Szvjatoszlav Richter, a zongora mágusa

Szvjatoszlav Teofilovics Richter nem médiaeseményeknek szánta hangversenyeit, hanem beavatásoknak: úgy kívánta megmutatni a zenét közönségének, hogy saját személyiségét elrejtette. Páratlan, atmoszférateremtő, meleg zongorahangja az első leütéstől kezdve felismerhető. A zongoraművész már életében legendává vált, nem utolsósorban gondosan óvott magánélete miatt. Nem pusztán zárkózottságból tett így. Szvjatoszlav Richter hazája a Szovjetunió volt, ahol az óvatlan megnyilatkozásokért és tettekért időnként szörnyű büntetés járt.

Richter a mai Nyugat-Ukrajnában található Zsitomirban született 1915. március 20-án. Apja, a német–lengyel származású Teofil Richter a bécsi konzervatóriumban tanult. Anyja, Anna Moszkaljova tehetős nemesi családból érkezett. Anna és Teofil 1912-ben ismerkedett meg egymással, amikor a húsz évvel idősebb férfi zenét kezdett tanítani a lánynak. Szvjatoszlav gyermekkora egybeesett az első világháborúval, a cári Oroszország összeomlásával, a polgárháborúval, a lengyel–szovjet háborúval és a Szovjetunió zavaros kiépülésével. A tartós hadiállapot elszakította szüleitől: anyai rokonainál ragadt évekre, miközben apja állandó állás után járt városról városra. A család csak 1922-ben egyesülhetett a fekete-tengeri kikötővárosban, Odesszában, ahol Teofilt végül tanárává fogadta a helyi konzervatórium.

A gyermek zenei érdeklődése az odesszai időkben bontakozott ki. Teofil, aki császárvárosi diákéletéből Wagner zenedrámáinak előadásaira emlékezett a legszívesebben, fiába is átoltotta a bayreuthi mester iránti rajongását: Szvjatoszlav kedvenc darabja egész életében a Nibelung tetralógia maradt, Bach Máté passiója és Debussy Tengere mellett. A fiú mohón vetette rá magát apjának elsősorban operák partitúráiból álló gyűjteményére. Zongorán játszotta végig a műfaj legfontosabb darabjait, mindent megtanulva a kottaolvasásról. Ekkor szerzett tapasztalataira építette későbbi hitvallását: az előadóművész csak közvetítő, akinek egyszerűen a lejegyzett hangjegyeket kell megszólaltatnia – saját gondolatainak háttérbe szorításával. Stílusa azonban a maga egyediségével ellentmond ennek a meggyőződésnek, továbbá az is, hogy Richter éppen azért tartotta hidegnek Arturo Benedetti Michelangeli értelmezéseit, mert pályatársa megszállottan ragaszkodott a zeneszerzői utasításokhoz.

Odesszában pezsgett a zenei élet a polgárháború befejeződése és a sztálini terror elszabadulása között. A kocsmákban dalárdák alakultak, amelyek Csajkovszkij dalműveinek részleteit énekelték. Nem sokkal az ősbemutató után az itteni publikum is láthatta Puccini Turandot-ját, fellépett az akkor még külföldön élő Prokofjev és a karrierje elején álló nagy hegedűművész, David Ojsztrah. Az ilyen ösztökélő hatások ellenére az ifjú Richter még nem szánta rá magát a muzsikusi pályára. Ki nem állhatta az iskolát, képtelen volt elviselni a nem önként vállalt kötelezettségeket. Őt a zenés színház érdekelte. Sikerült korrepetitorként elhelyezkednie a helyi operaházban, ám bosszantotta, hogy a kinevezések egyre inkább politikai alapon dőltek el. A politikát, mely az akkori Szovjetunióban élet-halál kérdését jelentette, Richter engesztelhetetlenül meggyűlölte, s később következetesen kerülte. Hozzáállása nem egyszer tűnt cinizmusnak a demokratikus Nyugaton.

Bár 1934-ben tartotta első szólóestjét, Richter csak három évvel később határozta el, hogy megpróbálkozik az intézményes zongoratanulmányokkal. Moszkvába költözött, s jelentkezett a nagyhírű Heinrich Neuhaus osztályába. Huszonkét évesen már túlkorosnak számított, ráadásul korábban semmilyen zenei képzésben sem részesült, Neuhaus mégis felvette, mert a tanárt elkápráztatta Richter felvételi előadása.

Miközben Sztálin rendszere egyre több áldozatot követelt, Európa pedig egy újabb világháború felé menetelt, Richter talán legboldogabb éveit töltötte a moszkvai konzervatóriumban. A diáktársaival közösen szervezett koncertek népszerűbbek lettek az intézmény hivatalos rendezvényeinél. A fiatal zongorista pályafutása 1940-ben vette kezdetét, amikor Prokofjev VI. szonátáját a szerző jelenlétében játszotta el. Prokofjev el volt ragadtatva, s felkérte Richtert: próbálkozzon meg V. zongoraversenyével is, amely addig folyton megbukott. Richter élt a lehetőséggel, és sikerre vitte a darabot. Ezután ő mutatta be Prokofjev VII. szonátáját 1943-ban, sőt a hálás komponista 1947-ben neki ajánlotta a IX.-et. Richter a szovjet zene másik óriását, Sosztakovicsot szintén tisztelte, néhány alkotását felvette a repertoárjába, de sosem került hozzájuk olyan szívélyes közelségbe, mint Prokofjev műveihez.

1941 nyarán a Harmadik Birodalom megtámadta az addig szövetséges Szovjetuniót. Sztálin rémuralmához a háború pokla és a náci népirtás társult. Bármilyen együttműködés a németekkel hirtelen főbűnné vált a kommunista államban. Az NKVD még abban az évben kivégezte Teofilt, mivel az idős férfi – jóval korábban – egy német diplomata gyerekeit tanította. Özvegye megrémült a gondolattól, hogy amennyiben a nemzetiszocialisták irányítása alá került Odesszában marad, a később visszatérő szovjet hatóságok őt is elítélhetik. Elhatározta hát, hogy szeretőjével, egy Kondratyev nevű férfival Németországba menekül. Ott is telepedtek le, a majdani NSZK területén. Richter csak később szerzett tudomást a történtekről. Apja erőszakos halálánál csak anyja cselekedete rázta meg jobban, azt bizonyára árulásnak vélte, noha érzéseiről mindig szűkszavúan nyilatkozott.

Magának Richternek is meggyűlt a baja német származásával. A világháború alatt egy ideig titkosrendőrök követték. 1945-ben kollégái és tanárai unszolására jelentkezett egy moszkvai versenyre; Sosztakovics beszámolója szerint Molotovnak kellett megnyugtatnia a bírákat, hogy ne féljenek Richternek ítélni az első díjat (igaz, megosztva). A szovjet kultúrpolitika felhasználta őt propagandájához – zongoráznia kellett Sztálin 1953-as gyászszertartásán –, ugyanakkor érzékeltette vele: neki nem jár annyi, mint az „igazán” orosz művészeknek. Csak Hruscsov idején juthatott több lehetőséghez. Ekkor már gyakrabban léphetett fel a keleti blokk városaiban, köztük 1954-től Budapesten.

Hruscsov desztalinizációjának őszinteségét ugyan megkérdőjelezte az 1956-os magyar forradalom leverése és megtorlása, ám a program átmenetileg enyhített a hidegháborún. Az ellenséges oldalak közeledésének fontos állomása volt az 1958. évi első moszkvai Nemzetközi Csajkovszkij Verseny. Ennek zsűrijében a megmérettetésektől egyébként irtózó Richternek részt kellett vennie, így sokat tett azért, hogy az első helyezést az amerikai Van Cliburn nyerje. 1960-ban aztán megtört a jég: végre Richter is bemutatkozhatott Nyugaton. A hatóságok először a szomszédos Finnországba küldték, mert ki akarták puhatolni esetleges disszidálási szándékait. Amikor meggyőződtek hűségéről, további országokba engedték, de mindig a párt embereinek kíséretében és ellenőrzésével. Hosszú évek után újra találkozhatott édesanyjával, de szétzilálódott kapcsolatuk többé nem rendeződött.

A nyugati zenekedvelők tárt karokkal várták Richtert, mivel játékáról volt már némi fogalmuk azokból a felvételekből, melyek addigi fellépéseiről készültek, s átjutottak a Vasfüggönyön. A zongoraművész márkává, a tökéletesség szinonimájává változott, s ebben nemcsak művészetének elismerését, hanem a politikai eredetű érdeklődést, az ellenséges szuperhatalom egzotikumát is látnunk kell. Richter megfelelt ezeknek az elvárásoknak, viszont szenvedett tőlük. Legendás közönyével a politika mellett a marketingszerű felhajtástól úgyszintén óvta magát. Nagy bemutatkozó turnéi után igyekezett félreeső helyszíneken, kisvárosokban és falvakban zongorázni olyanoknak, akik talán sosem jutottak volna el a nagy hangversenytermekbe. Sok fejfájást okozott ezzel a szervezőknek és persze a sznoboknak, akiktől a leginkább meg akart szabadulni.

Olyan művészekkel működött együtt, mint a már említett David Ojsztrah és a csellista Msztyiszlav Rosztropovics, illetve karmesterekkel, mint Jevgenyij Mravinszkij, Herbert von Karajan, Kurt Sanderling, Leonard Bernstein vagy Carlos Kleiber. A zeneszerző Benjamin Brittennel vagy a bariton Dietrich Fischer-Dieskauval barátságot is kötött. Munkásságát felbecsülhetetlen mennyiségű, de vegyes hangzásminőségű lemez és szalag örökítette meg, mivel Richtert a technika hidegen hagyta. Kedveltek Bach-olvasatai, bár a zenei historizmus bírálja „romantikus” hangzásukat. Schubert szonátáinak rendszeres előadásával hozzájárult az osztrák szerző zongoraműveinek reneszánszához, Rahmanyinov kompozícióinak műsoron tartásával pedig elérte, hogy az orosz későromantika mestere lassan a „komoly” zeneszerzők közé emelkedjen.

Amint csak tehette, Richter a világot járta. Rühellte az Egyesült Államokat „olcsó kultúrája” miatt, ám nagyon szerette Franciaországot, Olaszországot és Japánt. Mindig földön és vízen utazott, a repüléstől távol tartotta magát. Hazánkba is előszeretettel jött, s nemcsak a fővárosba: nevezetes az 1972-es szegedi fellépése. 1958-ban nálunk játszotta először Bartók II. zongoraversenyét Ferencsik János vezényletével. Csodálta Fischer Annie zongorajátékát, általában a 20. század második felének magyar klasszikus zenei életét. Az 1970-es évek közepén vette szárnyai alá a fiatal Kocsis Zoltánt: meghívta saját Tours-i fesztiváljára, s ezzel nemzetközi ismertséget szerzett neki.

Mindig is hajlott koncerteket lemondani az utolsó pillanatban, olykor hangos botrányt keltve, 1990 után azonban már nem könyörtelen maximalizmusa, hanem hanyatló egészsége miatt volt kénytelen vállalásaitól megszabadulni. 1995-ös lübecki hangversenyéről maga sem gondolta, hogy az utolsó volt. Hiába szőtt új terveket, többé nem szabadult krónikus betegségeinek szorításából. Végső hónapjaiban Bruno Monsaingeon francia rendező még leforgathatta vele a Richter, a rejtély című életrajzi dokumentumfilmet. A „20. század legnagyobb zongoraművésze” 1997. augusztus 1-én szenderült örök álomra a moszkvai központi kórházban.

Életének néhány rejtélyére csak a Bruno Monsaingeonnak elmondottakból, valamint a halála óta végzett kutatásokból derült fény. Szerette a filmeket, kedvenc rendezői között találjuk Fellinit, Hitchcockot, Kubrickot, Pasolinit, Polanskit és Viscontit. Élettársával, Nyina Dorliak énekesnővel 1946-tól élt együtt. Kapcsolatuk gyermektelen maradt, mégis érzelmileg mindvégig megalapozottnak tűnt. Egyes zenetörténészek szerint ugyanakkor Richternek azért volt szüksége erre az életközösségre, hogy homoszexualitásáról elterelje a szovjet erkölcsrendészek figyelmét. A róla készült film címét azonban máig érvényesnek érezhetjük: Richter személye változatlanul titokzatos az egymást cáfoló nyilatkozatok árnyékában. Igazán lemezei révén él még mindig közöttünk. Ezek közül ő maga csak egy maroknyival volt elégedett, mégis talán segítettek valóra váltani elképzelését: a zenehallgatók kevésbé a személyére, inkább arra a muzsikára kíváncsiak, amelyet ő játszott.

Bozó Bence Péter

Irodalomjegyzék

Kocsis Zoltán: Találkozásaim Szvjatoszlav Richterrel. I-XIII. Fidelio, 2015. 03. 20. Elérhető ide kattintva.

Magyar irodalom és szovjet irodalompolitika a hruscsovi korszakban. Orosz levéltári iratok, 1953–1964, I. kötet (1953–1957). Szerk. Babus Antal, Müller Gabriella, Seres Attila. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2019.

Monsaingeon, Bruno: Richter. Írások, beszélgetések. Budapest, Holnap, 2003.

Rasmussen, Karl Aage: Szvjatoszlav Richter, a zongorista. Budapest, Rózsavölgyi, 2010.

Tommasini, Anthony: Sviatoslav Richter, Enigmatic Pianist, Playing With Contradictions. The New York Times online. Elérhető ide kattintva.

Ezt olvastad?

A második Szidra-öböl feletti incidens

1989. január 4-en két amerikai F-14 Tomcat vadászrepülőgép lelőtt két líbiai MiG-23 Flogger vadászrepülőgépet. Az esemény diplomáciai és sajtóbotrányt kavart,

X