A kéziratok mögött emberi sorsok vannak – interjú Szoleczky Emesével

Oszd meg másokkal is:

Portré

Szoleczky Emese Pulszky Ferenc-díjas történész-muzeológus, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Dokumentációs Osztályának osztályvezető-helyettese, a Kéziratos Emlékanyag-gyűjtemény gyűjteményvezetője. 2003 és 2008 között az ICOM Magyar Nemzeti Bizottságának elnökségi tagja, 2008–2015 között titkára. Kutatási témája Huszt és más határvárak története, a 16–20. századi magyar katonai életmód- és művelődéstörténet. Számos tudományos és ismeretterjesztő előadás, publikáció, kiállítás, konferencia fűződik a nevéhez. A Hadtörténeti Múzeum munkatársaként elévülhetetlen érdemeket szerzett a közművelődés terén, a Kéziratos Emlékanyag-gyűjtemény feldolgozásában és közzétételében, valamint a múzeumi akadálymentesítésben, a fogyatékossággal élők közgyűjteményi lehetőségeinek biztosításában. Szoleczky Emesével kutatásairól, szakmai pályájáról és múzeumi tevékenységéről beszélgettünk.

Újkor.hu: Mit juttatnak eszedbe a következő sorok: „Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék/Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold”?

Szoleczky Emese: A Kölcsey-epigramma, amelyet mindenki ismer, bár azt már kevesen tudják, hol is fekszik a vár… És természetesen a szakdolgozatom meg a doktori disszertációm. Magyar–történelem szakosként kíváncsi voltam, hogy miért pont Husztra esett a Himnusz költőjének választása annak idején – noha megénekelte Munkácsot és Ungvárt is –, és miután elvont, általában a helyszínt sem ismerő irodalmári válaszokon, elemzéseken kívül azt sem lehetett tudni, hogyan keveredett a költő a várhoz, mit látott benne, amit mi már nem? Ezek a kérdések erőteljesen motiváltak, hogy elkezdjem kutatni a témát.

Milyen Huszt várának helyzete manapság?

A vár mára sokkal lepusztultabb annál, mint amit annak idején Kölcsey látott – sajnos, az utóbbi évtizedek igen gyors állagromlását tehetetlenül néztük végig. 2017-től a Teleki László Alapítvánnyal és a Vigyázók Had- és Kultúrtörténeti Egyesülettel közösen kezdeményeztük a vár helyreállításának megkezdését a helyi önkormányzatnál, 2018-ban vártörténeti tablókiállítást vittünk a városba, 2019-ben ásatás zajlott a felsővárban. A Tiszta Kárpátalja mozgalomnak köszönhetően az utóbbi években a várrom területét rendszeresen tisztítják, bozótmentesítik az önkéntesek – minden tiszteletet megérdemelnek! Ma már alig maradtak falmaradványok.

Szoleczky Emese a felsővárban folyó ásatásnál Zsilenko Mária és Igor Prohnenko, az Ungvári Egyetem régészeinek társaságában, 2019. augusztus 2. Fotó: Jakusch Gabriella
Szoleczky Emese a felsővárban folyó ásatásnál Zsilenko Mária és Igor Prohnenko, az Ungvári Egyetem régészeinek társaságában, 2019. augusztus 2. Fotó: Jakusch Gabriella

Milyen volt a vár Kölcsey korában?

Bécsben, az Osztrák Nemzeti Könyvtárban sikerült találni egy olyan akvarellt, Franz Jaschke rajzát, amely 1810-ben, tizenöt évvel Kölcsey előtt ábrázolta a várat. Ekkor még szinte teljesen ép volt. Igaz, az 1766-ban a várat felgyújtó vihar és villámcsapások következtében tetőzete leégett, épületei lakhatatlanná váltak, és ezt követően ürítették ki több lépcsőben, de Kölcsey korában alapvetően még hiánytalanok voltak a robosztus falak, a faragott kváderkövek. Gyakorlatilag szép kilátással bíró kirándulóhely volt, ahova felmászott a költő is, aki a környékbeli, Visk melletti Saján-fürdőre járt gyógykezeltetni magát. Elmélkedésre, gyönyörködésre alkalmas hely a várkapu előtti sík tér: belátni alant a Tisza-völgyet, a folyó itt lép át az Alföldre a hegyek ölelte Máramarosból. Országgyűlések, török- és tatárdúlás, magyar és erdélyi irodalmi emlékek sokasága kötődik e várhoz és városhoz, a Rákócziak, Bethlenek, Rhédeyek, Telekiek életteréhez. Kölcsey ezt a sokrétű nemzeti örökséget ismerte – mi viszont mára nagyrészt elfeledtük, és csak sémák köszönnek vissza az útikönyvekből, vártörténeti leírásokból.

Honnan jött maga a témaválasztás? Mikor fogant meg az ötlet?

A vártörténet, régészet, művészet- és építéstörténet mindig is érdekelt. Amikor tehettem, kirándultam a várakhoz, műemlékekhez, Felvidéken, Erdélyben és persze a határon belül. Az 1980-as években a Délvidék kivételével elég alaposan beutaztam a Kárpát-medencét. Kíváncsi is voltam, hogy mit lehet egy közismertnek tűnő, mégis ismeretlen erősség történetéből kihozni. Mindenképpen olyan várat akartam választani, amit eddig még nem nagyon dolgoztak föl. Az Erdélyben és a Partiumban elhelyezkedő határvárak kérdésköre általában is érdekelt – Huszt ezek egyik lényeges láncszeme –, de hamar rájöttem, hogy túl nagy falat: inkább egy várra kell koncentrálni. Akkoriban az ELTE BTK-n Szögi László tanár úr volt az, akihez odamentem, hogy szeretnék a témában elmélyülni. Ebből lett először egy szakdolgozat, aztán – lehet, hogy ma már meggondolnám magam –, de lett belőle egy doktori disszertáció is.

Mai fejjel miért változtatnál a témaválasztáson?

Mert addigra már fülig ültem a gyűjteményemben a különböző egyéb elsőrangú forrásokban és a Huszt-kutatás erre rárakódott. Azóta is becsületbeli ügyem Huszttal érdemben, értően törődni, de alapvetően a Hadtörténeti Múzeumban is van azóta jó néhány téma, ami engem megfogott és szívesen foglalkozom velük mélyrehatóbban.

Hogyan jutottál el Huszt romjaitól a háborúk kéziratos emlékeiig?

Ó, ez sablonos lesz! Kiskoromtól kezdve érdekelt a történelem. Szakkörös voltam az általános iskolában és a legviccesebb, hogy a kis jegyzetfüzetkém kezdőlapjára a Hadtörténeti Múzeum láncos buzogányait rajzoltam le. A régészet is vonzott egészen 1976-ig, amikor alkalmam volt részt venni mint segédmunkás egy feltáráson Fenékpusztán, ahol rézkort ástunk egy szovjet–magyar közös ásatáson. Akkoriban az egyetemre kétévente vettek fel nyolc embert, és csak azon az egy ásatáson lehetett találni két olyan fiatalt, akinek tízszer annyi protekciója volt, mint nekem valaha is lett. Ez meggondolandóvá tette a dolgot, sőt, miután szerettem volna egyiptológiára szakosodni, a régész-álmaimat végül feladtam. Egy évet kihagytam a középiskola után, ezalatt kezdtem el dolgozni a Hadtörténeti Múzeumban, és miután marasztaltak, maradtam.

A Hadtörténeti Múzeum épülete az Esztergomi rondella felől, az országzászló talapzatával. Fotó: Szikits Péter
A Hadtörténeti Múzeum épülete az Esztergomi rondella felől, az országzászló talapzatával. Fotó: Szikits Péter

Miként kezdted el a munkát a Múzeumban?

Annak idején a Kiállítási és Közművelődési Osztályra kerültem, ahol 1989–1990-ig ténykedtem. A tárlatvezetések, gyerekfoglalkozások mellett lehetőséget kaptam, hogy a múzeumi akadálymentesítéssel, a mozgássérült és látássérült gyerekekkel és felnőttekkel gyakorlati és elméleti szinten foglalkozzak. Voltak egyéb andragógiai vonatkozásai is a munkámnak: a Hadtörténeti Múzeum Fegyverbaráti Köre és a Haditechnikai Makettező Klub rendszeres, havi összejöveteleinek közművelődési felelőseként megismertem a gyűjtőket, múzeumi szakembereket. Amikor végeztem az egyetemen, Hetés Tibor főigazgatónk rákérdezett: akarok-e továbbra is a közművelődéssel foglalkozni vagy szeretnék inkább gyűjteményhez kerülni? Megtiszteltetésnek éreztem, hogy egy gyűjtemény kezelésére, vezetésére alkalmasnak talált, a többi gyűjtemény vezetője is bátorított, támogatott. Ekkor „bútoroztunk össze”, a Kéziratos Emlékanyag-gyűjtemény és én. Tartós kapcsolat lett. Ilyen előélettel nem csoda, ha talán érzékenyebb vagyok a kiállítás hasznosulásának módszereire, a tárlatok vezethetőségére, a látogatói igényekre.

Szoleczky Emese a Kéziratos Emlékanyag-gyűjtemény raktárában, 2022. június
Szoleczky Emese a Kéziratos Emlékanyag-gyűjtemény raktárában, 2022. június

Mennyire illett a várkutatásokhoz a gyűjteményi munka?

Az általam gondozott gyűjteményben az 1848 előtti rész kevésbé domináns, de éppen emiatt kiköthettem akár több, hozzám közelálló részterületnél is. Úgy gondolom, hogy egy gyűjteményben az ember egy idő után „mindenevővé” válik és kialakulnak kedvenc korszakai, kedvenc iratai. Ennek ellenére alapvetően még sokáig kora újkorosnak tartottam magam, annál is inkább, mert annak idején az R. Várkonyi Ágnes-féle kutatócsoportba befogadtak és aztán már a Tanárnő irányításával írhattam meg a disszertációmat.

Mivel foglalkoztatok a kutatócsoportban?

A Várkonyi-féle tanítványi kör egy kora újkorosokat tömörítő, nagyon laza közösség volt. Ez még a rendszerváltás előtti időszak volt, olyan kutatócsoport, mint ma a Lendület kutatócsoportok nem igazán voltak, vagy csak nagyon kevés. Mindenkinek megvolt a maga speciális témája, amelyre szakosodott, de nagyon sok mindent lehetett a Tanárnőtől és egymástól is tanulni. Szemléletet, nyitottságot más szakterületek iránt, – erre jó példa a történeti ökológia, amelyet ő lelkesen tanulmányozott és népszerűsített. Azt örömmel vette, hogy nemcsak tudományos fórumokon, hanem a népszerűsítő, tudományos-ismeretterjesztő területén is igyekszünk követni az ő példáját. A mai napig szerencsésnek tartom magamat, hogy Várkonyi-tanítvány lehettem.

Milyen volt a közös munka R. Várkonyi Ágnessel?

A Tanárnőt mindenféle téma érdekelte a maga fiatalos lelkületével. Ritka adottságként nemcsak az írott forrásokat volt képes vallatóra fogni, hanem a tárgyi kultúrát, sőt a művészetet is. S mindezt egyedi módon, magas fokon szintetizálni. Így például az én huszti várral kapcsolatos küszködésemet is elégedetten, engem türelemre bíztatva nézte: egy-egy időszak teljeskörű körüljárására, például képes források, alaprajzok mind teljesebb összegyűjtésére, kimerítő elemzésére ösztönzött. Huszt akkoriban a Szovjetunió, majd Ukrajna része lett. Én 1988-tól folyamatosan kijártam Husztra, hogy legalább naprakész alaprajz, fényképes dokumentáció készüljön a várrom még meglevő falairól; Beregszászra, az ungvári levéltár fióklevéltárába pedig kutatni. Amikor a kötetbe kötött máramarosi iratokat néztem, még semmilyen gyors reprodukciós lehetőség nem volt, annak ellenére, hogy a Magyar Országos Levéltár próbált mindenféle eszközt kihelyezni. Már magába az épületbe való bejutás sem volt könnyű. Másrészt akkor remek, elhivatott magyar szak-gárda dolgozott ott, Csatáry Györggyel például ott kötöttünk barátságot.

A Tanárnő szelektálni is tanított, engedett: Bécsben, Budapesten is sok levéltári anyag található a várra, főleg gazdasági vonatkozásban, azt meg már itt, Budapesten is tudtam, hogy csupán az Apafi-kori inventáriumok aprólékos feldolgozása is éveket venne el az életemből. „Előbb épüljön fel a váz!” – mondta elgondolkodva, amikor boldogan lubickoltam volna az olyan részletekben, mint például a mintegy harminc almafajta azonosítása a vár alatti „Fejér ház” kertjében. Ő is sokszor megfordult Kárpátalján, de a huszti várhoz soha nem jutott fel – igen idős korában is még tervezte a „túrát”, nagyon készült oda; ma már autóval fel tudnánk juttatni, akkor ez elmaradt.

Ha vele elbeszélgetett az ember, valahogy a kérdései, felvetései nyomán egy adott korszak történelmi eseményeibe hirtelen szervesen illeszkedni kezdett az irodalom, a képző- és iparművészet, a zene, a tárgyi kultúra – olyan volt, mintha avatott restaurátor-művész kezében állna össze a cserepekből a múlt egy darabja.

Voltak közös munkák a későbbiekben is?

Olyan tanár volt, aki figyelemmel és izgalommal vegyes kíváncsisággal kísérte növendékei pályáját, velünk örült a sikereknek. Az évente megrendezésre kerülő egri vártörténeti, sárospataki Rákóczi-konferenciák kiváló alkalmat nyújtottak a beszélgetésekre, vitákra, a határon túli kutatókkal való megismerkedésre, ha tehettük, részt vettünk ezeken. Az évek során kialakult gyakorlat szerint pedig időnként „lejelentkeztünk nála”, s aztán egy-egy megbeszélt időpontban ránk szánta az időt: hosszú, a tervezettnél mindig elnyúlóbb varázslatos személyes beszélgetések, telefonok révén élete végéig tartotta velünk a kapcsolatot, formálta egy-egy közbevetett mondattal a szemléletünket, segített továbbgondolással, tanáccsal.

Mondanál egy személyes példát?

Köztudott volt róla, hogy a kora újkor többrétegű szimbólumvilága iránt is érdeklődik. Ha ő nincs, sosem dolgoztam volna fel az 1648–1748 közti európai békekötések érmeit egy tanulmány erejéig, s ennek nyomán később a Múzeum Napóleon-kori érmészeti anyagát is behatóan elemeztem a felhasznált szimbólumok tekintetében – egyik sem az én gyűjteményemen alapult, de hála a megértő kollégáknak, megtehettem. Más: itt, a Hadtörténeti Múzeumban három olyan időszaki kiállítás is készült egymást követően, amelyet R. Várkonyi Ágnes „ihletett”, rendezői Kottra Györgyi, Kreutzer Andrea és jómagam voltunk. Az első Buda 1686-os kiállítást egy Magyarország felszabadításáról (1683–1717) szóló időszaki tárlat követte, amelyet szintén élvezettel készítettünk és anyaggazdag, informatív lévén nagy sikert aratott. A harmadik a vesztfáliai békekötés Európájához kapcsolódott, amely tulajdonképpen a 350. éves ünnepségsorozathoz kötődő egyetlen magyar kiállítás lett. Akkor a Tanárnő több ízben bejött a Múzeumba, a még meg nem nyílt kiállítások anyagát szemügyre venni – igaz örömét, lelkesedését látva ez nekünk is élményszámba ment. Kora újkoros tárlat viszonylag kevés volt nálunk, olyan pedig, hogy kiállítástrilógia – R. Várkonyi Ágnes szelíd ráhatása nélkül – állítom, soha nem lett volna. Ezek bebizonyították, hogy ebben az elsődlegesen 19–20. századra berendezkedett intézmény-együttesben bizony eleink gyűjtőszenvedélyének köszönhetően van egy erőteljes kora újkori gyűjteményrész is.

Kik tanítottak akkoriban még az egyetemen?

A tanerők egy jó részét a múzeum révén már ismertem. Nem azt mondom, hogy naponta, de azért nagyon gyakran megfordultak itt az épületben azok, akik az egyetemen is tanítottak, például Gergely Andrással, Izsák Lajossal, Érszegi Gézával sem az egyetemen találkoztam először és Urbán Aladár is inkább intézményi ismerős volt.

Az még egy teljesen más ELTE BTK volt a Piarista közben. Kertész István ókori hadtörténeti előadásait élmény volt hallgatni, latinul Adamik Tamás klasszika-filológus, műfordító tanított. Sz. Jónás Ilona, Draskóczy István, Gergely Jenő, Varga J. János oktatott; de, hogy az akkori fiatalabb generációt is megemlítsem, ott volt tanárként Poór János, Kalmár János is. Szögi Lászlóhoz például azért ragaszkodtunk, mert jóformán tőle hallottuk egyedül azt a mondatot, hogy „maguk azért kerültek ide, mert szeretik a történelmet. Hahn István professzort is ámulattal lehetett hallgatni a szemináriumi előadásokon. Tanított ugyanakkor a tankönyvírásról ismert Unger Mátyás is, aki az egyetem dékánja volt egyben. Nála kaptam életem egyetlen szigorlati tört jegyét, ami, mint tudjuk, nem lehetséges, de ő volt a dékán, az indexemben pedig még mai napig ott van a jegy. Nos, az ők szerénységgel, alázattal párosult tudása helyretette a legambiciózusabb kezdőket is: őhozzájuk mérve igen sokáig nem állította magáról semelyikünk sem, hogy a történelem „tudósa”, történész lenne. Ugyanígy el kell érni szerintem egy bizonyos szakmai szintet, gyakorlatot és elméleti tudást kell szerezni muzeológiai téren is a történeti forráskezelésben, mire az ember történész-muzeológusnak tekintheti magát.

Mennyire volt szoros a kapcsolat a múzeum és a történészek között?

Régebben a hadtörténeti intézeti és múzeumi, valamint az akadémiai intézeti történész-művészettörténész világ még nem vált annyira szét, mint ma, ráadásul itt volt az Úri utcában a Történettudományi Intézet, a Művészettörténeti Kutatócsoport, az Országos Levéltár, a Műemlékfelügyelőség, a Széchényi Könyvtár – megannyi egymásba-futási lehetőség, nem is beszélve a buszmegállókban való közös ácsorgásokról, eszmecserékről. Érdekes élmény volt, amikor az egyetemen azt mondták, hogy „á, magát ismerem, csak nem ebből a környezetből”. Gyakorlatilag az egyetemtől függetlenül belekerültem egy igen eleven, befogadó tudományos közösségbe. Az egyetemi éveimet is ebben az intézményben éltem végig, ez más hátteret és egyfajta magabiztosságot adott az embernek.

Veszprémy László kollégám ajánlott be a Magyar Régészettörténeti és Művészettörténeti Társulatba, így ismerkedhettem meg Soproni Sándorral, Fitz Jenővel, Palágyi Sylviával, Wollák Katalinnal, Kerny Teréziával, Wehli Tündével; a vándorgyűlések kötetlen keretében kirándulva e kiváló szakemberek előadásaival fedeztük fel az eldugott települések műemlékeit. Kubinyi András professzor urat viszont már disszertációírás közben kértem fel arra, hogy a hegyivárak vízellátásáról írt összefoglalómat véleményezze. Az ő elismerése nyugtatott meg a tekintetben, hogy amit írtam, az valóban hasznos és megfelelő színvonalú.

A Hadtörténetiben kiktől lehetett tanulni?

A kiállításépítésről, az elméleti múzeumi munkáról, a múzeum történetéről Hetés Tibortól, Makai Ágnestől a gyűjteményi munka, az anyagkezelés szabályait és a tudományos igényességet. Az akkor köztünk élő „nagy” restaurátor-nemzedék odafigyelt arra, hogy az állagvédelemről, a hivatástudatról, a gondjainkra bízott gyűjtemény megbecsüléséről és prioritásáról pontos fogalmunk legyen. De az intézményrészek is összetartottak. Rengeteget voltunk együtt szabadidőnkben is, névnapokon, születésnapokon, nagy búcsúztatásokon és persze, akkor is szakmáztunk! Például Csákváry Ferenctől, a Hadtörténelmi Közlemények szerkesztőjétől meg kellett tanulnunk korrektúrázni egy cikket vagy kiadványt. Végignéztem, ahogy megszületik Bona Gábor ’48-as névkönyv-sora, Zachar József és Ságvári György révén a huszárság történetével és a magyar katonaság nemzetközi vonatkozásaival szembesültem. Bécsi ösztöndíjasként hadilevéltáros delegátusaink: Szakály Sándor, Bonhardt Attila, Balla Tibor, Czigány István, Hermann Róbert patronálását élveztem, az OL részéről Fazekas István tudására, anyagismeretére támaszkodhattam.

Egymástól is nagyon sokat tanult ez a korosztály: akkoriban kerültek be az első barkácsolt számítógépek is az Intézménybe. A ’80-as és ’90-es évektől Markó Györggyel, Kelenik Józseffel, Domokos Györggyel együtt próbálgattuk azokat a számítógép-dinoszauruszokat, amelyeknek ma már sokan nem is tudják a nevét – a történész-fiúk szerelték össze az első gépeket. A Commodore 64, ami egy alapgép volt, nálunk már középkategóriásnak számított. Nagyon jó közösség volt és tettünk is fogadalmakat, hogy ez sosem fog változni, csak hát azóta sok minden átalakult és sok olyan szakember volt, aki végül máshová ment dolgozni, vagy elhunyt.

Mesélj kérlek egy kicsit a gyűjteményedről.

Az általam kezelt gyűjteményt Kéziratos Emlékanyag-gyűjteménynek hívják, az elnevezése sokat elárul. Perszonáliagyűjtemény, eredendően a két világháború között azokat az iratokat helyezték benne el, amelyek a múzeumba személyhez kötődő tárgyak, emlékanyagok mellékleteként kerültek be – kardokkal, egyenruhákkal, kitüntetésekkel együtt. Gyanakszom rá, hogy eleink már akkor is intenzíven gyűjtöttek levéltári jellegűnek nem mondható szálas iratanyagot, főleg, ha az családi hagyatékból jutott hozzánk.

Egy a gyűjteménybe kerülő első világháborús családi hagyaték, 2020 júniusa
Egy a gyűjteménybe kerülő első világháborús családi hagyaték, 2020 júniusa

Milyen értékes darabokat rejt magában a gyűjtemény?

A mai napig nagyon sok adományozónk van, és azt kell mondjam, hogy a magyar hadtörténelem bármely korszakához vagy témájához kötődően ha keresünk anyagot, néhány iratot biztosan hozzá tudunk tenni. Most dicsekedhetek, hogy vannak 18. századi irataink, az 1809-es inszurrekcióban alakított és részt vett Szatmár megyei lovasezred bűnügyi vizsgálati anyaga – utóbbiak között néhány mulatságos is akad. A reformkorból is vannak bőven dokumentumok: a Ludovika Akadémia létrehozásához történt adakozás nyugtájától kezdve Ihász Dániel emlékkönyvi lapocskáiig, amelyeket még az 1830-as években hölgyektől, katonatársaktól „udvarolt össze”, vegyesen. 1848-as irataink, kinevezéseink, kitüntetési papírjaink is akadnak szép számmal. Például az aradi vértanúk kitüntetési papírjaiból többet őrzünk eredetiben, de érdekesek az Asbóth-testvérek, Ihász Dániel, Mészáros Lázár emigrációs levelei is – néhányuk szívszorító tartalmú. Vannak Kossuth-leveleink, amiket sokan a gyűjtemény legkiemelkedőbb darabjai között tartanak számon. A boldog békeidőkből származó katonai iratok megint csak a kedvenceim közé tartoznak. Komoly első világháborús gyűjtemény-résszel is rendelkezünk, naplókkal, levelezésekkel. Ezek között jónéhány több száz darabos – akkoriban mindenki mindent leírt, szívesen levelezett.

A gyűjtemény részét képezik a tábori levelezőlapok is az első és a második világháborúból. Vannak köztük, amelyek fémből, vagy a lelőtt orosz Rata (Polikarpov I-15 és I-16) típusú repülőgépek viaszos vászon szárnyából készültek. Természetesen rendelkezünk nyírfakéregből vagy egyéb falapból előállított levelezőlapokkal is.

Külön egységet képez a többezer darabos, tematikailag is szerteágazó képes levelezőlap-algyűjtemény is. Őrzünk szép számban alkalmi bejegyzéseket tartalmazó úgynevezett katonafüzeteket, visszaemlékezéseket. Második világháborús, néphadseregi anyagunk is van, és a rendszerváltást, a magyar emigrációs katonai életet is sikerült egész jól megfogni a különböző dokumentumok segítségével. A posztumusz és rehabilitációs iratokkal dicsekednék el még, amik hagyatékként gyakran kerülnek be.

Milyen témákat kutattál a gyűjteményed vonatkozásában?

Egyik korai rendszerező munkám az obsitlevelek történetét és típusait célozta – nos, annyira nagy hatása nem lett, a színes nyomatú szolgálati emléklapokat még ma is összekeverik a hivatalos „dokumentnek” számító végelbocsátókkal, az obsitokkal, amelyből három-négyszáz darabos minta-gyűjteménnyel rendelkezünk. Leírtam számos irattípust az első és második világháborús lexikonokhoz, válogattam jellegzetes iratanyagot az úgynevezett „dobozkönyvekhez”. A „kézzelfogható hadtörténelem” néven futó sorozatban ugyanis korabeli dokumentumok reprint nyomatai is nagy számban szerepelnek, kiemelhető formában.

 

Szoleczky Emese obsitközelben, 2022. június 13.
Szoleczky Emese obsitközelben, 2022. június 13.

A Széchényi Könyvtárral több közös vállalkozásunk is volt, az egyik legemlékezetesebb a hajdani báloknak, táncvigalmaknak emléket állító „Táncról táncra”, ebben igen sok közgyűjtemény anyagát néztük át és vonultattuk fel; de az első nagyléptékű, anyaggazdag Nagy Háborús kiállítás is ott kapott helyet 1994-ben, az ottani anyagválogatás, a heterogenitás igencsak tágította a látókörömet.

Az írásaidból kitűnik, hogy szereted a különleges és érdekes témákat.

Igen, ott volt az ALBATROS hajó 1896-os guadalcanali kannibálos incidense, amelyet az osztrákok a haditengerészet legnagyobb katasztrófájának tartanak: a sziget belsejében az őslakosok rátámadtak a partraszálló, nikkelt kereső osztrák–magyar expedícióra, kőbaltával tüdőn lőtték a geológust [!], a különítményesekből is jó néhány elesett, a többiek alig tudtak visszajutni a hajóra. Nagy nemzetközi botrány lett a dologból. Azonban ott helyben megszületett, részletes beszámoló erről csak egy maradt fenn, mit ad Isten, a mi gyűjteményünkben: egy volt pápai diák levele, amelyet a bátyjának küldött haza az esetről. Mellékelten megmaradt az expedíció túlélőinek csoportképe a hajó fedélzetén. Rákutattam Bécsben a Kriegsarchivban, elmentem Polába megnézni a később hazahozott maradványokat, álltam Neupor Kálmán dákai sírjánál, néztem minden létező forrást – a mieink unikálisak, s számunkra annál is érdekesebbek, mert az osztrákok nem említenek magyar haditengerészeket, noha három is részt vett a balsikerű partraszállásban.

Aztán elém sodródott aukción egy oklevél, amely szerint a pesti katonai folyami úszó-iskola növendéke 1846. július 26-án kiállta a „Nagy Duna-átúszás” próbáját, azaz oda-vissza átúszta a Dunát. Sikerült megszerezni, elkezdtem értelmezni. A Habsburg-birodalom katonai úszástörténete és -oktatása, a pest-budai folyami uszodák és előzményei, Széchenyi István folyami úszásai ekkor lopták be magukat a szívembe.

A 32 tablóból álló első világháborús vándorkiállítás, a „Négy év vérben és vasban” a Múzeum Márványtermében, az országjárást megelőző sajtóbemutatón, 2014. Fotó: Szikits Péter
A 32 tablóból álló első világháborús vándorkiállítás, a „Négy év vérben és vasban” a Múzeum Márványtermében, az országjárást megelőző sajtóbemutatón, 2014. Fotó: Szikits Péter

Egy ákom-bákom betűkkel az 1912/13-as tanév alatt írt levélkupacot már „örököltem” a gyűjteményben. Két testvér marosvásárhelyi katonai alreáliskolai levelezését tartalmazza az 1912/13-as tanévből, haza, Eperjesre, a szülőknek. Sokat elárulnak ezek a hetente kétszer kötelezően hazaírt levelek arról a katonaiskolás világról, amelybe ezek a kisfiúk belecsöppentek, ráadásul messze otthontól, olyan közegbe, ahol német nyelven folyt a szó, lévén császári és királyi alreáliskola és a tanítás nyelve német. Az iskola épp csak megépült a Bernády-éra alatt, 1916-ban a román betörés kapcsán elmenekítették Nagykanizsára, s különböző viszontagságok után beolvadt a kőszegi alreáliskolába. Ez is régi adósság, meg kellene részletesen írni az iskola történetét és a két növendék azóta rekonstruálhatóvá vált sorsát is.

Ha jól tudom foglalkoztál a Nagy Háborúval is.

Az első világháború kapcsán nagyon sok dologra felfigyeltünk. A háborús hátország jótékony akcióit, főleg az Auguszta Gyorssegély-Alap akcióit igyekeztünk felvázolni, köztük is kedvencemét, a Pasaréti Lövészárokét, amelyről egyébként képeslap-sorozat is készült. Ugyancsak egy képeslap-sorozat „dobta elénk” a Pénzintézetek Hadikórházának történetét, amely a mai Fehérvári úton állt Ericsson-gyár új üzemcsarnokaiban működött, és Budapest legnagyobb, egyik legkorszerűbben felszerelt intézménye volt. Dolgoztam fel tábori postai levelezéseket – bőven lehetne és kellene folytatni –, igyekszem az intézményi, illetve a hadisíros Facebookra, a Nagy Háború Blogra rendszeresen publikálni képes levelezőlapjainkból és nemcsak a képet, hanem a levlapokkal kapcsolatos kiadói-nyomdai-történeti ismereteket is. Kutattam különleges Károly-csapatkereszt oklevelet, a nagyváradi m. kir. 4. honvéd gyalogezred történetét, ennek kapcsán Kratochvil Károly életét. Egy korponai tanítónő naplója vezetett ahhoz, hogy a világháború hatását vizsgáljam több felvidéki kisvárosra nézve.

„A Doberdó hôse” – Kratochvil Károly altábornagy, a sokoldalú hazafi időszaki tárlatának központi része, 2016. Fotó: Szikits Péter
„A Doberdó hôse” – Kratochvil Károly altábornagy, a sokoldalú hazafi időszaki tárlatának központi része, 2016. Fotó: Szikits Péter

Egy nagyon érdekes téma is kibontakozott, amelynek a monografikus feldolgozásával még adós vagyok: a világháborús virágok kérdésköre. Hogyan fordulnak elő a virágok a világháborúban: a katonák sapkáján, jótékonysági eseményeken, temetéseken, a sírokon, emellett a katonák kiskertjeiben, amiket a front mögötti pihenőhelyeken létesítettek, és még rengeteg más aspektusa van a témának, mint például a városok visszafoglalásakor repülőgépről történő virágszórás, a hátország és a külföldi virágbehozatal. Ebből a témából elkészült és megjelent egy tanulmányom, de most épp ez akadályozza, hogy könyv is születhessen, mert ugyanazt, ugyanúgy nem szeretném leírni, a szálak pedig messzire vezetnek. Ez éppen egy újkeletű szerelem.

Szoleczky Emese a Hadtörténeti Intézet és Múzeum díszudvarán, a m. kir. trencséni 15. gyalogezred emléktáblájánál, 2022.
Szoleczky Emese a Hadtörténeti Intézet és Múzeum díszudvarán, a m. kir. trencséni 15. gyalogezred emléktáblájánál, 2022.

Milyen érdekességek foglalkoztatnak még?

A „Jelszavaink valának…” (1815–1867) állandó kiállítás megépülése kapcsán keveredett a szemünk elé az a probléma, hogy az eddigi kiállításokon nem kapott kellő hangsúlyt az, hogy 1849-ben számos honvédtiszt halálos ítéletét sokéves rabsággá változtatták. Az aradi foglyok az őket étellel, mosással, ruhaneművel ellátó hölgyeknek hálából emléklap-gyűjteményeket ajándékoztak, és ezekből egy sorozatot mi is őrzünk. Különlegességük, hogy az illető neve, rangja és az ítélet szerepel rajtuk a megszokott rajz vagy szellemes idézet helyett. Ezeket az emléklapokat darabszinten feldolgoztuk. De vajon ki mindenki volt még másutt, Aradon kívül elítélve, hol raboskodott? Léteznek korabeli fogolynévsoraink és feldolgozásra váró fehér folt a honvéd-rabok, elítéltek kérdésköre. A kiállítás kapcsán a nők megpróbáltatásai, perbe fogásuk, elítélésük, fogságuk is szóba került. Ott van Teleki Blanka és Leövey Klára, komoly időt ültek le szegények Kufsteinben, az ő révükön kezdtünk el foglalkozni ’48-as szerepükkel, az őket ért megtorlással, most ehhez is gyűlik az anyag, terebélyesedik a kutatás. Ez a téma is bőven túlmutat a gyűjteményen. Terveim vannak, időm viszont nagyon nem szokott lenni.

Milyen érzés ezekkel a kéziratokkal dolgozni?

A kutatás, az anyagfeltárás napi velejárója az öröm. Azt gondolom, hogy azok mögött a kéziratok mögött, amiket az ember a kezébe vesz, emberi sorsok rejtőznek, és engem leginkább ez az aspektus érdekel. Olyan, mint ha E.T.-k lennénk, bekukucskálunk olyan életekbe, amelyekről soha nem gondoltuk volna, hogy bármilyen emlék is megmarad. Különösen az első világháború idején mai szemmel nézve elképzelhetetlen grafománia uralkodott, mindenki mindent írt: naplót, levelet, képeslapot. Ül az ember néhány irattal, s szerencsével, kitartással a szeme előtt kikerekedik egy hajdan élt portréja, sorsa.

Szoleczky Emese munka közben, 2022. június
Szoleczky Emese munka közben, 2022. június

Volt, hogy szívszorító történetekkel találkoztál?

A GULAG-GUPVI kutatás kapcsán írtam az úgynevezett „szélpostáról”, nálunk fennmaradt döbbenetes személyes emlékeiről, a második világháború idején és azt követően a hadifogságba, málenkij robotra elhurcoltak üzenethagyásának módjáról. Amikor vitték szovjet fogságba az embereket, azok a vagonokból próbáltak kidobni az így-úgy-amúgy gyűrt lapokra, fecnikre körmölt üzeneteket. Volt, aki minden állomáson írt, volt, akinek kevesebb lehetősége adódott. Eszembe jut néha a peronon állva, hogy ki nézi ma, mit dobálnak a vasúti sínek közé, mellé? El sem tudjuk képzelni a szituációt: aki látott egy fogolyvonatot, tudta, hogy kik vannak rajta, és azoknak vagy sikerült kontaktust teremteni vele vagy nem. És a beígért büntetés dacára mégis általában volt, aki odament, felvette a vagonból kidobott üzenetet és továbbította azt. Kísérőlevelek bizonyítják, hogy a legtöbbet becsületesen el is juttatták a családtagokhoz, akik sokszor így még kiegészítő információkat is kaptak: mikor, hol jártak szeretteik, alkalmuk volt-e vízhez, élelemhez jutni, merre indult a szerelvény tovább?

Milyen kiállításokat rendezhettél a karriered során?

1978-as idekerülésem óta alig volt olyan kiállítás, amelybe valamilyen módon ne vontak volna be. Kurátorként az első próbálkozásaim között volt például az Öböl-háború témaköre, ami azért volt érdekes, mert 1991-ben a makettezőkkel együtt csináltuk meg, akik nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy azokat az eszközöket, amikről az ember akkor még csak olvashatott, vagy képet láthatott a sajtóban, ők elkészítették – a géptípus adott volt, a festést kellett aktualizálni. Felvetődött, hogy milyen érdekes lenne, ha ezeket bemutatnánk, mert „bezzeg a múzeum mindig későn reagál”. Én félig-meddig tréfásan szóltam az akkori múzeumigazgatónak, hogy lehetne-e belőle kiállítás, jó, volt a válasz, de honnan lenne hozzá anyag? A tárlaton látható maketteket klubtagok és néhány külső pártoló tag adta kölcsön, többek között a „Lopakodót”, az F-15-ös és az F-18-as harci repülőgépeket, helikoptereket. A harcokban részt vett egységek egyenruháit és felszerelési tárgyait arasznyi figurákon mutattuk be, kiegészítve a Szaúd-Arábiában szolgált magyar orvosok standard felszerelésével, emléktárgyaival. Az első szponzorált kiállításaink egyike volt ez, az MTI biztosította hozzá a sajtófotókat. A mai napig büszke vagyok arra, hogy végül az év fotója lett az egyik az általam is kiválasztott harminc kép közül. A látogatók őrültmód élvezték a kiállítást, amelybe az egyik külföldi újságban megjelenő fénykép alapján még egy sivatagi útjelző táblát is összeeszkábáltunk.

A Napóleoni seregszemle kiállítást szintén a makettezőkkel szerveztük. Az alig húsz milliméteres hadfiak táskája, sapkája, ruhagombjai vagy rendfokozata is felismerhető volt, olyan finomságokról nem is beszélve, mint a katonák arcvonásai, kéztartása, mozdulata. Húsz kiállító – németek, osztrákok, spanyolok, franciák, magyarok – bocsátották munkáikat a Hadtörténeti Múzeum rendelkezésére. Németországból jött például az egész lipcsei csata, több mint 1720 figura volt az asztalon. Soha nem fogom elfelejteni, amikor ezeket számolgattuk, vajon megvan-e mind?

Szoleczky Emese március 15-i ünnepi beszédet tart Köbölkúton, a Stampay János Alap iskolában, 2014-ben.
Szoleczky Emese március 15-i ünnepi beszédet tart Köbölkúton, a Stampay János Alap iskolában, 2014-ben.

Mondhatjuk tehát, hogy voltak bőven kihívások…

Ott volt a tábori lelkészetről szóló kiállítás is, amivel jóformán teljesen a nulláról indultunk. Az eredeti koncepció szerint a tábori lelkészet újjáalakulása miatt kellett volna egy olyan kiállítást készíteni, ami a tábori lelkészet utolsó éveit mutatta volna be 1945 után, 1952-ig. Erre volt 240 m2, három kiállítóteremmel. Kiállítható anyag meg jóformán semmi… Így aztán a múzeumi munkatársak otthonról, saját egyházuktól hoztak kölcsönbe tárgyakat, imakönyvtől az angyalkaszoborig mindenfélét. Négy nagyobb enteriőr-rekonstrukció is bekerült: egy katolikus sekrestye, egy református lelkész dolgozószobája, egy zsinagóga-részlet, és a Fasori Evangélikus Gimnázium fizikaszertára. Akkor került haza a Mindszenty-hagyaték is, egy részét a Hadtörténeti Múzeumban sikerült kiállítani először. A következő két terembe rendhagyó módon a tábori lelkészet 1945 előtti előzménye került, ahhoz viszont bőven volt anyag.

Milyen különleges kiállítások voltak még a számodra?

2001-ben a bécsi Nemzeti Könyvtár barokk dísztermében a Collegium Hungaricum szervezésében építettük meg a „Császár és király. Történelmi utazás. Ausztria és Magyarország, 1526–1918” időszaki kiállítást, számos magyar és osztrák közgyűjtemény anyagának gondos válogatása után. Magyar és német nyelvű katalógusaiban és emlékezetünkben él tovább, hiszen ilyen mérvű raktári történeti anyagnézésre és -válogatásra évtizedek óta nem volt példa a császárvárosban.

2006-ban a Múzeum és a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartomány közös rendezésében kiállítással tisztelgett a nándorfehérvári diadal emléke, valamint Hunyadi János és Kapisztrán Szent János halálának 550. évfordulója előtt. Kevéssé ismert vagy még egyáltalán nem publikált ritkaságok, egyházi és magántulajdonban lévő relikviák kerültek a látogatók elé, mint például az úgynevezett Kapisztrán-csésze, a legrégebbi magyar ülőbútor: Marchiai Szent Jakab széke, az utolsó belgrádi pasa nyerge és az utolsó budai pasa, Abdurrahman tábori koránja a mi gyűjteményünkből. Pompás anyag gyűlt össze, a szakma is, az egyház is büszke volt rá, a középen csillogó, viselhető gótikus páncélnak pedig mindenki csodájára járt.

Melyik kiállítást emelnéd még ki?

2013-tól a „Jelszavaink valának: haza és haladás” Magyarország hadtörténete 1815–1866 című állandó, négytermes kiállításrészt raktuk össze a kollégákkal. Arra nagyon büszke vagyok, mert az volt az első olyan kiállításunk, amibe nagyon tudatosan építettünk be modern technikát (hangzóanyagokat, filmeket, érintőképernyőket). De ma is úgy érzem, hogy a digitális technika nem ölthet olyan méretet, hogy elterelje a tárgyakról a figyelmet, megszakítsa a látogató-néző és a bemutatott anyag közt kialakuló személyes kapcsolatot.

Az első világháború 100. évfordulójára 2014-ben készített vándorkiállítás, majd a 2016-ban Magyarországot és az erdélyi magyarlakta területeket bejárt, Kratochvil Károly életéről szóló vándorkiállítás kurátora is én lettem. Utóbbit bővebb merítéssel, tárgyi anyaggal egy időszaki tárlat előzte meg Múzeumunkban.

Részletek a „Jelszavaink valának: haza és haladás” Magyarország hadtörténete 1815–1866 című állandó kiállításból. Forrás: Hadtörténeti Intézet és Múzeum
Részletek a „Jelszavaink valának: haza és haladás” Magyarország hadtörténete 1815–1866 című állandó kiállításból. Forrás: Hadtörténeti Intézet és Múzeum

Számos kötetnek vagy szerkesztője és szerzője. Melyik munkáidra vagy a legbüszkébb ezek közül?

A Hadtörténeti Múzeum Értesítőjének szerkesztőbizottsága tagjaként 2000 óta többé-kevésbé folyamatosan, évente megjelenő, egyre bővülő kötet-sorára például nagyon. A Múzeum éves programfüzetéből kinövő „Tarsoly” című ismeretterjesztő kiadványnak mindvégig, 1988-ig szerkesztője és szerzője voltam. A Magyar Múzeumi Történész Társulat (MaMuTT) kiadványa, a Történeti Muzeológiai Szemle szerkesztőbizottságának is aktív, lelkes tagja vagyok. De nagyon közel állt a szívemhez társszerzőként a Mindenütt hódít. Reklám a nagy háborúban (1914–1918) kötete is. Nagy kihívás volt lexikonokat, gyűjteményismertetéseket írni, vagy a Hadimúzeum történetének egyes fejezeteit feltárni. Különös és megható érzés volt az Aradi Ereklyemúzeum anyagának gyűjteményi katalógus-szintű feldolgozása, közzététele két kötetben, ennek is büszke részese lehettem. Csapatmunkával, számítógépes háttérrel 2001-ben végre kiadhatóvá vált a múzeumalapító Aggházy Kamil Budavár 1849. májusi ostromával foglalkozó monstre írása és okmánytára, amely a mai napig megkerülhetetlen alapmű. Körülbelül huszonöt centiméter vastag iratköteg, tele javítással, átírással, hiszen a szerző élete végéig javítgatta – örültünk, amikor két vaskos kötetbe rendezve kézbe vehettük. Összegezve: nem tudok köztük választani.

A Hadtörténeti Múzeum Értesítőjének 20. száma, amiben köszöntő írások jelentek meg Szoleczky Emese születésnapja alkalmából.
A Hadtörténeti Múzeum Értesítőjének 20. száma, amiben köszöntő írások jelentek meg Szoleczky Emese születésnapja alkalmából.

A szakmai szervezetekkel milyen kapcsolatot ápolsz?

A szakmai szervezetek nagyon fontosak. A nemzetközi múzeumi szervezetnek, az ICOM-nak a Hadtörténeti Múzeum már az 1980-as évektől tagja volt, és sokáig az ICOM nemzeti bizottságának az elnökségében is benne voltunk. Megtiszteltetés, hogy Magyar Nemzeti Bizottság elnökségének én is tagja, később titkára lehettem.

A rendszerváltás után aztán létrejöttek a különböző szakmai szervezetek: a Pulszky Társaság, a Magyar Múzeumi Történészek Társulata. Ezekben a szervezetekben hiszek és fontosnak tartom, hogy legyenek; sőt abban is, hogy a más típusú közgyűjtemények szakembereivel, levéltárosokkal és könyvtárosokkal is fontos, hogy jó szakmai kapcsolatokat ápoljunk, együtt gondolkozzunk. Ezért vagyok többek között tagja a könyvtáros egyesületnek is. Ott vannak a különböző restaurátorokat is tömörítő egyesültek, pl. a Papír- és Nyomdaipari Műszaki Egyesület – róluk és általában az állományvédelemről könnyen megfeledkezünk.

A lévai Reviczky-ház ún. gondolati emléktábláinál Müller Péter, a Reviczky Társulás Helytörténeti Szakosztályának vezetője, Szoleczky Emese, Kreutzer Andrea, a Hadtörténeti Múzeum könyvgyűjteményének vezetője, Kedves Gyula hadtörténész, az 1848/49-es események kutatója, az Országgyűlési Múzeum szakmai vezetője és Wirth Jenő, a Reviczky Társulás elnöke társaságában, a Görgei-emléktábla felavatásán, 2018. április 18. Fotó: Müller Éva
A lévai Reviczky-ház ún. gondolati emléktábláinál Müller Péter, a Reviczky Társulás Helytörténeti Szakosztályának vezetője, Szoleczky Emese, Kreutzer Andrea, a Hadtörténeti Múzeum könyvgyűjteményének vezetője, Kedves Gyula hadtörténész, az 1848/49-es események kutatója, az Országgyűlési Múzeum szakmai vezetője és Wirth Jenő, a Reviczky Társulás elnöke társaságában, a Görgei-emléktábla felavatásán, 2018. április 18. Fotó: Müller Éva

Magadénak érzed Kölcsey szavait: ,,Hass, alkoss, gyarapíts…”?

Igen. Abba a hiszembe ringatom magam, hogy néhány mellettem dolgozó vagy innen elszármazott fiatal életpályáját, gondolkodásmódját, szakmai és emberi hozzáállását befolyásoltam. Ami az alkotást illeti, abban nagy elmaradásaim vannak és a gyarapításban is, ha a múzeumi gyűjteményt nézem. De a viccet félretéve: úgy gondolom, hogy ha az ember azt a munkát végzi, amit végül is hivatásának tekint, amit szeret, akkor valamicskét hozzá tud tenni ahhoz, amit magyar történettudománynak hívunk. Aztán majd ítélkezik a bölcs utókor, ez a dolga. Eleink, akikre gyakran ma nem is emlékszünk, a maguk módján elég sok mindent megtettek azért, hogy a mai történészi és múzeumi világ olyan legyen, amilyen. Kodály Zoltán summás tanítását idézte Doráti Antal karmester a könyvében: „Mindenki hozza el a maga tégláját” s ő annyit fűzött ehhez: „A nem látható tégla ugyanolyan lényeges része az épületnek, amelyet felemelni segít, mint amelyiket már messziről látunk.” Valahol én is ezt vallom.

Balogh Ádám

A cikkben szereplő képeket Szoleczky Emese bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

Dobi István (Ószőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tevékeny szerepet játszott abban, hogy a Független Kisgazdapárt alárendelje
Támogasson minket