A múlt politikája – Hóman Bálint megítéléséről

„Gyakran halljuk – jelentette ki Hóman Bálint az ország legismertebb középkorászaként és a Magyar Történelmi Társulat elnökeként 1943-ban –, hogy a történet a múlt politikája és a politika a jelen története. […] A múlt politikáját azonban éppoly kevéssé szabad a jelen szemszögéből vizsgálnunk és értékelnünk, aminthogy az államférfi sem folyamodhatik a történet folyamán gyakorta bevált, de ma már a körülmények változása miatt idejüket múlt politikai eszközök alkalmazásához.”

Ehhez a hitvallásához Hóman historikusként mindvégig tartotta magát. Annál is inkább, mivel tudományos pályája 1932-ben, a politikába lépésével lényegében lezárult. Ezzel együtt is negyedszázados történészi pályáját a korszakára – azaz a magyar ős- és középkortörténetre – vonatkozó levéltári forrásoknak, a magyar és a nemzetközi szakirodalomnak, illetve szakmája modern szellemi áramlatainak elmélyült ismerete jellemezte. Nagyrészt eleget tett a saját maga támasztotta – először Leopold von Ranke által megfogalmazott – elvárásnak, miszerint minden eseményt saját történelmi idejének kontextusában, nem pedig későbbi tudásunk tükrében kell vizsgálni. Historiográfiai és elméleti kérdésekről is maradandó műveket írt, a segéd- és a rokontudományok – kiemelten a filológia, a nyelvészet, a néprajz és a művészettörténet – eredményeit is sikeresen fölhasználta. Minden tekintetben a korabeli interdiszciplinaritás jellemezte – gyakran hangoztatott szintézisigénye is erről tanúskodott. Biztosan eligazodott a politikatörténet mellett a gazdaság- és a társadalom-, de az eszme- és a művészettörténet – főleg az ideológia és a művészeti stílusok kölcsönhatása – kérdéseiben is. Emiatt is nevezték szellemtörténésznek, bár e megjelölés klasszikus értelmében nem számított annak. Az viszont kétségtelen, hogy minden történelmi folyamatot a maga összetettségében, sok szempont alapján igyekezett vizsgálni, és a szellemi irányzatokat is történelemalakító tényezőknek tekintette. Általában a laikusok számára is érthetően, sokszor olvasmányosan, jó stílusérzékkel írt, bár utóbbi tekintetben az elsőséget kortársa és jó ideig barátja, Szekfű Gyula mondhatta magáénak.

1937, Budapest, Margitsziget, a nyitott versenyuszoda építésének kezdete. Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter végzi az első „kapavágást”. Jobbra világos öltönyben ifj. Horthy Miklós a Magyar Úszó Szövetség elnöke. Forrás: Fortepan / Bojár Sándor

1908-ban Árpád-kori várostörténetből doktorált, 1916-ban jelent meg a mindmáig a szakterület alapmunkájának számító Magyar pénztörténet 1000–1325 című kötete. Ekkortól a legismertebb magyar középkor-történészek között tartották számon. A magyar krónikák keletkezéstörténetéről vagy Károly Róbert uralkodásának történeti átértékeléséről szóló munkái is maradandóak – annak ellenére, hogy azóta számos vélekedését cáfolta vagy módosította az eltelt száz esztendő.

Legismertebb alkotása a napjainkban is csak „Hóman–Szekfűként” emlegetett Magyar történet, amely 1928 és 1934 között kezdetben nyolc, később öt kötetben, összesen hét kiadásban látott napvilágot, és szinte minden magyar értelmiségi család könyvespolcát díszítette. Hóman a Mátyás uralkodásáig terjedő részt írta – bár a Harmadik könyv IV. fejezete, az I. Ulászló uralkodásával kezdődő időszak bemutatása Bartoniek Emma munkája, amelyet Hóman csak ellenőrzött és kiegészített –, a további eseményeket már Szekfű Gyula elemezte. A mindmáig legegységesebbnek tartott összefoglaló sok megállapítását ugyan árnyalta az idő, ez azonban mit sem von le értékéből: az 1920-as évek végén és a ’30-asok elején korszerű, új szemléletű, modern szintézisnek számított. Sok tétele még ma is megállja a helyét, s nemcsak szakmailag számít lenyűgöző vállalkozásnak, de közérthető nyelvezete, ragyogó stílusa is kiemeli a magyar históriát a kezdetektől a 20. századig áttekintő összegzések közül.

Hóman 1943-as, idézett intelmét már akkor is csak néhányan hallották meg; manapság talán még annyian sem veszik figyelembe. Bár a történész-szakma és a színvonalas társadalomtudományi publicisztika alapkövetelményeihez szervesen hozzátartozna – nemcsak Ranke vagy Hóman szerint –, hogy a történelmi eseményeket saját koruk viszonyai, ne pedig mai elvárásaink és eszméink alapján ítélje meg, ennek az igénynek kevesen tesznek eleget. A politikai szempontú közelítés a leginkább akkor észlelhető, amikor hozzánk viszonylag közeli események, például a Horthy-korszak vagy a közelmúlt értékeléséről van szó.

Bár a történészmesterség egyik szépsége éppen abban rejlik, hogy a különböző közelítések révén ugyanarról a múltbéli folyamatról, esetről vagy szereplőről – kinek-kinek az álláspontja szerint – egyszerre többféle igazságot lehet megfogalmazni, mindez azonban kizárólag akkor érvényes, ha a tényeket tiszteletben tartva, azokkal korrelációban alkotunk véleményt. Az utóbbi időben Hóman Bálint tevékenységének ismertetésekor sajnos nem ennek, hanem az olykor alap nélküli, szigorú és megrovó minősítéseknek, illetve ennek ellentéteként a Hómant makulátlan személyiségként való beállításnak vagyunk tanúi. Miután 2015. március 6-án a Fővárosi Törvényszék elsőfokú, jogerős döntésében, bűncselekmény hiányában felmentette őt az 1946-os népbírósági perében megállapított háborús bűntett alól, rengeteget vitáznak róla: magyar historikusról rég beszéltek ennyit.

1937, Budapest, a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtára, Apponyi-terem. Uuno Hannula finn kultuszminiszter aláírja a magyar–finn kultúregyezményt. Mellette balra Ormi Talas finn követ és Hóman Bálint kultuszminiszter, balszélen Szily Kálmán államtitkár. Forrás: Fortepan / Bojár Sándor

Hóman a „múlt politikáját”, a történelmet ugyan tényleg nem „a jelen szemszögéből vizsgálta”, ám a jelen történelme, azaz a politika világában nem mindig mozgott otthonosan, és joggal bírálható vagy kifogásolható több politikai tette is. Ennek ellenére sem szerencsés, hogy néha olyan állítások hangzanak el róla, amelyeknek kevés a közük a könnyen ellenőrizhető valósághoz. Visszatérően halljuk például, hogy Hóman szövegezte és terjesztette az országgyűlés elé az 1938-as első zsidótörvényt, holott annak megfogalmazásához, benyújtásához semmi köze sem volt, s meg sem szólalt az erről folytatott, meglehetősen hosszú parlamenti vitában. Vannak, akik egyenesen Hitlerhez és a tömeggyilkosokhoz hasonlítják, habár a nemzetiszocialista eszméket és a fajelméletet sokszor bírálta. Külpolitikai tekintetben az 1930-as évek végétől ugyan egyértelműen németbarátnak ismerték, azonban a németekkel való kényszerű együttműködést elsősorban azért hirdette, mert ennek révén vélte megőrizhetőnek Magyarország belpolitikai önállóságát és remélte a minél teljesebb területi revíziót. Egyfókuszú, alternatívát nem kereső elképzelését emiatt húzta alaposan keresztül az 1944. március 19-i német megszállás, amellyel szemben a szabadlábon lévő magyar politikusok közül egyedül ő tiltakozott Edmund Veesenmayernél, a Német Birodalom teljhatalmú magyarországi megbízottjánál és követénél. A vészkorszakban, 1944 tavaszán pedig számos üldözött zsidó tudós és művész mentesítése érdekében járt közben, sikerrel.

Az ellene felhozott leggyakoribb vád az antiszemitizmus. Nem tagadható, Hóman Bálint kétségkívül antiszemita volt, azaz lett – de a szónak nem a ma használt, a holokauszt borzalmainak szomorú ismerete utáni értelmében. Jómódú, a 19. századvég optimista hangulatának megfelelően a töretlen fejlődésben hívő, az antiszemitizmust maradiságnak és elítélendőnek értékelő középosztálybéli családba született 1885-ben. Édesapja, Hóman Ottó nemzetközi hírű klasszika-filológus, nagybátyja, Darányi Ignác kiváló földművelésügyi miniszter, unokatestvére, egyben egyik legjobb barátja a későbbi miniszterelnök, Darányi Kálmán volt. Gimnáziumi osztályában, a jóhírű „Barcsayban” (amely ma Madách Imre nevét viseli) diáktársainak többsége izraelita volt, mégis Hóman lett az „osztálybizalmi”. Jeles osztálytársai között volt Abonyi István sakknagymester; Auer Pál ügyvéd, politikus; Bacher(-Bodrogh) Pál, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület ügyvezető elnöke; Balogh Béla filmrendező; Benedek Marcell író-irodalomtörténész; Erődi-Harrach Tihamér országgyűlési képviselő; Galamb Sándor dramaturg, rendező; Jaschik Álmos grafikus, díszlettervező; Lehel István irodalomtörténész vagy Tavy Lajos kultúrmérnök, vízügyi szakember. A fiatal Hómant sokkal inkább filo-, mint antiszemitaként jellemezhetnénk: olyan szellemi társaságban érezte jól magát, amelyben számos zsidó is megfordult, s többek között Lukács Györggyel, a neves filozófussal is jó viszonyt ápolt.

Magatartásában a döntő fordulatot nála is az 1919-es kommün jelentette. Lukács ekkor népbiztosként és a Vörös Hadsereg politikai biztosaként tevékenykedett, Hóman viszont végleg hátat fordított korábbi, nemzeti liberális elképzeléseinek, és konzervatív reformerré vált. A keresztény magyar középosztály nagy részéhez hasonlóan ő is osztotta a véleményt, miszerint a zsidóság – amely a sajátos magyar társadalomfejlődés következtében a 19. század végére a gazdaságban és a kultúrában erős felülreprezentáltságra tett szert – 1919-ben már a politikai hatalmat is igyekezett megkaparintani. A friss tapasztalatok és az ezek nyomán túltengő érzelmek miatt Hóman, de mások sem mérlegelték, hogy az általánosan „zsidóuralomnak” vélt tanácsköztársaság vezetőinek többsége az internacionalizmus jegyében a saját hitét és a zsidóságát is megtagadta. Ugyanakkor sok, antiszemitizmussal egyébként nem vádolható értelmiségi kortársától (Babits Mihály, Berzeviczy Albert, Kosztolányi Dezső, de hosszan sorolhatnánk tovább a példákat) eltérően 1919–1920-ban és az ezt követő majd két évtizedben Hóman egyetlen zsidóellenes megnyilatkozásáról sem tudunk. Első ilyen nyilvános beszédére 1938-ban, a győri program meghirdetésének másnapján, Szentesen került sor, hogy aztán ezt 1942-ig számos antiszemita megszólalása kövesse. Ezek még ha nem is belső meggyőződéséből, hanem politikai számításból születtek, persze nem kisebbítik, inkább növelik a felelősségét, hiszen tudósi és politikai tekintélyénél fogva sokan figyeltek arra, mit is mond a „zsidókérdésről”.

Hóman hivatali és tudományos pályája 1908-as doktorátusa után töretlenül ívelt fölfelé. Az ország akkori leggazdagabb bibliotékájának, a budapesti univerzitás Egyetemi Könyvtárának már egyetemista korában díjazás nélküli gyakornoka, majd a latin–magyar szak elvégzése után munkatársa lett, s az igen gazdag anyagot őrző különgyűjtemények vezetését is rábízták. 1917-ben a budapesti tudományegyetem magántanára, 1918-ban az MTA levelező (1929-ben rendes, 1933-ban igazgatósági) tagja lett. 1922 és 1925 között a budapesti tudományegyetemen az 1526 előtti magyar történelem helyettes, 1925-től 1931-ig nyilvános rendes tanára (barátaival, Gerevich Tiborral és Szekfű Gyulával együtt nevezték ki professzornak).

Tudományos előmenetele mellett a kulturális közigazgatásban is magas pozíciókba emelkedett. 1922–1923-ban az a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának (a mai Országos Széchényi Könyvtárnak) a vezetője, majd 1923-tól 1932-ig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. E minőségében közgyűjteményi és egyéb kultúrpolitikai kérdésekben Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter egyik fő tanácsadója. Klebelsberg maga is őt szánta utódjának.

Hóman 1932-ben került a politikába. Gömbös Gyula ez év októberében alakult kormányában, majd négy további kabinetben töltötte be a kultuszminiszter tisztét, az Imrédy-kormányban pedig rövid ideig a nemzetnevelésért felelős tárca nélküli miniszter volt. Rövid, 1938–1939-es megszakítással, 1942 júliusáig vezette a tárcát. Azzal a feltétellel fogadta el Gömbös felkérését, hogy kizárólag szakpolitikai kérdésekkel kíván foglalkozni. Ezt 1938-ig, a Német Birodalom rendkívüli megerősödéséig nagyjából be is tartotta. Ekkortól azonban – részben a fenyegetettség-érzés miatt is – a jobboldali radikális eszmék hatását a fokozatos jobbra tolódással igyekezett ellensúlyozni. Meggyőződésévé vált, hogy geopolitikai helyzete miatt Magyarország csak két rossz, a Német Birodalom vagy a Szovjetunió között választhat, s e kettőből még mindig Németországot tartotta elfogadhatóbbnak. Annak ellenére, hogy sejtette, a németek világháborús győzelme esetén milyen sors várna a „völkisch Európa” részévé váló Magyarországra.

1939, Kecskemét, a Kecskeméti Állami Mezőgazdasági Középiskola tangazdaságának avatása 1939. október 10-én. Az első sorban jobbra középen Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter és Szász Lajos államtitkár. Forrás: Fortepan / Petőfi Sándor Városi Könyvtár Kiskőrös – Szász Lajos hagyatéka

Miniszterként többnyire jól teljesített. Megőrizte, sőt még növelni is tudta a kulturális tárca 10% fölötti részesedését az állami költségvetésből. Racionalizálta a miniszteri adminisztrációt, a köz- és a felsőoktatást, művészetpolitikájában sokkal nyitottabb volt a modern áramlatok iránt, mint Klebelsberg. A gazdasági válság hatásainak leküzdése után az 1930-as évek közepétől folytatta a népiskola-építési programot. 1934-ben egyszerűsítette a középiskolai és a közgyűjteményi hálózatot, négy felsőoktatási intézmény alapításával létrehozta a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemet. A második bécsi döntés után, 1940 októberében újranyitotta a kolozsvári magyar univerzitást. A kulturális külpolitikában 1935-től a „szellemi együttműködésről” szóló egyezmények sorát kötötte, számos magyar tanszék és lektorátus alapításához nyújtott külföldi egyetemeknek segítséget. Törvényt hozott a nyolcosztályos népiskoláról (1940), 1937-től pedig számos intézkedést tett az alulról jött tehetségek tanulmányainak támogatására, minél több paraszt- és munkásfiatal középosztályba emelése érdekében. Ugyanakkor 1938-tól a nagypolitikába kerülve olyan – elsősorban zsidóellenes – intézkedésekhez is a nevét adta, amelyek joggal váltották ki a korabeli közvélemény egy részének értetlenkedését és bírálatát, illetve napjaink történészeinek rosszallását.

Miniszterségéről történt, 1942-es leköszönése után a nagypolitikában már nem igazán vett részt. A békeelőkészítés tudományos megalapozását szolgáló Teleki Pál Tudományos Intézet, illetve az akkor a nemzeti közgyűjteményeket egyesítő Magyar Nemzeti Múzeum elnökeként főleg tudományszervezési feladatokra koncentrált. Emellett változatlanul a szívén viselte választókörzete, Székesfehérvár sorsát: 1932-től 1945-ig volt annak parlamenti képviselője. Rengeteget köszönhetett neki a koronázó város, hiszen minden lobbierejét annak városképi és infrastrukturális fejlesztésére fordította, s elérte, hogy az 1938-as Szent István-emlékév egyik fő helyszíne is a megyeközpont legyen.

Hómant a Magyar Tudományos Akadémia már 1945 júliusában kizárta tagjai közül. Az erre vonatkozó javaslatot az őt 1936 óta többször is durván sértegető Moór Gyula – egyébként kiváló jogfilozófus – fogalmazta meg, s ennek támogatására megnyerte a Hómanra ugyancsak neheztelő, ismert történészt, Váczy Pétert, illetve a neves néprajztudóst, a kisgazdaszínekben a kommunisták politikáját támogató Ortutay Gyulát is. Annak ellenére, hogy a rendszerváltás után Kosáry Domokos és Glatz Ferenc akadémiai elnökök is szorgalmazták a rehabilitálását, ez mindmáig nem történt meg. Mivel az MTA tagságot tudományos érdemekért – és nem politikai szimpátiák okán – adományozzák, azt hiszem, ideje lenne felülvizsgálni az 1945-ös döntést, hogy Hómant, az egyik legnagyobb magyar középkorászt visszavehessék a tudós testületbe.

1946-os népbírósági perében Hóman maga is beismerte, hogy politikai téren vétkezett. Perében – a vele korábban is rossz viszonyban lévő Sulyok Dezső kivételével – kizárólag mentőtanúk szólaltak meg, csaknem felük zsidó volt. Az elsőfokon még számos, másodfokon viszont már csak egyetlen „háborús bűntett” elkövetésével vádolták. Azzal, hogy részt vett azon az 1941. július 26-i kormányülésen, amely – Horthy Miklós kormányzó ez irányú döntését tudomásul véve – jóváhagyta a Magyarország és a Szovjetunió közötti hadiállapot beálltának kimondását. A kormánytagok mindezt annak tudatában tették, hogy a honvédelmi miniszter úgy tájékoztatta őket: szovjet repülők provokálatlan támadást hajtottak végre egy magyar gyorsvonat és Kassa városa ellen. Mint ma már tudjuk: az előbbi akciót bizonyíthatóan, a kassai bombázást pedig minden valószínűséggel – talán eltévedt – szovjet gépek hajtották végre. Mindezért a Hóman elleni 1946-os vád abszurditását még mai bírálói is elismerik.

Ujváry Gábor (szerk.): Hóman Bálint és népbírósági pere. Budapest-Székesfehérvár, Ráció Kiadó–Városi Levéltár és Kutatóintézet, 2019. 667 p.

Hómant végül életfogytiglani börtönre ítélték. 1951-ben Vácott hunyt el. Földi maradványait csak 2000-ben azonosították, újratemetésére a következő évben került sor a Darányi-család tassi kriptájában.

Miközben Hóman történészként megmaradt szakmája professzionális művelőjének, s a művei ma is valódi nemzeti értékek, politikusként diszkriminatív lépésekhez adta a nevét. Tudósként vitathatatlanul a legnagyobbak között a helye, politikusként azonban – kezdeti, integratív törekvései után – kétségkívül megosztó és hibáktól nem mentes személyiséggé vált. Politikai bűnözőnek – sokak gyakran hamis adatokból építkező állításaival szemben – azonban nem tekinthető. Az általa vallott elvek – ez nem vita tárgya – ma már nyilván nem vállalhatók. Még akkor sem, ha tetteinek indító okai – ha nem is elfogadhatóak, de – a kor viszonyrendszerében részben megmagyarázhatók, és az ellene felrótt vádak többségét politikai-ideológiai indíttatással, sokszor ténybeli tévedéseket vétve fogalmazzák meg napjaink kérlelhetetlen megmondó-emberei.

Ujváry Gábor
intézetvezető,
VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár

Ezt olvastad?

2019. október 5-én került megrendezésre RendszerváltásOK címmel a Történelemtanárok Egyletének 29. országos konferenciája, amelynek a hagyományokhoz híven a helyszínt a