A császár háborúja Németországban

A Digitális Legendárium Griffsider című podcast-sorozatának 47. részében Guitman Barnabással, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusával beszélgetett Bayer Árpád. A podcast témáját a Guitman Barnabás fordításában és szerkesztésében a Reciti Kiadónál megjelent Luis de Ávila y Zúñiga: A császár háborúja Németországban című forráskiadás szolgáltatta. Ávila munkája a schmalkaldeni háború (1546–1547) egyik legfontosabb kortárs elbeszélő forrása, egyben V. Károly német-római császár megítélésének kiemelkedő jelentőségű dokumentuma, ezért a szerző a mű lefordításával a magyar történetírás egy fontos adósságát törlesztette.

Luis de Ávila y Zúñiga: A császár háborúja Németországban. Szerkesztette, fordította, a bevezető tanulmányokat írta Guitman Barnabás. Budapest: reciti, 2022.

A schmalkaldeni háború egy, a Szent Római Birodalom területén, V. Károly császár és a protestáns választófejedelmek között lezajló katonai konfliktus volt. A két oldal szembenállása leginkább a birodalom jövőjének eltérő elképzeléséből érthető meg: míg a császár az oszmán fenyegetés leküzdésére egy univerzális monarchiában akarta egyesíteni a keresztény Európa erejét, addig a német rendek és tartományurak igyekeztek minél többet megőrizni kiváltságaikból.[1] Éveken át tartó alkudozást és kölcsönös nyomásgyakorlást követően a fegyvereké lett a szó. Az erőviszonyok eleinte kiegyenlítettek voltak, ám 1547-re a császári oldal került fölénybe; a magyarországi huszárok segítségével megnyert mühlbergi csatát követően pedig a harcok V. Károly győzelmével rövidesen le is zárultak. Bár a konfliktus értelmezhető a katolikus–protestáns szembenállás egy epizódjaként is, a valóság ennél sokkal összetettebb volt. A háború sajnálatos módon szinte egyáltalán nem ismert a magyar nyelvű közönség számára, pedig számos közvetett és közvetlen hatása volt a kora újkori Magyar Királyság sorsának alakulására.[2]

A beszélgetés négy tematikus egységre oszlik; az elsőben a szerző az évszázad viszonyait, a háború szellemi környezetét, előzményeit és mozgatórugóit igyekszik bemutatni. A 16. század ugyanis több szempontból is nyugtalan időszak volt: az 1526. évi mohácsi katasztrófát követően a megállíthatatlannak tűnő Szulejmán szultán seregei már a Szent Római Birodalom keleti területeire is több alkalommal betörtek, így a hatalmas államszövetség erejének összefogására lett volna szükség, a birodalmat ugyanakkor súlyos belső ellentétek terhelték. A birodalom rendjei régóta igyekeztek fellépni az általuk „császári és pápai zsarnokságnak” nevezett hatalom ellen, amely törekvésük Luther Márton színrelépésével vallási színezetet is kapott. 1530-ban János szász választófejedelem a türingiai Schmalkaldenben hívta össze a protestáns rendek képviselőit, ahol a megjelentek védelmi szövetségre léptek a császárral szemben. E szövetség az 1540-es évek derekára polarizálta a birodalmat, hiszen tagjainak gyarapodásával minden rend arra kényszerült, hogy elhatározza magát a szervezkedés mellett, vagy a császár oldalára állva szembehelyezkedjen azzal.

Tiziano: V. Károly lovas portréja (1548). A kép a császárt a győztes mühlbergi ütközet után ábrázolja. Forrás: Wikimedia Commons

Guitman Barnabás szerint nehéz eldönteni, hogy a schmalkaldeni szövetség mennyiben volt politikai és mennyiben vallási szerveződés. Bár Luther tanai a schmalkaldenieknek komoly eszmei alapot jelentettek, a protestáns fejedelmeknek gyakorlati motivációi is voltak, hiszen a reformációt követő szekularizáció során óriási egyházi vagyon került a kezükbe, amelyet egy esetleges rekatolizációt követően elvesztettek volna. A pénzügyi erő pedig alapját képezi a katonai erőnek, amelyről e bizonytalan időkben az érintettek, érthető módon, nem akartak önként lemondani, így egy adott birodalmi rend vagyonának forrása könnyedén a politikai és vallási hovatartozás meghatározó tényezőjévé válhatott.

A következő egységben a szerző röviden ismerteti a háború lefolyását és a nemzetközi küzdőteret, amelyben az események zajlottak. A törökök európai jelenléte alapvetően határozta meg V. Károly mozgásterét. Magára a háborúra is csak azért kerülhetett sor, mert a császár 1545-ben tizenöt évre fegyverszünetet kötött az oszmánokkal, így elérkezettnek látta az időt a belső ellentétektől meggyengült birodalom „rendbetételére”. Fontos megemlítenünk, hogy a schmalkaldeni szövetség a császár örök riválisának, a törökökkel is szövetségben álló francia királynak a hallgatólagos támogatását bírta. A szövetséggel szemben pedig V. Károly a hozzá hű birodalmi rendeken túl saját országainak erejére és az öccse, I. Ferdinánd által vezetett Dunai Habsburg Monarchiára támaszkodhatott. Guitman Barnabás hangsúlyozza, hogy a schmalkaldeniek célja nem a birodalom megdöntése vagy a császár megbuktatása volt, csupán a katolicizmus mellett elkötelezett V. Károly hatalmát kívánták érdemben korlátozni. Ezt tükrözi a szövetség hadicélja is, amelynek értelmében meg akarták gátolni, hogy a császár a Duna vonalától északra fegyveres erővel szerezzen érvényt akaratának.

Az első hónapok leginkább a szembenálló alakulatok manőverezésével teltek, az erőegyensúlyt csak Ferdinánd beavatkozása borította fel. A magyar király Csehország felől indított támadást és az adorfi csatában megverte a szászokat. A háború második szakaszában a schmalkaldeniek igyekeztek elhúzódó ostromokra kényszeríteni a császár seregét, abban bízva, hogy V. Károly néhány hónapnál tovább nem lesz képes finanszírozni zsoldosait, így előnyös békét tudnak kötni vele. A szövetség terve 1547 áprilisában kudarcba fulladt, miután V. Károly csapatai Mühlberg közelében legyőzték a schmalkaldeni fővezér, János Frigyes szász választófejedelem seregét; ráadásul az összecsapás során a tartományurat magyarországi huszárok foglyul is ejtették. Május végén, egy utolsó fellángolást követően a szövetség összeomlott és – néhány várost leszámítva – a schmalkaldeniek mind kapituláltak. A szerző ugyanakkor megjegyzi, a diadal kérészéletűnek bizonyult a császár számára, hiszen eredeti elképzeléseit – a birodalom átszervezését és centralizáltabbá tételét – a győztes háború ellenére sem tudta keresztülvinni az 1548-as birodalmi gyűlésen.

Magyar huszár a 16. században. Jost Ámán rajza után készült egykorú fametszet (1550 k.). Forrás: OSZK MEK

A beszélgetés harmadik tematikai egysége a császár szolgálatába került magyarországi huszárok szerepével, harcmodorával és emlékezetével foglalkozik. Ezek a katonák Ferdinánd király osztrák–cseh–magyar segédhadának részeként kerültek a harcokba. Guitman szerint nehéz meghatározni, hogy kikből is állt össze e magyarországi huszáralakulat, de minden bizonnyal a Jagelló királyi udvarból megörökölt, magyar nemesekből álló udvari huszárság jelentette a magvát. Ezt támasztja alá, hogy soraikban számos udvari huszártisztet és magyarországi főurat találunk. Ismert volt például Nyáry Ferenc, Nyáry Lőrinc, Bakith Péter, Zay Ferenc, Erdődy Péter, Pethő János, Horváth Bertalan, Bornemissza Sebestyén és Gettei Ferenc. Az udvari huszárok alá a legénységi állományt a Magyar Királyság déli területeiről toborozták, így az alakulat magyar, horvát és szerb etnikumú végváriakból állt. Legfőbb fegyverzetük a kopja volt, amelyet szablya, fokos és buzogány egészíthetett ki, páncélinget és fémsisakot ritkán viseltek, védelmüket csak egy nagyméretű tárcsapajzs biztosította.

A schmalkaldeni háború ütközeteit a seregek méretéből és sajátosságaikból adódóan nem a gyalogság véres, elhúzódó kézitusái vagy tüzérségi párbajok jellemezték, mert a drága pénzen felfogadott hadseregét egyik fél sem akarta egy döntő csatában kockára tenni.[3] A harc kimenetelét jellemzően egy jó ütemben indított lovasroham döntötte el, ilyen módon győzött a császári sereg Mühlbergnél és a schmalkaldeni Drakenburgnál. A magyarországi huszárok a csatadöntő szerepükön túl még felderítés és portyázás terén tettek szert komoly hírnévre (helyesebben szólva: váltak hírhedtté). A szerző szerint a huszárok a magyarországi hadszíntéren szerzett tapasztalataikkal együtt a végvidéki brutalitást is magukkal hozták, ezt jelzi, hogy a meghódoltatott területek lakossága úgy vélte, a huszárokét csak a spanyol katonák kegyetlensége tudja felülmúlni. A magyarországi lovasokról kialakított elképzelés olyannyira átitatódott rettegéssel, hogy a német területeken országúti rablók öltöztek be félelemkeltés céljából huszárnak. A velük kapcsolatos előítélet pedig olyan közel állt az oszmánokról kialakított képhez, hogy birodalom-szerte az a szóbeszéd járta, Ferdinánd seregével törökök érkeznek az országba.

Az 1547-es mühlbergi csata ábrázolása Ávila művében. Forrás: Ávila y Zuniga: Commentariorum de bello Germanico… (1550), fol. 114. / Wikimedia Commons

A huszárok ugyanakkor korántsem csak ilyen kétes örökséget hagytak maguk után, hiszen a schmalkaldeni szövetség feletti győzelemben komoly részük volt, a seregek szétoszlása előtt a császár aranyláncokkal tüntette ki a tisztikart, míg a legénységi állomány pénzbeli jutalmat kapott. Guitman szerint a schamlkaldeniek leküzdésével, ha időlegesen is, de sikerült pacifikálni a Szent Római Birodalmat, ezáltal felszabadultak a Dunai Habsburg Monarchia erőforrásai, amelyeket Ferdinánd nagyobb arányban tudott a törökellenes határvédelmi rendszerre fordítani, vagyis a huszárok eredményes fellépésükkel közvetve a magyar végvidéket védelmezték. Szintén a háborúhoz köthető a huszárkultusz európai elterjedése: spanyol és német nemesek jelentek meg a császár kíséretében magyar huszáröltözetben, osztrák és délnémet főúri, valamint uralkodói udvarokban pedig szokássá vált a huszártornák tartása.

A podcast utolsó szegmenségben Ávila és említett műve kerül előtérbe, és ebből kibontva a 16. század hadviselésének jellegzetességeit, illetve a korabeli közvélemény befolyásolásának útjait ismerhetjük meg. Luis de Ávila y Zúñiga 1500-ban született spanyol grófi családba, ifjúkorától kezdve az udvarban szolgált, többször huzamosabb ideig V. Károly közvetlen környezetében, így első kézből szerezte értesüléseit. Műve 1548–1549 során Velencében látott napvilágot először nyomtatásban. Ávila munkája szándékoltan nem történészi írás, csak az általa átélt események megírására vállalkozott. Emiatt alkotását – címében Caesart imitálva – kommentárnak, a császárnak szóló ajánlásában pedig beszámolónak nevezte. Ávila maga is a császári sereg tisztjeként szolgált, ezért a katonai ügyek taglalásában munkája pontos, részletgazdag és alapos, hadtörténészek számára minden bizonnyal több érdekes adalékkal szolgálhat.

Fontos megemlíteni, hogy a mű a háborút értékelő császárpárti narratíva megteremtésének szándékával íródott, ennek megfelelően a spanyol eredetivel egy időben olasz nyelven, néhány éven belül pedig latinul, franciául, angolul és németül is megjelent. Előbbi célját a szöveg el is érte, hiszen egészen a 20. századig meghatározta az V. Károlyról kialakított képet. Guitman Barnabás szerint ugyanakkor, a szerző császárpárti nézőpontja ellenére is kiegyensúlyozott, mindkét hadviselő fél kapcsán rögzíti pozitív és negatív impresszióit egyaránt. A német nyelvű kiadás például éppen azért nem aratott sikert, mert a császárral szövetséges délnémet rendek sérelmezték, hogy a műben őket is kritika érte.

Ávila munkáján túl a szerző több rövidebb forrást is megjelentetett a kötetben: újrafordította Istvánffy Miklós Históriájának a schmalkaldeni háborúra vonatkozó részeit, valamint egy, az adorfi csatáról az esztergomi érseknek írt beszámolóját. Előbbieken túl V. Károly több kapcsolódó levelét, valamint a mühlbergi csata egyik szemtanújának, a hildesheimi püspöknek a visszaemlékezését is megtalálhatjuk a függelékek között.

A jelenleg még megjelenés előtt álló (de online már elérhető) munkájával Guitman Barnabás nagy lépést tett a schmalkaldeni háború magyar közönséggel való megismertetése felé. Ennek fontossága nem lebecsülendő, hiszen – ahogy arra a szerző több alkalommal is rávilágít a beszélgetés során – a kora újkori Magyar Királyság története nem érthető meg az európai események és a nemzetközi összefüggések ismerete nélkül.[4] A mű némileg túllépi a hagyományos értelemben vett forráskiadás műfaji kereteit, mert a kísérőtanulmányok széles spektruma és terjedelme a kiadott forrásszövegekével vetekszik, ez azonban a téma alulreprezentáltsága miatt indokoltnak is tűnik. A podcast jól reprezentálja a konfliktus sarkalatos pontjait, sajátosságait, ebből adódóan minden, a magyar történelem kevéssé tárgyalt kérdései iránt fogékony érdeklődő számára nyugodt szívvel ajánljuk meghallgatását (a tudásvágy sikeres felkeltése esetén pedig a kötet elolvasását).

Ujj Zoltán

A podcast meghallgatható a Digitális Legendárium YouTube-csatornáján.

 

[1] Korpás Zoltán: Fiat unum ovile et unus pastor. V. Károly birodalomeszméje és annak megjelenési formái. In: Portré és imázs. Politikai propaganda és reprezentáció a kora újkorban, szerk. G. Etényi Nóra – Horn Ildikó. Bp. 2008. 13–28. A korszak legfőbb államelméleti munkáiról lásd: Rigó Balázs: A 16. század három teoretikusa – avagy milyen a jó fejedelem? Összehasonlító forráselemzés a humanista államelmélet szemszögéből. Themis (2016) 117–150.

[2] Guitman Barnabás: Fejezetek a schmalkaldeni háború történetéből. Világtörténet 36. (2014) 2. 295–317.

[3] Bővebben lásd: Új korszak határán. Az európai államok hadügye és hadseregei a mohácsi csata korában, szerk. B. Szabó János – Fodor Pál. Bp. 2019.

[4] Guitman Barnabás – Korpás Zoltán – Tóth Ferenc – B. Szabó János: A magyarországi török várháborúk nemzetközi háttere, 1547–1556. Világtörténet 41. (2019) 2. 253–293.

Ezt olvastad?

Április utolsó hetében mind tematikai sokszínűségét, mind technikai megvalósítását tekintve rendkívül izgalmas virtuális konferenciát szervezett a Ceræ, a középkori és
Támogasson minket