Üdvözült-e István király? A középkori kereszténység és az államalapítás kora a 17. századi református egyházi irodalomban

A protestantizmus lényegében a reformáció kezdetétől fogva szembekerült a történeti folyamatosság, a középkori örökséghez való viszonyulás problémájával. Egyfelől ugyanis a tanítás igazságát a közvetlenül Krisztusig visszavezető hagyományok bizonyíthatták, ugyanakkor azonban a katolikusoktól, és a középkori múlt tehertételeitől való elhatárolódás szinte megkövetelte, hogy a 95 pont közzétételét új kezdetként, alapító tettként mutassák fel.

A magyar protestáns szerzők a katolikusokkal szemben – akik szerint az igaz egyház négy ismérvének (egy, szent, közönséges és apostoli) a protestáns felekezetek nem felelnek meg – következetesen azt az álláspontot képviselték, hogy az igazságot nem külsődleges jelekből, hanem „csak egyedül az Sz. Írásból itiltethetik megh az igaz Anyaszent-egyhaz” – fogalmazott Medgyesi Pál (Medgyesi Pál: Szent Agoston vallasa. Fodorik, Debrecen, 1632. p. 21.). A szerzők a krisztusi tanítás valódi örökösének és letéteményesének a protestantizmust tekintették, történeti érveléssel mutatták ki a folytonosságot az ősegyház és a reformáció között. A katolicizmus ugyan fokozatosan uralkodó pozícióba került a középkor századaiban, ám az eredeti tanítástól egyre inkább eltért, míg azt – mintegy búvópatakként – a valdensek, aztán Wycliff, majd Husz és Savonarola hívei képviselték, akik „az veren futo Bestiatol ölettettek meg az Jesus szent neveért, vele [a pápasággal] valo ellenkezesiert” – írta Szőllősi Mihály (Szőllősi Mihály: Sion leanya… Karancsi, Debrecen, 1668. p. 36.) Pósaházi János 100 pontban mutatta ki, hogy a valdensek tanai megegyeznek a kálvinista hitelvekkel; nem igaz tehát,

„hogy Calvinus előtt csak eggyetlen egy ember sem vólt a Világban, a’ki ebben a’ Hitben vólt vólna. Emberek vóltanak a’ Valdensesek; nem-is a’ Hóldnak Várossában, hanem a’ földön laktak; nem-is egygyen ketten vóltanak, hanem felessen egész gyülekezetekkel; nem-is Calvinussal együtt születtettenek, hanem ő előtte egynehány száz esztendővel éltenek és vóltanak”. (Pósaházi János: Igazság istápja. Rosnyai, Sárospatak, 1669. p. 304.)

Mivel a lappangó egyház tanát a katolikusok nem fogadták el, a kolozsvári lelkészséget viselő Szatmárnémeti Mihály arra tett kísérletet, hogy kimutassa: nem is csak a középkori eretnekmozgalmak képviselték az igazi, krisztusi tanítást, hanem egyes kérdésekben a hivatalos egyház méltóságai, püspökök, érsekek, sőt nagy teológusok és egyetemek egész testületei is ellene mondtak a pápa tévtanainak, bár rendre kisebbségben maradtak. Az áttörést Luther fellépése hozta meg, neki köszönhető, hogy a 16. században már

nem csak fénlett; hanem egész Németh és Magyar országnak részeiben ki-terjedett, az Apostoli tudomány” (Szatmárnémeti Mihály: A négy evangelisták szerint valo dominica. Veresegyházi, Kolozsvár, 1675. p. c1v.)

Az érvelés jelentőségén mit sem változtat, hogy a történeti levezetés itt valójában másodlagos, csak segíti az igazság felmutatását. Mivel a vitapartnereket – fogalmazott Szatmárnémeti – a Szentírás tanúságai nem győzték meg, ezért eligazítja őket a

Seculumokra, mellyekben Christus Urunk születésétül fogva e’ mái napig vólt a’ mi igaz vallásunk, a’ személybeli következés szerént-is, mellyet én így mutatók meg”. (Szatmárnémeti: A négy evangelisták i.m. p. b3v.)

Ugyanehhez a vitához, az igaz egyházról, a középkori kereszténységről és a reformáció régiségéről szóló ekkleziológiai ellentéthez kapcsolódott Szent István és az államalapítás megítélése. A katolikus álláspont szerint Luther fellépése szakítást jelentett a Krisztusig visszavezethető hagyományok folytonosságával. Ha ugyanis nem így volna – szólt a Balásfi Tamás által kidolgozott katolikus érv – azt kellene mondanunk, hogy 1517 előtt minden keresztény, még Szent István is a hamis egyházhoz tartozott és elkárhozott.

A győri bencés templom Szent Benedek-kápolnájának oltárképe (1642)
Szent István az országot Szűz Máriának ajánlja, alatta Szent Márton, Szent Adalbert, Szent László és Szent Imre a Patrona Hungariae alakját ábrázoló pajzzsal verik vissza a törökök támadását. Az oromképen a törökök és az „eretnekek” ellen egyszerre harcoló Szent Mihály arkangyal. (Forrás: bencesgyor.hu Irodalom: Galavics Géza: Kössünk kardot az pogány ellen. Török háborúk és képzőművészet. Képzőművészeti Kiadó, Bp., [1986.] pp. 73–76.)

Szent István alakja márpedig valódi ütőkártya volt: hódolata nagyon mélyen beágyazódott a magyarság tudatába, az országfelajánlás és a Patrona Hungariae kultusza pedig a töröktől fenyegetett Magyarország mennyei védettségének érzetét erősítette – tisztelete még a protestáns elitek körében sem számított kivételnek. Összességében azonban a Szűz Mária és Szent István alakját is mozgósító katolikus nemzettudat nemcsak elvileg zárta ki a nemzet tagjainak köréből a protestáns hívőket, hanem egyházpolitikai fegyvert is jelentett velük szemben. A magyar uralkodók apostoli címe, főkegyúri joga ugyanis az állam- és egyházalapító király személyére alapult; ezt a történeti elvet rögzítette az elveszettnek hitt, és más dokumentumok alapján az 1630-as években „rekonstruált” –hamisított – Szilveszter-bulla. Ahogyan a bulla Bársony György váradi püspök 1671-ben megjelent közlése szerint fogalmazott: a pápa meghagyta Istvánnak, ő és utódai a

Romai Pápáknak, magok, avagy Követei által, tartozo engedelmességet és tiszteletet meg-adni (…) és az igaz Catholica hitben, s-Idvezító Christus Vrunknak Vallásában álhatatossan meg-maradni, és azon igaz hitet gyarapítani tartozzanak.” ([Bársony György]: Magyar orszag tüköre… Kassa, s.n., 1671. p. 4v-5r.)

Ez az elv teremtette meg az erőszakos térítés jogalapját: Bársony ugyanebben az évben megjelent, Veritas toti mundo declarata című, hatalmas vitát kiváltott műve immár kimondva is törvényen kívül helyezte a protestáns egyházakat.

A Magyar orszag tüköre (Kassa, 1671) kolozsvári példánya, melynek előzékére valaki azt írta, „Püspök Bársony György, Csábító munkája” (Forrás: dspace.bcucluj.ro)

A katolikus narratívát az evangélikus és református történetírók valamennyi vonatkozásában cáfolták. A Szent Korona bizánci eredeztetése és a görög térítés elmélete István király állam- és még inkább egyházalapítói művének római kötődését gyengítette. A Szilveszter-bulla elvetése, valamint a Szűz Máriának való országfelajánlás kései babonának minősítése pedig a magyar uralkodók főkegyúri jogának elutasításával volt egyértelmű.

A református egyházi irodalomban – prédikációkban, kegyességi művekben és vitairatokban – egy másik megoldás vált hangsúlyosabbá, amennyiben a teológusok a magyar államalapítást egyetemes egyháztörténeti keretbe illesztették. A katolicizmus egész középkori történetét a kereszténység lassú, fokozatos korrumpálódásaként fogták fel, és ennek részeként ugyancsak kedvezőtlenül ítélték meg a magyarság megtérését.

A 16. század közepéig, Benczédi Székely István világkrónikájáig visszanyúló hagyományt folytatva két sárospataki, majd gyulafehérvári tanár, Pósaházi János és Buzinkai Mihály kifejtette, hogy az első király korában ugyan még egy tisztább, kevésbé romlott katolicizmushoz csatlakozhatott az ország, azonban a krisztusi tanokhoz képest az egyház már ekkor is inkább az Antikrisztus vallását képviselte. Buzinkai szavai szerint a magyarok

pogányokbul keresztyénekké lőnek, de igen abajdocz keresztyénekké, az az Pápistákká, mert immár akkor a’ keresztyéni vallás a’ sok babonás emberi találmányokkal igen meg elegyíttetett, és meg vesztegettetett vala…” ([Buzinkai Mihály]: Nyolc prédikáció. In: Prédikációk, egyházi beszédek és egyéb vallásos iratok gyűjteménye. Gyulafehérvár, 1674. Kolozsvári Akadémiai Könyvtár, Ms.R. 1501. p. 61r.)

A bujdosók tábori lelkészeként szolgáló Szőnyi Nagy István a katolicizmus krisztusi tanítástól való eltávolodását a lassan elvaduló szőlő és a parlagon heverő szántó példájával szemléltette:

csak ugy keresztények a’ Pápisták, mint a’ régen pusztán hagyattatott parlag szőlőt, hogy még-is szőlőnek mondgyák. (…) ennek előtte egy néhány esztendőkkel jó szőlő vala, benne szép gyümölcsöt szednek, s’ édes mustot szűrnek vala; Azért mostis, a’ mint reá ragadott, nevezetit meg-tartya”. Így aztán „nem vagyunk idegen értelemmel mindenestül fogva a’ régi Magyar eleinkről, kik a’ pogányságból Christus hitire mentek. Noha már akkor a’ pápistaság és az Antichristusnak ereje s’ tudománnyal lábra kezdett vala ugyan az Istennec Anyaszentegyházában állani”. (Szőnyi Nagy István: Martyrok Coronaja… [Veresegyházi], Kolozsvár, 1675. pp. 89, 95.)

Még lesújtóbb véleménnyel volt a magyarság megtéréséről Szatmárnémeti Mihály, aki szerint eleink konkollyal – azaz mindenféle babonával, mint a mise, a szentek segítségül hívása, és különösen az ország felajánlása Szűz Máriának – telehintett kereszténységgel ismerkedtek meg.

Ennél jobb vallásban vóltak ám az Isten felőll, az mi eleink, kik Deésnél, így imátkozának Istennek: Hatalmas Isten, valaki vagy te ki e’ földet mennyet teremtetted, ki mindeneket táplálsz és éltetsz! nagy hálákat adunk tenéked, hogy te minket a’ te jóvoltodbul ide vezérlettél és hoztál…”

A háromszor Deust kiáltó honfoglalókkal szemben itt kimondott bűnként tűnik fel a keresztény térítés:

Jaj azoknak a’ kik ezeket a’ szegényeket, az Istennek tiszteletitől, szolgálattyától, az Angyaloknak, szenteknek tiszteletire hívták!” (Szatmárnémeti: A négy evangelisták i.m. p. 175.)

Az egyház fokozatos eltévelyedéséről szóló gondolatnak, ami a prédikációkban és a kegyességi irodalomban szófordulattá stilizálódott, persze komoly egyház- és teológiatörténeti alapja volt. Ahogyan korábban Benczédi Székely, úgy egy évszázaddal később Apáczai Csere János is tételesen sorra vette az egyes pápák legfőbb tévelygéseit, amiket hivatalos tanná emeltek. A Krisztus tanításától való eltávolodás első mérföldköve szerinte az volt, hogy 194-ben „Victor Romai Püspök a’ Husvet ideje felől valo más ertelműeket excommunicállya, melyről őtöt Irenaeus meg feddi. E’ kezdete az Antichristus születésének”, és ettől kezdve harapódzottak el a tévelygések, emberi találmányok az egyházban. (Apáczai Csere János: Magyar encyclopaedia. Utrecht, 1653. p. 303.) Míg tehát Apáczai a fokozatos elhajlást mutatta be, Medgyesi Pál két évtizeddel korábban annak szentelt egy egész könyvet, hogy Szent Ágoston tanítását közvetlenül saját kora katolikus vallásgyakorlatával és tanaival szembesítse, és így minél élesebben rajzolja ki a kontrasztot.

Az árpási plébániatemplom oltárképe (1666–1667) (Forrás: Galavics Géza: Kössünk kardot i.m.  42. tábla)

Más megoldást választott a nagy tekintélyű Geleji Katona István püspök, és később a szülővárosában lelkészkedő Diószegi Kis István: ők nem a római egyház fokonkénti romlására, hanem éppen ellenkező irányú folyamatra, a magyarok megtérésének fokozatosságára mutattak rá. Ebben a történetben, melynek végpontjában természetesen a reformáció áll, István király kedvezőbb szerepet kapott, mint Szőnyi Nagynál vagy Buzinkainál. Geleji hasonlata szerint, ha valakit a sötét börtönből egy félhomályos szobába hoznak, már azt hihetné, hogy napfényen van, ám az mégis különb a homálynál. A magyarok ősei hasonlóképpen messziről, hunyorgatva már megpillantották az Evangélium világosságát, ám a tejes fényében ekkor még ragyogott fel számukra az igazság – írta a Praeconium Evangelicum előszavában, 1638-ban. A legrégibb magyarok – hangzik Diószegi Kis narratívája –

Dianna Isten aszszonyt, a’ Napot, a’ holdat, és a’ csillagokat imádtác; hanem az első száz esztendőben kedzettec keresztyénecké lenni, aztán Christus Urunk születése után 800. esztendővel ragadott reájoc a’ Papistasag, az után az irgalmas Isten ugy vitte vólt ez igaz vallás világára által.”

A régi magyarok tehát – szubtilis megkülönböztetéssel élve – nem pápisták voltak, hanem bálványozók, ahogyan korábban Izrael népe is; arról pedig, hogy a hamis vallás miatt elkárhoztak-e,

nem szolhatunc: mert Istené ott az itilet”. (Diószegi Kis István: Ki-Osztatott Talentom. Rosnyai, Debrecen, 1679. pp. 5-6.)

Hogy tehát eleinket ne kelljen pápistasággal, azaz a szinte biztosra vehető kárhozattal vádolni, egy-egy szerző finom, és (talán szándékosan) nem kellőképp kidolgozott megkülönböztetést vezetett be. Pósaházi János 1666-os vitairatában obskúrus módon úgy fogalmazott, nem igaz, hogy a

mi Magyar eleinc a’ Pogányságbol per se & directé egyenessen és magánossan a’ Pápistaságra tértenec volna, hanem keresztyénségre (de nem kell ezt amazzal egy lévbe habarni) tértenec”. ([Pósaházi János]: Summas valasztetel. [Kassa, 1666.] p. A4r.)

Alaposabban járt el Szatmárnémeti Mihály, a látható és a láthatatlan egyház megkülönböztetéséből kiindulva. Szerinte a pápisták közül is sokan a láthatatlan, igaz egyház tagjai, noha külsőleg (vagy mert „fogva tartatnak lelkek isméretiben”, vagy pusztán mert nem jut el hozzájuk az igaz igehirdetés) a hamis egyházhoz tartoznak.

Illyen értelemben vagyunk a’ mi eleink felől, kik a’ pápistaságban hóltak-meg, kik annak ellene mondottanak; de onnét testel ki nem jöhettenek.” (Szatmárnémeti: A négy evangelisták i.m. p. 362.)

Czeglédi István szenttisztelettel szemben polemizáló műve, Az orszagok romlasarvl irot könyvnek Első Resze (Kassa, 1659) címlapja (Forrás: http://real-r.mtak.hu)

A Pázmány Péter által kidolgozott, és utána számtalan alkalommal felbukkant katolikus érvelés szerint a protestantizmus a felelős a kereszténység és az ország meggyengüléséért, hiszen széthúzást keltett éppen Mohács előestéjén, és Isten jogos büntetését idézte az országra. A vádat sajátos megoldással igyekezett visszaverni Pósaházi János a Pázmány főművére adott válaszként írt művében. Gondolatmenete szerint az összefüggés éppen fordított, hiszen a középkori magyar történelem egészét végigkísérték a pártütések és belháborúk, melyek sora már az államalapítással megkezdődött.

Bóldog emlekezetű István Királynak forgolódása által, alig hatolhata-ki nemzetünk a’ Pogányságnak sűrű setétségéből, ottan hamar támadás és szakadás lött közötök. Cúpas, Zirindi fia vágyódván a’ Királyságra, pártot üte a’ Király ellen; sokakot-is a’ maga pártyára vona. Miben lött a’ dolog? Rettenetes vérontás lőn közöttök, kevésbe múlék, hogy Nemzetünk a’ Pogányságra viszsza nem vetemedék, hanem Isten István Királynak adván a’ győzedelmet, ugy óltá-meg a’ támadásnak tüzét.” (Pósaházi: Igazság istápja i.m. p. 186.)

Mások hasonlóan példaértékűnek tartották István király államférfiúi nagyságát: „meghala ez nagy fejedelem, kihez hasonló magyar Mátyás királytól fogva és István királyon kívül nem hallatott, nem is remélhetni” – sóhajtott fel Bethlen Gábor halálán egykori apródja, a későbbi fejedelem, Kemény János. (Kemény János önéletírása. In: Kemény János és Bethlen Miklós művei. Szépirodalmi, Bp., [1980.] p. 99.)

István király személyének ilyen egyértelműen pozitív megítélése persze korántsem volt általános, a legtöbb református szerző, különösen a teológusok ambivalens módon viszonyultak hozzá. Az őt övező tisztelet miatt nem ítélhették el mindenestül, de természetesen szentnek sem tekinthették – óvatosan kellett tehát fogalmazniuk. Az alaphangot már a korai protestantizmus szerzői megadták, a későbbi nemzedékek bőven merítettek az ő érvanyagukból, olykor szó szerint idézve azt.

A Szent Korona ábrázolása Révay Péter De sacrae coronae regni Hungariae című művében (Augsburg, 1613) (Forrás: Tóth Gergely: Szétváló múltértelmezések. In: Ige-Idők. A reformáció 500 éve. Szerk.: Kiss Erika – Zászkaliczky Márton. Magyar Nemzeti Múzeum, Bp., 2019. p. 448.)

Dévai Bíró Mátyás 1537-ben radikálisan úgy fogalmazott, hogy ha

István, a magyarok első királya, akire a ferences barátok hivatkozni szeretnek, Szűz Máriának ajánlotta fel az országát, hát akkor a király nem ismerte a hit valódi természetét. Mert a hit egyedül Istent hívja segítségül, és egyedül Krisztusra szegezi tekintetét.” (Idézi: Ács Pál: „Elváltozott idők”. Irányváltások a régi magyar irodalomban. Balassi, Bp., 2006. p. 22.)

Nem sokkal később Benczédi Székely István azért bírálta az államalapítót, mert – jóllehet „igen iambor vala, es isten feelő” – de „a’ czokolo baratoc” hatására kizárólag az egyházi hierarchiát erősítette meg, érsekségeket, püspökségeket, kolostorokat alapított,

de Collegiomot eg’et sem kibe az igaz tudoman’ meg tartatot volna. Mert ki ki mind az ő fazaka mellett szitta. Azert a’ Magiaroc czak Romai keresztienne lűnec.” (Benczédi Székely István: Chronica ez vilagnac yeles dolgairol. Krakkó, 1559. p. 159v.)

Székely érvelését idézte egy polemikus művében Szenczi Molnár Albert, és később Buzinkai Mihály is lényegében ugyanezeket a sokak által idézett sorokat ismételte meg.

Jóllehet az államalapítás korának kereszténységéről egyöntetűen negatív kép alakult ki, és az István király alakjához kötődő csodás történeteket és az ország Szűz Máriának való felajánlását is a legélesebben elutasították, személyes kegyességét ezek ellenére is bizonyos tisztelettel ítélték meg. Még a legvitriolosabban fogalmazó Czeglédi István is elismerően említette egy helyen, hogy a szent király egyik megnyilatkozása szerint az egyházat Krisztusra, és nem Péterre kell alapítani:

Láddé hogy ez a’ jo magyar király nem volt Jesuita, ki ezt mondotta volna: Magán Péteren fundalta Chrsitus az ő Anyasz. egyházát.” (Czeglédi István: Az Úr frigy szekrénye előtt Dagon Le-dülese… Veresegyházi, Kolozsvár, 1670. p. 7.)

Korábbi vitairatában viszont maliciózusabban fogalmazott:

Szent István Király felől jól itil ugyan a’ szeretet; de azt kérdezném tüled; honnan tudod, hogy bizonyossan a’ meg-dicsőült szentek között vagyon?

A kanonizálás ugyanis még nem elég biztosíték, hiszen sok nyilvánvaló eretneket is a szentek közé iktatott a katolikus egyház.

Én nem hozom kétségben idvességét a’ jámbor Királynak; csak a’ te Fundamentomodot, dűlő félben állónak akarnám meg-mutatni. Ha penig bizonyossan nem tudod, hogy idvezült, miért állatod, hogy meg-jelent? annál is inkáb, hogy Sarolta Asszony fia gondviselésére ajánlotta magát?” (Czeglédi István: Az orszagok romlasarvl irot könyvnek Első Resze. Kassa, 1659. p. 536-537.)

Erdős Zoltán

Források

APÁCZAI CSERE János: Magyar encyclopaedia Az az, Minden igaz es hasznos Böltseségnek szep rendbe foglalása és Magyar nyelven világra botsátása. Utrecht, 1653. (RMK I. 876 = RMNy 2617)

[BÁRSONY György]: Magyar orszag tüköre, kiben tekintvén Meg-ismérje magát, Mitsodás vólt hajdan? Mitsodás most? Es honnét vötte a’ keresztyén Országát, és királyit? honnét az Angyali Koronáját? Kassa, s.n., 1671. (RMK I. 1110)

BENCZÉDI SZÉKELY István: Chronica ez vilagnac yeles dolgairol. Striykoviai Lázár, Krakkó, 1559. (RMK I. 38 = RMNy 156)

[BUZINKAI Mihály]: Nyolc prédikáció. In: Prédikációk, egyházi beszédek és egyéb vallásos iratok gyűjteménye. A felhasznált iratokat lejegyezte: Szentsimoni János. Gyulafehérvár, 1674. (Kolozsvári Akadémiai Könyvtár, Ms.R. 1501)

CZEGLÉDI István: Az orszagok romlasarvl irot könyvnek Első Resze. Kassa, 1659. (RMK I. 941 = RMNy 2831)

CZEGLÉDI István: Az Úr frigy szekrénye előtt Dagon Le-dülese… Veresegyházi Szentyel Mihály, Kolozsvár, 1670. (RMK I. 1100)

DIÓSZEGI KIS István: Ki-Osztatott Talentom, az az ollyan idvességes Magyar Predikaciók; Mellyekben Az hibás vallás meg-czáfoltatik, az igaz Valllás értelmesen le-iratik… Rosnyai János, Debrecen, 1679. (RMK I. 1229)

KEMÉNY János önéletírása. In: Kemény János és Bethlen Miklós művei. A szöveget gond., jegyz.: V. Windisch Éva. Szépirodalmi, Bp., [1980.] (Magyar remekírók) pp. 7-310

MEDGYESI Pál: Szent Agoston vallasa. Fodorik Menyhárt, Debrecen, 1632. (RMK I. 608 = RMNy 1525)

[PÓSAHÁZI János]: Summas valasztetel. Amaz tsalóka könyvecskere: kinek tzégére hogy már harom idvesseges kerdes. [Kassa, 1666.] (RMK I. 1047 = RMNy 3288)

PÓSAHÁZI János: Igazság istápja, avagy olly catechismusi tanitas, mellyben a’ keresztény reformata vallás bőven meg magyaráztatik, és … óltalmaztatik. Rosnyai János, Sárospatak, 1669. (RMK I. 1096 = RMNy 3591)

SZATMÁRNÉMETI Mihály: A négy evangelisták szerint valo dominica … Veresegyházi Szentyel Mihály, Kolozsvár, 1675. (RMK I. 1179)

SZŐLLŐSI Mihály: Sion leanya artatlan ügyét védö hitnek paissa, avagy a’ györi collegium harmadik kérdése ellen, az Ur hadait viselö, s’ igaz ügyért kikelö Bajnok Davidka… [Karancsi], [Debrecen], 1668. (RMK I. 1068 = RMNy 3419)

SZŐNYI NAGY István: Martyrok Coronaja… [Veresegyházi Szentyel Mihály], Kolozsvár, 1675. (RMK I. 1180)

Irodalom

ÁCS Pál: A szentek aluvása. Dévai Mátyás és a Patrona Hungariae-eszme protestáns bírálata. In: „Elváltozott idők”. Irányváltások a régi magyar irodalomban. Balassi Kiadó, Bp., 2006. (Régi Magyar Könyvtár. Tanulmányok, 6.) pp. 11-34.

BENE Sándor: A Szilveszter-bulla nyomában. Pázmány Péter és a 17. századi Szent István-hagyomány fordulópontja. In: „Hol vagy, István király?” A Szent István-hagyomány évszázadai. Szerk.: Bene Sándor. Gondolat, Bp., 2006. pp. 89-124.

ESZE Tamás: Bársony György „Veritas”-a. Irodalomtörténeti Közlemények, 75(1971): 6. sz. pp. 667-693.

GÁBOR Csilla: Hol található az igaz egyház? Érvek, szerepek, játszmák egy többfordulós polémiában a 17. század első felében. In: Certamen II. Előadások a Magyar Tudomány Napján az Erdélyi Múzeum-Egyesület I. Szakosztályában. Szerk.: Egyed Emese – Bogdándi Zsolt – Weisz Attila. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2015. pp. 127-148.

GARADNAI Erika Csilla: A felső-magyarországi hitvita (1663-1672). Országos Széchényi Könyvtár – Universitas Kiadó, Bp., 2018.

LADÁNYI Sándor: István alakja a protestáns kultúrában. In: Szent István és kora. Szerk.: Glatz Ferenc – Kardos József. MTA Történettudományi Intézet, Bp., 1988. pp. 202-214.

MAGYAR Zoltán: Szent István a néphagyományban. Osiris Kiadó, Bp., 2000. (Osiris könyvtár. Folklór)

RÉVÉSZ Imre: István király. (Előadás az Országos Református Lelkészegyesület székesfehérvári konferenciáján 1937. augusztus 27-én). Protestáns Szemle, 46(1937). pp. 393-407.

TÓTH Gergely: Szent István, Szent Korona, államalapítás a protestáns történetírásban (16-18. század). MTA BTK Történettudományi Intézet, Bp., 2016.

TÓTH Gergely: Szétváló múltértelmezések. Evangélikus, református és unitárius alternatívák Szent István és a Szent Korona katolikus történeti hagyományára. In: Ige-Idők. A reformáció 500 éve. Szerk.: Kiss Erika – Zászkaliczky Márton. Magyar Nemzeti Múzeum, Bp., 2019. pp. 448-457.

TÜSKÉS Gábor – KNAPP Éva: Magyarország – Mária országa. Egy történelmi toposz a 16–18. századi egyházi irodalomban. Irodalomtörténeti Közlemények, 104(2000): 5-6. sz. pp. 573-602.

Ezt olvastad?

Az 1618-tól 1648-ig tartó harmincéves háború a kora újkori Európa legnagyobb nemzetközi fegyveres konfliktusa volt. Harctéren körülbelül 450 000 ember