közé emelkedett – feltehetőleg Kruja várát is ekkor szerezte meg. Gjon számára a következő állomást a rokoni kapcsolatok kiépítése jelentette, ugyanis mind az öt leányát az albán területek legbefolyásosabb családjainak tagjaival házasította össze (Arianiti, Topia, Muzaki, Balsha és Csernojevics famíliák).

Gjon Kastrioti kivette részét az oszmánok elleni ütközetekből az Arianiti családdal együtt, azonban szövetségesei cserbenhagyták, amelynek következében 1410-ben kénytelen volt első fiát, Reposzimot túszul adni az oszmánokhoz. Az 1423-as lázadást követően pedig II. Murád (1421–1451) megtorló hadjárata már egyenesen az ő birtokait kívánta megszerezni, ezzel csökkentve befolyását és hatalmát, végül Gjon három fiát (Sztanisát, Konstantint és Gjergjet) az udvarába vitette túszként, hogy nyomást gyakoroljon apjukra. Ezt követően Gjon még próbálkozott az oszmánok elleni fellépéssel, Velencétől is segítséget kért, azonban kereskedelmi kiváltságokon és a város díszpolgári címén kívül egyéb segítséget nem remélhetett tőlük. Így lassan kénytelen volt beletörődni sorsába, ezt követően pedig már nem találjuk ott az albán felkelők névsorában.

Gjergj Kastrioti, vagy ismertebb nevén Kasztrióta György, 1405 körül születhetett. 1423-tól két testvérével együtt a szultáni udvarba került. Itt muszlim hitre nevelték át őket, majd az ifjú Gjergj az oszmán hadseregben ért el jelentős sikereket. Ennek révén felkeltette az uralkodó figyelmét is, aki jelentős posztokra nevezte ki: 1438-ban a szpáhi lovasság élén rendészeti parancsnok lett, majd krujai szubasi, 1440-ben pedig a dibrai szandzsák élére került. A török hadseregben végrehajtott hőstettei révén kapta az İskender Bey török nevet, ami Nagy Sándor nevéből ered, s ez alakult át később az albán felkelés élére állva Szkander béggé.

Az 1443–1444-es Hunyadi János vezette hosszú hadjárat során a keresztes sereg megállítására küldött csapatok vezetőjeként a november 3-i niši ütközetben váratlanul hátba támadta a török sereget, majd unokaöccsével, Hamzával és 300 albán lovassal Dibrába vonult vissza. Ezt követően november 28-án a szultán titoknoka, Reis Efendi segítségével egy szultáni fermánt hamisított a krujai helytartó számára, amelyben felszólította a vár átadására. Az albán sereg zavartalanul foglalta el Kruja várát, ami az albán szabadságharc jelképévé vált – Szkander bég harcai során egyszer sem tudták bevenni a megerősített erődöt az oszmánok.

Még mielőtt azonban sor került volna Szkander bég kiválására az oszmán hadseregből, az albán területeken már 1443 augusztusában Gjergj Arianiti állt a kibontakozó lázadás élére, ami felveti a kérdést, hogy vajon Szkander bég tudott-e az Albániában kitörni készülő felkelésről. Ez azért is érdekes, mert akkor a niši csatában bekövetkezett fordulatot értelmezhetjük tudatos politikai cselekvésként is. Még inkább izgalmasabbá válik ez a kérdés, ha hiszünk Marin Barleti állításának, miszerint Szkander bég és a Magyar Királyság között történt egy levélváltás 1443 nyarán, amelynek köszönhetően összeegyeztethették az oszmánok elleni hadműveleteket.

Szkander bég és Hunyadi János

1444. március 1-jén a Velencéhez tartozó Leshben az albán főurak katonai szövetséget hoztak létre az oszmán előretörés megállítása végett, amely az Albán Liga nevet kapta. Szkander bég lett a liga csapatainak vezetője, amelynek köszönhetően az egyenlők közt elsővé (Albanorum princeps) és főkapitánnyá (Capitaneus generalis) vált az albán főurak között. Tapasztalt hadvezérként tudta, hogy egyedül nem érhet el sikereket a terület védelmében, ezért kulcsfontosságú volt az egység létrehozása a széthúzó albán urak között. Ezt az egységet jól szimbolizálja, hogy minden főúr évi 200 ezer aranydukátot fizetett be a szövetség kincstárába.

A kezdeményezés alapvetően változtatta meg az erőviszonyokat, hiszen a centralizáció révén végre egységes erőt tudtak kiállítani az albán főurak, azonban a katonai szövetség mégis csak alkalminak volt mondható, mivel leginkább a belső zavargásokat, a főurak egymással szembeni birtokelkobzásait volt kénytelen orvosolni, ami csökkentette a liga hatékonyságát. Mindezek mellett azonban létrehozta az egységes albán hadsereget, amely közel 15 ezer főt számlált, ami a megfelelő terepadottságok kihasználása mellett igazán nagy eredményeket tudott véghezvinni. A hadsereg zömét a gyors mozgású könnyűlovasság alkotta, amelynek negyede a szövetséges famíliák csapataiból került ki. Az ún. krujai fiatalok alkották Szkander bég személyi gárdáját, mely az albán hadsereg legfegyelmezettebb és legképzettebb része volt. Fontos megemlíteni, hogy a hadsereg alapját és sikerességét az szolgáltatta, hogy a katonák a saját földjükért, hazájukért harcoltak. Ez a hadsereg lett az, amely 1444 júniusában az országra támadó Ali pasa 25 ezres seregét szétverte Dibra közelében, ahol az oszmánok hatalmas vérveszteséget szenvedtek.

Nagy valószínűséggel ekkortól beszélhetünk tényleges diplomáciai kapcsolatokról a Magyar Királyság és a Szkander vezette Albán Liga között. I. Jagelló Ulászló (1440–1444) ugyanis már ekkor felvetette a két sereg egyesülését, azonban ezt Szkander bég, ha el is fogadta, még semmiképpen sem teljesíthette. Ezt azért különösen fontos kihangsúlyozni, mivel számos hibás korabeli feljegyzés alapján lehet olvasni arról, hogy Szkander bég már 1444-ben is megindult seregével, hogy csatlakozzon a Várna felé tartó keresztes hadakhoz. Azonban ez minden kétséget kizáróan még nem valósulhatott meg ekkor, hiszen az albánok ellenállása itt még korántsem volt olyan széles mértékű, hogy önálló külpolitikában gondolkozhassanak, vagy egy esetlegesen megindítandó hadjáratban. Fontos kiemelni, hogy az albán harcmodor a gerilla-hadviseléshez alkalmazkodott elsősorban, ami csak az albán területeken volt végrehajtható, mivel azt jobban ismerték a támadó oszmán seregeknél. Ezt a helyzeti előnyt kellett volna Szkander bégnek feladnia akkor, ha önálló támadó hadjáratba kezdett volna – ez pedig 1444-ben még nem valósulhatott meg.

Hunyadi János egy 17. századi ábrázoláson. (Forrás: wikimedia)

Mindenesetre a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom közötti feszültségek kedvező helyzetet idéztek elő Albániában, mivel lehetőséget biztosítottak arra, hogy felkészülhessenek és jobban összpontosíthassák erejüket a betolakodók ellen – különös tekintettel arra, hogy ekkor már Velence fenyegető szándéka is egyre fokozódott. Eközben a Magyar Királysággal is folyamatos volt a diplomáciai kapcsolat, s Hunyadi János 1448-ban megindított hadjáratának az albán hadakkal való seregösszevonás volt az alapja és egyben kulcsfontosságú része. Ekkor azonban Albánia ellen két jól összehangolt támadás is megindult, ami kétfrontos háborúra kényszerítette az Albán Liga hadait. Velence 1447-ben indította meg támadásait a terület ellen, s noha a kulcsfontosságú erősségek és az albán tengerpart birtokában hajlandó lett volna a fölényes békére, Szkander nem engedett. Közben Velence Itáliában is háborút viselt, ezért egyrészt vérdíjat tűzött ki az albán vezér fejére, másrészt pedig fondorlatos úton ösztönözte a szultánt, hogy ő is indítson támadást az albánok ellen. Murád a serege élén támadt a területre, elfoglalta Svetigradot, s Kruja ostromába is belekezdett, azonban ezt már nem fejezhette be, mert értesülést szerzett a Hunyadi János vezette keresztes had támadásáról.

Közben a Velencével fennálló háborús állapotok az albánok minden erejét lekötötték, s csak október 4-én jön létre békemegállapodás a felek között, ami a városállam kezén hagyta a meghódított területeket (pl. Danja). Szkander bég csak ezt követően indulhatott az előre meghatározott helyszínre, ahol végre kívánták hajtani Hunyadi Jánossal seregeik összevonását, azonban ez ekkor már több okból sem valósulhatott meg. Egyrészt az albán hadak jelentős késedelmet szenvedtek a Velencével folytatott elhúzódó háború révén, másrészt Brankovics György szerb despota is nehezítette az albán hadsereg haladását és folyamatosan informálta az oszmánokat az albánok helyzetéről, harmadrészt pedig eközben Murád rátámadt Hunyadi várakozó seregére Kosovo Poljén. Mindezen szerencsétlen események hozzájárultak a második rigómezei ütközetben elszenvedett magyar vereséghez. Az albán hadak minden akadályt legyűrve a csata helyszínétől mindössze 30 kilométerre voltak, amikor összetalálkoztak az első menekülő magyar seregrészekkel.

Mindezek súlyos következményeként Hunyadi a szerb despota fogságába került, s érezhetővé vált, hogy a Velencével való béke sem lesz hosszú életű – a köztársaság csak az albánok meggyengülésére várt. Tartani lehetett attól, hogy Murád ismét támadni fog, hogy végleg leszámoljon Albániával, amely 1449-ben be is következett, de Torviollnál az albán hadsereg sikeresen megsemmisítette a betörő Ali basa seregét, majd 1450-ben Murád támadt ismételten személyesen – ezúttal kétszer is az év folyamán. Az oszmán hadak elfoglalták Berat erősségét, majd öt hónapon keresztül ostromolták Kruja várát. Az erősséget mindössze 1500 fős védősereg védte, miközben Szkander bég csak kívülről tudta zaklatni az ostromlókat. Albánia területe vészesen meggyengült az oszmán hadak pusztításától, miközben az Albán Liga felbomlott, mivel sok főúr inkább Itáliába menekült a reménytelen harcok elől, így a szövetségnek arra sem volt elég pénze, hogy ismét felépítse a terület erősségeit.

Kruja vára. (Forrás: wikimedia)

A konkrét diplomáciai tevékenység 1448-at követően megszakadhatott Hunyadi Jánossal, azonban a két hadvezér együttműködése többször is felvetült az 1450-es években is, főleg Konstantinápoly elfoglalását követően. 1456-ban Szkander bég számára tervben volt, hogy segíti harcostársát Nándorfehérvár védelmében – elméletileg 30 ezres sereget ígért –, azonban II. Mehmed (1451–1481) szultán értesült erről, s seregének egy része rátámadt Szkander bég területére, hogy semmiképpen se tudja támogatni a Magyar Királyságot. Így viszont az albán területeken folyó harcok jelentős sereget tudtak elvonni Nándorfehérvár falai alól.

A külhatalmak vonzásában

Míg Hunyadi a harcok során egy regionális nagyhatalom képviselőjeként kívánta kiűzni az oszmánokat Európából, és a környező népek támogatását élvezhette, addig Szkander bég célja a területi függetlenség és saját földbirtokainak védelme volt. Hunyaditól eltérő módon az albánok el voltak zárva a környező népek támogatásától, így csak a külső nagyhatalmak segítségében bízhattak. Szkander bég jó diplomáciai és politikai érzékére vall, hogy mindent megtett ennek elérése érdekében.

Már Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) uralkodása alatt felmerült az albánokkal való szövetség, s noha mindkét fél tevékenyen fellépett ennek megvalósítása érdekében, ez végül Zsigmond halála miatt már nem valósulhatott meg. A Magyar Királysággal való együttműködés csak I. Ulászló uralkodása alatt, a hosszú hadjárat következtében lett mérvadó, majd pedig Hunyadi kormányzósága idején. Mindezeken túl ott volt Albánia számára Velence, amely már egy fél évszázada jelentős területi befolyással rendelkezett a területen. Azonban az 1440-es évek végén megjelent I. Aragóniai Alfonz nápolyi király, aki Velence egyik legfőbb ellenlábasának számított a korszakban, s szintén igényt tartott az albán tengerpartra kereskedelmi határai kiszélesítése végett. Alfonz jól tudta, hogy Velence kereskedelmi szövetségben áll az Oszmán Birodalommal, ezért ő maga kénytelen volt egy olyan ellenfelet támogatni, aki ezen a szövetségen kívül esett, ezen felül fontos kiemelni, hogy a jövője függött az oszmánellenes harcok kimenetelétől.

Nápoly pénzsegéllyel támogatta az albánok ellenállását, azonban ez később már kevés volt, így 1451-ben albán követség érkezett a városba. A március 26-i gaetai szerződés arra kötelezte a nápolyi királyt, hogy a török kiűzéséig segítse az albánokat, akik ennek fejében készek voltak hűbéri alárendeltséget fogadni a nápolyi aragón uralkodónak. A szerződés értelmében nápolyi alkirály került Albánia élére Ramon d’Ortafa személyében, aki azonban csak egy százfős nápolyi helyőrséget tartott Kruja várában. Ezek alapján kijelenthetjük, hogy Albánia ekkor – dacára a Nápollyal kötött alárendelő szerződésnek – mind a kül-, mind pedig a belpolitika terén független maradt, hiszen csak az oszmán támadások és veszély megszűnését követően lett volna kénytelen alávetnie magát Nápoly akaratának. Ezen felül a nápolyi seregek jelenléte igen szerény volt még úgy is, hogy Konstantinápoly elfoglalását követően újabb nápolyi katonák és seregrészek érkeztek az albán területekre, miközben a szerződésben foglaltak szerint Alfonz 1500 dukát pénzbeli segítséget nyújtott évente.

I. Aragóniai Alfonz nápolyi király. (Forrás: wikipedia)

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy Szkander bég igen jó politikai érzékkel tudott hasznot húzni a saját maga és népe számára a Velence és Nápoly között fennálló versengésekből – külső segítséget és támogatást nyert meg egy olyan év után, mint az az 1450-es, amikor kettős oszmán támadásra került sor. Velence 1454-ben előnyös kereskedelmi szerződést írt alá az Oszmán Birodalommal, hogy biztosítsa politikai hatalmát és gazdasági befolyását a Balkán térségében. A köztársaság egyetlen jelentős nagyhatalom mellett sem kötelezhette el magát, s ez tette lehetővé számára, hogy az állandóan változó politikai helyzetben céljainak megfelelően cselekedhessen – jól példázza ezt az is, hogy az oszmánok térnyerésével párhuzamosan egyre jelentősebb támaszpontokat szerzett meg a Balkánon (pl. az albán tengerparton). Ugyanakkor Velence nem kívánt tevékenyen részt venni az albánok küzdelmeiben az oszmánok ellen, mivel kereskedőállamként legfőbb törekvése a szabad kereskedelem lebonyolítása volt az oszmán fennhatóság alatt álló levantei területekkel, aminek elengedhetetlen feltétele volt az oszmánokkal való béke és előnyös kereskedelmi kapcsolatok fenntartása.

Az 1450-es évek harcai következtében Szkander bég és az albán ellenállás híre egyre csak nőtt, amelyhez hozzájárult, hogy a Keletrómai Birodalom fővárosát követően az oszmánok Albánia kivételével az egész Balkán felett befolyást szereztek. Noha az albánokat Nápoly mellett immár Fülöp burgundiai herceg is támogatta, mégis egyre több főúr elégelte meg a reménytelen harcokat és állt át az ellenség oldalára. Az 1456-ben támadó török sereg élén Dibra Golenti Mózes állt, Szkander hajdani hadvezére, azonban az oraniki ütközetben olyan súlyos vereséget szenvedett, hogy az áruló hadvezér behódolt, s haláláig hűen szolgálta vezetőjét. A következő évben pedig testvére, Hamza támadt szülőföldjére az oszmánok segítségével. Az oszmánok helytartóként a tartomány élére állították, azonban Szkander bég hadai vereséget mértek rá, s az albán hadvezér nápolyi börtönbe vetette testvérét.

1459-ben a mantovai kongresszuson a résztvevők határoztak egy törökellenes keresztes hadjáratról, ami több oldalról tervezte felszabadítani az oszmánok birodalma által fenyegetett Balkán területét. Közben II. Mehmed 1461-ben elismerte Szkander béget Albánia urának, s békét kötöttek az albánokkal, miután a szultánnak Ázsiában kellett hadakoznia, azonban a megállapodás már a következő évben érvényét veszítette oszmán oldalról, s két irányból támadtak a sokat szenvedett országra. Ezt követően azonban a remény utolsó csírája is elveszett, amikor II. Pius (1458–1464) pápa halála nyomán az Anconába érkező keresztes had felbomlott, a tervezett hadjárat pedig meghiúsult – ez megpecsételte az albán ellenállás sorsát.

Ekkor érkezett el fordulópontjához a velencei vezetés álláspontja, amikor a köztársaság vezetői belátták, hogy az oszmánok immár fennálló kereskedelmi érdekeiket is veszélyeztetik, ezért támogatólag léptek fel az albánok oldalán. Száz velencei lovas és gyalogos érkezett a területre Gabriele Trevisano vezetésével, s megállapodtak Szkander béggel, hogy évjáradékot és menedékjogot is fognak biztosítani az albán felkelőknek, valamint, ha velencei–oszmán megegyezésre kerül majd sor, akkor abba az albán függetlenséget is belefoglalják. Közben 1464-ben az albán származású Balaban pasa tört Albániára, s fogságba ejtette Szkander bég legfőbb híveit, a hajdani árulóvá lett Dibra Mózest és Jurica Vladant, akiket a szultán bosszúra éhesen kivégeztetett. A következő évben Balaban ismét támadott, azonban Szkander bég és az albán ellenállók hatalmas vereséget mértek rá. Ezt követően maga a szultán érkezett hatalmas serege élén, s ismét elfoglalták Svetigrádot és Berat erősségét is, de Kruját továbbra sem sikerült bevenni. Szkander bég közben lecsapott az ostromlókra, s Balaban pasát is felkoncolták.

Szkander bég a keresztes hadjárat feloszlását követően igyekezett ismét szövetséget létesíteni a Magyar Királysággal, azonban Hunyadi Mátyás (1458–1490) nem ígérkezett jó szövetségesnek az oszmánok ellen, így végül a helyzeti előnyét féltő Velence ismételten kiegyezett az oszmánokkal. Szkander bég és az albán ellenállás egyre jobban elszigetelődött – Hunyadi János halálát követően hamarosan Aragóniai Alfonz is elhunyt, így az albánok már Nápolyra sem számíthattak. Ezt felismerve Szkander bég egy utolsó próbát tett Rómában a pápa támogatását kérve, de kérése csak üres szavakra talált.

1467-ben Balaban pasa öccsének serege támadt Albánia sokat szenvedett földjére, újból megostromolták Kruját, de a szultáni hadsereg ismételten kudarcot vallott két nagy és véres ostromot követően, ezért a szultán dühében a tengerpartig felperzselte Albániát. Az albánok földje romokban hevert, de Szkander ismét megpróbálkozott a kimerült ország felállításával és a kedvetlen főurak támogatásának megnyerésével. 24 évvel az első találkozót követően ismét tanácskozást hívtak össze Leshben, de Szkander bég tüdőgyulladásban megbetegedett és 1468. január 17-én, 62 éves korában meghalt. Halála súlyos veszteség volt az albánok és az oszmán elnyomás ellen küzdő népek számára. Neve összefonódott az oszmánok elleni harcokkal és nemzeti törekvésekkel.

Szkander bég sírhelye Leshben. (Forrás: wikimedia)

Összegzés

Szkander bég neve halálát követően fogalommá lett, s mítosza egyre csak nőtt még a hosszú oszmán uralom időszaka alatt is. Halálával országa egyértelműen hanyatlani kezdett, azonban az itáliai albán kapcsolatok tovább éltek, miként Szkander bég hőstettei is, elsősorban az itáliai albánság révén – ők őrizték meg mítoszát és történetét. Jó példa erre Barleti e korszakban írott munkája, ami Itáliában jelent meg, majd egész Európában ismertté vált.

Utódja Gjon Kastrioti volt, aki felismerve Albánia helyzetét, 1474-ben Kruját a velencei zsoldosok kezére adta, majd – élve az apjának és utódainak biztosított menedékjoggal – Itáliába ment, ahol Nápolyba költözött és a San Pietro hercege címet vette fel. 1477-ben az oszmánok sikerrel bevették Kruját, azt az erődítményt, amelyet miután 1443-ban Szkander csellel elfoglalt, élete során rengeteg ostromot kiállva az albán szabadságharc jelképévé vált. Ezt követően 1479-ben véget ért a velencei–oszmán háború, amely végleg megpecsételte a terület sorsát. Lesh elfoglalásakor II. Mehmed felnyittatta Szkander bég sírját és közszemlére tette ki maradványait. 1501-ben elesett Durres is mint a velenceiek kezén lévő albán város, a kis albán nép 120 éves küzdelmei pedig véget értek. Azonban fontos hozzátenni, hogy a harcok még folytatódtak az albán hegyek között, hiszen ezeket a területeket az oszmánok sohasem tudták teljes egészében beintegrálni tartományaikba.

Szkander bég nevét megőrizte az emlékezet a népi mondáktól kezdve az irodalmi alkotásokon át a köztéri szobrokig, ugyanis a mai Albánia minden jelentős településén áll egy róla készült emlékmű, amely őrzi az albán ellenállás dicsőségét. Az albán–magyar harcokra és szövetségre emlékezve 2019-ben Prizrenben felállították Hunyadi János bronz mellszobrát a Római Katolikus Katedrális udvarában, ahol 2020 tavaszán Szkander bég szobra is helyet kapott. Ennek keretén belül került sor idén július 5-én Szkander bég mellszobrának a felavatására a fővárosi Városligetben Vajdahunyadvára mellett, amely méltón emlékezik meg a 15. századi oszmánellenes harcok egyik legjelentősebb személyiségéről.

Vlasics Bálint

Felhasznált irodalom:

Alexandru Simon: Hunyadi János törökellenes politikájának keleti határai és lehetőségei. Hadtörténelmi Közlemények, 2010/1-2. 112–136.

Anderle Ádám: Az aragón kapcsolat – V. Alfonz, el Magnánimo és a magyar trón. Történelmi Szemle, 1996/4. 401–411.

Balla Lóránt: Az albánok harca a törökök ellen a 15. században. Világtörténet, 1991/1-2. 47–55.

Balla Lóránt: Szkenderbég, a történelmi és irodalmi hős. Világtörténelem, 1990/1. 76–85.

Louis Bréhier: Bizánc tündöklése és hanyatlása II. Bizantiológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 1997. 450–459.

Paganel Camille: Szkanderbég története vagy a törökök és keresztények a tizenötödik században. Ford.: Hager József, Nagy-Becskerek, 1890.

Bisztra Cvetkova: A várnai csata. Ford.: Bödey József, Gondolat, Budapest, 1988.

Elekes Lajos: A délkeleteurópai népek összefogása a török hódítók ellen Hunyadi háborúiban. Századok, 1952/1. 93–117.

Kiss Lajos: A rigómezei hadjárat – első közlemény. Hadtörténelmi Közlemények, 1895/8. 1–42.

Kiss Lajos: A rigómezei hadjárat – második közlemény. Hadtörténelmi Közlemények, 1895/8. 157–181.

Kitanics Máté: Az albán történelem mérföldkövei – a kezdetektől a bipoláris világ széthullásáig. In: Albánok, Balkán Füzetek No. 9. Szerk.: Kitanics Máté – Pap Norbert, Pécs, 2010. 16–32.

Lázár Gyula: a Török Birodalom története, Nagybecskerek, 1890.

Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396–1526 – Nagy csaták. Sorozatszerk.: Hermann Róbert, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2005.

Réti György: Szkander bég harcai és együttműködése Hunyadi Jánossal az Oszmán Birodalom ellen. Kapu, 24/8. 2011. 77–82.

Székely György: Szkander bég, Albánia hőse a nagyurak közt, In: Életünk Kelet-Európa – Tanulmányok Niederhauser Emil 80. születésnapjára. Szerk.: Krausz Tamás és Szvák Gyula, Pannonica Kiadó, Budapest, 2003. 250–255.

Székely György: Szkanderbég, Albánia hőse a külhatalmak között. In: Az értelem bátorsága – Tanulmányok Perjés Géza emlékére. Szerk.: Hausner Gábor, Argumentum, 2005. 691–698.

Szmirnova E., Szenkevics I. G.: Az albán nép szabadságharca a török leigázók ellen a 15. században. Történettudományi Értesítő, 1954/1-6. 94–116.

Teke Zsuzsanna: A velencei külpolitika főbb vonásai a XV. században. Történelmi Szemle, 1968/1-2. 209–224.

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket