A mohácsi vereség: minden bajunk forrása?

2022. március 29-én rendezték meg a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Tas vezér utcai épületében A magyar történelem vitás kérdései című beszélgetéssorozat soron következő alkalmát, Minden bajunk forrása? A mohácsi vereség a történelmi emlékezetünkben címmel. A szervezők a csata két kiemelkedő szakértőjét: Fodor Pált, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont (BTK) egykori főigazgatóját, a BTK Történettudományi Intézet tudományos tanácsadóját, valamint B. Szabó Jánost, a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) történészét hívták meg a beszélgetésre, amelyet az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának két oktatója, Pócza Kálmán politológus, valamint Gali Máté történész moderált. A magyar őstörténettől kezdve egészen az 1956-os forradalommal bezárólag a magyar történelem vitás kérdéseit taglaló beszélgetéssorozat a szakkollégium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának szervezésében zajlik.

Gali Máté, Fodor Pál, B. Szabó János és Pócza Kálmán. Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC

„Mohács három egymásba fonódó történet. Nemcsak vagy nem is elsősorban az 1526. augusztus 29-én délután megvívott csata története, hanem jóval több annál. Egyrészt a csatához vezető, azt megelőző – változó hosszúságú, de javarészt mégis a Jagellók országlásához kötött – kor története. Másrészt a csata máig nyúló utótörténete, tele egymással perlekedő értelmezésekkel és ideológiai konstrukciókkal.”

Gali ezzel, az Örök Mohács címmel a Rubiconban megjelent Fodor Pál-írásból származó idézettel indította a beszélgetést, amely alapvetően a csata előbb említett három történetét” tekintette végig. Az esemény első nagyobb blokkjában a Jagelló-kor értékelése került terítékre. Fodor ehhez kapcsolódva kiemelte, hogy a 16. századi történelmünk tragikus eseményei miatt hajlamosak vagyunk megfeledkezni a – szintén az Oszmán Birodalom elleni harc által meghatározott – Mohács előtti 130 évről, amely erősen kihatott a Magyar Királyság hosszú távú sorsára. A török kor kezdetét a neves turkológus éppen ezért nem 1526-ra, hanem 1389-re, az I. rigómezei csata évére teszi. Ugyanis a független szerb állam bukását kiváltó összecsapás következtében I. Bajezid állama eljutott Magyarország déli határához, amelyen a török seregek rendre átlépve jelentősen gyengítették a mindenkori magyar király erejét. Az ellenség által okozott károkat egy idő után hazánk társadalma nem tudta kiheverni, ez pedig végső soron ahhoz vezetett, hogy a folyamatosan erősödő oszmánokkal szemben a 16. század elejére a Jagellóktól függetlenül kimerült az ország, amely — Mátyás uralkodásának idejét leszámítva — korábban mindent megtett a török elleni harc sikerének érdekében.

Ezután B. Szabó János vette át a szót, aki szerint

„a Jagelló egy peches dinasztia volt a magyar történelemben,” hiszen „nagyjából mindegy, hogy ki mit csinál a valóságban, ha rossz a sajtója, mert a sajtó az igazi hatalom. A Jagellóknak tulajdonképpen az volt a tragédiája, hogy részben a magyar nemzeti emlékezetben nagyon magasra értékelt Hunyadi Mátyás után jöttek, és aztán a magyar történelemben a legtovább uralkodó Habsburg-dinasztia elé kerültek, akiknek elemi érdeke volt olyan látszatot kelteni az elődeikről, mintha az ő alkalmatlanságuk szolgáltatott volna okot a Habsburgok trónra kerülésére.”

A méltánytalan birodalmi történetírók és az utókor hozzáállása emiatt egy torz Jagelló-kép kialakulásához vezetett, amely mélyen beleívódott a magyar történelmi emlékezetbe. Ez a globális összefüggések áttekintését mellőző, csupán a magyar viszonyokkal foglalkozó beszűkült múltkép pedig a korszakra koncentráló magyar történetírást is sokáig meghatározta. B. Szabó éppen emiatt emelte ki azt a megdöbbentő tényt, hogy tulajdonképpen Mohács után közel 500 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az elmúlt évtizedekben a hazai középkorászok a Jagelló-korszak reálisabb értékelése érdekében végre a kor saját forrásaihoz – oklevelekhez, számadásokhoz – forduljanak. Ezekből aztán egészen más kép rajzolódott ki, mint a Mohács-centrikus retrospektív visszatekintésekből. Fodor ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy a negatív Jagelló-képben a moralizálás is fontos szerepet játszik, amely azon alapul, hogy a vesztesnek bűnösnek kell lennie, hiszen, aki nem tud helytállni, az nyilvánvalóan hibát követett el.

Sudár Balázs és Igaz Levente történészek a közönség soraiban. Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC

A következő kérdés arra vonatkozott, hogy lehetett-e olyan alternatíva a törökökkel szemben, amely a béke keresésén alapult volna. Fodor erre válaszul elmondta, hogy a magyar politikai elitben ez Mátyást leszámítva nem is merült fel és tulajdonképpen a gyorsan ősellenséggé váló törökök balkáni térnyerésétől kezdve az ellenállás volt az egyetlen opció. Ebben a kontextusban pedig a harc elbukása nem jelentett mást, mint az identitás elvesztését, a kereszténység bukását, sőt a kárhozatot. Ez az isteni kiválasztottságtudatot is magába foglaló morális töltet a 15. században beleivódott a magyar társadalomba és lehetetlenné tette a hódítókkal való együttműködést. Mátyás ezzel szemben, apja kudarcaiból okulva már békésebb viszonyra törekedett a törökkel, viszont a kiegyezés lehetősége nála sem merült fel. A magyar politikai elit a balkáni példákat is láthatta, és ezek alapján nyilvánvaló volt, hogy a muzulmánokkal cimboráló, a kibontakozást a szultán oldalán kereső vazallus uralkodók országai bukásra vannak ítélve.

B. Szabó ehhez kapcsolódva kiemelte, hogy hosszú távon nem is lehetett volna olyan politikát folytatni a török-kérdésben, amely mellőzi a tömegbázis támogatását, márpedig a Jagelló-korban a politizáló nemesség teljes mellszélességgel a harc oldalán állt és még a mohácsi csata előtt is jól érezhető volt, hogy a sereg „verekedni akar,” pedig ekkorra már alaposan megváltoztak az elmúlt 130 évre jellemző erőviszonyok. A fentiekből így egyenesen következik, hogy

„ahhoz, hogy egy olyan megoldás szülessen, ami ellentmond a korábbi politikai kultúrának, egy traumára van szükség.”

Ez a trauma pedig Mohács volt, amely aztán a Szapolyai-párt számára a Habsburg Ferdinánd támadása miatt előálló szorult helyzetben végül elfogadhatóvá tette a törökbarát politikát. Emiatt viszont 1541-ben a Keleti Magyar Királyság hasonlóan járt, mint más korábbi török vazallusok, ugyanis a szultán serege megszállta az ország fővárosát.

A beszélgetés második blokkja magára a csatára koncentrált, először is azt a kérdést vizsgálva, hogy pontosan hol is történt az összecsapás. B. Szabó János ezzel kapcsolatban leszögezte, hogy egyrészt nincs értelme felsorolni a szűk forrásbázison alapuló korábbi elméleteket, másrészt pedig a tágabb értelemben vett csatatér a Mohácstól délre elterülő, jól behatárolható mező volt. A további szűkítés érdekében a műszeres csatatérkutatás nyilván hasznos, viszont a középkori összecsapások esetében a hadtörténetírás nem tartja fontosnak a pontos behatárolást; leginkább azért nem, mivel nincsenek ehhez megfelelő, egzakt módszerek. Mohácsnál ráadásul közel százezer ember harcolt, ami a napóleoni háborúk ütközeteihez fogható léptékű összecsapást jelent és a korszak legnagyobb csatái közé tartozik, így a mohácsi síknak jóformán nincs is olyan szeglete, ahol 1526-ban ne történt volna harci cselekmény. Ezért aztán a modern módszerek segítségével legfeljebb főbb csomópontokat lehet megállapítani, amelyek így is csak az egykori harcmező egy kis részét jelentik.

A beszélgetést Gali ezután II. Lajos halálának kérdése felé irányította és ismételten Fodor Örök Mohács című írására hivatkozott, amelyben hangsúlyosan megjelent, hogy az oszmánok Rigómezőnél (1389) és Ankaránál (1402) megtanulták, hogy a mindenkori csatarend első számú feladata a szultán védelme kell, hogy legyen. Ezzel szemben magyar részről viszont azt kell látnunk, hogy a törökkel vívott harc során I. Ulászló és II. Lajos is holtan maradt a harctéren. Fodor kiemelte, hogy a mohácsi magyar seregről már a kortársak is nagyon negatív képet festettek, azt sulykolva, hogy a hadvezetés hagyta elesni a királyt, sőt martalékul dobták őt a hódítóknak. Lajos tragikus halála még Ibrahim nagyvezírnek is szemet szúrt és később Szapolyai egyik követének meg is jegyezte, hogy a törökök a legutolsó katonájukat sem hagynák ilyen ostoba módon veszni. A neves turkológus elmondta, hogy nem szeretné bírálni a mohácsi csata magyar hadvezetését, de véleménye szerint is óvatosabbnak kellett volna lenniük a király biztonságának kérdésében, hiszen Lajos védelme jelentősen meggyengült akkor, amikor Báli bég átkaroló csapatai ellen küldték a testőrséget, amely nem tudta visszaverni a török túlerőt és az uralkodó védelmét sem oldhatta meg úgy, hogy II. Lajos részvétele a csatában ekkor már nem is lehetett kérdés, hiszen a katonák nélküle nem vállalták volna a harcot.

B. Szabó ezt azzal egészítette ki, hogy teljesen más volt a középkori keresztény és a török hadikultúra felfogása az uralkodó szerepéről, hiszen

„ha egy huszonéves, jó egészségnek örvendő király ott van a csatatéren, az harcol. Mindig úgy gondolunk erre a dologra, mintha Lajos nem lett volna király, hanem neki mindig, mindent meg lehetett volna mondani és nem lett volna semmiféle saját akarata ebben a dologban. Mennyire mókás ezt elképzelni Mátyás esetében: hogy majd neki megmondják, hogy hova álljon. Mert tudjuk, hogy rosszul végződött, és Lajosról azt gondoljuk, hogy ő 20 évesen egy alkalmatlan, teszetosza, a helyzetet fölismerni nem képes gyerek, de hát a középkorban egy 20 éves fiatalember lóháton, páncélban az nem gyerek, és ugyanez a helyzet Ulászlóval is: mondhatták neki azt a tanácsot, hogy ő a derékhaddal ne rohanja meg a szultáni sereget, de ha a király úgy dönt, hogy megrohanja, akkor az meg lesz rohanva.”

B. Szabó János. Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC

A szultáni had ezzel szemben akkor is működött, ha az uralkodó egyszerűen csak állt a katonái által alkotott „mozgó erőd” közepén. Ettől függetlenül az ő élete sem volt mindig biztonságban, hiszen az aktuális ellenség általában törekedett a megölésére, mivel halála beláthatatlan következményekkel járt volna többszáz kilométerre a birodalom központjától. A magyarok a Szelim szultán ellen harcoló mamelukokhoz, vagy Iszmail sah harcosaihoz hasonlóan szintén elhatározták, hogy végeznek a török uralkodóval, ugyanis egy bizonyos Marcali nevű vitéz összeszövetkezett néhány tucat társával, hogy a csata közben megöljék Szulejmánt. A hatalmas lőporfüstöt kihasználva sikerült is eljutniuk a szultáni testőrségig, sőt hárman közülük rá is rontottak a padisahra, a testőrök azonban végeztek velük.

II. Lajosra visszatérve B. Szabó elmondta, hogy a kora újkor hajnalán már nem volt elvárás Európában, hogy az uralkodó személyesen is részt vegyen a hadjárataiban. A magyar király viszont más helyzetben volt, hiszen nélküle nem állt volna össze a sereg és nem ütközött volna meg a törökkel, mivel „az öngyilkosságnak ez a formája csak úgy működik, ha ott van az uralkodó.”  Fodor Pál II. Lajos példájában a rózsák háborújában hadakozó angol királyoknál is megjelenő középkori vezértudatot figyelte meg, kollegája pedig ehhez csatlakozva helyeslően meg is jegyezte, hogy

„Magyarország egy archaikus ország volt, ahol az elit szerepfelfogása egy korábbi időszakban gyökerezett. Itt Lajos haláláig tényleg nem lehetett elképzelni, hogy a király ne álljon ki a gátra.”

Ezután megkezdődött a beszélgetés harmadik és egyben utolsó blokkja, amely a csata utóéletét taglalta. Kezdésként Pócza a kibontakozást a török oldalán kereső politikai szereplők utólagos megítélésével kapcsolatban tett fel kérdést. Fodor válaszában megjegyezte, hogy a kurucos és a labancos szemlélet miatt a mai napig vitatott számos kora újkori magyar politikus személye. Külön kiemelte Szapolyait, aki a királyi cím megszerzéséért folytatott törekvései és a törökkel való kapcsolata miatt már életében megtapasztalhatott jópár rágalomhadjáratot, viszont szerinte

„Szapolyai 1526-ban azt tette, amint mindenki tett volna a helyében: ő volt az ország leggazdagabb családjának feje, ő volt az az erdélyi vajda, aki az elmúlt 15 évben rengeteg katonai sikert ért el. A családja már uralkodói famíliákkal házasodott, tehát megvolt az európai beágyazottsága is. Volt nagyon komoly belső támasza Magyarországon, tehát minden oka meg volt rá, hogy úgy gondolja, alkalmas király lehet, ha már bekövetkezett ez a szörnyű szerencsétlenség – amiben egyébként nem volt felelős, hiszen ő azt tette, amit akkor tennie kellett; más kérdés, hogy rossz parancsokat kapott. Csakhogy eltelt egy év és kiderült, hogy van egy másik király is. A magyarok másik fele úgy gondolta, hogy nem az önálló utat kellene választani, hanem be kéne valamilyen úton-módon tagozódni a kialakuló Habsburg Birodalomba.”

Ebben a helyzetben Szapolyai megpróbálta megvédeni a saját trónját Ferdinánddal szemben, csakhogy kiderült, hogy képtelen rá, így aztán Szulejmánhoz fordult és vállalta, hogy a szultán vazallusa lesz, ez pedig „egy olyan fordulat, ami a magyar történelemben korábban elképzelhetetlen volt.”

Az elkövetkező években aztán a törökök kisebb-nagyobb kudarcait látva a két magyar király felosztotta az országot és Fodor szerint itt történt igazából az első nagy hiba a magyar elit részéről, ugyanis feladták Magyarország egységét. A Ferdinánd- és a Szapolyai-párti nemesség belenyugodott abba, hogy az országon többen osztozkodnak, még akkor is, ha az 1538-as váradi béke János halála után kilátásba helyezte, hogy a keleti országrész is Ferdinánd uralma alá kerülhet. Szapolyai ezt azonban megszegte, és „itt követte el a második megbocsáthatatlan bűnét,” mivel saját dinasztiájának megerősítése érdekében elfogadta azt, hogy fia a szultán kegyelméből uralkodhasson a maga országa felett, azt gondolva, hogy a Habsburgok és az oszmánok erőegyensúlyát jelentő állapot tartósan fenntartható. Ez pedig

„megásta Magyarország sírját. Ez vezetett 1541-hez és ez vezetett ahhoz, hogy a Török Birodalom a következő 150 évben folyamatosan terjeszkedett Magyarország kárára.” Az elkövetkező események tükrében tehát Szapolyai modelljéről elmondható, hogy „rendkívül káros volt.”

A beszélgetés záró kérdéseként Gali Kisfaludy Károlyt idézve arra volt kíváncsi, hogy mikor is vált Mohács „nemzeti nagylétünk nagy temetőjévé” a történeti emlékezetben. B. Szabó erre válaszul megjegyezte, hogy magával a Mohács című verssel kapcsolatban egy érdekes paradoxon áll fenn, ugyanis mindenki csak ezt a negatív kicsengésű sort ismeri a költeményből, holott a Mohács valójában pozitív képet fest az országról, így a vereség a boldog jelen ellentétpárjaként került a műbe, amely jól illeszkedett a napóleoni háborúkat követő Habsburg birodalmi propagandába is. Az 1848–49-es szabadságharc leverése után aztán új megvilágításba helyeződött a csata, amely immár a gyászos jelennel párhuzamba állítva jelent meg. Majd ugyanez történt Trianon, a második világháború és 1956 után is; hiszen Mohácson keresztül egyszerre lehetett beszélni egy egész országot megrázó traumáról, a függetlenség elvesztéséről, illetve az idegen megszállásról is.

Fodor Pál. Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC

Fodor szerint Mohács 1526. augusztus 30-tól kezdve a mai napig egy olyan gombóc, amit se lenyelni, se kiköpni nem tudunk. Mohács búvópatakként, de az egész 16., 17. és 18. századi magyarság mindennapjaiban ott volt. Végignéztem ebből a szempontból a 16. századi történetírókat, hogy hogyan vezetik be ezt a problematikát: egyszerűen azt találtam, hogy szinte mindegyiknél cezúra Mohács. Azt az álláspontot képviselték, amit én azzal a képpel szoktam kifejezni, hogy a magyar történelemnek két félideje van: az első 500 év 1526-ig és utána a második félidő. A kettő nagyon, nagyon eltér egymástól: az elsőben még saját elgondolásaink szerint csináljuk a dolgokat, de 1526 óta minden kényszerszerű, mindig csak azt tehetjük, amit éppen lehet, nem pedig azt, amit kéne és ennek a magyarság végig tudatában volt.

„Mohács tulajdonképpen allegóriaként nagyon jó volt arra, hogy a korabeli magyar problémákat elmondják általa. Magyarországon elég gyakran alakult úgy a helyzet, hogy nem lehetett nyíltan kimondani, amit gondolunk, hanem mindig valami mással kellett kifejezni. Mohács minden pillanatban használható volt arra, hogy az aktuális megkötöttségeinket, nyomorúságainkat, lemaradásainkat és ki nem elégültségünket valahogy kifejezzük. Egyszerűen nem lehet tőle megszabadulni még most sem.”

A magyar nyavalyák és bűnök gyökereit mindig Mohácshoz vezette vissza az utókor, de a széthúzás, a szalmaláng-mentalitás, a meggondolatlanság is a csatát követően vált nemzeti önsztereotípiává.

Gali Máté és Fodor Pál. Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC

B. Szabó ehhez kapcsolódva elmondta, hogy minden – a Mohács után Magyarországot is érintő – hódításról elmondható, hogy amennyiben a győztes fél nem képes a vesztesek számára a birodalomba való beilleszkedés lehetőségét felkínálni, akkor a vereség hatalmas tragédiává válik utóbbiak történeti emlékezetben. Márpedig a magyarság így járt. Pálffy Gézára hivatkozva megjegyezte, hogy Mohács után

„Buda egy oszmán vilajet központja lesz és a szerepkörök szétosztódnak Bécs, Pozsony, Zágráb, Kassa, Gyulafehérvár és Belgrád között. A 16. századra szétosztódott szerepkörök aztán 1920 után az utódállamok történetében manifesztálódnak”. Zárásként elmondta, hogy az objektivitás érdekében „500 év távlatából most már éppen itt az ideje, hogy próbáljunk távolságot tartani Mohácstól, még akkor is, hogyha a hosszútávú következményei máig érzékelhetők.”

A beszélgetést Fodor Pál zárta le azzal, hogy a török uralom által sújtott népek közül „senki nem bántja ennyire magát, mint mi.” A balkáni népeknél ugyanis utólag kialakult egy egységes kép, amelyben a hangsúly azon van, hogy a vereségeik ellenére is képesek voltak megőrizni az identitásukat, hogy aztán az újkorban kivívják nemzeti függetlenségüket, amely végső soron nagy teljesítmény.

Mohács „a visszavágás, a talpra állás, az újrakezdés szimbóluma is lehetett volna. Egyébként a 17. században is voltak már ilyenek: egy Liszti László nevezetű szerző pont ezt a pozitív Mohács-képet akarta megfogalmazni, hogy tulajdonképpen nagyot teljesítettünk, a magyar vitézek azt tették, amit kellett és nekünk is úgy kell viselkednünk, ahogy a mohácsi hősöknek. Volt ilyen felfogás, de aztán nem ez jutott érvényre, hanem az, hogy ez egy gyászmunka és azóta – ahogy Ady híres versében megfogalmazta – nekünk örökké Mohács kell.”

Fodor Pál és B. Szabó János beszélgetése végig lendületes, élvezetes maradt és talán a Kedves Olvasó is átérezheti, hogy kifejezetten gondolatébresztő volt. De ami még ennél is fontosabb, hogy talán ez is egy apró lépés volt afelé, hogy véget érjen az a bizonyos gyászmunka és önmarcangolás – hogy a mohácsi hősök tisztelete mellé az újrakezdés, a talpra állás gondolata léphessen.

Kréz Gellért

Ezt olvastad?

Milyen információkkal szolgálhatnak az Árpád-ház férfinevei a dinasztia kapcsolatrendszeréről? Attila valóban az Árpádok őse volt? Kende vagy gyula volt-e Árpád?