1956 és a spanyol intervenció lehetősége

Az 1956-os magyar forradalom Kelet-Közép-Európa egyik legradikálisabb megmozdulása volt a Szovjetunió ellen. A fellépő politikai válság kibontakozását a szovjet vezetés drasztikus eszközök közepette szüntette meg. A magyar forradalom igazi médiaeseménynek számított a korszakban, amelyet a modern sajtónak köszönhetően a nyugati világ részletesen követhetett nyomon, miközben tétlenül szemlélete a magyarországi eseményeket. Kevésbé közismert tény, hogy a magyarok megsegítésére egyedül egy szélsőjobboldali diktatórikus berendezkedésű ország ajánlkozott egyedül Európában – a Franco tábornok vezette Spanyolország. Ez ugyanakkor több kérdést is felvethet, mindenekelőtt pedig azt, hogy a földrajzilag meglehetősen távol fekvő, a demokráciát elítélő, fasiszta rendszernek milyen kapcsolódásai lehettek egy szovjetellenes megmozduláshoz? A Franco vezette spanyol állam ugyanis kész volt tényleges katonai segítséget nyújtani a magyar felkelők számára. Valóban lehetséges lett volna a spanyol intervenció?

Pillanatkép az október 23-i tüntetésről. (Forrás: nkp.hu)

Spanyolország és a II. világháború

Spanyolország II. világháború utáni helyzetének és politikájának a megértéséhez elengedhetetlen a spanyol polgárháború és világháborús szerepvállalásának ismertetése. Az ország kíméletlen polgárháborúja a világháború előpróbájaként tartható számon, amely bevezetője lett az utána következő Franco-rendszer időszakának. A háború két szembenálló fele a köztársaságpártiak és a nacionalisták voltak, az ő harcuk határozta meg azt a három évnyi háborúskodást, ami végül a hatalmas veszteségek közepette az egész spanyol társadalmat kettészakította.

Különösen nagy volt a jelentősége és egyben meg is határozta a spanyol polgárháború kimenetelét a nemzetközi támogatás, ugyanis mindkét fél mögött más-más nagyhatalom jelent meg támogatólag. A nacionalista tábort jelképező Franco oldalát az ideológiailag megegyező szélsőjobboldali nagyhatalmak, Németország és Olaszország segíthették jelentősen. Ezzel szemben adott lett volna, hogy a szélsőjobboldalt megakadályozni kívánó britek és franciák szállhattak volna síkra a köztársaságiak oldalán, ám ők semleges álláspontot hirdettek, így a Szovjetunió lépett fel a köztársaságiak támogatójaként.

A polgárháborút lezárólag kétféle Spanyolország jött létre a kontinensen. Az egyik a köztársasági körökből szerveződő emigráns spanyol kormány lett José Giral vezetésével, amely Franciaországban alakult meg, s a háború után a nagyhatalmak hivatalosan is elismerték működésüket, kitagadva ezzel Francot és rendszerét az európai diplomáciából. A másik Spanyolország ugyanis Franco rendszerét jelentette, amely az egyik leghosszabb 20. századi jobboldali diktatúrává vált a kontinensen. Az intézményesülő diktatúra jellemzője volt, hogy a vezér (caudillo) volt a hatalom egyedüli birtokosa, s a törvényhozó és végrehajtó hatalmat testesítette meg egyszemélyben. Az állami és pártszervezetek, valamint az ipari szakszervezetek szervesen összefonódtak, így egyetlen párt volt a francóista Spanyolországban, a FET y de las JONS (Tradicionalista Spanyol Falange és Támadó Nemzeti-Szindikalista Junták), amelynek különböző segédszervezetei voltak. Mindennapossá vált a cenzúra, megtiltották a nemzeti kisebbségek nyelvének használatát, a parlament helyett a Cortes hozta a törvényeket, s háromtagú Kormányzótanácsot hoztak létre, ami Franco utódlását készítette elő a Caudillo akaratának megfelelően.

Franco tudta jól, hogy országa nem viselne el egy újabb háborús pusztítást, ezért minden erejével igyekezett kivonni magát a II. világháborúból, hiszen tisztában volt vele, hogy a háborús szerepvállalással rendszerének a sorsát kockáztatja. A fellépő áruhiány és a megjelenő feketekereskedelem következtében korlátozta a külhatalmat. amit az autark (önálló) gazdaságpolitika bevezetésével ért el. Bár a németeknek szállítottak hadianyagot, az angolszász hatalmak a semlegességért cserébe kőolajjal és gabonával látták el Spanyolországot, mivel Nagy-Britannia és az USA belátta Spanyolország geopolitikai jelentőségét a Gibraltári-szoros esetében.

Dwight D. Eisenhower és Franco 1959-ben (Forrás: Wikipedia)

Mindezek ellenére az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) 1945-ös értekezlete és a potsdami találkozó határozatai alapján a győztes nagyhatalmak olyan kijelentést tettek, hogy az ország nem vehető fel a szervezetbe, amíg a fasiszta segítséggel létesített rendszere fennáll. Ez diplomáciai elszigetelődéshez vezetett Franco Spanyolországában, miközben a nagyhatalmak sorra ismerték el az emigráns spanyol kormányt Franco ellenében. Az ENSZ javaslatára több állam is visszahívta követeit Madridból, aminek következtében a háborút követő első években Franco rendszere és tekintélye külföldön és belföldön egyaránt megingott.

A fordulópontot Harry S. Truman elnöksége (1945–1953) alatt bekövetkező szemléletváltás jelentette, ugyanis a hidegháború kezdeti kibontakozása során az USA számára szimpatikussá vált a diktátor szélsőségesen antikommunista beállítottsága. A spanyol–amerikai közeledési folyamat azonban rendkívül lassú volt, az első években ezt még a fokozott bizalmatlanság jellemezte – ezt csak tovább növelték az ENSZ különböző szankciói, illetve az a tény, hogy az országra nem terjesztették ki a Marshall-segélyt, s továbbra sem lett tagja a NATO-nak. Az enyhülés következtében 1950-ben az ENSZ feloldotta a diplomáciai blokádot Spanyolországgal szemben. Ehhez az a körülmény is hozzájárult, hogy közben a nagyhatalmak által támogatott spanyol emigráns kormány túlságosan is a szovjetek felé orientálódott, s a belső ellentétek határozatképtelenné tették.

Különösen felértékelődött a koreai háború (1950–1953) időszakában Spanyolország geopolitikai szerepe, amelynek következtében Dwight Eisenhover (1953–1961) elnöklete során kezdetét vették a katonai együttműködést előkészítő tárgyalások az országgal. 1953. szeptember 26-án aláírták a spanyol–amerikai katonai együttműködést, amelynek keretén belül az USA négy katonai (három légi és egy haditengerészeti) támaszpontot létesíthetett az országban. Szintén ebben az évben került sor konkordátumra a pápasággal, amely megerősítette a katolikus vallás államvallás jellegét. Mindezek megnövelték Franco nemzetközi tekintélyét és nagyban hozzájárultak rendszerének az elismeréséhez és legitimálásához. Ezt jól szemlélteti, hogy 1955. december 14-én Spanyolországot felvették az Egyesült Nemzetek Szervezetébe.

Spanyol–magyar kapcsolatok a 20. század első felében

A spanyol–magyar kapcsolatokra először 1848-ban került sor az Osztrák–Magyar Monarchia révén. Ez a kapcsolat egészen az I. világháború végéig tartott és az új nemzetállamok diplomáciai kapcsolatainak előkészítését szolgálta. Magyarország kiemelten fontossá vált a spanyolok számára, hiszen egyfajta közvetítő helyet foglalt el a Balkán, Kelet-Európa és Kis-Ázsia irányába. 1922-ben rendeződtek a kapcsolatok Madriddal oly módon, hogy a mindenkori párizsi követ töltötte be a spanyol tisztséget is – Madridban tehát nem volt állandó magyar követ, s 1939-ig Magyarország csak ügyvivőkkel képviseltette magát. Spanyolország egységesen egészen 1937-ig követi szinten volt jelen Magyarországon, ekkor azonban a két külön kormánynak külön képviselői lettek Budapesten. Közben a magyar kormány megszakította kapcsolatait a spanyol köztársasággal 1938. februárjában, így a Franco-kormányt hivatalosan is elismerte, a két fél viszonya a II. világháború végéig meglehetősen szívélyes volt – ez főként a Horthy- és a Franco-rendszer közötti vélt hasonlóságoknak volt köszönhető.

A spanyol polgárháború során érdemes szót ejtenünk a magyarok részvételéről is, akik jelen voltak a köztársaságiak megsegítésére szervezet nemzetközi brigádok megszületésében, s akiknek száma közel 1200 főre tehető – ezek fele kommunista volt. 1937-re a köztársasági hadsereg négy nemzetközi brigádot állított ki, amelyek közül az ötödik egység a magyar Gálicz tábornok vezetésével februárban érkezett az országba. A kutatások 965 magyar nevét tárták fel és azonosították a köztársaságiak oldalán – pl. Münnich Ferenc, Kepes Imre, Rajk László. Itt lehet még szót ejteni Gerő Ernőről, akit a szovjet titkosszolgálat katalóniai megbízottjaként a véres leszámolások irányítójaként tartják számon – nem véletlenül kapta tettei következtében a „barcelonai hóhér” jelzőt.

A nemzetközi brigádok lengyel tagjai. (Forrás: wikimedia)

A II. világháború következményeként 1945. április 25-én megszűnt a diplomáciai kapcsolat a két ország között, s ténylegesen csak 1977-ben állt helyre. Ez döntően Franco rendszerének antikommunista jellegéből adódott – nem véletlen, hogy a kommunizmus elől menekülők átmeneti, vagy végleges célként Spanyolországot szemelték ki maguknak. Franco 1946-ban alapította meg a Szent Jakab Kollégiumot (Colegio Mayor Santiago Apostol), aminek célja volt befogadni a kommunizmus elől a hazájukat elhagyó nemzetiségeket. A kollégium összesen 16 nemzetiséget számlált köreiben – köztük lengyeleket, ukránokat, horvátokat és magyarokat is. A háború utáni magyar kormány a SZEB engedélyével a száműzetésben élő emigráns spanyol kormánnyal létesített diplomáciai kapcsolatot (1946. aug. 22.) – más szovjetek által megszállt országgal együttvéve. Ezek a kapcsolatok azonban nem bizonyultak hosszú életűnek, mivel az emigráns kormány nem tudott egyszerre megfelelni a nyugati és a szovjet érdekeknek, így a belső ellentéteik miatt 1949-ben a szocialista országok sorban megszakították velük a kapcsolataikat – egyedül a „különutas” Jugoszlávia nem tett ennek eleget, egészen 1977-ig, azaz felbomlásáig tartotta a kapcsolatot az emigráns kormányzattal.

Habsburg Ottó és Marosy Ferenc szerepe

A magyar menekültek és érdekeik képviseletében, valamint a magyar forradalom támogatásában két kiemelkedő személy játszott fontos szerepet a II. világháború utáni Spanyolországban. Az egyik személy meglehetősen ismert cselekedetei, a magyarság iránt érzett lojalitása és embersége révén, a másik személy neve azonban jórészt ismeretlen, hiszen tetteivel együtt feledésbe merült alakja és szerepe a forradalommal kapcsolatban.

Habsburg Ottó az 1940-es évek közepén telepedett le Madridban és az ott eltöltött évek alatt rendkívül élénk társasági életet élt, így Franco egyik legfőbb bizalmasa és barátja lett. Matilde Eiroa spanyol történész szerint ez a barátság nagyban meghatározta Franco politikáját is. 1949-ben történt, hogy a Madridba érkezését követően a magyar menekültek követelésére Franconál indítványozta, hogy a Marosy vezette magyar követség visszakaphassa az 1945 óta zárolt királyi követséget a Paseo de la Castallena 49. szám alatt, hogy megkönnyítsék a magyar emigránsok beutazását az országba. Ezen túl a Spanyol Rádió 20 perces magyar adását is ő szervezte meg, ami Habsburg Ottó köszöntőjével vette kezdetét.

Habsburg Ottó. (Forrás: habsburgottoalapitvany.hu)

1952-ben Barcelonában került megrendezésre a XXV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, amelynek keretén belül Ottót kérték fel, hogy legyen az 1953-ban megalakuló Közép-Európai Információs és Dokumentációs Központnak (CEDI) a vezetője. Céljuk az volt, hogy elsődlegesen közvetítsenek Spanyolország és a kereszténydemokrata szervezetek között, miközben támogatók keresése révén növelik Spanyolország nemzetközi szerepét és jelenlétét, s egyben segítik és támogatják a Kelet-európai emigránsokat is.

Ezenfelül Habsburg Ottó jelentős mértékben kivette szerepét az 1956-os események közepette is. Az ő javaslatára Franco volt az első, aki szót emelt a magyar események mellett. Folyamatos kapcsolatban volt a sorsdöntő napokban Marosyval, akit azzal bízott meg, hogy továbbítsa parancsait a spanyol kormányhoz, melyben Franco segítségét kérte arra, hogy a frissen felvett ország indítványozza elő az ENSZ Biztonsági Tanácsában a fegyveres beavatkozást a magyar forradalom ügyében. Nagy szerepe volt abban is, hogy a spanyol nép rendkívüli szolidaritással viszonyult a magyar felkelés ügyéhez, ugyanis az október végi napokban a spanyolokon spontán lelkesedés lett úrrá a magyar forradalom híreire, s az egész országban istentiszteleteket tartottak a templomokban Magyarországért. A madridi magyar rádióadást az eredeti tizenkétszeresére, közel négy órányi időtartamra emelték fel. Különböző segély- és gyűjtőakciók is szerveződtek a Spanyol Vöröskereszt jóvoltából.

Marosy Ferenc állt a nem hivatalos magyar királyi követség élén 1949 és 1969 között. Ekkor már ismert diplomatának számított, aki 1921-től tevékenykedett külügyi pályán. Több külföldi diplomáciai misszión is részt vett már előtte, volt Londonban, Belgrádban, Madridban, Bukarestben, Zágrábban, és 1944-től pedig Helsinkiben látott el követi feladatokat. Finnországból a szovjet-finn tárgyalások következtében kellett távoznia, azonban a szocialista Magyarországot nem ismerte el, oda nem kívánt visszatérni, így a szintén az országot elhagyó Pedro Prat de Nantouillet spanyol követtel ápolt jó viszonya következtében egymás társaságában érkeztek meg Madridba 1946 áprilisában. Itt nemzetközi jogot oktatott a madridi Complutense Egyetemen, miközben a Horthy-iránt lojális magyar emigránsok New Yorkban megalakult Magyar Nemzeti Bizottmány őt nevezte ki spanyolországi képviselővé – a spanyol kormányzat számára Marosy így a királyi Magyarországot képviselte. Az MNB megbízottjainak hálózata révén egy-egy országban követként tevékenykedtek, s rendszeresen jelentettek a magyar érdekekről, valamint az adott országban élő magyarok tevékenységéről a külügyi főigazgatónak, Bakách-Bessenyei Györgynek.

1949-ben Habsburg Ottó támogatásával a követség visszakapta régi épületét és értékeit, amelynek következtében Marosy titulusa is változott: hivatalosan is „a magyar érdekek spanyolországi képviseletének megbízottja” lett, immár a Magyar Királyság tényleges félhivatalos képviselőjeként. Ő felelt a szintén Habsburg Ottó által engedélyeztetett magyar rádióadásokért és figyelemmel kísérte a Szent Jakab Kollégium munkáját is, amelynek segítségével számos magyar emigráns tanulhatott tovább, szerezhetett diplomát. Marosy legfőbb szerepe mindezeken túl a magyar menekültek befogadásában és a vízumuk biztosításában rejlett – útleveleket és személyazonosságot igazoló dokumentumokat állított ki. Elsősorban olyan útlevelek kiadásával foglalkozott, amelyek az USA-ba, Kanadába és Portugáliába voltak érvényesek, illetve azokba az országokba, amelyek nem tartottak fenn diplomáciai külképviseletet a Magyar Népköztársasággal.

Kimondottan jó kapcsolatot ápolt Habsburg Ottóval. Ezenfelül a spanyolországi magyar közösség irányítója és szervezője is volt egyben. A közösségen belül minden évben közösen, a madridi követségen ünnepelték meg március 15-ét, a forradalom bukását követően pedig október 23-át is. Marosy soha többé nem tért haza a szocialista Magyarországra. Spanyolországban halt meg 1986-ban, sírja jelenleg is Madridban található, rajta pedig az SZKV felirat áll, ami feltehetően a számkivetett jelzőt takarja. A követség épületét később lebontották, de az épület berendezési tárgyairól és iratairól semmit sem tudunk.

Marosy Ferenc adományátvétel közben. (Forrás: habsburgottoalapitvany.hu)

A spanyol intervenció kérdése

Spanyolország számára egyáltalán nem számított az 1956-os év eseménytelennek. Az év elején Franco külpolitikai nyitásának következtében egyetemi zendülés tört ki Madridban, amelynek következtében kormányválság robbant ki, ami több minisztert, valamint az egyetem rektorát is elmozdította pozíciójából. Ez volt az első olyan ellenzéki megnyilvánulás Franco diktatúrájával szemben, amely már magára a rendszerre is kifejtette hatását. Áprilisban pedig Spanyolország végül kénytelen volt elismerni a marokkói protektorátus területének függetlenségét, így Marokkó területe egyesült.

Október 24-én ért el a forradalom híre Spanyolországba, a madridi követségen tartózkodó Marosyt aznap Habsburg Ottó hívta telefonon az eseményekkel kapcsolatban. A két személy folyamatosan informálta egymást a fejleményekről, Marosy pedig készséggel teljesítette Ottó minden parancsát. Október 26-án Marosy azt a parancsot kapta őfelségétől, hogy a nevében kérje Francotól, hogy tiltakozzon az ENSZ-ben a fenyegető szovjet beavatkozás ellen. Igyekeztek minden fontos tényezőről egymást értesíteni, amint kiderül Marosy által írt beszámolókból, hogy Ottóval az elkövetkező napokban többször is beszéltek telefonon, s őfelsége többször is hangot adott a szovjetek erőgyűjtése feletti aggodalmának, számára ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a szovjet intervenció nem sokáig fog váratni magára. Az október 29-én kibontakozó szuezi válság következtében drasztikus nemzetközi változásra került sor – ennek eredményeképpen az ENSZ tanácsa a magyar kérdésről szóló vitákat felfüggesztette és csak november 1-én került újra napirendre a Közgyűlés előtt.

„A spanyol áldozatkészség továbbra is nagy, csak attól félek, most le fog lohadni, ha hallják, hogy az oroszok ellenállás nélkül elfoglalták megint az országot. Az egyiptomi ügy – bár teljesen megértem az anglo-franciákat – nagyon rosszul jött nekünk, mert eltereli a figyelmet. És esetleg még cseretárgynak tekintenek. Most azt próbáljátok kivédeni.” (Anderle Ádám: 1956 és a spanyol katonai beavatkozás kérdése. In: Magyarország és a hispán világ. Kutatási közlemények II. Szerk. Anderle Ádám, Szeged, Hispánia, 2000. 58.)

Kiemelendő Spanyolország szerepe, akinek a forradalom következtében első dolga volt a humanitárius segélyezés és a menekültek befogadása, támogatása. Október 30-án az ország összes templomában misét celebráltak Magyarország felszabadulásáért. A segélypénzekből mindössze két nap alatt 4000 dollárnyi segélyt gyűjtöttek össze a menekültek számára. Szintén magyar nyomásra hangzott el az ENSZ-ben a spanyolok kérése, miszerint a szervezet állítson fel vizsgálóbizottságot Budapesten – azonban erre semmi esély sem mutatkozott. November 3-án Habsburg Ottó kérésére Marosy Ferenc páncéltörő fegyverek vásárlása miatt fordult Francohoz 500 ezer dollár értékben. A vásárlás az MNB pénzéből valósult volna meg, azonban november 4-én, a szovjet intervenció napján Marosy már repülőgépeket kért Francotól a fegyverszállítás céljából Magyarországra.

„November 2-án, pénteken [Habsburg] Ottó közölte, hogy a hírek szerint nagy szovjet katonai erők gyülekeznek Galíciában, nyilván azzal a szándékkal, hogy betörjenek Magyarországra. November 4-én Őfelsége újból felhív és közli, hogy az orosz hadsereg átlépte a határt és utasít, hogy azonnal menjek a Pradóba, és az ő nevében kérjem meg Francót, hogy küldjön segítséget a magyar szabadságharcosoknak.” (Szovjet katonai intervenció. Szerk. Györkei Jenő – Horváth Miklós, Argumentum Kiadó, Budapest, 2001. 36.)

Minden jel azt bizonyítja, hogy Franco meglehetősen komoly elhatározást tanúsított a katonai segítségnyújtással kapcsolatban, ugyanis a Marosy által említett napon, november 4-éről 5-ére virradó éjjel, éppen egy vidéki vadászatból megérkezvén azonnal összehívta a minisztertanácsot. Itt rövid tanácskozást követően elhatározták az önkéntes hadsereg küldését Magyarországra. Szintén a helyzet fontosságát és a döntés határozottságát hivatott igazolni, hogy Agustín Muñoz Grandes, a spanyol honvédelmi miniszter és a keleti fronton harcoló Kék Hadosztály egykori parancsnoka lemondott a posztjáról, hogy elvállalhassa a katonai segélycsapat parancsnoki tisztjét. Franco azonban nem fogadta el Grandes lemondását, így a misszió vezetésével Czilhert Aurélt bízta meg. Czilhert feladata lett volna, hogy a tankelhárító fegyvereket három repülőgéppel eljuttassa Magyarországra. Problémát jelentett azonban, hogy a spanyol repülők még nem bírtak volna ki egy ilyen hosszú utat Spanyolországból egyenesen Magyarországra, ezért valahol Németország, vagy Ausztria területén le kellett volna szállniuk tankolás céljából, ami azonban számos biztonságpolitikai kérdést vetett fel. A tervek szerint a München melletti Neubibergben végezték volna el a tankolást, hogy aztán az útjukat folytatva valahol Szombathely térségében adják át a fegyvereket a magyar felkelők számára.

Az akció azonban még a megkezdése előtt be lett tiltva. Artajo spanyol külügyminiszter felkereste az USA ENSZ-nagykövetét, Cabot Lodge-ot és közölte vele, hogy Franco kész fegyveres erőkkel támogatni a magyarok ügyét – ez volt az egyetlen olyan javaslat a forradalom támogatására, ami az amerikai vezetés tudomására jutott. Az USA vonakodott támogatni a spanyolok akcióját, amelynek következtében Czilhert akcióját egy váratlan telefonhívás akasztotta meg november 5-én az USA részéről, ahol kifejtették a spanyol kormány számára, hogy az ő engedélyük nélkül semmilyen katonai akciót nem kivitelezhetnek a magyarok megsegítésére.

„Az Egyesült Államok kormánya osztozik a spanyol kormány ellenszenvében a Magyarország elleni brutális szovjet katonai akció miatt, valamint a magyar nép függetlenségi harca iránti mély együttérzésében. Ugyanakkor az Egyesült Államok kormánya sajnálattal arra a következtetésre jutott, hogy semmilyen, ismétlem, semmilyen módja nincs annak, hogy hasznos katonai intervenciót hajtson végre a magyar hazafiak támogatására a siker reményében és a Szovjetunióval való nagyméretű konfliktus súlyos kockázata nélkül. Az ENSZ aktívan foglalkozik a világbékét fenyegető különféle problémákkal, és az Egyesült Államok nézete szerint az szolgálja a legjobban mindannyiunk érdekeit, ha ezeket a kezdeményezéseket a sikeres befejezésig visszük. Következésképpen az Egyesült Államok kormánya sem nyílt, sem titkos katonai beavatkozásra nem, ismétlem, nem vállalkozhat Magyarországon a jelen körülmények között.” (Borhi László: Franco és az 1956-os magyar forradalom. Dokumentumok a spanyol segítségnyújtás tervéről. História 9-10. (1998) 61.)

Mi okozhatta az USA ilyen heves reakcióját? Nos, Amerika a nyilvánosság előtt Kelet-Európa felszabadítása mellett érvelt – kizárólag békés eszközök alkalmazásával. Borhi László szerint ugyanis a CIA lelkesen fogadta a magyarországi eseményeket, mivel ez a szervezet kötelezte el magát leginkább a szovjet tömb felszabadítása mellett. Érthető módon, az amerikai vezetés tartott egy újabb fegyveres, katonai konfliktus lehetőségétől, hiszen a CIA véleménye szerint a Szovjetunió bármit megtett volna Magyarország megtartásáért. Fontos tény ugyanakkor, hogy az USA számára Magyarország nem ért annyit, hogy miatta gyengüljenek a pozícióik más területeken (pl. Közel-Kelet). Érdemes még kiemelni azt is, hogy egy ilyen akció keretén belül meg kellett volna sérteni Ausztria, Csehszlovákia, vagy éppen Jugoszlávia területeit.

Ugyanakkor érdemes lehet az USA álláspontját megvizsgálni a magyar események tükrében, ugyanis a fegyverszállítmányok célterülete, Szombathely és környezete november 5-én elesett. Másnap, november 6-án már mindenki úgy vélte, hogy a magyar felkelés ügye és lehetősége elveszett. Más szempontból nézve azonban az USA már október 29-e után elhatározta, hogy nem avatkozik be a Szovjetunió befolyási övezetében zajló eseményekbe – ez alól a magyar forradalom sem jelentett kivételt. Egyes vélemények szerint a spanyol intervenció még a megvalósítása esetén sem fordíthatta volna kedvező irányba az eseményeket. Más megvilágításból szemlélve azonban kijelenthetjük, hogy az USA engedélye nélkül más nyugati állam sem avatkozott volna be a Szovjetunió hatáskörébe tartozó katonai konfliktusba.

Következmények

Bár a lehetőség elillant, november végén érkezett Madridba Zákó András tábornok, a Magyar Harcosok Bajtársi Szövetségének parancsnoka azzal a céllal, hogy tájékoztassa a spanyolokat a magyar forradalom ügyéről és az ország valós katonai helyzetéről. Ünnepélyes beszámolója során kifejtette véleményét, miszerint a magyar forradalom ügye nem veszett el, s szerinte a felkelés tavasszal újra fog indulni. Két tervezet köthető feltételezetten a nevéhez a magyar üggyel kapcsolatosan. Az egyik, a Lo que debe hacerse en este momento (Amit e pillanatban tennünk kell), ami egy közös Közép-Kelet-európai katonai parancsnokság felállítását indítványozta elő, s amely szerint egy csehországi felkeléssel lehetne újraindítani a szovjetek elleni támadást. A tervezet egyik legnagyobb hátulütője ugyanaz volt, ami végül a spanyol katonai támogatást meghiúsította, ugyanis a terv kimondta, hogy az akció az USA finanszírozásától és támogatásától függött. A másik tervezet pedig az Ayuda española a Hungría en su lucha el comunismo (Spanyol segítség Magyarországnak a kommunizmus elleni harcában) címet viselte, s egy titkos tőkealap létrehozásáról határozott a szovjetellenes harcok érdekében.

A Magyar Királyi Követség épülete. (Forrás: habsburgottoalapitvany.hu)

A magyar forradalom ügye elesett, s hamarosan az intervenciós tervek lekerültek a napirendről, azonban a sajtóban még sokáig jelen volt Magyarország 1956-os szerepvállalása. Franco államának szolidaritása a magyar ügy mellett mindenesetre számos pozitív hozadékkal kecsegtetett Spanyolország számára, ugyanis a spanyol állam 1939 óta először tudott a nemzetközi színtéren megjelenni a nyugati demokratikus hatalmak oldalán. A nyugati hatalmak elismerését jelzi, hogy 1958-ban Spanyolország felvételt nyert a Világbankba, ami egy kisebbfajta gazdasági válságot kívánt orvosolni az országban. Ennek következtében Spanyolország gazdasága fellendült az egyre növekvő működőtőkének köszönhetően, amelyet egyedül csak az 1973-as kőolajár robbanás vetett vissza jelentős mértékben. Ez kétségtelenül hatással volt Franco politikájára is, így a nyugati hatalmak szimpátiájának elnyerése céljából kezdetét vette az alkotmányos „kozmetika” évtizede – ennek egyik látványos és sokat sejtető éve volt 1969, amikor Franco XIII. Alfonz király unokáját, Juan Carlos herceget nevezte ki hivatalos utódjának. Ennek következményeként az 1970-es évekre egy jóléti állam kezdett kibontakozni Spanyolországban: sorra jelent meg a háztartásokban a tévé, az autó és a telefon is.

Fontos lehet még szót ejteni Spanyolország diplomáciai kapcsolatainak a kiszélesítéséről is. 1958-59-től kezdve a gazdasági stabilizációs terv keretében tárgyalások kezdődtek félhivatalos formában Spanyolország és Magyarország között a megszakadt árucserék felújításáról. A diplomáciai kezdeményezés spanyol részről indult 1965-ben, s csaknem valamennyi közép- és kelet-európai országgal felvették a kapcsolatot – mindezekben jelentős szerepe volt a nagyhatalmak közötti feszültségek enyhítésének is. Az árucsere és a gazdasági együttműködés kiszélesedésének következtében került sor a nagykövetek kinevezésére 1977-ben, s megállapodást írtak alá a Szovjetunióval és Csehszlovákiával, valamint Romániával, Jugoszláviával, Bulgáriával és Lengyelországgal együtt. Spanyolország gazdasági erősödését és a nemzetközi politikában játszott szerepét bizonyítja, hogy 1986-ban az Európai Unió tagországává vált.

Konklúzió

Érdemes megvizsgálni a spanyol tankönyvek szövegét és tartalmát Franco és az 1956-os magyar forradalom kapcsolatáról. Nos, sajnos ennek a vizsgálatnak az eredményei azt bizonyítják, hogy nem tisztázottak az 1956-os események megfelelőképpen, hiszen csak a hidegháború egyik eseményeként tartják számon. Már maga az 1956-os események megnevezése is problémás, hiszen a tankönyvek sem fogalmaznak konkrétan, s a forradalom helyett inkább felfordulásként, felkelésként, mozgalomként, vagy éppen válságként utalnak többnyire a magyar eseményekre. Ugyanígy megfigyelhetőek a képi és tartalmi tévesztések is, hiszen az eseményeket gyakran összekeverik az 1968-as prágai tavasz mozzanataival.

Levonhatjuk a következtetést, miszerint a Franco vezette Spanyolország kész volt fegyveresen támogatni a magyar forradalmat. Ennek okai összetettek, mégis jelentős tényezőnek számít a Franco-rendszer antikommunista beállítottsága, valamint a nyugati hatalmak támogatásának az elnyerésére tett erőfeszítések. Azonban mind Franco, mind az európai hatalmak csak az USA által engedélyezett hadműveletekben vehettek részt, mivel ez ténylegesen egy nyílt katonai konfliktushoz vezetett volna a két szuperhatalom között. Ennek következtében sem ekkor, sem a későbbiekben nem valósulhatott meg a spanyol katonai támogatás a magyar felkelők részére.

Vlasics Bálint

Bibliográfia

A Marosy-iratok. Magyar királyi követség Madridban 1948–1957. (Anderle Ádám), Hispánia, Szeged, 2002.

Anderle Ádám: 1956 és a spanyol katonai beavatkozás kérdése. In: Magyarország és a hispán világ. Kutatási közlemények II. (Szerk. Anderle Ádám), Szeged, Hispánia, 2000. 55–62.

Anderle Ádám: A magyar–spanyol kapcsolatok ezer éve. Szegedi Egyetemi Kiadó, Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged, 2005.

Anderle Ádám: La intervención espanola en la revolución húngara de 1956 según las fuentes hispano-húngaras. Historica Actual Online 10. (2006) 115–123.

Anderle Ádám: Spanyolország története, Pannonica Rt., 1999.

Borhi László: Franco és az 1956-os magyar forradalom. Dokumentumok a spanyol segítségnyújtás tervéről. História 9-10. (1998) 60–62.

Matilde Eiroa: A múltbeli kapcsolatoktól a jelenkori követelményekig. A spanyol–magyar kapcsolatok helyreállításának folyamata. Múltunk 54. (2009) 89–98.

María Dolores Ferrero: Az 1956-os magyar forradalom nemzetközi visszhangja és a spanyol részvétel kérdése. In: Anderle Ádám: A magyar forradalom és a hispán világ, 1956. SZTE BTK Hispanisztika Tanszék, Szeged, 2007., 21–31.

Dolores Ferrero Blanco: La revolución húngara de 1956: el carácter político y la organización social. Historica Actual Online 10. (2006) 99–113.

Fischer Ferenc: Az 1956-os magyar forradalom tükröződése a spanyol történelem tankönyvekben. Történelemtanítás 2011/3. 

Győri Enikő: „Hazánk már nincs, de magyarok még vannak” – gondolatok Habsburg Ottó ’56-os kiáltványa apropóján. Habsburg Ottó Alapítvány 

Gyuricza Kata Sára – Gyuricza Péter: Sorsfordító forradalom Magyarország, 1956. Magyarország Nagykövetsége Spanyolország, Budapest, 2016.

Pinnyey Samu: Franco „nem harcoló országa” és a második világháború. Újkor.hu, 2018. június 24.

Rainer M. János: Az 1956-os magyar forradalom. Osiris Kiadó, Budapest, 2016.

Semsey Enikő: „Az elvtársak anyja” és a spanyol kommunista párt szimbóluma, Dolores Ibárruri. Újkor.hu, 2022. március 31.

Semsey Viktória: Spanyolország és Latin-Amerika 19–20. századi rövid története. Zsigmond Király Főiskola – Könyvpont – L’Harmattan, 2010. 11–66.

Szovjet katonai intervenció. (Szerk. Györkei Jenő – Horváth Miklós), Argumentum Kiadó, Budapest, 2001.

Zalai Anita: Franco és az 1956-os magyar forradalom. Belvedere Meridionale 29. (2017) 102–111.

 

Az 1956-os forradalom és szabadságharc iránt érdeklődők figyelmébe ajánljuk két évvel ezelőtti összeállításunkat az Újkor.hu témába vágó cikkeiből. Elérhető ide kattintva. [a főszerk.]

Ezt olvastad?

Zinner Tibor jogtörténész évtizedek óta kutatja az 1945 és 1989 közötti igazságszolgáltatás történetét. Doktori értekezését még az Ébredő Magyarok Egyesületének