„Az egyháztörténelemben nem lehet egy rövid periódusra leszűkíteni a kutatást” – interjú Fejérdy Andrással

Fejérdy András a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese, az Egyháztörténeti osztály tudományos főmunkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi docense. Fő kutatási területei közé tartozik a katolikus egyház története Közép- és Kelet-Európában a 19–20. században, valamint a Szentszék és Magyarország kapcsolata, különös tekintettel a kommunista diktatúra időszakára. Nemrég részesült az ERC (European Research Council) Consolidator Grantjében, amely kétmillió eurót biztosít kutatási projektje megvalósításához, ami a szuverén állam és az egyetemes egyház konfliktusos viszonyának történetét vizsgálja az állameskü jelenségén keresztül 1780–1990-ig. Pályájáról, terveiről és az egyháztörténeti kutatásokról Szőts-Rajkó Kingával beszélgetett.

Fejérdy András
Fejérdy András

Újkor.hu: Néhány hete derült ki, hogy megnyerted az ERC Consolidator Grantjét. Mikor kezdődik a projekt, van most időd egy kicsit pihenni és örülni a sikernek?

Fejérdy András: Megvan az öröm, de mivel a program megvalósítása szeptemberben kezdődik, az adminisztratív feladatokra már idejében fel kell készülni, a határidőket pedig be kell tartani. Bízom benne, hogy a nemzetközi kutatócsapat bő fél év alatt összeáll. De emellett is mozgalmas időszak ez a munkámban, a kutatásaimban, hiszen más projektekben is részt veszek.

Hogyan vezetett az út ehhez a szakmai sikerhez? Ha visszagondolsz a gyermekkorodra, fiatalabb korodra, mi volt az első impulzus, amikor úgy érezted, neked a történelem kutatása, a történészi hivatás az életcélod?

Egy meghatározott fordulópontot, momentumot nem tudok felidézni, inkább személyekre emlékszem, akik hozzátettek ahhoz, hogy ezt a pályát válasszam. A Marczibányi téri általános iskola felső tagozatában a történelemtanárom Zsinkó Margit volt, akihez generációkon átívelő kapcsolat fűz, már édesapámat is tanította. Rendkívül jó tanár volt, élvezetesen adta elő a tárgyat, ő szerettette meg velem a történelmet. Középiskolában viszont még egészen más szakmák is szerepeltek a terveim között: érdekelt a biológia, az orvostudomány is. Édesapám orvos, természetesen örült volna, ha a gyermekei közül valaki ezt a pályát választja, de talán majd az unokák… Egyébként a családom több nemzedékre visszamenőleg humán beállítottságú. Az egyik dédnagyapám például Kosáry Domokos latintanára volt. Nagyjából az egyetemi jelentkezéskor már körvonalazódott, hogy a történelem lesz az egyik szakom. A családom részéről szabadon választhattam, fel sem merült, hogy a bölcsész végzettség vajon a megélhetésnek biztos alapját fogja-e jelenteni. A választásomban és abban, hogy később az egyháztörténet lett a szakterületem, Lénárd Ödön piaristának volt még nagy szerepe, aki családi régi ismerősünk volt, és sokat dolgoztam neki, vele. Ő a leghosszabb börtönbüntetést töltött pap Magyarországon, tizenkilenc és fél évet volt börtönben. Tanárként történelem-latin szakos volt, a rendszerváltozás után látott neki kezdetben csak a saját történetének feltárásához, majd a levéltári anyaggyűjtés tágította a kutatásait. Fiatal középiskolásként segítettem neki például könyveket beszerezni, mert akkor már idősebb ember volt, nem tudott eljárni a könyvesboltba, vagy olykor én kísértem el egy-egy levéltárba. Így figyelhettem meg, mivel foglalkozik, ez pedig nagy hatással volt rám.

A történelem szak mellett a latint választottad, miért?

Először a német nyelvben gondolkodtam, de aztán a családiasabb latin szak mellett döntöttem, és egyáltalán nem bántam meg. Ez teszi lehetővé, hogy a 18. század végétől a 20. századig tudok egyháztörténeti témákat kutatni, ugyanis az egyházi levéltárakban bizonyos dokumentumok még a 20. században is latin nyelven fordulnak elő.

Az egyetemen már kezdetben a 20. századi történelem vonzott, vagy ez a képzés alatt dőlt el később?

Kezdetben még nem volt rám jellemző a célirányosság. A latin szakon a különböző szigorlatok alkalmával Bollók János tanár úr kapacitált gyakran a klasszika-filológia irányába. Szerettem az ókort és a középkort is. Érdekes módon az újkor állt tőlem legtávolabb, de most már foglalkozom ezzel a korszakkal is. Másod-harmadév tájékán volt az első OTDK-részvételem, az 1956-os forradalom nyugati sajtóvisszhangjáról írtam, majd készítettem olyan pályázatokat, dolgozatokat, amelyek részben két világháború közötti, részben második világháború alatti magyar egyháztörténeti témával foglalkoztak. Ezután fordultam még inkább a 20. század és az az egyháztörténelem felé.

Az egyetemi oktatóid közül kik hatottak leginkább a gondolkodásodra, tanulmányaidra?

A 20. század második feléhez kapcsolódóan Szerencsés Károly, aki az 1945 utáni magyar történelmet tanította nekünk. Én nem az az egyetemista voltam, aki minden előadásra mindig bejárt, az ő óráit mégis vártam, mert annyira színesen, élvezetesen adott elő. Gergely Jenő a két világháború közötti magyar történelmet tanította alapképzésben, vele a doktori képzésben találkoztam újra. Nem vagyok kifejezetten Gergely-tanítvány, de sokat kaptam tőle is. Adriányi Gábor, aki vendégprofesszorként főleg az ELTE doktori iskolájában tartott órákat, egy OTDK-dolgozat elkészítésében segített, majd a témavezetőm lett. Ő – mint a magyar egyháztörténet külföldön élő egyik doyenje – szintén fontos szerepet játszott a szakmai utam során.

Egy egyháztörténésznek fontos, hogy vallásos legyen szerinted?

Lehet egyháztörténelemmel vallásosság nélkül is foglalkozni, de az én érdeklődésemben, kapcsolatrendszeremben, hozzáállásomban döntő az, hogy egy elkötelezett katolikus családban nőttem fel, és magam is komolyan veszem ezt. Az ember így megismeri az egyházat belülről, történészként pedig kívülről is tudja elemezni. Lénárd Ödönnel nemcsak szakmai, hanem lelki, atyai kapcsolatot is ápoltunk. Az, hogy az ELTE történelem-latin szak elvégzése alatt Rómában a Gregorianán önálló fakultáson kifejezetten egyháztörténelmet tanulhattam, olyan hátteret, alapot, szakmai ismeretet adott, ami lehetővé teszi, hogy merjek bizonyos kérdésekbe belenyúlni.

Fejérdy András 2017-ben, az általa szerkesztett Rapporti diplomatici tra la Santa Sede e l’Ungheria című kötet bemutatóján Rómában, a Pápai Szent Gergely Egyetemen (Pontificia Università Gregoriana). Forrás: https://tti.abtk.hu/
Fejérdy András 2017-ben, az általa szerkesztett Rapporti diplomatici tra la Santa Sede e l’Ungheria című kötet bemutatóján Rómában, a Pápai Szent Gergely Egyetemen (Pontificia Università Gregoriana). Forrás: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet honlapja

Sok olyan kérdés van az egyháztörténelemben, amibe nem mernek belenyúlni a történészek?

Nem, ilyen kérdések nemigen vannak már. A fő kérdés inkább az, hogyan nyúlunk hozzájuk. Az egyház egy bizonyos értelemben zárt világ, ami emberekből áll. A történelme is – azon túl, hogy egy teológiailag szemlélhető történeti vonása is van – egy emberi történet, nagyon sok hibával, amelyek vizsgálatakor meg kell különböztetni a kritikát és a támadást. A szentszéki egyetemi háttér segít ebben. A római képzés során az átfogó lexikális és módszertani ismeretek elsajátítása mellett megtanultuk a kritikus gondolkodást és a szakmai objektivitásra törekvést is. Azt gondolom, hogy az egyházi történetírás jórészt túl van már az apologetikus szemléleten, még akkor is, ha az egyházon belülről érkező egyháztörténészek jelentős része teológusként kerül erre a pályára, ami viszont a történészi eszköztár nem teljes birtoklását jelenti legtöbbször, vagy legfeljebb autodidakta módon történő elsajátítását. Ugyanakkor ma már többen vannak Magyarországon, akik – még ha a teológia felől érkeznek, akkor is – elvégezték ugyanezt a képzést Rómában a Gregorianán, ami egy szaktörténészi, speciálisan egyháztörténelemre fókuszáló képzettséget ad.

Milyen volt Rómában egyetemre járni, mik az élményeid az ottani képzéssel kapcsolatban?

A képzés helye Róma, de az én tapasztalatom az, hogy sokkal inkább az egyház közepe. Meghatározó élmény volt, hogy nemcsak egy olasz egyetemen, vagy a turistaként megismerhető klasszikus Rómában, hanem egy pápai egyházi egyetemen tanulhatok. A világ minden tájáról érkeztek ide hallgatók, latin-amerikai, afrikai, távol-keleti országokból is. Nagyon sokszínű társaság találkozott itt és ez a tanári karra érvényes: még magyar oktatóm is volt, Szilas László jezsuita személyében. Először egy kicsit teherként fogtam fel, hogy a történelem-latin szak elvégzése után még egy plusz bevezető évet előírtak nekem: az úgynevezett Beni culturali della Chiesa (egyházi kulturális javak) című kurzus elvégzését. De később nagyon hasznosnak bizonyult egy tágabb, részben művészeti, részben kultúrtörténeti és részben egyháztörténeti bevezető. Ezen képzés keretében például kaptunk olyan belépőkártyát is, amely ingyen belépésre jogosított minket a múzeumoktól a katakombákon át mindenhová, illetve rendszeresen mentünk tanulmányi sétákra, utakra is. Így szakavatott vezetéssel, első kézből volt alkalmam megismerni a római egyházi gyűjteményeket: múzeumokat, kincstárakat, levéltárakat, ami egy maradandó tapasztalattal gazdagított. Voltak magyar csoporttársaim is, a határon túlról és innen is, és életre szóló szakmai és baráti kapcsolat is születtek. Magyarországról például Tóth Tamással, a püspöki konferencia jelenlegi titkárával, vagy a külföldi hallgatók közül pedig Evangelos Yfantidisszel, aki ortodox görög pap volt, aztán a velencei ortodox patriarkátus egyik felelőse lett, és most tért vissza Görögországba.

Fejérdy András előadást tart a Chiesa del silenzio e diplomazia pontificia 1945–1965 (A csend egyháza és a pápai diplomácia, 1945–1965) címmel nemzetközi tudományos konferencián 2016-ban. Forrás: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet honlapja
Fejérdy András előadást tart a Chiesa del silenzio e diplomazia pontificia 1945–1965 (A csend egyháza és a pápai diplomácia, 1945–1965) címmel nemzetközi tudományos konferencián 2016-ban. Forrás: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet honlapja

Rómához nemcsak a tanulmányok és a kutatások fűznek, hanem később több évig ott is dolgoztál. Miként alakult ez?

Minden bizonnyal a római tanulmányok és kutatások során szerzett kapcsolatháló is szerepet játszott abban, hogy 2011-ben a Balassi Intézet akkori igazgatója, Hatos Pál, a Római Magyar Akadémia tudományos titkárává nevezett ki. Az ebben a munkakörben eltöltött idő számos új tapasztalattal gazdagított: például vezetői, szervezői vagy éppen tudomány- és kultúrdiplomáciai tapasztalatokkal. A Római Magyar Akadémián töltött négy és fél évben ráadásul egy kitűnő csapatban dolgoztam, aminek köszönhetően komoly eredményeket értünk el abban, hogy a magyarországi és közép- és kelet-európai kutatások eredményeit bekapcsoljuk a nemzetközi tudományos vérkeringésbe.  

A történelem-latin szak és a római képzés után a doktori mellett a teológiára is jelentkeztél?

Rómában a képzés úgy épül fel, hogy először a teológiát végzik el a hallgatók, majd specializációként az egyháztörténelmet két évben. Úgy gondolom, hogy az egyház mint valóság értelmezéséhez, elemzéséhez, jobb megértéséhez feltétlenül hozzásegít a teológiai képzettség. Emellett azt is helyesnek tartom, ha az ember hitbeli ismeretei nem maradnak el a szakmai ismereteitől. Ezek a szempontok vezettek abban, hogy hazatérésem után a katolikus teológus szakot is elvégeztem. Az egyháztörténelem, ha profán oldalról műveljük, nagyon sok szempontból a társadalomtörténet, intézménytörténet, művelődéstörténet megközelítéseihez áll közel. Attól függ, hogy melyik elemét vizsgáljuk. De nagyon szerves része a teológiatörténet, egy adott kor vallási gondolkodása is. A doktori értekezésemet a Kósa László tanár úr vezette ELTE Művelődéstörténeti Tanszéken, Adriányi Gábor témavezetésével a második vatikáni zsinat és azon való magyar részvételből írtam. Óriási segítség volt, hogy a korábbi teológiai folyamatokat ismertem, így megértettem, hogy az az újdonság, illetve az a kontinuitás, amelyet a második vatikáni zsinat hozott hogyan viszonyult a magyar egyház korabeli felfogásához.

Fejérdy András 2021-ben, Tallinban, A Memory and Identity in Europe: Present and Future című rendezvényt záró, az történeti viták európai jövőjét megvitató kerekasztal-beszélgetésen. Forrás: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete honlapja
Fejérdy András 2021-ben, Tallinban, A Memory and Identity in Europe: Present and Future című rendezvényt záró, az történeti viták európai jövőjét megvitató kerekasztal-beszélgetésen. Forrás: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete honlapja

Egyből a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetben – ami jelenleg a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete – kezdtél el dolgozni?

Mielőtt a szakmában el tudtam volna helyezkedni, egy multinál dolgoztam kilenc hónapig, amire büszke vagyok. Amikor lejárt a doktori ösztöndíjam, akkor már családos voltam. Még gyermekünk nem volt, de el kellett látni önmagunkat. Nagyon sok egyházi gimnáziumnak elküldtem az önéletrajzomat, hogy történelem-latin szakos tanárnak jelentkezzek, mivel elvégeztem a tanárképzést is, sőt hittant is tudok tanítani. Visszajelzés arról, hogy nincs lehetőség csak egy-két intézménytől jött egyáltalán, a legtöbb helyről még ennyi sem. Így német nyelvű webcenter operátorként helyezkedtem el egy multinál, ami egy fontos és érdekes tapasztalat volt. Azért vagyok rá büszke, mert ebből látszik, hogy nem mindig teljesen egyenes az út a szakmában, vannak küzdelmesebb időszakok is. Az embernek el kell fogadnia, ha éppen nincsen hely vagy lehetőség a számára. Az MTA Történettudományi intézetbe 2007 áprilisában kerültem először egy projektre, aztán egy fiatal kutatói állásra. Ebben kulcsszerepe volt Balogh Margitnak, akivel egy konferencián találkoztunk. A doktori képzésem befejezésére már itt került sor.

Az egyháztörténeti osztályon dolgoztál a kezdetektől?

Engem még Glatz Ferenc igazgató úr vett fel a kora újkori osztályra. Soós István mellé kerültem, és az 1822-es nemzeti zsinat történetének feldolgozását kaptam feladatként. Ez ugyan a 19. század elejét jelenti, de gyakorlatilag a zsinat története a jozefinizmusra, a 18. század végén teremtett problémákra történő egyházi reflexióként is értelmezhető. Emellett egy akkor készülő középkori kronológiával is foglalkoztam, sőt egy historiográfiai projektben is részt vettem. Tehát elég szerteágazó tapasztalatokra tettem szert, és sokat tanultam a kollégáktól. Az egyetemen például nem tanultam gót betűs kézírást olvasni, itt azt is volt alkalmam elsajátítani Soós Istvántól. Már a tanulmányaim során is az a felfogás vagy látásmód alakult ki bennem, hogy az egyháztörténelemben nem lehet egy rövid periódusra leszűkíteni a kutatást. Egy periódus a francia forradalomtól nagyjából a 20. század végéig értelmezhető egyben, mert mindig minden mindennel összefügg.

A kutatói munkának melyik részét szereted a legjobban? Melyik az a fázis, amelyet leginkább a magadénak érzel?

Az egyik legjobb élmény szerintem az, amikor az ember valamire rábukkan a levéltárban, könyvtárban vagy igazából bárhol. A legfrissebb ilyen élményem januárban volt. A Vatikáni Levéltárban másfél éve nyílt meg XII. Pius anyaga, és harmadszor voltam ott kutatni nemrég. De ugorjunk vissza korábbra, még 2015-ben volt egy konferencia, amelyen Gennaro Verolinóról tartott előadást Matteo Luigi Napolitano, aki a Verolino család hagyatékára támaszkodva mutatta be a budapesti nunciatúra zsidómentő tevékenységét. A könyvében, ami magyarul is megjelent – és amelynek címe Budapest Igazai – szerintem van egy nagyon érdekes és fontos tézise. Az tudniillik, hogy mivel az embermentőknek járó kitüntetéseket csak személyek kapják, az a kép alakulhat ki, hogy magányos hősökről van szó minden esetben. Holott gyakorlatilag az embermentés egy nagyon komoly hálózatos működést igényel, akár horizontálisan (a semleges követségek Svájctól Svédországon át a Szentszékig), akár vertikálisan (hiszen a követségek a helyi társadalom segítőire támaszkodva végzik az embermentő tevékenységet, és nem saját iniciatívára, hanem a saját kormányuk vagy feletteseik megbízására). Ez Napolitano számára azért volt fontos, mert azt kívánja igazolni, hogy mennyire hamis és egyoldalú az a kép, amely XII. Pius pápáról él, hogy semmit nem csinált, hallgatott és ezért cinkos volt. A budapesti nunciatúrán keresztül azt próbálta bemutatni, hogy az embermentés nem lehetett független a Szentszéktől. Felkértek, hogy a kötetről írjak egy recenziót, és ekkor én is azzal szembesültem, hogy Magyarországon belül ezeket a hálózatokat – pont azért, mert embermentő hálózatokról van szó – nagyon nehéz forrással dokumentálni, mert szóban, személyes kapcsolatokon keresztül zajlott a munka, mindenki a következő láncszemet ismerte a történetben, és ez nincs dokumentálva. Akkor elgondolkodtam rajta, hogy hogyan lehetne megfogni a nagyobb struktúrát, például abból kiindulva, hogy valószínűleg hatalmas pénzbe került annyi embert bújtatni, élelemmel ellátni stb. A nunciatúrának 1944-es anyaga elpusztult, mert az ostrom alatt a jó részét elégették. A Vatikáni Levéltárba 1943-ig bezárólag került be anyag, az 1944/45-ös évekről nincsen a nunciatúrának saját fondja. Viszont Angelo Rotta apostoli nuncius és Gennaro Verolino uditore vittek magukkal anyagot vissza Rómába, amikor Isztambulon keresztül Budapestről visszajutottak 1945 tavaszán, de ez nem az államtitkárság nemzetközi kapcsolatokért felelős részlegénél, hanem egy másik szekciónál landolt. Így az 1950-es év sorozatában a mostani vatikáni levéltári kutatás során szinte véletlenül találtam meg a nunciatúra 1944. évi elszámolását, ott található az éves költségtervezés és az azokhoz kapcsolódó valamennyi levelezés, és ott van egy ötvenezer pengős tétel, kifejezetten a zsidómentés céljára. Hogy érzékeltessem az arányokat, a nunciatúra éves működési költségvetése nagyjából kétszázötvenezer pengő volt, tehát a teljes költségvetés egyötödét zsidó üldözöttek mentésére fordították, és más forrásokat is szántak erre. Ezt nyilván a pápa felhatalmazására az államtitkárság bocsátotta a nunciatúra rendelkezésére, tehát össze lehet kötni szálakat. Szóval, amikor ilyet talál az ember, az nagyon jó érzés. A következő fázis a feldolgozás. A forrásokat elemezve, értelmezve, összevetve szintén vannak heuréka élmények. Amikor végül megjelenik a kutatásokból a publikáció, akkor lehet egy picit hátra dőlni, bár egy-egy kutatási eredmény rendre új kérdéseket szül, és új irányba viszi tovább a kutatót.

Fejérdy András 2022-ben, a Célkeresztben. Mindszenty József pere és a szovjet blokk főpásztorainak meghurcolása (Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága – Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2022) című kötet bemutatóján, amelyet Wirthné Diera Bernadettel közösen szerkesztett. Forrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága fotó
Fejérdy András 2022-ben, a Célkeresztben. Mindszenty József pere és a szovjet blokk főpásztorainak meghurcolása (Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága – Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2022) című kötet bemutatóján, amelyet Wirthné Diera Bernadettel közösen szerkesztett. Forrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága fotó

Ha már itt tartunk, a legfontosabb publikációid is felölelik valamennyi korszakot, amellyel foglalkoztál?

Többé-kevésbé igen. A legfontosabbak legalábbis mutatják azt az ívet, amelyből látszik, hogy a 18–20. századig igyekszem mindegyik korszakkal egyensúlyosan foglalkozni és alapkutatásokat is végezni valamennyiben. A disszertációmból készült Magyarország és a II. Vatikáni Zsinat 1959–1965 című kötet, amely egy magyarul és angolul is kiadott monográfia és a keleti politikának az 1960-as évekbeli kibontakozását a második vatikáni zsinatnak a kontextusában vizsgálja. Most rendelkezésre állnak újabb szentszéki források hozzá, a XII. Piusszal is foglalkozó NKFIH-támogatással megvalósuló projektünk részben a keleti politikának erre az időszakára fókuszál, Szabó Csabával és Balogh Margittal tervezünk egy monografikus igényű bevezetéssel ellátott forráskiadványt közzétenni belőle. Az 1822. évi magyar nemzeti zsinat története egy nagy horderejű munka és egy súlyos mű – a szó fizikai értelmében is. Van néhány kisebb publikációm, amelyek akár a két világháború közötti magyar egyháztörténeti valósághoz, akár a második világháború alatti zsidóüldözéshez, zsidótörvényekhez kapcsolódnak. Mostanában elkezdtem felkérésekre egy-két szintézist írni és utólag nagyon örülök ezeknek. Az intézetnél nemrég jelent meg például egy kötet az 1945–90 közötti magyar külkapcsolattörténetről, amelyben a Szentszékről szóló részt írtam meg. Azt gondolom, hogy a fő vonalakat megragadó összegzést sikerült megírni, ami egy nagyobb szabású munkának a vázlata is lehet majd a jövőben. Ugyanígy készül egy Horthy-korszak kézikönyv is, ebbe az 1920-45 közötti szentszéki magyar kapcsolattörténetet írtam meg, amelyben megint egy szempontrendszer szerinti szintézist kellett alkotni, a konkrét eseteken túl a főbb vonalakat meghúzni.

A legutóbb szerkesztett kötet magyar és angol változatának borítói

A szintézisek megírása mellett az oktatás is tágítja horizontodat? A fő kutatási területed vizsgálatához a történések nagy skáláját kell átlátni nemzetközi és helyi szinten is. A széles látókört az egyetemi oktatásban is tudod alkalmazni?

Kezdetben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen felkértek, hogy az egyháztörténeti tárgyak mellett tanítsak 19. századi egyetemes történetet, de voltak 20. századi egyetemes és magyar politikatörténeti kurzusaim is. A teológián a hatodik századtól tanítottam az egyháztörténelmet. Amikor az ember felkészül egy előadásra, elmélyül a szűkebb kutatási területének tágabb hátterében is. Bizonyos dolgok gyökerét így még korábbra visszavezetve láthatja, és máshogy tudja majd értelmezni a későbbieket. Docendo discimus, tanítva tanulunk. A kötelező tananyagba mindig becsempészem a legfrissebb eredményeimet is. Öröm, hogy meg tudom osztani az új felismeréseket, még azokat is, amelyek nincsenek is publikálva. Azt gondolom, hogy ez az egyik legjobb dolog az oktatásban. A kutatás bizonyos értelemben magányos elfoglaltság, még kutatócsoportban is és – bár az oktatás sok energiát igényel, és el tudnék képzelni kevesebb óraszámot is – a tanításból fakadó interakcióból én is profitálok. Mindig örülök, ha a hallgatókkal produktív párbeszéd alakul ki. 

A Történettudományi Intézetnek igazgatóhelyettese is vagy. Hogyan tudod ezt a rengeteg elfoglaltságot összeegyeztetni?

Az a tapasztalatom, hogy minél több feladata van az embernek, annál több fér bele az idejébe. Ha csak egy tanulmány megírásáról van szó, határidő és más munka nélkül, akkor szerintem az ember elücsörög felette. Sokkal koncentráltabban kell dolgozni, ha több mindennel foglalkozunk. Persze van olyan időszak, amikor az adminisztráció elveszi az időt a kutatástól, de igyekszem hatékonyan dolgozni, és kihasználni a legapróbb időket is.  Azért persze így sem sikerül mindig minden határidőt pontosan betartani…

Szerinted mi a bölcsészettudománnyal foglalkozó értelmiségi szerepe a társadalomban, közéletben?

A közösségért úgy igyekszem felelősséget vállalni, hogy ha szükség van rá, az időmből és az energiámból a legjobb tudásom szerint adok. Az én felfogásomban az értelmiségi szakember közéleti feladata az, hogy ha bármilyen olyan kérdés felmerül, amihez ért, akkor vállalja annak a legközérthetőbb megosztását. Engem például az utóbbi időben a Szentatya látogatásakor, a nemzetközi eucharisztikus kongresszus kapcsán kértek fel közéleti beszélgetésekre, interjúkra, amelyeket nagy örömmel vállaltam.

Szabad óráidban miket csinálsz szívesen?

Négy gyermekem van, szóval a hétköznapok szabadidejében leckét írok, hegedűt gyakorlok, szolfézsra hangjegyeket írok, matekpéldákat oldok meg, és német szavakat kérdezek ki. (Nevet). Hétvégén persze a családdal sokat kirándulunk, kenuzunk, kielboatozunk. Szeretem a magas hegyeket, hegyi túrákat is. Ami a kulturális fogyasztást illeti, szóba jön a hangverseny, a színház, a mozi. Nem úgy kell elképzelni engem sem, mint egy zombit, aki éjjel-nappal csak szakkönyvekkel foglalkozik. De az kétségtelenül igaz, hogy bármilyen szabadidő esetén, ha az ember fent van mondjuk a Dolomitok tetején, akkor is lehet, hogy az agya hátsó féltekében bizonyos szakmai kérdések zakatolnak és ott jut eszébe valami, ott állnak össze a dolgok.

Fejérdy András kirándulás közben
Fejérdy András kirándulás közben

Mik a terveid a jövőben?

Az elkövetkezendő öt év természetesen az ERC-ről fog szólni. Ha marad mellette időm, a másik szakmai célkitűzés a nagydoktori lesz. Minden elért eredménynek, szakmai sikernek örülni fogok, ha majd nyugdíjas leszek, vagy emberi számítás szerint az életem végéhez közeledek. De nem ezek lesznek a legfontosabbak, hanem a kapcsolatok, amelyeket családomon belül vagy a szűkebb-tágabb környezetemben építettem. Arra is törekszem, hogy a szakmai emberi kapcsolataim ne alkalmi, kötelező dolgok, hanem igazi találkozások legyenek.

Mint amikor indult a pályád, az is a találkozásokkal kezdődött.

Igen, pontosan. Ezek a legfontosabbak, amelyek valóban megmaradnak.

Szőts-Rajkó Kinga

 

Ezt olvastad?

„Jó anyámtól tudom, hogy mi asszonyok azért vagyunk, hogy szolgálatára legyünk a férfinak, aki dolgozik helyettünk” – hangzott el 1908-ban,