Szovjet parlamenterek a magyar emlékezetben – Steinmetz és Osztapenko századosok halála és szobrai
A második világháború utolsó időszakában, 1944 végén Budapest ostromakor két szovjet parlamenter – Osztapenko és Steinmetz százados – veszítette életét. Haláluk után néhány évvel köztéri szobraik felállítását kezdeményezte a korabeli magyar és szovjet politikai vezetés. Tevékenységük, szobraik, – amelyek ma már nem láthatóak köztereken – szorosan kapcsolódnak a magyar történelmi emlékezethez. Ez a kapcsolódás az idők során, a magyar történelem legfontosabb XX. századi állomásaihoz, 1956-os forradalomhoz és az 1989-es rendszerváltáshoz kötődően, jelentősen módosult, és sajátos vonásait mutatja történelmi emlékezetünknek. A sajátosságok elsősorban a magyar nemzeti emlékezet közelmúltbeli és jelenkori összefüggéseire utalnak, a XX. századi szovjet dokumentumok kutathatóságának javulásával pedig, a hétköznapi élethez is kapcsolják a szobrok történetét.
Az 1944-es év végén a visszaszoruló német katonai erők és magyar szövetségeseik frontvonala Budapesten állt. A fővárost védő német és magyar haderőkhöz a várost körbezáró és a szovjetek két parlamentert küldtek. Közülük, a megadásra felhívó dokumentumot csak egyiküknek sikerült eljuttatni a német hadvezetéshez. Steinmetz Miklós százados meghalt a parancs teljesítése közben, néhány órával korábban, mint Ilija Afanaszjevics Osztapenko százados, aki feladatát teljesítve, visszafelé tartva az orosz erőkhöz, lelte halálát.
Steinmetz és Osztapenko (akit sokáig hibásan csak Osztyapenkóként emlegettek a köznyelvben) századosok mindketten parlamenterek voltak, azaz hadikövetek, akik 1944-ben valószínűleg azért kapták a feladatukat, mert politikailag megbízhatóak voltak, megfelelő katonai ranggal és nyelvismerettel rendelkeztek. Minden bizonnyal tudták, hogy parlamenterként az életüket is kockáztatják.
A korabeli szovjetbarát sajtó híreinek megfelelően mindkettőjükről elterjesztették azt az álhírt, hogy a németek gyilkolták meg őket, lábbal tiporva a nemzetközi katonai jogot. Haláluk akkor következett be, amikor a biztos német vereség előrevetülése miatt a Budapest ostromában részt vevő szovjet vezetés a további katonai és civil áldozatokat, az anyagi pusztítást akarta elkerülni, ezért akarta velük kézbesíteni a megadásra felszólító ultimátumot. A háború utáni köztudatban mindketten a német fasiszták által meggyilkolt hősökként éltek tovább, majd, ahogy telt az idő a szobrok (lebontásukig) csak találkozási pontok, iránymutatók voltak, amelyeknek sokan ma sem tudják a háttértörténetét. A történettudományban és benne Magyarország második világháborús szerepével és Budapest ostromával kapcsolatban azonban a rendszerváltás után számtalan új forrás vált kutathatóvá, új szempontok merültek fel a téma megközelítésében.
Rövid írásom a két szovjet parlamenter 1944-es halálához és emlékükre felállított szobraik háttértörténetéhez, a háború budapesti szakaszában betöltött szerepük és a magyar emlékezetkultúra közötti kapcsolat megvilágítására törekszik a tudományos ismeretterjesztés szintjén.
Steinmetz Miklós (Nyikolaj Sztyepanovics Steinmetz)
Steinmetz Miklós 1913. október 4-én született Pécsett. Édesapja MÁV-mérnök volt, aki az 1919-es kommün idején meghatározó szerepet töltött be, majd kollaborált a Pécsre bevonuló szerbekkel, ezért a család menekülni kényszerült. Először Németországban, majd Argentínában, végül a Szovjetunióban telepedtek le. Steinmetz Miklós önkéntesként részt vett a spanyol polgárháborúban is, és a második világháborúban már önkéntes tisztként szolgált a szovjet hadseregben, ahol Malinovszkij 2. Ukrán Frontjához osztották be. Végül 1944 decemberében Gyömrőn a 317. lövészhadosztály politikai tisztje lett, amikor ugyanezen hónap 29- én, parlamenterként indult el a körülzárt Budapestre. Az, hogy magyar származású volt, valószínűleg elősegítette kiválasztását.
1944 december 29-én a 2. és 3. Ukrán Front megadásra szólította fel a német csapatokat, hogy elkerülhesse a katonai áldozatokat és megkímélje Budapest lakosságát a további véres harcoktól. Malinovszkij marsall, a 2. Ukrán front parancsnoka az ultimátum átadásával bízta meg (Pesten) Steinmetz századost, F. I. Tolbuhin, a 3. Ukrán Front parancsnoka pedig (a budai oldalon) Ilja Afanaszjevics Osztapenko századost. Nem egyszerre akarták őket elindítani, nem egy irányból, aminek az oka valószínűleg az volt, hogy az ultimátum mindenképpen elérkezzen rendeltetési helyére, ha esetleg az egyikük meghal. Hadikövetként a német csapatok parancsnokságára, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS Obergruppenföhrerhez, a német csapatok főparancsnokához kellett eljuttatni az ultimátumot. Steinmetz útjának megszervezéséért N. A. Nyecseporuk alezredes, a 66. gárda-lövészhadosztály helyettes törzsfőnöke felelt. Steinmetz 1944. december 29-én Vecsés felől, három társával együtt egy fehér zászlós gépjárművel indult a német csapatokhoz. Literáti-Loótz Gyula főhadnagy, a magyar királyi páncéltörő ágyús század parancsnoka látta és tanúsítani is tudta, hogy Pestszentlőrinc főterén a szovjet dzsip egy aknára futott, amelyekkel a védők akarták lassítani a támadó szovjet harckocsikat. A robbanás következtében a fehér zászló átrepült a téren, ez után komoly tűzpárbaj kezdődött. Steinmetz halálát azonban a robbanás okozta. Ez a boncolás során derült ki, hisz testéből több repeszdarabot távolítottak el.
A háború befejezését követően a kommunista hatalomátvétel utáni időszakhoz fűződik az a pályázat, amelyet emlékére, a szobor készítésére 1946-ban hirdettek meg. Eredetileg Kerényi Jenő (Kossuth-díjas magyar szobrászművész) nyerte volna meg, de a szovjet vezetőség nyomására mégis Mikus Sándort (Kossut-díjas magyar szobrászművész és tanár, a Sztálin szobor alkotója) választották ki a feladatra, aki nem mellesleg a bíráló bizottságnak is a tagja volt. A szobor tervezési munkálataiban Vaszilijev százados is részt vett.
Rajk László 1948-ban hozott rendelete és az ugyan ezen évben létrejött minisztertanácsi határozat alapján –a felállítandó emlékművekkel kapcsolatban – a kezdeti gyorsaságra és mennyiségre való törekvéssel szemben előtérbe került a művészi színvonal biztosítása, így több értékesebb alkotás jöhetett létre. A minisztertanácsi határozat szerint 10.000 forint költség felett, csak miniszteri jóváhagyással lehetett köztéri szobrokat felállítani. Az emlékművek csak állami pénzből készülhettek, és minőségüket, eszmei tartalmukat is csak az állam szabhatta meg. A fordulat évét követően tehát igyekeztek arra törekedni, hogy kicseréljék a silány minőségű emlékműveket, majd később, az 1956-ban ledöntött, megrongált műveket is.
Fontos megjegyeznünk, hogy az emlékművek felállításának gyorsasága nemcsak politikai üzenetet hordozott, hanem a körülmények kényszertő erejéből is fakadt, hiszen a harcok végén számtalan orosz katona holtteste maradt temetetlenül a főváros utcáin. Külön érdekességnek számít, hogy az emlékmű készítésekor exhumálták a gyömrői temetőben nyugvó Steinmetz századost, és áttemették a készülő szobor talapzatának helyére.
A főalak egy halálos sebet kapott éppen összeeső szovjet katonát ábrázol kezében zászlóval, a mellékalak pedig egy megálljt parancsoló katonatárs. Az emlékművet 1948. december 29-én avatták fel Budapest és Vecsés határában.
„Ma délelőtt 11 órakor a gyászos emlékű esemény negyedik évfordulóján leleplezték a hatalmas emlékművet, amelyet az orgyilkosság helyén emeltek. A csikorgó hidegben magyar és szovjet dísz- század sorakozott fel az emlékmű mellett. A ferihegyi repülőtérről kivezető út és az Üllői út keresztezésénél, a 19-es kilométerkőnél áll a 27 méter hosszú és 9 méter magas emlékmű, amelynek szobrászati részét Mikus János szobrászművész készítette. A repülőtérre vezető úton egymásután robogtak az emlékmű felé az autók közéleti előkelőségekkel az ünnepség színhelyére. Felcsendült a magyar, majd a szovjet himnusz hangja, azután Farkas Mihály honvédelmi miniszter mondott ünnepi emlékbeszédet: Zujev vezérőrnagy, katonai attasé beszéde következett ezután, majd Köböl József, a főváros törvényhatósági bizottságának elnöke emlékezett meg a szovjet hősökről. A hatalmas emlékművet úgyszólván elborítják a koszorúk, amelyek a Budapest felszabadításánál hősi halált halt szovjet parlamenter, Steinmetz kapitány, sírjának és emlékművének talapzatán annak a kegyeletes érzésnek a kifejezői, mely mindenkit eltölt, amikor a ma négy éve történt megrendítő eseményre gondol…” (Világ 1948. december 30. Felavatták a tragikusan hősi halált halt Steinmetz kapitány, szovjet parlamenter emlékművét.)
A szobrot végül 1956-ban felrobbantották, de Mikus újabb felhívást kapott felállítására. Ez az új szobor 1958-ban készült el, és a két alakos kompozíció helyett egy egyalakos mű készült. Végleges eltávolítására 1992-ben a rendszerváltást követően a Budapest Főváros Közgyűlése határozata szerint került sor. Ekkor a parlamenter földi maradványait is elszállították a Fiumei úti Sírkert szovjet katonai parcellájába, ahol sírja ma is látogatható. A szobor ma is megtekinthető a Memento Parkban.
Ilja Afanaszjevics Osztapenko
Ilija Afanaszjevics Osztapenko 1904-ben született Szumi területen. Gorlovkában élt, bányászként dolgozott. 1942-ben besorozták a Vörös Hadseregbe. 1943 szeptemberétől – a második világháború frontjain – vezető oktató volt a 316. lövészhadosztály politikai osztályának csapatai és az ellenséges lakosság körében. Halála után Gorlovkában egy utcát neveztek el a róla.
Ilja Afanaszjevics Osztapenko két társával gyalog kelt át a Budaörsi út mellett. Elindulásuk után egyből tüzet kaptak, de ezt átvészelték sérülés nélkül, mert csak a lábuk elé lőttek. Majd újra megpróbálkoztak az átkeléssel, s eljutottak a német vonalakig. A 318. hadosztálytörzs felderítő főnöke, Sahvorosztov őrnagy ekkor már megkapta az értesítést telefonon Steinmetz Miklós és társai haláláról.
Amint elérték a német vonalakat bekötötték a szemüket és a 8. SS-lovashadosztály gellérthegyi parancsnokságára vitték őket gépkocsival. Itt Osztapenko átadta az ultimátumot a rangidős német tisztnek, aki azonnal kapcsolatba lépet Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenführerrel, aki (körülbelül egy órával később) negatív választ adott. Osztapenko társaival együtt indult visszafelé ismét gépkocsival, bekötött szemmel. Mikor elérték az első vonalat Josef Bader SS Scharführer, a 8. SS-lovashadosztály tiszthelyettese fogadta őket. Alighogy elérték az első vonalat aknatűzbe keveredtek, amely valószínűleg szovjet részről indult. Ennek a tűzcsapásnak az alapját Tolbuhin marsallnak a 46. hadsereghez küldött parancsa adhatta:
„Amennyiben az ultimátumunkat az ellenség nem fogadja el 44. 12. 30-án 12.45-ig, úgy kezdődjék erőteljes tüzérségi előkészítés, a tüzérség minden fajtájának bevetésével, így az M-31-essel és aknavetőkkel, s ezután induljon erőteljes támadás Budapest nyugati részének bevételéért.” [Az Orosz Föderáció védelmi miniszterének 2007. május 8-i N181 „A Vörös Hadsereg és a Haditengerészet levéltári dokumentumainak az 1941–1945-ös Nagy Honvédő Háború időszakára vonatkozó titkosításának feloldásáról” ( 2009. május 30-án módosítva): Tolbuhin marsallnak, a 3. Ukrán Front főparancsnokának parancsa a 46. Hadsereg parancsnokához 1944. december 28-án, hadinapló részlet. Idézi: Ungváry–Meruk, 14. sz. dokumentum]
A szovjet parlamenter halálának körülményeit segíti tisztázni az is, hogy egyik – életben maradt társának –, Orlov főhadnagynak a kitüntetési adatlapjában olvasható a következő:
„A törzsnél egy ezredesi rangban levő német tiszt fogadta a parlamentereket, akik közül a rangidős Osztapenko kapitány felmutatta a Budapesten bekerített csoportuláshoz intézett szovjet ultimátum küldeményt. A feladat végrehajtását követően minden parlamenternek [ismét] bekötötték a szemét, gépkocsiba ültették őket és ismeretlen irányban elindultak velük, s kis idő múltán kiszállítottak mindenkit a járműből, majd az arcvonalhoz vezették őket. Útközben a csoport a mi aknavető tüzünk alá került, amelyben Osztapenko kapitányt megölte egy aknaszilánk. [Az Orosz Föderáció védelmi miniszterének 2007. május 8-i N181 „A Vörös Hadsereg és a Haditengerészet levéltári dokumentumainak az 1941–1945-ös Nagy Honvédő Háború időszakára vonatkozó titkosításának feloldásáról” (2009. május 30-án módosítva: Nyikolaj Orlov főhadnagy kitüntetési adatlapja; Idézi: Ungváry–Meruk, 16. sz. dokumentum]
Szovjet adatok szerint Osztapenko hátába 2 repesz és 4 golyó fúródott. A heves támadásban több német katona, valamint a német tüzérség egyik figyelője is megsebesült.
A korabeli hírek szerint Osztapenkot a németek gyilkolták meg 1944 december 29-én. A szobor a „halálos lövés” pillanatában ábrázolja a parlamentert, aki kezében fehér zászlót lenget, „mégsem kímélték meg az életét”. A láb magabiztos lépő mozdulata arra utal, hogy fegyvertelenül közeledett a német állások felé. A halált az ökölbe szorított zászlót tartó kéz fejezi ki, míg az alak másik kezével segítségért int.
A szobor Kerényi Jenő alkotása.560 cm-es kő talapzatán egy 430 cm-es bronz alak volt látható, ami jobb kezében zászlót tartott. Az 1951-ben készült szobor eredeti feliratai így hangzottak oroszul és magyarul:
„A szovjet hadsereg hős harcosa Osztapenko Ilja Afnaszjevics kapitány 1944. december 29-én, a Budapesten bekerített német fasiszta csapatoknak átadta a Szovjet Parancsnokság ultimátumát, az ellenség galád merényletének esett áldozatául. Emlékére állította a magyar nép.”
Az emlékművet 1951 december 29-én avatták fel. Az avatáson megjelent Nógrádi Sándor altábornagy, a honvédelmi miniszter első helyettese is, aki a Néphadsereg nevében koszorút helyezett el a talapzatnál. Nezval Ferenc, a Fővárosi Tanács alelnökének ünnepi beszéde után leleplezték le, majd A Minisztertanács névében Darvas József közoktatási miniszter is elhelyezett egy koszorút a százados emlékére.
„Kürtszó fogadta Nógrádi Sándor elvtárs, altábornagyot, a honvédelmi miniszter első helyettesét, aki ellépett a felsorakozott díszszázad előtt. A magyar és a szovjet Himnusz elhangzása után Nezvál Ferenc elvtárs, a Budapest Városi Tanács végrehajtó bizottságának elnökhelyettese mondott ünnepi beszédet:
»Ma hét éve annak, hogy Osztapenko kapitányt a nemzetközi jog legaljasabb a meggyalázásával, minden emberi érzés eltiprásával orvul és aljas módon meggyilkolták. Ez alatt a hét év alatt a sokat szenvedett város háborús sebei begyógyultak. A dolgozó nép állama pártunk és kormányunk vezetése és iránymutatása mellett újjáépítette a romokból az országot. Ennek a hatalmas feladatnak a megoldásához felszabadulásunk első napjától kezdve felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a hatalmas Szovjetunió. így vált tehetővé, hogy nemcsak a háborús sebek gyógyultak be, hanem új és korszerű gyárak, üzemek, munkáslakások, kórházak, iskolák, hidak és vasútvonalak épültek. Most, amikor dolgozó népünk szabad hazában építi a szocializmust, még nagyobb mértekben tudja értékelni és becsülni azt a hatalmas áldozatot, amelyet a Szovjetunió hazánk felszabadításáért hozott. Dolgozó népünk tudja, hogy szabadságunkat, függetlenségünket és eredményeinket elsősorban a nagy szovjet népnek és bölcs vezérének, a magyar nép nagy barátjának, Sztálin elvtársnak köszönheti.
Hirdesse Osztapenko kapitány szobra a szovjet harcosok nagyszerű tetteinek emlékét, de ugyanakkor szolgáljon intő például mindazok számára, akik ma is békés építőmunkánk és fővárosunk elpusztítására törekednek.Megfogadjuk itt, a hős Osztapenko emlékműve előtt, hogy kérlelhetetlen bátorsággal fogunk küzdeni szabadságunkért és függetlenségünkért. «
Nezvál elvtárs beszéde után lehullott a lepel Osztapenko kapitány szobráról, amelynek talapzatára egymás után helyezték el a megemlékezés koszorúit, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége nevében Hidas István elvtárs, a minisztertanács nevében Darvas József, a Szovjetunió magyarországi nagykövetségének nevében A. T. Sapovalov alezredes, továbbá a néphadsereg, az Államvédelmi Hatóság, a rendőrség, a fővárosi tanács, a tömegszervezetek, valamint a többi baráti állam külképviseletének képviselői. Ezután felhangzott az Internacionálé, majd a díszszázad díszmenetben vonult el Osztapenko kapitány emlékműve előtt.” (Szabad Nép: 1951. december 30. (MTI): Leleplezték Osztapenko kapitány szobrát.)
Röviden érdemes felhívni a két felavatás közötti különbségekre a figyelmet. Láthatóvá válik ugyanis, hogy az 1948-as felavatás középpontjában a háborús hősi halott áll. Az 1951-es felavatás egy komplex üzenet. a hidegháborús világban, Sztálinra és a Szovjetunió segítségére is hivatkozik. Főként az újjáépítés sikereire koncentrál, az 1945 óta eltelt időszakra, a sztálini eszmékre.
1956-ban szintén a népharag áldozatává vált és súlyosan megsérült ledöntése után. Mivel ez a mű a sürgősen helyreállítandó szobrok közé tartozott, csak a fejrész tekinthető Kerényi Jenő eredeti alkotásának. 1958-ban újraöntötték, mivel a fejrészen kívül minden megsemmisült, s ekkor vissza is állították eredeti helyére. 1992. szeptember 23-án végleg eltávolították eredeti helyéről. A Fővárosi Közgyűlés 2000 júliusában Szent Kristóf utcára változtatta meg az Osztapenko köz nevét ezzel eltűntetve az utolsó nyomait is a 40 évig a Budaörsi és a Balatoni út elágazásánál állt parlamenter szobrának. A szobor ma is megtekinthető a XXII. kerületi Memento Parkban, és bizonyára sokan akadnak még, akik ismerik, hisz innen indultak el a stopposok a Balatonra, és egy közkeletű mondás egy darabig még bizonyára megőrzi a nevét: „majd, ha Osztyapenkó lépést vált!”.
Összegzés
A történelmi emlékezetnek többféle síkja van. Az, amely a tudományos kutatásokhoz és feldolgozáshoz kötődik, az, amely végül a történelemkönyvekben a közoktatásban megjelenik, és az, amelyet a mindennapi élet használ fel igazodási pontként, sokszor a mögöttes tartalom valódi ismerete nélkül. Mindhárom fontos és változásukhoz hosszabb-rövidebb idő kell. A két szovjet tiszt parlamenteri feladata arra is szolgált szobraik eltávolításáig, az 1990-es évekig, hogy nemcsak az 1948 után kialakuló rendszer új „időszámítását” jelképezze, hanem annak erkölcsi fölényét is a „békés parlamentert alávaló módon hátba támadó” náci magatartással szemben.
A magyarországi rendszerváltást követően szobraik eltávolítása a radikális politikai változás egyik vizuális megjelenése volt. Sok, korábban örök érvényűnek gondolt „mítosz” egyikének felszámolását jelentette, amely a XX. századi szovjet és a magyar történelmet összekötötte. A kérdés azonban, hogy a parlamenterek halála percről percre hogyan zajlott le Budapest ostromának megkezdése előtt nem biztos, hogy napjainkra egyértelmű és egységes értelmezésben választ nyert, akár az újabb dokumentumok tükrében sem. Steinmetz halála nem volt kétséges, és nem tartozott az „orvul elkövetett”, a háborús etika által is elítélt hátbatámadásokhoz. Osztapenkonál már más volt a helyzet. Két, visszatért társának elmondását, rövid formában tartalmazza a kitüntetésüket kísérő dokumentum. A két kísérő közül az egyik mondja ki egyértelműen, hogy a „mieink” aknatüze okozta Osztapenko halálát. (Feltehetően nem szándékosan). Nem a németeknek a nemzetközi jogban elítélt hátbatámadását szimbolizálta. Vajon a két parlamenter halála a hőstettek közé sorolható, és lehet, hogy megítélésük attól függ, hogy milyen politikai oldalon áll valaki két ellentétes rendszerrel kapcsolatban? Tény, hogy Magyarországon az 1948 után kiépülő monolitikus, dogmatikus és diktatórikus politikai rendszer felhasználta halálukat hatalma stabilitásához. Ezt támasztja alá a szobrok felavatásának módja is, amelyben jelentős különbségeket fedezhetünk fel: 1948-ban és 1951-ben egyformán magas rangú katonai beosztásban lévő személy tartotta a megnyitó beszédet, szovjet (szintén magas rangú) tiszt és más hivatalos személyek jelenlétében. Ám különbségek is vannak, amelyek arra utalnak, hogy 1948-ban, három évvel a világháború befejezése után, a Steinmetz szoborral elsősorban az új politikai rendszer stabilitásához próbáltak meg hozzájárulni. Ugyanakkor 1951-ben – Osztapenko szobrának avatásakor – már a Rákosi-korszakban, a Budapest Városi Tanács VB elnökhelyettesének avató beszéde elsősorban az újjáépítés eredményeire, a külső ellenséggel való szembenállásra, a szovjet-magyar barátságra koncentrál, köszönetet mondva Sztálinnak a felépítéshez kapott szovjet segítségért. A szobrok utóélete egyformán tükrözi a magyar történelemben 1945 után bekövetkező drasztikus változásokat: az 1956-os rendszerellenes forradalom népharagja dönti le őket először, majd „átmeneti visszarendeződés” után az 1989-es rendszerváltás végleg eltávolítja őket a fontos közterekről, ahol addig tájékozódási pontként Budapest mindennapjainak szerves részeivé váltak.
Semsey Enikő
Felhasznált irodalom és források:
Ungváry–Meruk: Ungváry Krisztián – Meruk József: Budapest a szovjet vezetési szintű hadműveleti iratokban (1944–1945)
(M.K.): Végtisztesség Steinmetz Kapitánynak. Magyar Honvéd, 1996. 01. 12. / 2. szám
(MTI): Leleplezték Osztapenko kapitány szobrát. Szabad Nép, 1951. december 30.
Bank Barbara, Mihályi Balázs, Tóth Gábor (szerk.): Naplók az óvóhelyről – Budapest ostroma civil szemmel. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2021.
Bánóczi Zsuzsa: Köztéri szobrok, pályázatok. In: Standeisky Éva, Kozák Gyula, Pataki Gábor, Rainer M. János (szerk.): A fordulat évei 1947-1949. Budapest, 1956-os Intézet, 1998.
Boros Géza: Szobrok a város szélén. Kritika. 2000/9. szám (szeptember) 28.
Cseh Miklós: Kerényi Jenő Osztapenkó szobráról. Szabad Művészet, 1952. február 01. 51.
Gorlovka: A Nagy Honvédő Háború hősei (Герои-горловчане Великой Отечественной войны)
Örök dicsőség. Szabad Hazánkért. 1955. 01. 01./ 1. szám 17.
Steinmetz újratemetése. Magyar Hírlap. 2017. február 17. 6.
Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Budapest, Corvina, 2013.
Ezt olvastad?
