A fejedelmek felkelése és a Habsburg-dinasztia 1552-ben

Eger ostroma, illetve a hozzá kapcsolódó kulturális emlékek révén az 1552. évi magyarországi várháború a törökkor egyik legszéleskörűbben ismert időszaka. Azonban kevésbé köztudott, hogy a Kárpát-medencében folyó harcokkal párhuzamosan a Magyar Királyság legfontosabb szövetségese, a Szent Római Birodalom és az azt vezető Habsburg-dinasztia is súlyos belső és külső fenyegetésekkel nézett szembe.

A Magyar Királyság a Habsburg Monarchia szövetségi rendszerében

A mohácsi csatát és II. Lajos király tragikus halálát követően a magyar és cseh trónt Ferdinánd főherceg, a Habsburg család egyik tagja, V. Károly német római császár és spanyol király öccse foglalta el. Ferdinánd színrelépésével a Jagellók vezette cseh-magyar perszonálunió kibővült az Osztrák Főhercegséggel. Ferdinánd a Cseh Királyságban viszonylag könnyedén megszerezte a hatalmat, míg a Magyarországon elhúzódó küzdelemre kényszerült a szintén legitim magyar királlyal, Szapolyai Jánossal. Ezzel a Magyar Királyság közel négy évszázadra az európai, majd globális jelentőséggel bíró Habsburg dinasztia érdekszférájába került, ennek minden előnyével és hátrányával együtt.

Fontos megjegyeznünk, hogy a Magyar Királyság kora újkori története és az európai események, aligha érthetők meg a család dinasztikus együttműködésének ismerete nélkül. Ugyanis a testvérek, Ferdinánd és Károly császár (valamint II. Lajos özvegye, a németalföldi helytartóságot betöltő Mária királyné) között, az 1520-as évektől egészen a császár 1556. évi lemondásáig rendkívül szoros kooperáció folyt. Ez a gyakorlat pedig az örökösöknél is, vagyis a dinasztia „spanyol” (senior) és „német” (junior) ága között, noha változó intenzitással és fókuszokkal, de megmaradt.

Bár Ferdinánd immár koronás főként kétségtelenül rendelkezett saját mozgástérrel, azonban politikai gyakorlatában sok esetben kompromisszumra kényszerült, vagyis, hogy a Duna menti monarchia érdekeit ideiglenesen a dinasztia európai érdekeinek rendelje alá, ugyanez pedig a másik irányba is érvényesült, mikor Ferdinánd oszmánoktól fenyegetett országait kellett külföldön toborzott csapatokkal védelmezni. E kölcsönösségre jó példa Ferdinánd magyarországi huszárseregének sikeres, csatadöntő részvétele a schmalkaldeni háborúban (1546—1547), amely a hadi dicsőségen túl a császár udvarának szimpátiáját is fokozta a magyarok ügye iránt. És a császár által ígért segítség 1549-ben a Bernardo de Aldana vezette tercio képében meg is érkezett, amely alakulat segítségével királyi kézre került Szitnya, Léva, Csábrág és Murány vára. A sikeres akció után a tercio spanyol és itáliai katonái veszélyeztetett magyar végvárakba kerültek helyőrségként, egy részük az 1551—52. évi várháborúkban, a Magyar Királyság védelmében vesztette életét.

A Szent Római Birodalom állapota az 1550-es évek kezdetén

A Szent Római Birodalmat az 1520-as évektől kezdve mind erőteljesebben osztotta meg politikai és vallási tekintetben a reformáció. Az említett schmalkaldeni háború ebből a szembenállásból következett és bár a császári oldal 1547 áprilisában döntő győzelmet aratott a schmalkaldeni szövetség csapatai felett, a győzelmet az általa tervezett birodalmi reformok érdekében végül nem tudta kiaknázni.

V. Károly császár az 1547-ben megnyitott augsburgi birodalmi gyűlésen a birodalom föderális, szövetségi rendszerbe való átszervezését és hatékony központi igazgatási szervek felállítását kezdeményezte. Az adminisztratív reformok, amelyek több ponton sértették a birodalmi rendek szuverenitását, hatalmas elégedetlenséget váltottak ki a gyűlés résztvevőiből, minden lehetséges módon akadályozták az ügy keresztülvitelét, míg a császár le nem tett a tervéről.

A császár másik elképzelése, a birodalom belső megosztottságát és a háborút is okozó vallási kérdés rendezése volt. A tridenti zsinat hosszú ideje tartó eredménytelen működése a kortársakat arra a következtetésre juttatta, hogy zsinati úton a vallási kérdés rendezése nem lehetséges. Az ügy rendezése azonban a katolikus és protestáns rendeknek is érdekében állt, ezért a birodalmi gyűlésen számtalan tervezet született, amelyek azonban az egyházi rendek számára elfogadhatatlanok voltak, így az augsburgi Reichstag megakadását látva a császár egy ideiglenes, a zsinat újrakezdéséig érvényes vallásügyi tervezet elfogadását javasolta a rendeknek. A protestantizmussal több ponton túl megengedő dokumentum, az interim, azonban több katolikus rend számára elfogadhatatlan volt, ezért 1548 tavaszán a protestánsok az interimet, míg a katolikusok a Formula reformationist hagyták jóvá ideiglenes rendezésként.

A hercegek lázadása és a dinasztia válsága

A vallásügyi kérdések ideiglenes rendezése azonban csekély mértékben nyugtatta meg az elvesztett háború miatt szigorú békefeltételekre szorított és magas hadisarcot fizetni kényszerülő protestáns rendeket. A birodalmi rendek döntő része súlyos jogsértésnek tartotta, hogy kapitulációjukat követően és vagyonuk jelentős részének elkobzása után a császár fogságba vetette a schmalkaldeni szövetség két vezetőjét, Fülöp hesseni tartománygrófot és János Frigyes szász választófejedelmet és ebből az őrizetből évek múltán sem engedte ki a két fejedelmet. Ez az ügy fejedelmi tekintélyében sértette a korábbi háborúban még V. Károly oldalán küzdő Móric szász herceget is, akinek felesége a fogságba vetett Hesseni Fülöp lánya volt.

A császári politikával elégedetlen rendek 1550-től újból különböző védelmi együttműködéseket kezdtek kialakítani. 1551 februárjában Drezdában, majd május 22-én Torgauban léptek szövetségre egymással az összegyűlt fejedelmek. A szerveződés legfontosabb tagjai között tartjuk számon János Albert mecklenburgi herceget, Albert porosz herceget, Vilmos hesseni tartománygrófot, Albert Alkibiadész brandenburg-kulmbachi őrgrófot és Móric szász herceget. Hasonló motivációi és résztvevői miatt a kirobbant konfliktust a szakirodalomban a hercegek lázadása (Fürstenaufstand) mellett második schmalkaldeni háborúnak is nevezik.

A felkelő hercegek 1551 őszén megállapodást kötöttek a francia királlyal, hogy havi hetvenezer aranyért cserébe támogatják Metz, Toul és Verdun püspöki városok elfoglalásában, amelyre alapozva II. Henrik francia király novemberben hadat üzenet a császárnak és a Rajna vonaláig megszállta a Szent Római Birodalom nyugati határvidékét, köztük Elzászt, Lotarinigiát és az említett három várost.

1552 tavaszán pedig támadásba lendültek a lázadó hercegek csapatai is, akik Innsbruck irányában törtek előre és lezárták az Alpok nyugati átjáróját. A meglepett császár Innsbruckból Villachba menekült. Mindezzel párhuzamosan a birodalom itáliai részein is feszültté vált a helyzet: Parmaban háború robbant ki a császár és a francia király között, míg Sienában felkelés tört ki a császári uralommal szemben. Emellett a francia király a szultánnal szövetségben tengeri hadműveletet is indított – a szintén Habsburg uralom alatt álló – Nápolyi Királyság ellen.

A tavaszi események hírére és annak tudatában, hogy a felkelő rendek közvetőinek tekintik, Ferdinánd király 1552 áprilisában Bécsből Passauba indult, ahol Móriccal és a többi fejedelemmel is tárgyalásokba kezdett a konfliktus mielőbbi lezárásáról. Hónapokig tartó, háromoldalú egyeztetések és alkudozásuk után – javarészt Ferdinánd király rugalmas és céltudatos munkálkodásának köszönhetően – 1552 augusztusára született meg a passaui egyezmény. A megegyezés egyebek mellett enyhített a korábbi háború veszteseit súlytó rendelkezéseken és kilátásba helyezte, hogy a protestáns és katolikus vallási ellentéteket hitvitán vagy birodalmi gyűlésen fogják orvosolni, és amíg ez bekövetkezik, a lutheri tanok követői nem lesznek üldöztetve.

A magyarországi hadszíntér védelmének kérdése

Az egész törökkorra jellemző vád a Habsburg-dinasztiával és a bécsi hadvezetéssel szemben, hogy tétlenül szemlélték az ország elvesztését, az Egri csillagok filmváltozatának emlékezetes jelenetében Ferdinánd királyt is közönyösnek mutatják a magyar végvárak sorsát illetően.

Az előbbiekből azonban jól érzékelhető, hogy Ferdinánd király okkal nem tartózkodott 1552 áprilisa és augusztusa között Bécsben. Világos, hogy távollétét birodalmi és európai szintű események tették indokolttá. Hiba lenne azonban azt gondolnunk, hogy a magyarországi hadszíntér fenyegetettségével nem volt tisztában és nem tett megelőző intézkedéseket. Ezek egyikeként távozása előtt Bécsben kinevezte fiát, Miksa trónörököst magyarországi hadügyi helyettesévé. A főherceg korábban a császár oldalán részt vett az 1544. évi franciaországi hadjáratban majd a schmalkaldeni háborúban, később a Spanyol Királyság régense volt, így mind katonai, mind adminisztratív kompetenciákkal rendelkezett.

A fennmaradt iratanyag alapján a bécsi hadvezetés 1551 őszétől intenzíven toborzott, a Magyar Királyság területén és külföldön egyaránt, hogy növelje a Duna menti monarchia védekezőképességét. Maga Miksa főherceg is toborzóúton járt Itáliában, ahol számos szövetséges fejedelemtől kérte segédcsapatok kiállítását. Ennek eredményeként 1552 nyarán a szokásos magyar és német katonaság mellett spanyol és itáliai nehézgyalogság, valamint cseh és morva lovasok is nagy számban érkeztek a magyarországi hadszíntérre. Túl ezen, a király kijelentette, hogy hazatérte után személyesen, fiaival együtt fog hadba vonulni, amely azonban a magyar nemesi felkelés sikertelensége és Miksa főherceg őszi betegsége miatt nem valósult meg.

Előbbiek mellett a császár ellen korábban fellázadt Móric herceget Ferdinándnak sikerült maga mellé állítania, így a szász herceg 1552 őszén hadseregével Magyarországra érkezett és Győrben táborozott le. Bár a kortárs történetírók Móric hadjáratát jórészt eredménytelennek minősítették és a herceget is tétlenséggel vádolták. Levéltári források alapján azonban úgy tűnik a herceg mégis vállalkozott egy hadmozdulatra: a török fennhatóság alatt álló Esztergom előterében seregével huszárportyát hajtott végre. A helyőrség marhacsordáit elhajtani próbáló lovascsapat ellen Esztergomból egy kisebb oszmán sereg vonult ki, amely felett Móric fényes győzelmet aratott. A megszállók katonái közül kétszázat megöltek, száz főt pedig fogolyként vittek Győrbe. Az esztergomi győzelmet vélhetően Eger sikeres védelmének diadala törölte ki az évszázadok folyamán az emlékezetből.

Összeségében úgy látjuk a Habsburg-dinasztia és a Német Római Birodalom válságos helyzete miatt – több itt szolgáló császári alakulat ellenére – nem érkezett sorsdöntő jelentőségű külső segítség a magyarországi hadszíntérre, legalábbis a hadjárati időszak első felében. Amint 1552 augusztusától sikerült békét kötni a felkelő hercegekkel, nem volt akadálya, hogy had érkezzen a birodalomból, amelynek leglátványosabb példája a Szász Móric vezette sereg. Mindazonáltal, az 1550-es évek európai összefüggései kapcsán továbbra is számos forrás és vizsgálati szempont vár felderítésre, ezért nagy érdeklődéssel várjuk az eljövendő eredményeket.

Felhasznált irodalom

Ávila y Zúñiga, Luis de: A császár háborúja Németországban. szerk. Guitman Barnabás. Budapest. 2022.

Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség. Budapest. 1987.

Guitman Barnabás: Fejezetek a schmalkaldeni háború történetéből. Világtörténet 36. (2014) 2. 295–317.

Guitman Barnabás – Korpás Zoltán – Tóth Ferenc – B. Szabó János: A magyarországi török várháborúk nemzetközi háttere, 1547–1556. Világtörténet 41. (2019) 2.

Holtzmann, Robert: Kaiser Maximilian II. bis zu seiner Thronbesteigung (1527–1564). Berlin. 1903.

Kanász Viktor: Szász Móric 1552. évi magyarországi hadjárata és győri táborozása. Arrabona 61. (2023) 61–90.

Kohler, Alfred: Ferdinand I. 1503–1564 Fürst, König und Kaiser. H. n. 2003.

Korpás Zoltán: V. Károly és Magyarország. Budapest. 2008.

Sutter Fichtner, Paula: Emperor Maximilian II. New Haven. 2001.

Ujj Zoltán: A diplomácia iskolája. Miksa főherceg V. Károly német-római császár udvarában (1544–1548). Külügyi Műhely 5. (2023) 1–2. 343–363.

Virovecz Nándor: Híres-hírhedt Balassa Menyhárt. Budapest. 2023.

Ezt olvastad?

Középkori és kora újkori metamorfózisok – A Ceræ 2024. évi első virtuális konferenciája

Április utolsó hetében mind tematikai sokszínűségét, mind technikai megvalósítását tekintve rendkívül izgalmas virtuális konferenciát szervezett a Ceræ, a középkori és

X